Mindenkinek meghatározó dolog az életében az, amit később napi szinten, de akkor és ott szó szerint életében először csinált. Nem volt ez velem sem másként…
Egy kisváros csinos kis étterme volt életem első munkahelye. Ha jól emlékszem, már bő két hónapja dolgoztam ott, mikor ez az eset megesett... Gondolhatod, mekkora szakmai rutinnal rendelkeztem akkor.
De mindent összevetve meg voltak velem elégedve a munkaadóim. Szorgalmasan dolgoztam, igyekeztem minél előbb megtanulni mindent, amit a vendéglátós szakma a gyakorlatban megkövetelt. Nem voltam rest semmire, sőt, sokkal inkább abból adódtak a problémák, hogy mindent meg akartam csinálni – akár értettem hozzá, akár nem.
…és pont ez a túlzott szorgalom lett a vesztem azon a bizonyos napon is….
Egy szép szombati délután bejött hozzánk egy társaság. Valami ünnepségről jöhettek, mert ha nem is kisestélyiben feszítettek, de igen elegánsak voltak mindahányan. A szokásos metódusnak megfelelően helyet foglaltak, majd várták a személyzetet…
…nálunk is a szokásos metódus folyt ilyenkor: a „nagyok” mentek volna az asztalhoz, felvenni a rendelést, a kishülye meg mint mindig, most is ott ugrabugrált, hogy hagy menjen ő, mert akar, mert kell, mert naaa, léccci, léccci, Lajosbá’, léccci, hagycsináljamén…. és mint mindig, addig addig rágtam az idősebb kollega fülét, míg végül azt nem mondta, hogy akkorcsináljadbaz+…. úgyhogy én mentem oda a vendégekhez. És ilyenkor mindig nagyon büszke voltam magamra!
Történt ami történt, voltál már ilyen helyen, tudod ilyenkor mi a pálya. Vendég leül, csálinger érkezik, köszönés, rendelést lead, mosoly jobbrabalra, miegymás. Hagyneragozzam…. de! DE! Ez a társaság – valamit megünneplendő – egy üveg pezsgőt rendelt. Méghozzá orosz pezsgőt! Hidd el, a kilencvenes évek legelején ez akkora cuccos volt, hogy el se hiszed! OROSZ pezsgő! Még a felírócetlit is óvatosabban fogtam meg, mert hát ilyen pezsgőt én még csak a polcon láttam, a „felsősoron”, sehol máshol. Vendéget, aki ilyet ivott, azt meg max a tankönyvből ismertem…. úgyhogy feszítettem, mint pók a lucernásban, hogy pont nálam rendeltek meg ilyet!
Megyek vissza a pulthoz, mondom mi a helyzet. Az öreg Lajosbá’ ott helyben lábon kihordott egy infarktust és egy agyvérzést egyszerre, mikor megtudta, hogy mit rendeltek TŐLEM. Nem túl bonyolult kitalálni miért, egyszerű matek volt ez, amit mi nagyon értettünk: drága pia = nagyobb számla = vastagabb jatt…. úgyhogy nem én voltam ott a nagykedvenc hirtelenjében. Mondta is nekem, hogy najólvan f.szos, csináldakkor, de elneb.zdnekem… azzal eloldalgott valamerre, hogy némi kisfröccsel tompítsa a presztízsén (nomeg a brifkóján) általam ejtett sebet.
Noháténmeg nekiláttam sebtiben. Sűrű fejvakarások közepette próbáltam felidézni a tanultakat, hogymostakkor merrevanahányóra, hogy mit és hogyan is kellene csinálni. Tálca. Okés. Pohár. Ezisokés. Annyi pohár, amennyi vendég van. Ezismegvan. …. mikellmég? Hangedli. Zsebben, ez is pipa. ….ééééésakkor, végül, mintegy aranyszobrot, leemeltem a polcról az orosz pezsgőt. Olyan óvatosan tettem a tálcára, hogy csak na! Húúúúú, még most is átérzem, hogy mennyire átéreztem ott a helyzet komolyságát!
Menet az asztalhoz…. addigi életem leghosszabb tíz métere volt. Én, és az orosz pezsgő. Fúúúú, nagyon odáig meg vissza voltam magamtól, hogy én ilyet csinálok! Szinte láttam magam kívülről, hogy megyek nagy délcegen, én, és az orosz pezsgő, és hogy ez most milyen rohadtul nagyon jó….
Naszóval, megérkeztem a vendégekhez. Poharak szétrak, hölgyeknek először, ahogy tanultam, pezsgőt az asztalra, cimkével a megrendelő felé, ahogy tanultam, tálcát a kisegítőasztalra, ahogy tanultam. Merthogy mint egy mantrát, mondtam föl magamban a tudnivalókat, amit tanultam a pezsgő felszolgálásáról. Nnnnna…. eddig megvan. Mi jön most? Zakatolt az agyam, majd rájöttem, hogy asszem pont ebből írtam egyszer egy hármasalá dogát, úgyhogy itt egy pillanatra megingott az a fenenagy önbizalmam, de én már akkor sem adtam föl! ….szóval akkor hogy is? ….húúúúú….. izé…. szóval…. és ekkor döntöttem úgy, hogy pont lex@rom, hogy volt ez tanítva, ezt most meg kell csinálni, és kész. Olyan nagy etvasz nem lehet egy pezsgőbontás...
Naésakkor nekikezdtem. Szépen mosolyogtam (mert azt mindig kell), megfogtam bal kézzel az üveget, jobbal meg nekikezdtem a bontásnak. A védőfóliát finoman leszedtem a palack nyakáról, majd elkezdtem lecsavarni a dugófogó kengyelt, mikor….
…mikor a pezsgősüveg gondolt egyet, és kilőtte a dugót magából….
….de olyan lendülettel, hogy még a kezemet is levágta a dugóról. A nemes muszka nedű, mint ilyenkor szokott, kábé egyméteres magasságban lövellt a plafon felé a fénysebesség többszörösével.
De nem is ez volt az igazi baj...
...hanem az, amit ez után csináltam.
Merthogy már akkor is megmutatkozott a hihetetlen reflexem, ami a szintén átlagon felüli problémamegoldó készségemmel párosulva szinte már halálos fegyverként van azóta is számon tartva. Teszem hozzá csendben, koppra pont ezen bizonyos eset óta…
Szóval tudatomnekem, mikor észlelte az egekbe szökő pezsgőáradatot, a másodperc százezred része alatt parancsot küldött testemnekemnek. Minek is az lett az eredménye, hogy egy sötétfekete nindzsa sebességével a rátenyereltem a pezsgősüveg szájára, gondolván, hogy ettől majd megszűnik a pezsgőszökőkút. Rátenyereltem. Vágod?! Rá-te-nye-rel-tem a palack szájára… Hogy ez az enyhén szólva sem szakmai mozdulat hogy a repedtherébe jutott az eszembenekem, azt a mai napig nem tudom. Akkor és ott ez jó ötletnek tűnt hirtelen. Viszont ennek köszönhetően a pezsgő ekkortól nem fölfelé, hanem körben, mintegy háromszázhatvan fokban spriccelt mindenfelé.
….
Nálam pedig ekkor lelassult az idő. Abban a saccperkábé másfél másodpercben, mikor a drága nedű szó szerint beterített mindenkit, sokminden eszembe jutott. Eszembe jutott mindaz, amit a pezsgőbontásról tanultam. Pölö az, hogy a palackot nyitás közben kissé ferdén kell tartani, nem pedig az asztalon bontani. Vagy az, hogy a hangedlivel fogni a dugót, hogy ne tudjon kilőni. De már mindegy volt. Mint ahogy az is, hogy beugrott, hogy hűtve kell a pezsgőt szervírozni, nem pedig a polcról levenni. És itt most pont nem a hűtővödör hiánya volt a legnagyobb probléma. No meg persze láttam a szanaszerteszéjjel spriccelő pezsgőt, ahogy beteríti az egész asztalt, ráfröccsen a nyakkendőkre, a zakókra, a hölgyek blúzára. Még azt is lassítva láttam, ahogy az egyik szemrevaló hölgyemény, miután nem viselt melltartót, hirtelen egyfajta gusztusos látványt kezdett nyújtani…. ami a megszokottól eltérően akkor és ott nem ébresztett bennem semmiféle romantikus gondolatot.
Mindeközben kifogyott a palackból a lendület – no meg a pezsgő. Körbenéztem. Háááááááát….. szerintem vágod, hogy milyen volt a látvány…
Ott ültek körben négyen. Mindenkibe belefagyva a szó. Mindenki ruhája ázott a pezsgőben. Mindenki kerek szemekkel bámult, hisz nem tudták, hogy mi történt hirtelen, és még nem tudtak reagálni megfelelően. Én meg úgy álltam ott, mint aki bevizelt, hisz a pezsgő engem, aki álltam az asztalnál, pont deréktájon kapott telibe. … és ekkor felocsúdott mindenki, és olyan harsány nevetésben törtek ki, hogy zengett bele az egész épület. Szó szerint taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől….
Én meg először elpirultam, aztán elsápadtam, majd csak azért fohászkodtam, hogy bárcsak nyílna meg alattam a föld, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Majd mint egy vert sereg, visszaandalogtam a pulthoz. Addigra már visszatért Lajosbá’, és sokat látott szemeivel egy szekundum alatt levette, hogy mi a pálya. Először elnézett a vállam fölött, tekintetével a kissé lucskos társaságot fürkészve. Majd egy futó pillantást vetett a deréktáji ruházatomra, és onnan a szeme a pult legfelső polcára siklott, ahol nemrégiben ott virított a szovjeckoje pezsgő…. majd fejét csóválva a hűtőhöz ment. Elővette a gondosan elfektetve tárolt, megfelelően temperált orosz pezsgőt, levett a polcról négy poharat, egy pezsgősvödröt, majd mindezt a tálcájára rakta, és elindult a vendégek felé. De még azért félvállról odavetette nekem: - Még senki sem mondta neked, hogy az oroszokkal vigyázni kell?!
….
….
Nem is tudom, mi fájt jobban. Az, hogy kinevettek? …végül is megérdemeltem. Az, hogy ki kellet fizetnem a pezsgőt? …végül is majd’ egy heti bérem volt. Az hogy inkább megittam volna, mintsem, hogy mindenféle textíliákon fejezze be pályafutását? …nem is szeretem a pezsgőt.
Az már inkább fájt, hogy Lajosbá’ kábé fél órát töltött az asztalnál, még egy pohár pezsgőre is meghívták. Természetesen nagyokat sztorizgattak a kishülyegyereken, miközben kölcsönösen próbálták egymás ruháját pezsgőmentesíteni. Az mégjobban fájt, hogy amikor fizettek a vendégek – talán mondanom sem kell, hogy nem nekem – a kollégám olyan tekintettel jött el tőlük, hogy nagyjából pontosan tudtam, mennyi is volt a sikerdíj. De a legjobban az fájt, hogy amikor a már lenyugodott vendégek távoztak, és egy pillanatra rám néztek, ismét elkezdtek nyeríteni. De úgy, hogy még az utcán sem hagyták abba.
…mindenesetre, a szakmában töltött időm során minden egyes felbontott pezsgőnél eszembe jutott ez a sztori. Soha, de soha nem értette meg senki, hogy hogyan lehet az, hogy legyen bármilyen rossz passzban is ez az ember, a pezsgőt mindig, de mindig jókedvűen, őszintén mosolyogva bontja föl.
Utoljára kommentelt bejegyzések