Van az úgy, hogy az ember nem akar hinni a saját fülének…

Nakérem10telettel… ahogy azt megígértem mikoron nemrégiben elmentem erre az íjász Világbajnokságra, lememoározom a dolgokat, amik velem ottan megestek.

Sok dolog történt velem az alatt a két hét alatt, míg odavoltam dolgozódni. Jóllehet, ezek többségét nem érted meg – nemazé mer nem vagy okos, hanem azé, mert ezek inkább olyan helyzetkomikumok voltak. Magyarán: hiába írnám le, akkor se nem röhögnél rajta, ha muszáj lenne. Ha meg még muszájból sem menne, akkor meg ugye minek.

Najó, tudom, hogy nem is biztos, hogy röhögsz egyáltalán azon, amiket én ide firkálok, de hátha mégis.

Szóval, jöjjön akkor egy igen érdekes eset… (nyugi, később lesz még több is)

Délelőtt. Olyan, mint mindegyik más. Sokszáz ember, serteperte, nagykatyvasz, miazmás. Nagy tér, rajta sorba stokizva vagy húsz tojtoj mobiltoalett.

Kultúrember lévén nem feltétlen a bokor alá szoktam kifolyatni magamból a fáradtgőzt, értelemszerűen én is rendszeresen használtam eme nyilvános mellékhelyiségeket.

Azon a bizonyos délelőtt sem volt ez másként.

Irányba veszem az ojjektumot, ajtót nyitok, betoppanok, és boldogan végzem kisebbik muszájdolgomat. Gondolataim el-elkalandoznak a régenvolt gyermekkorom felé, mikoron falun töltött nyaraimkor a kertvégi pottyantósnál intéztem hasonló ügyeimet. Annyi különbséggel hogy abban nem volt olyan átható bűz, mint ebben a modernkori műanyagcsodában.

De mindegy is.

Dolgom végeztével kijöttem, megtöröltem szépkét kezem a külön erre a célra magamnál tartott nedves kéztörlőben, és bizonytalan léptekkel megyek a többiek felé.

Ők már messziről látták rajtam, hogy valami nagyon nem okés velem. Meg is jegyezték, hogy miért is vagyok annyira letörve…

Hát igen…. őszintén szólva, eléggé meg voltam viselődve. Okés, sokadik napja már, hogy sátorban ért a hajnali napsugár, nem az első olyan délelőttön vagyok túl, mikor nem a saját különbejáratú fajanszomat látogatom meg bármiféle célzattal, de azért ha már rajtam is szemmel látható a fizikai értelemben vett mentális elborulás, akkor ott valami egész más van fennforgásban.

Pár pillanatba beletelt, mire magát a kérdést felfogtam, amit nekem intéztek.

Sokkot kaptam, mi tagadás. Olyan élményben volt részem a nyilvános mellékhelyiségben, amiről hirtelen nem is nagyon tudtam beszélni.

…a végén persze sikerült mindent elmesélnem…

A történet a következő: intézem a dolgom, szépen, ahogy kell, semmi hiba. A célzás nem nehéz, ösztönből megy, gyakoroltam már eleget. Mélán magam elé bambulva hallgatom a szél lágy zúgását a helyiség műanyag karosszériáján, miközben azon agyalok, hogy lehet ilyen melegben a napra állítani ezeket a modernkori pottyantós budikat. A szorosan egymás mellé elhelyezett tojtoj csodák nemhogy nem szellőztek rendesen, de így még érlelődött is bennük az amúgy sem kellemes buké.

Gondolatmenetemet apró neszezés szakította félbe. A hang forrása a mellettem menetirány szerinti jobb oldali helyiségből jött.

Egy apró sóhaj…. majd mégegy…. majd kisvártatva egy újabb.

Kaján mosollyal a fejemen nyugtáztam a tényt, hogy biztos külföldi az illető, és tegnap vacsorakor nem hitte el, hogy az ungarisepaprika valóban olyan bitang, amilyen. Eszembe jutott, hogy minap az egész bagázs csilisbabot vacsorázott, és vágtunk bele egy tengerentúlról származó halapényóféleséget. Nos, másnap szakszervezetileg sóhajtoztunk reggel az ojjektumokon….

Szóval, vigyorgok magamban mint a töklámpa. Bizony ilyen ez: a jó paprika kétszer csíp…

Nade a sóhajtozások csak nem maradtak annyiban…

Sőt.

Mintha kissé sűrűbbek is lettek volna.

Önkéntelenül is elkezdtem hegyezni a fülemet… hiszen egy paprikás vacsora után nemigen így szoktunk sóhajtozni. Ezeknek a sóhajoknak egészen más hangszíne volt…

Hanem aztán mikor meghallottam a sóhajok között azt a bizonyos hangot…. hát mit ne mondjak: majdnem elejtettem a kezemben tartott családi bizsut. Még jó, hogy gyárilag igen szorosan van rögzítve hozzám az értékesebbik felem....

Milyenhang-milyenhang…. háthogyismondjam…. hogyírjamle…. mentél már strandpapucsban betonon? Gondolom igen. Nnna, ennek nagyjából ugyanolyan hangja volt, csak az ütemek sűrűbben követték egymást, és cseppenkét halkabb volt. Így már kapíse?!

Szóval, mikor összeraktam magamban azt a tényt, hogy ezen halk csattogások és az egyre sűrűsödő sóhajok között szoros összefüggedelem van, fogtam magam, és rohadtqrvagyorsan kiviharzottam a helyiségből. No nem azért, mert megijedtem, hanem azért, mert…. mert nem is tudom…. najó, lehet, hogy egy kicsit megijedtem.

Persze, értem én, hogy a szükség nagy úr. Azt is megértem, hogy jópár napi távollét a saját különbejáratú majdnemmegszelídített házisárkányunktól olyan biológiai természetű hiányérzeteket teremt, hogy már egy karcsúbb jegenyefa is romantikus gondolatokat ébreszt az egészséges férfiemberben. Az is okés, hogy a helyi sziksztinájn klubban százötven euró alatt nem nagyon veszik kézbe a dolgokat (öööö…. ezt csak úgy mesélték nekem), és az is okés, hogy inkább így legyen, minthogy félrekacsintson az ember némi helybéli ifiasszony örömére, otthon meg aztán magyarázkodjon, hogy a 3D gumioroszlán karmolta úgy össze a hátát. Az is nyilvánvaló, hogy magaduram, ha szolgádnincsen.

Deazért nebazmár….

Kora délelőtt, egy szorosan egymás mellé rakott tojtojgléda egyik fülkéjében…

…pedig sokmindenről vagyok híres, de a prűdségemről aligha… értem én, hogy modernizáció, értem én, hogy liberalizmus, értem én hogy értem én, de akkor is, nebazmár….

Odakint egy röpke pillanatra átfutott a fejemen, hogy megvárom, ki jön ki a szomszéd fülkéből, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy mégse vagyok rá kíváncsi. Jobb lesz ez így énnekem.

Így már gondolom érthető, hogy miért voltam annyira megilletődve a többiek előtt, és miért nem tudták hová tenni azt, hogy én, a messzeföldön híres bátor hős olyannyira magamba zuhanva hagytam el a toalettek környékét.

Aztán pediglen levontam a saját, különbejáratú kis konklúziómat: minden reggel úgy kelek föl, hogy én már mindent láttam ebből a világból, amit látni érdemes. De van olyan este, amikor úgy fekszem le, hogy azt mondom magamnak, hogy nem, ezt-és-ezt még nem láttam, ezt-és-ezt még látnom kellett.

Hát, azon az estén nem mondtam ilyet magamnak.

Nem hiszem, hogy ezt feltétlen hallanom kellett volna….