…mennyire lehet hülyét csinálni az ember fiának magából? Nagyon. Főleg, ha nem akarja…

Már több, mint két évtizede annak, hogy egy igen nívós étteremben kezdtem dolgozni csálingerként. Jó hely volt nagyon, elegáns, akkoriban sikk volt odajárni étkezni – nekünk pedig rang volt ott dolgozni. Tudatában volt ennek mindenki: úgy a vendégek, és úgy a személyzet egyaránt. Ennek megfelelően maximális hivatástudattal végezte mindenki a munkáját. Akkora volt oda a túljelentkezés, hogy a legapróbb hibáért is azon nyomban a helyszínen történő nyilvános főbelövés, akasztás, felnégyelés, karóba húzás, kerékbe törés, vízbefojtás járt, majd természetesen a kirúgás következett – így, ebben a sorrendben. Éppen ezért úgy dolgozott mindenki, mint a kisangyal. A vendégek pedig külön értékelték, hogy semmi komolytalanság nem volt tapasztalható nálunk…

…egy darabig.

Merthogy azért egy suttyó hülyegyerek – igaz, akaratán kívül – megtörte ezt a jeget. Olyannyira, amennyire csak egy suttyó hülyegyerektől kitelik. …szóval nagyon. De nagyon.

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik más. Vége lett az déli forgalomnak, a konyhai dolgozók megkezdték az előkészületeket az esti munkához, a felszolgálók rendberakták a hinterplaccot – miegymás. Viszont a délután további része (mint mindig) ekkor is különösebb feladatok nélkül telt. És mit tesz ilyenkor az Isten barma? Hát baromkodik. Mi meg ott főleg azért, mert máskor nem lehetett, ésazért tudniillik, hogy mindenki csak emberből van, a humor iránt való igény pedig az ember sajátos tulajdonsága.

Szóval, ment a hülyeség hátul. Azon a napon valami miatt az volt a téma, hogy melyik autónak milyen a hangja – az akkoriban újdonságnak számító, egyre több nyugati csoda mellett milyen nevetséges a trabant hangja. Olyan rammmtamtamtammm…. és egymással versengve próbáltuk minél valóságosabban előadni az említett autócsoda hangját. Egyre több kolléga szállt be a rögtönzött hangutánzó versenybe, és már majdnem kihirdettük a győztest, mikor vendégek érkeztek.

Délután lévén az a két ember volt egyedül az egész étteremben. Az ablak mellé ültek, az egyik legkedveltebb helyre. Szépen fogyasztották a fogyasztanivalót, én pedig a szokásoknak és előírásoknak megfelelően ott álltam a pultban, szemben a vendégekkel, hogy egyetlen szempillantásukra azon nyomban készségesen ott teremjek náluk.

Viszont pont a délutáni pauze miatt nem kicsit voltam agyilag lelassulva (najó, hozzájárult ehhez a nemrég félbeszakított baromkodás is). Ott álltam hát nagy bambán, elfoglalva a saját gondolataimmal, szemeimben végtelenre állítottam az optikát, és tekintettem ki a fejemből – persze a vendégek irányába, hogy azért olyan nagyon gyanús ne legyen a dolog.

A baj viszont itt kezdődött… ugyanis a vendégek mögötti ablakon pont kiláttam a forgalmas főútvonalra. És a baj ott folytatódott, hogy az úton hirtelen megjelent egy bilikék trabant… majd a baj azzal tetőzött, hogy bambaságomban előjött az agyam rejtett zugaiból a hülyeség – ami mára már megszokott, de akkor és ott ez elég gáz volt.

… a kedves vendég elkezdett úgy röhögni, hogy kiköpte a levest a szájából, magára és a vele szemben ülő hölgyre egyaránt, majd egyszerre köhögött-prüszkölt-nevetett-sírt. Én meg nem tudtam hirtelen, hogy most akkor mi is a nagybüdöshelyzet. Mikor aztán kapcsoltam, akkor meg azt nem tudtam, hogy felmosóért szaladjak-e, vagy a vendéget veregessem hátba, hátha abbahagyja a köhögést, vagy egyszerűen csak mentőt hívjak hozzá…

Úgyhogy nagy logikusan úgy csináltam, hogy inkább ne csináltam volna sehogy: odamentem a delikvenshez, és a hangedlimmel próbáltam meg letörölni az öltönyéről a húslevest. Viszont erre a kedvesvendég még jobban elkezdte a nyerítést, de olyan szinten, hogy az addig az irodában leledző főnök is előjött, hogy megnézze mi is a helyzet…

…merthogy az történt, hogy amikor nagybambán néztem ki a vendégek feje fölött az ablakon az útra, a hirtelen felbukkanó trabant láttán beindult nálam valamiféle Pavlovi reflex – minek folytán hangosan kicsúszott a számon, hogy rammmmtamtamtammm…

…szerencsétlen vendég meg csak annyit tapasztalt mindebből, hogy egy szép étteremben ül, ahol andalító zene szól, majd hirtelen a pultban az addig vigyázzban álló – ámbátor bambán bámuló - pincér minden előzetes figyelmeztetés nélkül feléje nézve azt mondja, hogy rammmtamtamtammm…

Mikor a főnök próbálta megtudakolni, hogy most itt akkor most mi is van, a vendég még nem tudott beszélni. Én meg nem nagyon akartam. Úgyhogy a páciens partnere, a hölgyike próbálta meg felvázolni a helyzetet, bár ő meg csak annyit tapasztalt, hogy a vele szemben ülő párja hirtelen telibeköpi levesssel…

De végül is kábé negyedóra múlva – mikor a vendég Úr valamelyest lenyugodott - a góré is megismerkedett minden részlettel. A jelenlévők közül akkor már senki sem hitte azt, hogy idióta vagyok. Mindenki pontosan tudta, hogy mekkora idióta vagyok.

…mindeközben én meg csak álltam ott, kezeimet tördelve, várva a helyszínen történő nyilvános főbelövést, akasztást, felnégyelést, karóba húzást, kerékbe törést, vízbefojtást, majd természetesen a kirúgást. Vágod, hogy milyennagyon jól éreztem magam. Konkrétan egy elegánsan végrehajtott szeppukun gondolkodtam…

…végül főnökömnekem is elkezdett röhögni… de csak úgy a maga visszafogott módján. Úgy, hogy a hozzá nem értő külső szemlélőnek inkább csak úgy tűnt, hogy sír. De azt nagyon.

Majd felém fordult, és mintegy konklúzióként a halálravált tekintetembe csak annyit mondott: Húdehülyevagytebazdmeg…. … … majd könnyes szemmel, a visszafojtott röhögéstől rázkódva hátrament az irodába.

…

…

…

…én az eset után még nyolc évet húztam le abban az étteremben. Magam sem tudom, hogy miért.

Gondolom azért, mert mégegyilyen hülye azóta sincs a gasztronómia világában.

 

…de az is biztos, hogy a személyzet tagjai az eset után pár hónapig egy emberként sírva röhögtek, mikor trabantot láttak valahol…