…a tükör az egy jó dolog. Látod benne magad, növeli a teret, miazmás. Máramennyiben észreveszed…
Süldőkoromban meglehetős gyakorisággal látogattam én is a bulikat. Bulikat, igen – mert pölö diszkónak azért ezeket a helyeket nemigen nevezném.
Kicsiny városunkban a tanárképző főiskola igen nagy vonzerővel bírt. No nem feltétlen a tanulás, hanem az ott tanulók végett. Hiszen a napközbeni hallgatók estére igencsak átvedlettek valami mássá – amit mi igen nagyra értékeltünk. Annak ellenére, hogy mi inkább dolgoztunk valahol, és nem a főiskolán tanultunk…
Míg a májerek várták a hétvégei dizsiket, hogy ott slusszkulcsot lóbálva a menő hacukájukban méregdrága italokat fizessenek bárakárkiknek, hogy majdan hajnalban horizontális helyzetben is megtapasztalják a tánctudást, addig mi hétvégére már bőven letudtuk a letudnivalókat.
Hogy miért?
…hát azért, mert minden hétköznap este volt valami buli valahol…
Hétfőn a mittudomén milyen karnak volt a csoportbulija. Két-három ismerősön keresztül simán részt tudtunk venni ezen a zártkörű eseményen. Hogy milyen volt ez a buli? Hááát… nem feltétlen az okítás volt terítéken sosem. Kedden a fősuli pincéjében volt egy hallgatói klub elnevezésű összeröffenés. Hogyhogynem, ide is bejutottunk. Itt már komolyabb zene szólt (mármint a hangtechnikát tekintve), és némi novellát is lehetett olvasni. Szerdán egy helyi táncklub volt estére átavanzsálva főiskolás haccacárévá, külön olvasószobával és mindenféle könyvtári kellékkel. Mondanom sem kell, oda is bejáratosak voltunk. Csütörtökön egy belvárosi szórakozóhely volt a hallgatók által kibérelve, szigorúan csak a hallgatók részére fenntartott szerény diszkóval – nyilván előfordultunk ott is rendszeresen. Pénteken már pihi volt – lévén, hogy a hallgatók többsége hazautazott a hétvégére, így már nem volt igény a bulikra. …hétfőn meg úgyis kezdődött minden elölről.
Hihetetlenül jó programok voltak ezek. Nem feltétlen csak azért, mert nem azért voltál népszerű, hogy milyen a kulcstartód, hiszen itt az összetett mondatok alkalmazása, a szavak megfelelő ragozása jóval többet ért, mint egy guccsiöltöny. Nem feltétlen azért, mert az otthoni jókislányok ilyenkor nagyon nem voltak jókislányok (illetve dehogynem, nagyon is jókislányok voltak), hanem mert a lubárékat nem azért tudtad levenni a lábukról, mert előzőleg beléjük töltöttél ötliter méregdrága koktélt. Nem feltétlen azért, mert csiriviri környezetben rázhattad a tuctuczenére, hanem azért, mert a lehetőségekhez képest tényleg jól tudtál szórakozni.
Továbbá ezen bulik közös jellemzője volt, hogy nem éjszaka kezdődtek, hanem csak késő este – így viszonylag emberi időben véget is értek. Két részről volt ennek nagy haszna: egy, hogy a hallgatók kipihenték a fáradalmakat a másnapi előadásra, kettő, hogy mi is jófiúkhoz méltóan időben ágyba kerültünk… a fantáziádra bízom, hogy kivel és hogyan.
Egyszóval: csudajó volt minden mindenhol. Annyi élmény köt ezekhez az időkhöz és helyekhez, hogy az elmondani nem tudom.
…illetve egyet azért csak lejegyzek. De csak azért, mert ez valóban egyedi eset volt…
…
…
Szerda.
Először mentünk tánceválni arra a bizonyos hétköznaponként táncstúdióként funkcionáló ojjektumba.
Az első részvétel az új helyeken macerásabb volt mindig is. Hiszen az első benyomást ugye nem lehet megismételni. Ilyenkor nagyon viselkedni kellett – hogy aztán a későbbiekben már olajozottan menjen minden.
Általában én voltam a csapatban az ész. No nem azért, mert nekem volt a legtöbb eszem, hanem azért, mert úgy néztem ki, mintha a csapatban nekem volna a legtöbb eszem. A titkom nem más volt, mint a szemüvegem…. mikor felvettem, voltam benne olyan okos, hogy nemhogy hallgatónak hittek, hanem egyenesen dékánnak. A bejutásnál pedig egy okos fej azért az ilyen helyeken elég vastagat nyom a latban…
A menetrendet tudtuk már előre, hiszen addig előfordultunk pár fősulis buliban: az ajtónálló tesiszakos hallgatónak az ingyenes pecsét mellé a markába került egy Ady (a véknyabbak kedvéért: ötszázas), pluszban kértünk neki a könyvtárszobában egy könyvet és/vagy egy novellát, valamint igéretet tettünk arra, hogy nembalhézunk, és a tesiszakos csajokat messze elkerüljük. Nyilván úgyvolthülyeség a fogadalom ahogy volt: persze, nem balhézni mentünk (és sosenem balhéztunk), deazért a felhozatalnál a tesiszak azért messze vitte a prímet minden más előtt – érthető okok miatt. De persze az első bejutáshoz ezeket a köröket meg kellett futni, hogy aztán máskor már messziről köszönjenek nekünk, és mindenféle gond-probléma nélkül zökkenőmentesen bejuthassunk bárakárhová.
Úgyhogy távolról is jól érthetően, igenválasztékos modorral, a szemüvegemmel magamon biztosítottam az ajtónállót, hogy minden zsírkirály lesz, majd némi baráti hátbaveregetés közepette beljebb is fáradtunk hamarást….
…vonultunk a helyiség mélyére, hogy tegyük, amit tennünk kell…
Szemüveg le – ez volt az első mozzanatom itt is, mint mindenhol. Hiszen az okés, hogy nagyonokosfejem van benne, de azért a csibészséget a szemem mélyén a gárék csak jobban észrevették az okulárom nélkül. Amire legyünk őszinték, ilyen estéken cseppet nagyobb szükségem volt, mint a pejoratív értelemben vett tisztánlátásra.
…holott itt pont ez lett a vesztem…
…
…
Miután még soha nem jártam azelőtt abban az intézményben, néztem is nagyokat. Bazinagy helyiség, félhomály, naprakész slágerek recsegve üvöltve. A táncparketten alig félház, a többség még melegített a különféle folyóiratok mellett. Mondhatnám, olyan, mint máshol.
Csakhogy!
Ez a helyiség tényleg bazinagy volt! De akkora, mint egy hodály!
Na és a tömeg! …voltunk már egypár hasonszőrű buliban, tudtuk jól, hogy a felhozatal plusz-mínusz 30 emberrel számolva koppra ugyanaz, de itt annyian voltak, hogy még a néhány is baromisok volt.
Álltam is csodálkozva, tekintgettem jobbra-balra, tátottam a szám…. kérdezi is mellettem a haver:
- Mivan, mitbámulsz ennyire?
- Bakker, mekkora hely ez! – válaszoltam – Nédda, hát a végére nem is látok el!
…a szemem sarkából láttam, hogy haverom fordul oda a csapat többi tagjához, és értetlenül bámulnak egymásra.
- Hogymicsinálsz? – kérdezi hitetlendekve.
- Micsinálok-micsinálok! Nézem a tömeget!
…
…
A röhögés ekkor túlszárnyalt mindent.
Hiába volt a zene majdnem csutkán, hiába volt az alapzsivaj az embereknél, az öt spanom úgy röhögött, hogy zengett bele az egész helyiség.
Mivan, mondom? Most mi a pálya? Min röhögnek ezek ennyire?
…
Kisvártatva, mikor haverom már tudott kicsit beszélni, akart valamit mondani…. de aztán megint visítva röhögött tovább. Én meg persze eztán sem értettem semmit.
Szét is tártam a kezem, hogy most ténylegnemértem…
..azaz csak szét is tártam volna a kezem.
Ugyanis nem tudtam.
Nem tudtam, mert míg az egyiket megemeltem, a másik nekiütközött egy falszerű valaminek…
Akkor esett le…
…
…
Az okés, hogy szemüveg nélkül tényleg másképp nézek ki egy kicsit – viszont szemüveg nélkül másképp is nézek egy kicsit. Konkrétan nem túl jól…
Ezen okból kifolyólag, amit én hatalmas hodálynak néztem, az nem volt más, mint egy kábé harminc négyzetméternyi tükör – faltól falig, padlótól mennyezetig. Ahogy egy táncstúdióban az elvárt ugye...
…abban pedig értelemszerűen minimum duplájának látszott a hely is, és a tömeg is, mint valójában volt…
…
…
…mikor a brandérium magához tért a sírástól, próbáltuk felvenni a ritmust. Perszehogy nem sikerült.
Hiszen aznap estére már megvolt a program.
Nemolvastunk, nemcsajoztunk – csak az én hülyeségemen röhögött mindenki.
…
…
…jópár év múlva is előkerült még a sztori: mikor álltam a tükör előtt, és csodáltam a messzeséget.
Utoljára kommentelt bejegyzések