Történhetett úgy nagyjából pontosan saccperkábé épphogy mostanság lesz két éve

Tagja vagyok én egy helybéli – hogyismondjam – hímzőszakkörnek. Mit tagja, alapítója! Nos, ez a nevezett hímzőkör minden év végén tart egy kis évadzáró megemlékezést, ahol kulturált környezetben, kötetlen beszélgetés és egyéb tevékenységek formájában búcsút veszünk a tárgyévtől, átbeszéljük az átbeszélnivalókat, megtervezzük a jövő évi feladatokat, miegymás. Egész jó kis összejövetelek szoktak ezek lenni – kár ezt túlbeszélni. Igen-igen művelt emberek vagyunk, de nem ám azok az arcosharcos fajták, akik minduntalan traktálják a jónépet mindenféle baromságokkal, hanem olyan bibliofil típusok, akik folyamatosan képzik tovább magukat, hogy majdan még megvilágosultabban tekinthessenek a mindennapi nehézségek elé. Alkoholt vajmi ritkán fogyasztunk, szinte kizárólag csak akkor, ha valami nevesebb ünnepet ülünk meg. Ehelyett mi olvasni szoktunk, mert a kultúra az fontos. Főleg nekünk.

Viszont két éve egy kicsit sokat olvastunk…

A város egyik kevésbé ismert, és ezáltal tulajdonképp a nagyközönség által alig látogatott műintézményben lett meghirdetve a művelődési est, egy afféle könyvtárban. A megbeszélt időpontra megjelent a hímzőtársaság színe-java, akik abban az évben tevékenyen részt vettek a szakkör működésében és működtetésében. Leemeltük a polcról a legolvasottabbnak tűnő könyvet, és először közösen áttanulmányoztuk. Sokatmondó, egyszavas címe volt: „Itallap” (2012-es kiadás. Írta és kiadta: Alabárdos. Keményfedeles kötés, terjedelem: 6 oldal. Az ISBN szám nagyon el volt mosódva…) . Szóval, együtt elolvastuk. Mindenki kiválasztotta a neki megfelelő kiadványt: volt, aki rögvest egy nagyobb lélegzetvételű regényt, volt, aki csak egy pár oldalas esszét választott, a többség viszont amolyan négyperces novellákkal kezdett. Ahogy ilyenkor mindig is szoktuk, mindenki önállóan tanulmányozta a sajátját, majd esetleg javasolta a többieknek, hogy olvassák el ők is – persze, csak és kizárólag akkor, ha jó volt. Most sem lett volna másként, ha valaki a társaságból úgy nem dönt, hogy ezen a napon mindenki egyforma novellát fog olvasni – egyszerre. Aztán pedig majd meglátjuk, hogy mit tanulmányozunk még. Nos, hirtelen ott termett az asztalunknál a könyvtáros, hóna alatt köbö tizenkettő négyperces novellával, asszem valami olyasmi címe volt, hogy „A szarvas, aminek kereszt van az agancsai között”. Huhh…. első olvasásra kicsit száraznak tűnt az anyag, másodikra már láttam a lényeget a sorok között, és ha jól emlékszem, akkor a harmadik-negyedik átlapozásra értettem meg csak a mondanivalóját. Mint kiderült, a többiek találtak benne vicces részeket is, úgyhogy egyesek már nevetgéltek, sztorizgattak egymással. Ekkor a soron következő program szerint áttértünk az esszékre… Nnnna, ez nagyon jó volt, főleg, hogy a könyvtárban szinte csak és kizárólag valami borsodi írónak a pályaművei voltak – viszont azok szinte korlátlan példányszámban. Nem túlzás, ha úgy aposztrofálom, hogy még a csapból is ez folyt. A baj az volt vele, hogy a hagyományaink értelmében egy esszé mellé mindenképp el kell olvasni egy novellát is. A második-harmadik fejezet elolvasása után némelyikünk szeme elég véreres lett, gondolom, a könyvtár kivilágítása miatt, ami azért hagyott maga után kívánnivalókat.

Miután egész évben egy csapatként dolgoztunk – pontosabban hímeztünk – most is egy csapatként olvastunk, és hogy még jobban összekovácsolódjunk, ugyanazokat a könyveket vettük a kezünkbe. Mondjuk kivétel itt is volt azért (mert melyik csapatban ne lenne…). A hölgyek például nem voltak hajlandók a nehezebben megérthető novellákba még csak bele se pillantani, ők ehelyett holmi kis pletykacikkekből szemezgettek, amolyan külföldi divatmagazinokból kiollózott, tojás- vagy mogyorószínű színes lapokkal. Az esszék helyett meg ilyen mezőgazdasági kiskönyvet vettek elő, ami a narancs- és őszibaracknemesítésről szólt. Komolytalanok… Na meg hát a Béla…. hát Őt nem is tudom, miért hívtuk meg. Őkegyelme azért nem az az agyonolvasott fajta. Hogy finoman fogalmazzak, nem az agya tanulmányozásáért rabolják majd egyszer az ufók. Naszóval, Ő sem olvasott novellát, sem esszét, helyette sportolt. Súlyt emelt. Azért itt tudnod kell, hogy én se vagyok nagyon eltévelyedve a sportok terén, nem csak hímzéssel töltöm a napjaim, rendszeresen gyúrok is. Mondjuk nem mindig látszik rajtam, de tényleg ki vagyok gyúrva. Ellenben így rögvest láttam, hogy a Béla nem tömegesít, hanem szálkásít – kis súlyokkal dolgozott nagy szériában. Olyan fél kilóssal. Bicepszre dolgozott, mert csak az asztaltól a tekintetéig emelgetett, de nem jól. Először lassan, ahogy kell, majd mind gyorsabban, erőteljesebben. Mondtuk is neki, hogy ha már nem olvas velünk, legalább eddzen rendesen, de Ő ránk se hederített. A vége persze az lett, hogy nagyon hamar elfáradt, és mint ilyenkor mindig, mikor az edzés közben a testében felhalmozódott tesztoszteronnal a szervezete nem tud mit kezdeni, elkezdett előbb kicsit szédülni, majd a végén már az asztaltól is csak segítséggel tudott fölállni. Amatőr… és még Ő nevezi magát sportembernek… haggyukmá….

Közben az este folyt tovább az előre megírt forgatókönyv szerint. A hímzőkartel szakágaként működő garabonciások először felolvasást tartottak az általuk tanulmányozott művekből, ami annyira tetszett mindenkinek, hogy a végén már velük együtt szavaltunk mi is. Olyannyira megemelkedett volt a végére a kulturális szintünk, hogy már egyre ritkábban vettünk könyvet a kezünkbe. Páran közben leléptek közülünk, arra hivatkozva, hogy nekik most kocsmázni kell menniük…. pffffúj…. undorító. Mocskos alkoholista népség. Pedig még Béla is abbahagyta az sportolást, és leült mellénk olvasni. Hiába no, a sport tartást és kiváló szellemi erőnlétet ad az embernek.

Na mindegy, nem is ez volt a hiba. Egyrészt nem vettük figyelembe a nagy olvasgatások közepette, hogy a fény nem a legmegfelelőbb, másrészt azzal sem számoltunk, hogy a létszámunk folyamatosan fogyatkozik. Másrészt a könyvtárostól minden esetben tizenkettő novellát kértünk el kiolvasásra, függetlenül attól, hogy mennyien is ültünk az asztalnál. De még nem is lett volna valódi hiba – sokkal inkább az, hogy elolvastuk mindet. Sőt, még akkor is elolvastuk mind a tizenkét novellát, mikor már csak hatan maradtunk. Ugyanazon szintidőn belül. Esszékkel kisérve. Szóval a vége az lett, hogy túl sokat olvasott mindenki…

Biztos tapasztaltad már Te is, hogy ha sokat olvasol görnyedten, nem megfelelő világításnál, egész egyszerűen változások indulnak el a szervezetedben. Először csak a szemed lesz véreres, szédülni kezdesz, fokozottabb szellemi terhelés hatására még a fejed is megfájdul, majd beáll a nyakad/hátad, ami miatt nehéz felállni az asztaltól, végül pedig, ha sokat ülsz, akkor még a lábad is elzsibbad. Főleg a szakdolgozatok leadása előtt szokott ilyen előfordulni sokmindenkivel…. Ilyenkor sajnos nem hagyod abba az olvasást, olvasol tovább, holott az olvasott anyag nem marad meg Benned. Olvasol, majd másnap úgy tűnik, hogy tudod, hogy olvastál valamit, de nem emlékszel semmire. Gondolom, ismerős ez a folyamat mindenki számára, aki kicsit is iskolázott… Nos, felvilágosítalak Téged, ez egy természetes folyamat. A test így reagál a szellemi túlterheltségre. Ez egyszerű biológia. Először a csak szemed lesz véres, majd a mozgásodban tapasztalsz némi változást. Ez van, ez ellen nem tudsz semmit tenni, max annyit, hogy kevesebbet olvasol.

…viszont okoskodni én is tudok. De az az igazság, hogy ha egy jó könyv kerül a kezembe, azt egyszerűen képtelen vagyok letenni, míg ki nem olvasom. Fölösleges fintorogni, jól tudom, hogy szinte mindenki ilyen. Főleg, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik hasonló nézeteket vallanak, akkor nem tudom időben abbahagyni az olvasást. Úgyhogy hiába tudom én, hogy biológiai értelemben mi fog történni velem ha egyszerre túl sokat olvasok, nem bírom ki… okoskodok én, de én is csak amolyan könyvmoly vagyok. Egyszóval az én testem is behódolt az elkerülhetetlennek.

A sok kis novella tanulmányozása azonban nem csak bennem, hanem a hímzőkör többi tagjánál is mentálhigiénés változásokat indított el…

Először csak a látásunk homályosodott el, majd a szemünk lett véres. Ez mondjuk betudható a már említett nem megfelelő fényviszonyoknak. Majd a hátunk/vállunk állt be, amitől maga a szék is kényelmetlenné vált, és kisvártatva azt vettük észre, hogy a sok üléstől elzsibbadt a lábunk – ugyanis nem tudtunk rajta megállni. A legjobban Bélának zsibbadt el a lába. Olyannyira, hogy szó szerint nem tudott rajta megállni. A többiek mondták is, hogy nem szabad a sportolás után rögtön olvasni, főleg, ha valaki nem is sportos testalkatú, meg nem is olyannyira nem is művelt. Merthogy gyakorlat teszi a mestert itt is. Nadeazért én se panaszkodhattam. Megfájdult a fejem a sok betűtől, és úgy elkezdtem szédülni, mint körhintázás után a búcsúban. Pár perc elteltével már nemhogy járni, már megállni sem tudtam magamtól, csak segítséggel…

Akkor néztünk csak szét: csak egy pár ember maradt a könyvtárban, a hímzők béközepe, a többiek valahová elmentek – gondolom, kocsmázni. Nnnna, akkor ez az este is meghalt… irány haza. Ahogy kiléptünk az utcára, a harsány fények hatására végképp elvesztettem a lábaim felett az uralmat. Nem részletezem: nem a saját lábamon mentem valakinek az autójáig, és hazaszállítottak. Bélát szintúgy…

…csak másnapra tisztult ki némileg a fejem. Biztos sokat olvashattam, mert egy darabig még emlékeztem a könyvek címére és tartalmukra, de egy bizonyos pont után már nem. Annyit tudtam, hogy míg mi művelődtünk a kemény maggal, addig a puhányabbja valahová valamikor eltűnt. Nem kis lelkifurdalásom volt, hogy én, aki összehívtam ezt az évzárót, nem figyeltem eléggé, hogy mindenki megfelelően szórakozzon. Nosza hát, írtam egy kerek kis körímélt, hogy elnézést, de nem így lett tervezve, hogy mi csak olvasunk, aztán a többi meg le van tojva… jöttek is a válaszok hamarosan, hogyhát ők még ilyen jó felolvasóesten még sosem voltak, és nagyon, de nagyon jól érezték magukat. Namondom, oké, hogy nyalizni kell, mertugye csak én vagyok a góré, deazértennyirenemá’… namindegy.

eljött a hétfő, a hímzőkör szokásos foglalkozása. Jobban örültem volna, ha szerdán van a szokásos hímzés, mert mint az közismert, ami a szombat estéből szerdáig nem derül ki, az nem is történt meg… Úgyhogy kissé félve mentem el, hogy mit fogok kapni az ominózus nagylélegzetvételű olvasások után azoktól, akik idő előtt elmentetek közölünk. Amikor viszont megérkeztek, nemigen tudtam mire vélni a telifejes vigyorokat. Mikor aztán elővették a táskából a fényképezőt, akkor viszont megértettem mindent…. főleg, miután megmutatták a készült fényképeket.

Nos.

… nos …

Legyen elég annyi, hogy a képek egész mást mutattak, mint amire én emlékeztem. Mint már azt részleteztem, a sok olvasás okozataként nemigen voltam testem teljes birtokában. Olyannyira, hogy nemcsakhogy a könyvtár polcáról olvastam közvetlen a könyveket, hanem még be is estem a könyvespolcok alá a könyvraktárba (konkrétan azt sem tudtam addig, hogy van könyvraktár…). A novellákat egymás után lapoztam át, válogatás nélkül. Hát persze, hogy nem tudott az én suttyó hülye agyam mit kezdeni a sok információval: szépirodalom, versek, elbeszélések, szatíra, stb, stb…. minden könyvmoly tudja, hogy nem szabad a stílusokat (sokszor még az írót sem) keverni. De én meg megkevertem… Sőt, a fotón még olyan is volt, hogy közösen beszéltük meg az olvasottakat… meg olyan is, hogy mindenki egymást átölelve olvas… no meg persze az a momentum is, mikor már sokunknak zsibbadt volt a lába. De a legdurvább az volt a képeken, hogy ott volt majdnem mindenki a rendezvény végéig a könyvtárban – csak épp én nem emlékeztem rá. Csekély vigasz, hogy még volt rajtam kívül ilyen feledékeny ember. Persze, vigasztaltuk magunkat és egymást, mi inkább a hímzéshez és a horgoláshoz értünk inkább, mintsem a szépirodalmi művek olvasásához. Mindegy, mondták a többiek, majd legközelebb kevesebbet olvasok, épp csak addig, hogy ne mosódjanak össze a betűk. Mindenesetre az este nagy részére többünk csak azért emlékszik, mert ott volt dokumentálva fényképeken.

…summa summárum: az olvasást nem szabad túlzásba vinni.

Most már tudom biztosan….


A