… több, mint harminc éve történt – viszont családunkban azóta is vidáman emlegetjük az alábbi történetet. Ez az a sztori, amire azt szokták mondani, hogy illllyen niiiiiincs …

 

Mindig az Édesanyám vitt engem és az öcsémet az óvodába. Édesapám akkori munkarendje nem tette lehetővé, hogy a reggeleket velünk töltse, így elég egyoldalú volt a reggeli készülődésben közreműködő személyek részvétele. Ha nagy ritkán otthon volt, akkor természetesen Ő is részt vett az öltöztetés nagyon nem egyszerű folyamatában, hogy majd  a két szülő együtt szállítmányozzon el bennünket, hogy addig is legyen egy kis csendesség-békesség otthon, míg a két büdöskölök délutánig haza nem ér.

Ám egyszer csak úgy hozta a sors, hogy Anyumnak korábban kellett mennie munkába, így egyedül Faterra hárult az oviba való transzport lehetősége és kötelezettsége (na jó, velünk éltek a nagyszülők is, úgyhogy segítettek Ők is). Jóanyám a már az előző napon a lelkére kötötte: sapka sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak. Jóapám meg szorgosan jegyzetelte a fejében, hogy sapa sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak.

Az ominózus napon szépen felöltöztetett bennünket, sapka sál kiscsizma nagykabát, hideg van, meg ne fázzunk, meg úgyis majd az udvaron játszunk - és menet volt. Mi meg igyekeztünk ketten nem négyfelé szaladni, merazért ha jól emlékszem, igen jó gyerekek voltunk akkoriban (ahogy manapság is...).

Szóval, mentük Fater után, hogy dejó, megyünk oviba a Wartburggal – közben meg igyekeztünk nem nagyon agyonütni egymást amolyan jótestvér módra.

Jóapám kinyitotta a garázsajtót, majd a kertkaput. A bajokat megelőzendő, óvón utasított minket, hogy várjuk meg, míg kiáll a kocsival, addig álljunk szépen a fal tövében, nehogy a nagy rendetlenségünkben még a kerekek alatt kössünk ki. Utána majd beszállunk, és elvisz minket szépen az óvodába.

Így is lett…

…azaz csak majdnem így lett.

Fater kiállt a kocsival. Nagy álmosan elindult az óvoda felé, útközben figyelve, nehogy a két gyerek a hátsó ülésen nagyon összerázkódjon (ne feledd, itt még az az idő volt, mikor a kocsiban nemhogy gyerekülés, még biztonsági öv sem volt hátul!). Szóval, a szokottnál is óvatosabban és megfontoltabban közlekedett a reggeli csúcsforgalomban – és talán még elégedetten meg is jegyezte magában, hogy milyen jólnevelt két fia van, hogy kora reggel legalább a kocsiban nyugton maradnak, nem ugrálnak, nem marják egymást… merugye azért már akkor is szerettünk autóban utazni. Mikor az ovihoz ért, leparkolt, kiszállt, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját...

Mikor Fater szólt, hogy álljunk szépen nyugodtan álltunk a fal tövében, mi természetesen szót fogadtunk, és vártuk, hogy kiálljon a kocsi. Nagyszépkerek szemekkel néztük az NDK akkori autócsodáját, a khakiszínű Wartburgot (azé nenagyon ugráld a hátraszaltót: akkoriban ez a gép megfelelt egy mostani Opelnek), ahogy elegánsan kigördül a garázsból, át az udvaron, szépen kikanyarodik a kertkapunk, és egy pillanatra megáll az utcán. Mi pedig ekkor sapkában, sállal, kiscsizmában és nagykabátban elindultunk felé, hogy beszállva a hátsó ülésre, szépen lecsorogjunk az oviba – merthogy mi már akkor is nagyon szerettünk autóban utazni. Akkor csendben voltunk (általában), és bociszemekkel csodáltuk az ablakon át a fenenagy forgalmat, meg a sok autót, buszokat, miegymást. Szóval,  mentünk az utó felé, amikor az egy pillanatra megállt, csak annyira, míg Fater hátramenetből egyesbe rángatta a kormányváltót, és elindult – nélkülünk.

…mikor Fater a ovinál kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, meglepetten tapasztalta, hogy a hátsó ülés üres. Vakarta a fejét is rendesen, hogy ezt most akkor most ez hogy is van akkor most… az ülés alatt sem voltunk, menet közben nem estünk ki, erre tisztán emlékezett… akkor ez most akkor most hogy is van ez?

…közben mi meg már otthon nagyban játszottunk a nagyszülőkkel, akik a röhögéstől könnyes szemekkel tébláboltak körülöttünk. Mikor Jóapám hazaért, jóízűen hátbaveregették, hogy biza’ ez nagyon jól sikerült. Sapka sál kiscsizma nagykabát, semmi nem lett elfelejtve, csak épp a két gyerek maradt itthon…

Jóapám mentségére legyen megjegyezve, ma már én is át tudom érezni az akkori helyzetét: a szokásos reggeli rutin nem kicsit borult föl azzal, hogy oviba kellett bennünket vinni. Nekem is ki szokott maradni egy-két nem megszokott mozzanat az álmos reggeleken - és végsősoron Neki is csak egyetlen egy mozzanat maradt ki. Mondjuk Nála történetesen az, hogy nem ültetett be minket a kocsiba...

...

...

…talán mondanom sem kell, hogy aznap nem mentünk oviba.

…szerintem azt sem kell ecsetelnem, hogy Drágakedvesédesanyámnak mi volt a reakciója, mikor hazaérve előadták neki a reggeli sztorit (bár erre teljes részletességgel nem emlékszem).

De azt meg merem kockáztatni, hogy aznap este Jóapám nemigen nevetett őszintén….