- II.rész - 

Volt is ezerrel a kiskastélyban öröm és boldogság!

Hiszen meghívta az egész családot a híres-neves fiatalúr!

A két semmirevaló műcica és az anyjuk ujjongott örömében. Rögvest hárman háromfelé futottak, és lóhalálában próbáltak a telefonjukon időpontot egyeztetetni a manikűrössel, a fodrásszal, a kozmetikussal, de még a szoláriumba is odaszóltak, hogy mennének, de hamarást. A család sofőrjének pedig szóltak, hogy álljon ki a garázsból a merdzsóval, mert mennek shoppingolni.

Csak a szegény félárva lány maradt nyugton. Tudta jól, hogy bár a meghívás rá is vonatkozik, mostohanővérei bizton nem engedik meg, hogy velük tartson.

De „egy próbát megér” alapon csak megkérdezte tőlük:

- Nővérkéim, ugye én is veletek mehetek a partira?

A válasz pár pillanat múlva érkezett. Pár pillanat kellett ahhoz ugyanis, hogy a két „nővér” komolyan vegye a kérdést.

- Hogyjöhetnélmár velünk te?! Hogy gondolod?! Cselédvagyte, nem úrilány!

- Meg mit vennél föl, te csicskagyász?! – tromfolt rá a mostohaanyja – A kínai tornacsukád? Vagy a turkálós kinyúlt pólódat? Cccccö….

Azzal csúfondáros nevetések közepette faképnél hagyták a gazda lányát.

A leány leült a konyha sarkába, és csendesen sírdogált. Siratta magát, siratta sanyarú sorsát. Azt kívánta, bárcsak sosem hozta volna haza az apja ezt a három nőszemélyt.

Ahogy ott gubbasztott a sarokban, benyitott a konyhába a ház sofőrje. Látván a leány elkeseredettségét, és mivel hallotta, hogy milyen szavakkal illették őt a fogadott családtagjai, lehajolt hozzá.

- Egyet se félj, kicsilány – mondta neki kedvesen. – Elviszem a plázába ezt a három retket, aztán visszajövök érted, és megmondom miképpen lesz a hogyantovább. Majd segítekénneked. Tudod, jótetthelyébe jótvárj…. – azzal egy cinkos kacsitás kiséretében sietve távozott.

A gazda lánya meglepetésében válaszolni sem tudott. Pedig kérdezett volna eleget Gézabától, apja régi sofőrjétől.

Kérdezte volna, hogy miért érdemelte ki ezt a sorsot? Miért kell így élnie, ahogy? ….de legfőképp azt kérdezte meg volna tőle, hogy ugyan, miért is segítene neki a sofőr? ….plánemeghogy hogyan is tudna segíteni?

„Plázabirodalom”…. fiatal kora ellenére annyiszor hallotta már ezt a szót, hogy ha százhúsz éves lenne, akkor is megunta volna. Így pedig, hogy csak maholnap tölti be a harmadik ikszet, pláne elege volt ebből a szóból.

Apai öröksége lévén a fiatalember várományosa volt egy hatalmas üzleti birodalomnak. Jobbára plázák, de mellette még annyi minden, hogy azt józanésszel föl nem lehetett fogni. Fiatal kora ellenére hamar rájött, hogy ha csak közepes erősséggel herdálja a rászakadt lóvét, akkor sem fog addig élni, hogy ezt a vagyont el tudja költeni. És mivel már tízéves kora óta mindig legalább két offsorcég és három ingatlan volt a nevén, pontosan tudta, hogy ha valaki, akkor hát pont ő nem fog hiányt szenvedni a figyelemtől sosenem.

Élte is világát mint minden valamirevaló pléjboj….

Az iskoláit tessék-lássék módon elvégezte, a papának tényleg csak pár millába került, hogy hivatalos legyen minden bizonyítvány. Látván barátai életvitelét, szent meggyőződése volt, hogy ő még csak az óvatosabb duhaj fajtából való. Meg amúgyis: mi az öregnek az az egy-két millió? Kirántja csikkzsebből…

Fiatal éveit végigdőzsölte. Annyit bulizott, hogy mára már pont elege lett belőle.

A szép autók, a márkás ruhadarabok, a tengerparti üdülések neki nem álom volt, hanem csak a szürke hétköznapok.

Így hát, mikor az apja kijelentette, hogy egy éven belül meg kell nősülnie, kiverte a hideg veríték. Egyrészt, mert pontosan tudta, hogy ez is csak valami hatalmas és majdan kifizetődő financiális manőver az apjától, másrészt pedig pontosan tudta, hogy a magafajtának az őszinte szerelem, mint olyan, nem létezik. Csak az anyagiakat szeretni benne mindenki – ettől meg napról napra egyre kellemetlenebbül érezte magát.

Húzta is az időt, mondván, hogy kevés az az egy év: de az apja hajthatatlan maradt. Annyit sikerült csupán kihisztiznie, hogy saját maga választhassa ki a leendő feleségét, ne pedig az atyai szigor.

…így hát, mintegy utolsó kísérletként, hetedhét országra szóló vigasságot hirdetett, ami három napon és három éjjelen át tart majd. …és ahol majd ő kiválasztja a jövőbeni feleségét.

A fiatalember látott már ezt-azt a világban. Nyilván, hisz gondja-baja sosenem volt semmire. Mi mást tehetett volna hát, beutazta szinte az egész glóbuszt.

Sokmindent látott már, joggal hihette. Pedig nem. Mert amit ő látott, az csak az volt, amit látni akart. Amit pedig látni akart, az a tengerparton és a kifinomult szállodákon kívül nemsokminden volt. És miután szórta a pénzt, mindig volt, aki mellészegődött, hosszabb-rövidebb időre. Pontosabban mindig annyi időre, hogy valamilyen úton módon hasznot húzzanak belőle, és az apjából.

Egy idő után megvetett mindenkit maga körül. Tudta pontosan, hogy nem azért vannak vele, mert kedvelik, hanem azért, mert hasznot remélnek a társaságából.

Ebbéli megvetése csupán egyvalamire nem terjedt ki: a nőkre.

…pedig azok is számítók voltak. Csakugye a nők nemkicsit kiszámíthatóbban voltak számítók.

Hiszen ahol lóvé van, ott van csinilány is, ha kell, ha nem. Persze, tudta ezt jól ő is – de egy percig sem bánta. Miért is bánta volna?

Étterem, mozi, shopping, nyaralás – ezt szeretné minden nő. Akármennyi is a párja keresete. Étterem, mozi, shopping, nyaralás – ezt hisztizi ki minden nő. Keressen akármennyit is a párja. A különbségek pusztán a részletekben rejlenek… ugyanis míg valaki megelégszik a havi egy mekivel, a néha akciósan vásárolt nóném kötöttpulcsival, és a háromévenkénti hosszúhétvégés tóparti kempingezéssel, addig a másiknak napi szinten kell legalább egy micslencsillag, kétnaponta egy verszaccseblúz, és havonta egy tengerparti nyaralás.

Pontosan tudta, hogy tőle az utóbbit várják el. És pontosan tudta, hogy mindezért ő kicsit szélesebb elvárásokat támaszthat az éppen aktuális kiscsillagnak. Mert amit ő kért, az nem opcionális volt, hanem kötelező érvényű, és nem képezhette vita tárgyát sosem. Hovatovább, a jelentkezőkből is bőséggel válogathatott, és nyilvánvalóan csak a legnagyobb trófeaként számontartott cicamicákat tisztelte meg figyelmével.

Természetesen, mint minden ember, a fiatalúr is gyarló. Ő is beleunt a számára mindennapos unalmas tevékenységekbe. Mert hiába a sok fotómodell, a rengeteg pléjmét, a számtalan celebcica és méregdrága eszkortlány, hiába a sok semmittevés, valami (pontosabban valaki) csak hiányzott az életéből.

…pedig egyre magasabbra tette a lécet…

Először megelégedett a hamvas, finom látszattal. De hamar rá kellett jönnie, hogy a mű viselkedések mellé lassan már csak a mű emberek járnak. Eredetit szinte nem is találni.

Hajfestés, műszempilla, botox, szilikon, miazmás… és ez még számára is visszataszító volt. Ugyanis egyre többször kapta azon magát, hogy az éjjel még a szivárvány összes színében tündöklő pillangó reggelre egy szürke molylepkévé avanzsálta magát. Ahogy a sok alakformáló ruhadarab eltűnt, ahogy a mázsányi smink lemosódott, nem hagyva más hátra, mint a könyörtelen őszinteséget, rájött, hogy már ez is csak hazugság az élete körül.  

„Medencésbuli” – ez volt a korszakalkotó ötlete.

Hiszen egyre jobban ügyelt a részletekre…. és hát egy medencében a hazugságok egy része az bizony eltűnik. Mert aki oda bemegy, az bizony vagy őszinte, vagy hamar kiderül, hogy hazudik.

A víz ugyanis mindent lemos. Lemossa a vakolatot az ábrázatról, kimossa a hajlakkot a frizurából. A vizes fürdőruci legyen bármilyen márkás is, tökéletesen kiadja viselője alaktalanságát. Aki így is szép, az szép mindenhol.

…ha már csak számításból vannak vele, álságos szavakkal körülajnározva őt, akkor legalább a szépség legyen valódi…

…ha már az őszinte, érdekek nélküli szerelem kénytelen őt elkerülni, legalább ennyi adasson meg neki, a valódi szépség…

Ahogy ígérte, a sofőr visszatérve a villába, rögtön a konyha felé vette az irányt. A lányt még mindig ott találta.

- Csókolom, Gézabácsi – köszönt neki a lány kisírt szemekkel.

- Szia angyalom – válaszolt szinte már atyai gyöngédséggel a sofőr. – Látom, még mindig búslakodsz. Na, gyere szépen velem, mutatok valamit!

Azzal kézen fogta a lányt, és kivezette a garázsba. Több helyiségből álló épület volt, nem az a hétköznapi garázs. A villa mellé volt építve, párszáznégyzetméteren a különféle luxusautók tárolására, pártíznégyzetméteren pedig a sofőrnek lakhatására létrehozva.

- Látod, Te még mindig Gézabácsizol engem. Mindenki más rongyként bánik velem, de Te úgy, ahogy kiskorodtól mindig. Emberként kezelsz…. és mint mondtam, jótetthelyébe jótvárj. Majd én eljuttatlak téged abba a bálba!

Az egyik szabaajtón bekísérve a lányt, egy szekrényre mutatott:

- Ebben vannak Édesanyád régi ruhái – mondta a lánynak. - Néhai nejemnek adta valamikor, én pedig megtartottam magamnak, emlékül. Válasz magadnak egyet.

A lány, pár pillanatnyi döbbenet után kiválasztotta a legszebb ruhakölteményt. Magára kapta, és csodák-csodája, mintha csak ráöntötték volna.

- És most hallgass meg, figyelj jól rám – hadarta a sofőr. – Elviszem ezeket a bálba. Kiteszem őket a kapu előtt, onnantól már nincs rám szükség. Hajnal egyig szokta húzni a vén spiné, akkor szól értem, hogy menjek. A csitrik meg úgyis valahol másnál alszanak, mint mindig, oda majd csak délelőtt kellek.

A lány döbbenten hallgatta…

- Namármost – folytatta. – Visszajövök érted, és elviszlek a bálba. Csillivili kocsival fogsz érkezni, a meghívón ott van az egész családod, úgyhogy beengednek, hidd el. De csak éjfélig lehetsz ott! Pontosan éjfélig, nem tovább! Legkésőbb akkor mindenképp vissza kell induljak veled, hogy még vissza is tudjak érni a nacccsasszonyért, mert ha nem, akkor lebukunk mindketten! Megértetted?

- Igen, megértettem – hebegte a lány. – Nagyon köszönöm a hozzám való jóságát, Gézabácsi.

…azzal már libbent is kifelé az ajtón, szaladt le a pincébe, hogy az ott lévő kis garzonjában előkészülhessen a bálhoz.

Már második napja tartott a mulatság...

...és fiatalember egyre jobban unta magát.

Persze, alapból nem kellett volna ennyire látványosan utálnia az egész rendezvényt, de sajnos már látott ilyet eleget ahhoz, hogy tudja, mi lesz ennek is a vége.

….számítás és kihasználás…

Ült a hatalmas medence mellett, kortyolta az italát. Unott egykedvűséggel nézte a vízben lévő lányokat.

Persze, nem véletlen volt a medencés buli most sem….

Bemenni mindenki bement – kijönni már kevesebben jöttek. No nem mintha azért, mert valami baj érte volna őket, hanem azért, mert sokan már nem mertek mutatkozni ezután. Hiszen befelé mindenki csodaszép volt – kifelé meg már a fele sem. A víz leáztatott minden mázat, ami rejtegette a hibákat.

Ahogy ült ott, és bámult unott tekintettel, egyszer csak észrevett valamit. Valami oda nem illőt. Valaki oda nem illőt…

A medencében sok lány volt, de csak egy igazi volt köztük. Látszott rajta, hogy őszinte teremtés: nem a telefonját nyomkodta, hogy vérverítékkel élete legjobb szelfiét lőhesse saját magáról, nem ült látványosan, teljesen természetellenes testtartással pucsítva a medence szélén, nem vihogott idétlenül – egész egyszerűen csak besétált a vízbe, ott úszott egy keveset, majd kisétált a másik oldalon. Szóval, semmi exra… de mégis.

…semmi extra, de mégis… a levegő szinte megfagyott a szép szőke lány körül.

A fiatalember ha valamit biztosan megtanult a női nem fényes logikájáról, az az volt, hogy arra kell hajtani, akit a többiek ki nem állhatnak. A csorda ugyanis kiveti magából az oda nem illőt. …és ő pont az oda nem illőt kereste…

Ahogy ez a lány csak volt, az olybá tűnt, mintha ezernyi dolgot csinálna, holott semmi különöset nem tett. Csak a puszta megjelenése volt az, ami miatt kirítt a többiek közül. …és a többiek, látván a természetes szépségét, a nem megjátszott viselkedését, kissé sem titkolt undorral néztek felé.

Az ünnepelt fiatalúr még sosem látta ezt a lányt. Ebben biztos volt, mert egy ilyen jelenségre azért emlékezett volna.

…ahogy ült ott csodálkozva, bámulva a lányt, arra lett figyelmes, hogy az elindul felé…

…és ahogy leült mellé, mondott valamit…. valamit, amitől egy egész világ megváltozott benne…. valamit, amitől végre úgy dobbant meg a szíve, ahogy még sosem…

- Készvagyok Gézabá, indulhatunk! – mondta leány a sofőrnek.

Az elégedetten nézett végig rajta, majd kinyitotta a hatalmas gyöngyházfekete autó ajtaját, besegítve a lányt.

Csendben tették meg a pár kilométerese utat. A lány láthatóan a gondolataival volt elfoglalva. Vajon elég csinos így? Vajon szépen megfésülködött? Vajon milyen lesz a többi ember? Vajon fog vele valaki is beszélgetni?

…megérkeztek végre, az autó megállt. A sofőr hátraszólt:

- Éjfélig. Ne feledd angyalom, éjfélig tart ez a műsor neked. Akkor mindenképp menni kell. Itt foglak várni.

Az ajtót kinyitó, inasnak látszó portás ebben a pillanatban tárta ki előzékenyen a kocsiajtót. Az átnyújtott igazolványt összevetette a vendéglistával, és már tessékelte is illedelmesen a pazar kertbe a leányzót.

A lány látott már ilyet otthon. Sőt, talán még ilyenebbet is. A gazdagság számára nem volt újdonság – bár mostanában ki nem élvezhette az előnyeit. De látott ő már otthon is parkot, villát…

A medencéhez érve ledobta magáról a ruháit, elővillantva az alatta lévő falatnyi bikinit. Már ekkor érezte, hogy figyelikhiszen nem hozott magával kísérő személyzetet, akinek odaadhatta volna a márkás ridiküljét, vagy a pezsgőspoharát. Ő nem ment be a cicomás öltözőbe, ő csak a parton a fogasra akasztotta a ruháját.

Hanem mikor bement a vízbe, és úszott pár rövid tempót, akkor látta csak, a víz alól feljőve, hogy annak ellenére, hogy a jelenlévők még sosem látták őt, gyűlölködve tekintenek rá. Szempillantás alatt megértette, hogy miért - és ez örömmel töltötte el.   majd egy szempillantás alatt ráakadt arra a szempárra, aki őt nézte.

„Semmi extra. Pont nekem való” – gondolta magában a partról őt néző fiatalemberről. Az egyszerű ruha és a bamba tekintet azt a látszatot keltette a lányban, hogy egy önmagához hasonló, érzelmileg (és talán fizikailag is) elnyomott úricsemete az.

- Szia, leülhetek melléd? – lépett oda a padhoz.

- ….öööö…. helló…. persze – mondta zavarban a fiatalember. - ….öööö…. gyere csak.

A lány élvezte, hogy zavarban vannak mellette. Élvezte, csak épp nem értette, hogy miért.

- Ismerős vagy itt? – kezdett bele egy semmitmondó beszélgetésbe végül.

- Hátööö…. nem nagyon – válaszolt neki a férfi.

- Hát én sem. Sosem jártam még itt. – nyugtázta a lány. Majd olyat mondott, hogy a Föld szinte kibillent a tengelyéből. –De nem is baj. Az ennyire stílustalan rongyrázástól még a hideg is kiráz.

(folyt.köv.)