- III., befejező rész -
„Stílustalan rongyrázás” – visszhangzott a fiatalember fejében az imént hallott mondat.
Nópercalatt összeállt a fejében minden.
Ha ez a lány tudná, hogy ő kicsoda, akkor nemigen ült volna ilyen lazán mellé. Főleg, ilyen sértő jellemzést nem mondott volna az ő világraszóló partijáról, aminek a megrendezésébe annyi pénz invesztált. De ezek szerint nem tudta, hogy ő a házigazda.
Viszont így, hogy nem tudja, hogy ő az ünnepelt, biztosan nem azért ült le mellé, hogy bármi olyat akarjon, amit mindenki akart eddig tőle… a jelek szerint azért ült le mellé, mert csak egy magányos férfit látott, akivel talán el lehet beszélgetni.
…úgyhogy nópercalatt összeállt a fejében minden.
Ez a lány őszinte…. és ő pont ezt az őszinteséget keresi évek óta.
- Hát igen – válaszolt pár pillanat múlva a lánynak. – Tényleg nagyon stílustalan ez az egész buli.
- Te is unod, igaz? – kérdezte a lány.
- Deméghogyhogy… csak miután én vagyok itt a kertész, és momentán nem nagyon tudok mit csinálni.
Hazudott… igen, hazudott. Legszívesebben leköpte volna saját magát, hogy ő, aki az őszinteséget keresi, pont ő hazudik… de szerette volna látni, hogy mi is jön ki ebből a beszélgetésből. Hiszen ha ez a lány továbbra is beszélget vele, úgy, hogy pontosan tudja, hogy ő csak a személyzet egyik tagja, akkor ebből azért még bárakármi is lehet.
- Kertész? – kérdezte kérdőn a lány. – Az mit csinál pontosan?
- Gereblyézem a leveleket, nyesem a gallyakat – válaszolta. – De most épp ugye sok dolgom az nem van.
…
…
…
Az idő relatív. Tudjuk ezt régóta.
A fiatalember azonban most tapasztalta meg, hogy valóban relatív… az eddig lassan vánszorgó idő, míg magában búslakodva ült a padon, most hirtelen szárnyalni kezdett. Ahogy ott ült mellette a lány, és beszélgettek, nevetgéltek, az idő szinte szárnyra kelt. Azt vette észre, hogy nem akar máshol lenni, nem akar mással lenni – csak itt és most, ezzel a lánnyal. Őszintén nevetni, beszélni, nem foglalkozni semmi mással. Élni. Végre élni … és leállítani az időt.
A lánynak is kedvére való volt a társaság.
Végre nem egy kivagyi ficsúrt látott, hanem egy igazi, szerény fiatal férfit. Akivel jó beszélgetni. Akivel valami miatt, egyáltalán, jó lenni. Pedig semmi komolyról nem volt szó közöttük – csupán a helyzet adta komikumokon nevetgéltek.
Nézték a medencét, és próbálták kitalálni, hogy melyik szilikoncica lehet csípőficamos, mert ugyan mi másért pucsítanának olyan természetellenesen, ha nem valamiféle mozgásszervi betegség miatt. A visszafojtott nevetéstől könnyes szemmel mutatták egymásnak, ahogy a közelben lévő svédasztalnál is milyen feszes vigyázállásban állnak a szűknadrágos úrificsúrok – azt hiszik magukról, hogy húdenagyonférfiasak, pedig annyi férfiasság van bennük, mint egy kifordított barbibabában. Gúnyosan beszélték át, hogy vajon miért akar minden nő pont huszonöt évesnek kinézni… ugyanis a sok smink és az alakformáló ruha ezt a benyomást keltette, minta egyívású lenne mindegyik. A tinilányok tudtukon kívül megöregítették magukat a viseletükkel, az éltesebbek pedig vért izzadva próbáltak jóval fiatalabbnak tűnni. Az egyéniségről alkotott igencsak hiányos ismeretük pedig pont egyformának varázsolta őket, elvéve tőlük mindent, amit pont az egyediség adott volna.
Nevettek mindenen és mindenkin, felszabadultan, őszintén.
Egyikük sem érezte, hogy máshol kellene lenniük.
Valahogy mindkettejük számára megállt az idő.
Mindketten úgy érezték, ismerik egymást régóta – annak ellenére, hogy most találkoztak először. Hamar kiderült, hogy ugyanazon véleményen vannak a világ viselt dolgairól, és hasonló értékrendet vallanak mindketten. Pár perc múlva már egymás mondatát is kiegészítették. Joggal érezték úgy, hogy ez bizony egy nagyon nem véletlen találkozás.
Közben a délutánból este lett. A medence hangulatos világítást kapott a víztükör alól, a park minden szegletét színes lampionokkal világították meg. A fiatalember sétára invitálta a lányt.
Hűvösödni kezdett. A lány ezért fölvette a ruháját és a cipőjét. Egy aligvalami bikiniben azért mégsem fog flangálni a jónép között…
…
A fiatalember látott már nőket az életben. Talán a kelleténél kicsit többet is. Látott már mindenféle pozitúrában, mindenféle nőt. Értelemszerűen sokan le is vetkőztek előtte, a szeme láttára.
De ilyet még sosem látott.
…ilyet még sosem tapasztalt…
Mert ez a lány fölöltözött előtte! És ahogy ez a lány fölöltözött előtte... Emlékei között kutatva ráeszmélt, hogy egyszer sem volt még arra példa, hogy a levetett ruhadarabok fölvételét valaha is vonzónak találta volna. Mert ehhez nem ruha kell, hanem ember, és az emberből áradó megmagyarázhatatlan valami…
A lány olyan természetesen kapta magára az egyszerű, mégis szép ruhát, mintha csak otthon lenne, a saját szobájában. Látszott a ruhán, hogy már nem mai divatú – mégis, ilyen szépet nem látott még a fiatalúr. Ilyen egyszerű cipőt sem látott még soha - mégis, ahogy a lány belebújt, az maga volt a tökély. A szétázott frizura sem okozott gondot a lánynak, egy egyszerű hajgumival lófarokba kötötte – nem pedig visítozva kérte a hajszárítót a személyzettől. Most értette meg igazán a fiatalember, hogy mit is jelent a stílus és a kisugárzás. Most értette meg, hogy tényleg van olyan, amit nem lehet pénzért megvenni…
…és az a természetesség, az a mindent magával ragadó báj, amiben egy szemernyi mesterkéltség sem volt… a fiatalember, ahogy az idő múlt, percről percre azt érezte, hogy érez valamit… valamit, amit még sosem…
- Igyunk valamit – karolt a lányba végül, majd az italospultok egyikéhez kísérte.
- Köszönöm. Egy ásványvizet szívesen elfogyasztanék.
Ököl. Ökölcsapás. Gyomortájékon. Valami ilyesmi lehet az is, olyan érzése volt az inkognitóban lévő házigazdának.
Hiszen eddig akárhányszor, mikor nőket italra invitált, minden alkalommal valami flancos koktélt, márkás viszkit, vagy valami trendi lónyálat kértek tőle. De ásványvizet még sosenem.
- Hány bubisat? – lökte be a soha meg nem unható klasszikus poént. Majd őszintén kacagtak az örökzöld filmidézeten.
- Táncolni nincs kedved? – mutatott fejével az egyik fényárban úszó rendezvénysátor irányába a férfi. A parkban öt helyen volt felállítva zenepavilon, mindegyikében egy-egy felkapott dídzsé tolta a gépzenét.
- Táncolni nincs – felelte cinkos mosollyal a lány. – De egy jó pogóhoz volna kedvem. Lukácsék nem nyomják most itt valahol?
Majd egy szempillantás alatt széttárta a kezeit, és kétszer-háromszor körbepördült saját tengelye körül, közben teli szájjal nevetve, majd mintegy csak úgy magának, énekelni kezdett:
- A nevem rock, a nevem roll, elég ha azt mondom magamról….
Maga volt a megtestesült felszabadultság és boldogság, ahogyan önmagáról és a környezetéről megfeledkezve táncra perdült.
Hogy a pörgő-forgó lány, hogy a finoman suhannó ruha, vagy hogy az oda nem illő énekhang miatt, nem tudni - de a levegő megfagyott körülöttük. Olyannyira, hogy az egyik zenesátorban a magát pléjmétből lemezlovassá avanzsált félmeztelen hölgyemény is feléjük nézett.
…és megint csak jött az a bizonyos ököl és ökölcsapás a gyomorra…
Ásványvíz. Rockzene. Pogó…. ki ez a lány? Ki ez a kincs?
…
Apró, jelentéktelen semmiségekről beszélgetve sétáltak tovább. Egymást hallgatva, egymással nevetve. A fiatalember egyre jobban el volt varázsolva. Mérte, méregette a lányt. A lányt, aki végre nem a társadalomban betöltött pozíciójáért van vele, hanem azért, mert…. és erre nem tudta hirtelen a választ. Honnan is tudhatta volna? Harminc éve nem volt vele igazán őszinte senki. Ha vele voltak, annak mindig oka volt. Erre most itt van ez a lány, aki észre sem veszi, hogy mindenki őt nézi, hiszen annak az oldalán sétál, akivel mindenki sétálni szeretne ma este. Utoljára akkor nézték ennyien irigykedve, mikor az apja vadiúj hófehér kabrió mazaretijévél csapatta a városban… Erre most itt van ez a lány, aki vele beszélget, csak vele – és sehol egy szelfi, sehol egy instára fellökött fotó, sehol egy fészbuk hesteg, de még csak telefon sincs a kezében…. csak vele foglalkozik. Őszintén. Lazán, fesztelenül.
A lány csevegett mindenféléről – a fiatal férfi pedig hallgatta. És ahogy hallgatta, egyre jobban megfogalmazódott benne a gondolat, hogy bizony, ő ezt kereste. Pontosabban: Őt kereste.
Végérvényesen megérlelődött hát benne az elhatározás: be kell, hogy mutatkozzon. El kell, hogy mondja, hogy ki is ő valójában, és hogy mivégre is szervezte meg ezt a „stílustalan rongyrázást.” Gyöngéden megfogta hát a lány kezét, és maga felé fordította.
- Volna itt valami, amit elmulasztottam – nézett bele a lány kék szemeibe. – Szeretnék bemutatkozni…
A lány a férfi felé fordult. Látta a meleg, barna szempárt – ugyanakkor tekintete perifériáján látta, ami mögöttük történik. Látta az egyik italospultot.
….és amit ott látott, attól lesápadt…
A szépen megterített asztalnál ugyanis egy éltessebb nőszemély igen szép ballisztikus ívben vágta a pincérhez a kezében lévő poharat, ordenáré módon üvöltve, hogy miért nem hideg a pezsgője. …nem volt nehéz ráismernie a mostohaanyjára.
…egy pillanat alatt hullott szét minden körülötte… egy pillanat alatt zökkent vissza a valóságba… egy pillanat alatt jutott eszébe, hogy ki is ő valójában, és mit is keres itt…
- Jajjistenem, hányóravan?! – kiáltott föl rémülten a lány, félbeszakítva a fiatalembert.
- Nemtudom – válaszolta, majd az órájára pillantott. – Ötpercmúlva éjfél. De mint mondottam….
A lányt mintha villámcsapás érte volna.
- B.sszameg! Elkések! – kiáltotta. Majd kirántotta karját a férfi kezéből, rohanni kezdett a bejárat felé.
…
A fiatalember semmit nem értett.
Egy szempillantás alatt az addig felszabadultan cseverésző, őszintén boldognak tűnő lány hirtelen megrémül valamitől, és elfut tőle. Nem értette a dolgot.
Felocsúdva a döbbenettől, futni kezdett a lány után. De az addigra olyan előnyre tett szert, hogy csakhamar szem elől tévesztette a gyéren megvilágított parkban. Utoljára annyit látott belőle, hogy befordul a kavicsos járdára, ami a bejárathoz vezetett. Látta, amint olyan elánnal veszi be a kanyart, hogy valamit elejt, és az ottmarad az úton…
…
…
…
Egy gyors „Viszlát!”-ra futotta a lánytól, amit foghegyről odavetett a bejáratnál álló komornyiknak öltöztetett, feltűnően bikanyakú férfinak. Az autó csak rá várt – az előre kinyitott hátsó ajtón alig huppant az ülésbe, máris elindultak.
- Elnézést Gézabácsi – lihegte a lány. – Remélem nem késtem.
- Hát ez necces volt angyalom – csóválta rosszallón a fejét a sofőr. – Még egy perc, és nem várok tovább rád.
…szó nélkül tették meg a hazavezető utat. A kihalt városban az autó egy kissé gyorsabban ment a kelleténél, hiszen közben már jelzett a telefon, hogy az úrinagysága hazafelé kívánkozik menni. Úgy, ahogyan az a sofőr előre megjósolta.
Szinte csak egy pillanatra állt meg az autó az udvaron, és már száguldott is vissza. Ahogy a lány kipattant belőle, már szaladt is be a házba. A szobájában vette csak észre, hogy nincs meg az egyik cipője…
…
…
…
A fiatalember érthetetlenül állt az út közepén. A földön talált cipőt nézte csodálkozva. Fölvette, hogy jobban szemügyre vegye.
Viseletes, kopott, egyszerű fekete műbőr cipő volt, valami megfejthetetlen nyelven íródott nóném márkajelzéssel. Olyan valami, amit ő még életében nem látott női lábon – víájpi partin meg aztán pláne nem. Nagyot dobbant a szíve, mikor a lányra gondolt – mert aki ilyen cipőben is jelenség tud lenni, azaztán jelenség a javából.
…
…
…
A következő napon váratlanul abbamaradt a három naposra tervezett monstre kertiparti. A házigazda a személyi titkárával üzente meg, hogy elfáradt, és okafogyottá vált az ünnepség. Köszöniszépen mindenkinek a részvételt, ténylegjóhogyittvoltak, demostmár ideje távozni…
A jónép persze ebből semmit nem értett. Jóllehet, a jónép nagyobb része már semmit nem értett maga körül, mert elég rendesen szétcsapták magukat a két nap alatt. De kénytelen-kelletlen mindenki hazatendált.
…
A fiatalember – kezében a cipővel – a villájuk biztonsági irodájába ment. Ott előadta a személyzetnek, hogy mi a szituáció, és ő ezt-és-ezt a lányt keresi, aki nemcsak a cipőjét, de őt is faképnél hagyta.
- Nemkellezért az egész országot bejárni fiatalúr, és rápróbáltatni mindenkire a cipellőt – kacsintott a biztonságiak vezetője, majd a monitorokhoz lépett. – Öt percet kérek, és mindent tudni fogunk a kisasszonyról.
És valóban: alig telt el pár perc, és a monitoron a közös andalgásukat láthatta a fiatalember. Látta magukat a medencénél, utána látta, ahogy isznak az egyik pultnál, majd látta, ahogy a lány táncra perdül. Majd látta azt is, hogy fejvesztve rohan, ki a kapun, beszállva egy autóba, ami azonnal indul is el vele…
- A rendszám, a rendszám! – kiálltott. – Állítsd meg a lejátszást, látni akarom a rendszámot!
De akkorra már a biztonsági emberek nyújtották is át neki a kért adatokat. Hiába, profi szinten dolgoztak a fiúk: mire a felvételt megnézték, tudtak mindent. Mikor és hogyan érkezett, mikor és hogyan távozott a lány, ki és mivel hozta illetve vitte – de a legfontosabb: tudták a nevét és a címét is.
A fiatalember a név elolvasásakor szinte a földbe gyökeredzett.
Sokatmondó név volt ez az apja üzleti világában. Tudta jól, hogy ki az a stróman, aki újranősült pár éve. Ismerte jól a fogadott két lányát, talán túl jól is…. és mintha hallott volna valamit arról, hogy van ennek az embernek az előző házasságából egy lánya is.
…
…
…
A villában minden olyan volt, mint szokott lenni mindig ilyenkor.
Mint mindig, minden parti után….
A ház asszonya a fejére tett hidegvizes kendővel próbálta a másnaposságát enyhíteni, miközben esemesben próbálja lerázni magáról a tegnap este „véletlenül” összeszedett sjúgörbojt. A két lánya maxra kitágult pupillával szaladozott a villa aulájában, nemlétező zeneszámra táncolva, telefonjukon ordítva beszélték meg hasonszőrű ismerőseikkel a pár órával később kezdődő afterparti részleteit.
A személyzet megmaradt tagjai ilyenkor igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni tőlük. Még a gazda édes leánya sem mozdult ki ilyenkor a vackából, hanem fullra föltekert hangerejű fülhallgatón hallgatta kedvenc zenéjét.
…de ekkor három nagy, fekete autó állt meg az udvaron…
A két lány és az anyjuk egyszerre ugrott az ablakhoz, kíváncsian nézték, hogy ki jött hozzájuk.
Az első és az utolsó autóból négyen-négyen szálltak ki – mind öltönyben, napszemüvegben, széles vállal, kettőhuszas belmagassággal. Két oldalról közelítették meg a középső, legnagyobb járművet. Abból, pár pillanattal később, nem más szállt ki, mint az elmúlt két napi parti házigazdája – szolid eleganciával, kezében egy viseletes, kopott, egyszerű fekete műbőr cipővel, amiben valami megfejthetetlen nyelven íródott nóném márkajelzés volt fellelhető.
A három nőszemély egyszerre rohant lefelé a lépcsőn, noha ilyet azelőtt nemigen tettek. A bejárónőt küldték oda mindig, mikor valaki csöngetett a házba. De most személyesen, saját kezűleg nyitották ki az ajtót. Legszebb mosolyukat magukra öltve álltak, hogy üdvözöljék a váratlan vendéget.
A fiatalember az ajtóban állva, igencsak teátrális, ugyanakkor sokat sejtető mozdulattal vette le a napszemüvegét.
- Hol van? – tette föl a kérdést köszönés helyett.
Majd választ sem várva, a gorilláiával szinte berobbant a villa ajtaján. Fejével biccentett a mögötte álló emberének, aki a nonverbále parancsot továbbadta. A nyolc ember nyolc felé futott a házban.
…nem telt bele két perc, és a hatalmas, hegyomlásnyi testőrök gyűrűjében ott állt az előtérben a gazda egyszem édes leánya…
...aki szólni sem tudott a hirtelen jött meglepetéstől. Hiszen azon nyomban felismerte a tegnapi férfit. Pár másodperc alatt összerakta magában a történteket.
- Szia – szólt végül remegő hangon. – Elnézést, hogy olyan gyorsan magadra hagytalak tegnap.
A fiatalember nem szólt semmit. Előhúzta az addig a háta mögött rejtegetett fél pár cipőt, és féltérdre ereszkedett. A megszeppent lány lábára húzta a cipőt, de oly finoman és kedvesen, mintha csak egy aranygyűrűt húzna rá az ujjára. Majd felpillantva, de még mindig térdelve, a következőt kérdezte tőle:
- Leszel a feleségem?
…
…
…
…nos…
Innentől minden úgy volt, mint egy igazi, tizenkilencedik századi tündérmesében.
A két fiatal összeölelkezett, és sírva fakadtak a boldogságtól.
Ki is tűzték az esküvő napját hamarást.
…de előtte felpörögtek az események…
A fiatalember ügyvédei valamilyen úton-módon kiderítettek a ház asszonyának a múljából valami vastagabb áfacsalást, így peren kívüli megegyezéssel kieszközölték a közös megegyezésű, vagyonmegosztás nélküli válást. Az asszony két lányát a készenléti rendőrség másnap egy belvárosi klubban letartóztatta, mert a drogtesztjük pozitív volt – valamint volt a ridikülükben pár közepes zacskónyi komplettának aposztrofált amfetaminszármazék. …fél év múlva, mikor kijöttek a rehabról, mehetett mindkettő vissza svájcba bébiszitternek. A hír hallatán az anyjuk sztrókot kapott, és másfél hét kóma után elhalálozott.
A gazda, mikor megtudta, hogy a kicsi édes lányának a kezét ki is kérte meg, majd kiugrott a bőréből örömében. Hiszen már másfél éve dolgozott azon, hogy valahogy közelébe kerüljön a plázabiznisz uralkodójához, hogy egyesíthessék erőiket. Így, hogy ez is megoldódott, és hogy a két, maga nemében kiskirály egyesült egy majdani közös családi vérvonalban, joggal érezhette mindenki, hogy megfogta a Jóisten lábát.
A fiatalok hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
…úgyhogy: ittavége, fusselvéle!
…
…
…
…azazhogy dehogyis…
Hiszen ez NEM egy tizenkilencedik századi tündérmese!
Ez egy huszonegyedik századi nagy valóság!
...
A banya meghalt, a két luvnya a sűrűnhasznált csinilány lett. A leány apja egyesítette politikai kapcsolatait a fiú apja bizniszeivel, és számtalan vállalkozási formát üzemeltettek ezután.
A leányt elvette feleségül a fiatalúr, és boldogan éltek, míg…
…míg a leányban pár év múlva meg nem mozdult valami. Hiszen a vér nem válik vízzé, és a kutya is a jómódban veszik meg.
Egy kis idő elteltével ugyanis a leányt egyre többször elfogta az az érzés, hogy neki bizony tartozik a sors, de elég szélesen.
Összeszűrte hát a levet a fiatalember titkárával, és kiforgatta férjurát majdnem minden vagyonából. A válásuk során elperelte tőle a megannyi ingóságot és ingatlant. Jutott neki pár darab velnesszhotel is.
A fiatalember negyvenéves korára így egy kiégett roncs lett, és az alkoholba menekült. Tönkrement, majd pár évig valamelyik multinacionális áruházlánc árufeltőtője lett, mielőtt belehalt a bánatba és a szégyenbe.
… végül a leány hatvanéves korára oda jutott, hogy legnagyobb problémája az volt, hogy a saját hotelében melyik csini masszőrfiúnak adja a százeurós jattot egykis hepifinis reményében.
…
…nnnnna….
Mostvanittavége.
Mostfusselvéle.
Utoljára kommentelt bejegyzések