blogomnekem

…a történet két részből áll: az első rész, a buli kezdete, és a második, ami reggel történt. A közötte levő időszak valahol és valamiért elveszett a kollektív tudatalattiban…

1.,

Az érkeződés a szokásos módon történt. Szépen sorban jöttek a népek, hozta mindenki a hoznivalót, nem mintha a „kincstár” nem bővelkedett volna ilyesmivel – de így legalább duplaannyi elfogyasztanivaló lett.

Amint mindenki megérkezett, elhangzott  az áldás, hisz tapasztalatból tudtuk, hogy érdemesebb ilyenkor elmondani a jókívánságokat egymásnak, mert a későbbiekben nem biztos, hogy el tudjuk mondani – no nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert talán nem leszünk képesek beszélni.

Zene felhangosít, háttérzaj megnő, sztepcipők fölhúz, indul a mandula…

2.,

…mikor kitisztult a látásom (nekérdezdmikor, foggggalmamsincs) a következő látvány tárult elém: az egyik srác a fekpadon aludt, a kezéhez szigszalagozott súlyzókkal –  mintha edzeni akart volna az éjjel, csak nem volt elég erős, mi meg segítettünk neki, hogy el ne ejtse a súlyokat. Rémlett valami ilyesmi. Egy másik a kanapén durmolt, kissé lejjebb volt csúszott nadrággal, és a nagyképernyős TV volt az ölében – bevillant, hogy mintha éjfélkor megfogadta volna, idén meghúzza Bijonszét… hátööööö…. szerintem megtette. Egy harmadik srác a földön aludt, félmeztelen, melltartóban – ezt nem tudtam értelmezni.

Vágod, hogy a wc ajtót kicsit félve nyitottam ki: tényleg egy tigrisre számítottam. De nem volt tigris. Csak egy haver, aki ott aludt…

A másik szobában senki nem volt (ééééérdekes….), a konyhában pedig – kapaszkodj meg – ott kávézott a szomszéd néni… aki ha jól emlékszem valamikor átjött, hogy legyünk csendesebben, mert ránkhívja a nénósautót….

…nnnna itt adtam föl a harcot, és mentem el aludni.

Bőven elég, hogy ennyi talányt megfejtsek rögtön év elején…

….

….

….

Az az igazság, hogy a fent leírt második pont tartalma az utolsó betűig kamu. Kitaláció. Fikció.

De tedd a szívedre a kezed: csumára elhitted, és beindult az a mocskos fantáziád, hogy mi is történhetett a közbeeső időben… hogytemilyenvagy!

Viszont akkor jogos a kérdés: mi is történt?

Az úgy történt, hogy a csapat egy része hazament kábé foggggalmamsincs mikor, szerintem háromkor, de üssenek agyon, ha pontosan tudom, mert nem néztem az órát. A kemény mag reggel hétkor távozott kevésbé öles, ám annál bizonytalanabb léptekkel, és az igazi harcosok, a valódi béközép háromnegyed tízkor fogta meg a kalincsot, hogy mostmárakkor télleg, de télleg elindul haza, mert fáradt. Én meg még le se feküdtem az idén…

…ami pedig a közbeeső idő alatt történteket illeti: nos, az maradjon a mi titkunk. Ami ezen négy fal között történt, az ezen négy fal között is fog maradni.

De azért vágod: olyan nagyon uncsi nem lehetett a buli, ha eddig tartott…

… több, mint harminc éve történt – viszont családunkban azóta is vidáman emlegetjük az alábbi történetet. Ez az a sztori, amire azt szokták mondani, hogy illllyen niiiiiincs …

Mindig az Édesanyám vitt engem és az öcsémet az óvodába. Édesapám akkori munkarendje nem tette lehetővé, hogy a reggeleket velünk töltse, így elég egyoldalú volt a reggeli készülődésben közreműködő személyek részvétele. Ha nagy ritkán otthon volt, akkor természetesen Ő is részt vett az öltöztetés nagyon nem egyszerű folyamatában, hogy majd  a két szülő együtt szállítmányozzon el bennünket, hogy addig is legyen egy kis csendesség-békesség otthon, míg a két büdöskölök délutánig haza nem ér.

Ám egyszer csak úgy hozta a sors, hogy Anyumnak korábban kellett mennie munkába, így egyedül Faterra hárult az oviba való transzport lehetősége és kötelezettsége (na jó, velünk éltek a nagyszülők is, úgyhogy segítettek Ők is). Jóanyám a már az előző napon a lelkére kötötte: sapka sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak. Jóapám meg szorgosan jegyzetelte a fejében, hogy sapa sál kiscsizma nagykabát, meg ne fázzanak a gyerekek, hideg van, ők meg úgyis az udvaron játszanak.

Az ominózus napon szépen felöltöztetett bennünket, sapka sál kiscsizma nagykabát, hideg van, meg ne fázzunk, meg úgyis majd az udvaron játszunk - és menet volt. Mi meg igyekeztünk ketten nem négyfelé szaladni, merazért ha jól emlékszem, igen jó gyerekek voltunk akkoriban (ahogy manapság is...).

Szóval, mentük Fater után, hogy dejó, megyünk oviba a Wartburggal – közben meg igyekeztünk nem nagyon agyonütni egymást amolyan jótestvér módra.

Jóapám kinyitotta a garázsajtót, majd a kertkaput. A bajokat megelőzendő, óvón utasított minket, hogy várjuk meg, míg kiáll a kocsival, addig álljunk szépen a fal tövében, nehogy a nagy rendetlenségünkben még a kerekek alatt kössünk ki. Utána majd beszállunk, és elvisz minket szépen az óvodába.

Így is lett…

…azaz csak majdnem így lett.

Fater kiállt a kocsival. Nagy álmosan elindult az óvoda felé, útközben figyelve, nehogy a két gyerek a hátsó ülésen nagyon összerázkódjon (ne feledd, itt még az az idő volt, mikor a kocsiban nemhogy gyerekülés, még biztonsági öv sem volt hátul!). Szóval, a szokottnál is óvatosabban és megfontoltabban közlekedett a reggeli csúcsforgalomban – és talán még elégedetten meg is jegyezte magában, hogy milyen jólnevelt két fia van, hogy kora reggel legalább a kocsiban nyugton maradnak, nem ugrálnak, nem marják egymást… merugye azért már akkor is szerettünk autóban utazni. Mikor az ovihoz ért, leparkolt, kiszállt, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját...

Mikor Fater szólt, hogy álljunk szépen nyugodtan álltunk a fal tövében, mi természetesen szót fogadtunk, és vártuk, hogy kiálljon a kocsi. Nagyszépkerek szemekkel néztük az NDK akkori autócsodáját, a khakiszínű Wartburgot (azé nenagyon ugráld a hátraszaltót: akkoriban ez a gép megfelelt egy mostani Opelnek), ahogy elegánsan kigördül a garázsból, át az udvaron, szépen kikanyarodik a kertkapunk, és egy pillanatra megáll az utcán. Mi pedig ekkor sapkában, sállal, kiscsizmában és nagykabátban elindultunk felé, hogy beszállva a hátsó ülésre, szépen lecsorogjunk az oviba – merthogy mi már akkor is nagyon szerettünk autóban utazni. Akkor csendben voltunk (általában), és bociszemekkel csodáltuk az ablakon át a fenenagy forgalmat, meg a sok autót, buszokat, miegymást. Szóval,  mentünk az utó felé, amikor az egy pillanatra megállt, csak annyira, míg Fater hátramenetből egyesbe rángatta a kormányváltót, és elindult – nélkülünk.

…mikor Fater a ovinál kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, meglepetten tapasztalta, hogy a hátsó ülés üres. Vakarta a fejét is rendesen, hogy ezt most akkor most ez hogy is van akkor most… az ülés alatt sem voltunk, menet közben nem estünk ki, erre tisztán emlékezett… akkor ez most akkor most hogy is van ez?

…közben mi meg már otthon nagyban játszottunk a nagyszülőkkel, akik a röhögéstől könnyes szemekkel tébláboltak körülöttünk. Mikor Jóapám hazaért, jóízűen hátbaveregették, hogy biza’ ez nagyon jól sikerült. Sapka sál kiscsizma nagykabát, semmi nem lett elfelejtve, csak épp a két gyerek maradt itthon…

Jóapám mentségére legyen megjegyezve, ma már én is át tudom érezni az akkori helyzetét: a szokásos reggeli rutin nem kicsit borult föl azzal, hogy oviba kellett bennünket vinni. Nekem is ki szokott maradni egy-két nem megszokott mozzanat az álmos reggeleken - és végsősoron Neki is csak egyetlen egy mozzanat maradt ki. Mondjuk Nála történetesen az, hogy nem ültetett be minket a kocsiba...

...

...

…talán mondanom sem kell, hogy aznap nem mentünk oviba.

…szerintem azt sem kell ecsetelnem, hogy Drágakedvesédesanyámnak mi volt a reakciója, mikor hazaérve előadták neki a reggeli sztorit (bár erre teljes részletességgel nem emlékszem).

De azt meg merem kockáztatni, hogy aznap este Jóapám nemigen nevetett őszintén….

Nos…

A Karácsony a legszentebb és legmeghittebb ünnep, amit a Keresztény kultúra ismer. Eredendően a Megváltó születésének ünnepéről szól, ámbátor prioritását mára már átvette a CSALÁD – mikor is elfeledjük a gondokat, bajokat, és a feldíszített fenyőfa mellett megajándékozzuk egymást, és szeretet (tudom, közhely) átjárja az embert.

Bármily meglepő, ezen ünnepen nem kívánok viccet csinálni semmiből, még annyira sem, hogy bármi tréfás momentumot felidézzek.

…így ezúton – mégha kissé megkésve is – Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek.

Teljenek szeretetben, megértésben ezek a napok mindenkinek…

….

….

…de ígérem, a szilveszteri buliról beszámolok.

- Az alábbi történet nem a képzelet szüleménye. A saját két fülemmel láttam és saját két szememmel hallottam az esetet, úgyhogy elsőkézből adom tovább. … jóllehet, több, mint tíz éves a sztori, de még ma is könnyek szöknek a szemembe, ha eszembe jut -

Bandi bá’ tulajdonos volt egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) egyik kis szállójában. Jó kiállású, ötvenes úriember, hatalmas öntudattal és megnyerő külsővel. Mindig elegánsan öltözött, ahogy az egy hoteltulajdonoshoz illik, mindig kulturáltan és kimérten beszélt, ahogy egy az hoteltulajdonoshoz illik, mindig mindenkivel úriemberként viselkedett, ahogy az egy hoteltulajdonoshoz illik.     

Egy szép napon, amikor épp a konyhában az egyik igenfontos vendég ebédjének az elkészítését felügyelte, odajött hozzá Viktor, a recepciós. Közölte vele, hogy a lánya, Zsófi ott várja a recepció pultjánál… … meg valami másik kislány a fotelben. „Nnnna, végre megjött az én kicsikém! Már alig vártam… azt a másikat meg majd gyorsan lerázom.” – gondolta magában Bandi bá’. Pár perc elteltével otthagyta a konyhát, és a recepcióhoz igyekezett.

Erika kérdezőbiztos volt egy újonnan alakult multicégnél. Frissen diplomázott, jó kiállású fiatal leányzó, hatalmas öntudattal, kissé visszafogott, amolyan „bölcsészkaros”, szándékosan slampos kivitelben, pedig karosszériaügyileg nem lett volna annyira elhanyagolható – legyen elég annyi, hogy a strandon, egy egyszerű bikiniben simán lekörözte volna a vízben leázott sminkű plázaribiket. Monokiniben meg méginkább… csak hát az a bizonyos „tarisznyarák” stílus ugye nem engedte, hogy kihozza magából a maximumot.

Egy szép napon céges megbízatásának megfelelően egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) aranyos kis szállójába igyekezett. Jó előre megfogalmazta magában a megfogalmaznivalókat, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, márpediglen ő onnan ki nem jön, míg sikeresen el nem végezte a munkáját. Holott addigi igen rövid pályafutása napjai alatt még sehol sem tudta elvégezni a feladatát.

Viktor recepciósként dolgozott egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) egyik kis szállójában. Jó kiállású fiatalember, hatalmas öntudattal, és megnyerő külsővel. Még a munkaruhájában is szemrevaló teremtés volt a női nem szemében, és ezt persze tudta is magáról.      

Egy szép napon, amikor épp szolgálatban volt, benyitott a hotel ajtaján egy fiatal lány. Viktor rutinosan végigmérte, és zsigerből egy „gyengehatos-deazértegypatrontmegér” kategóriába sorolta. A hölgyike határozott léptekkel a recepcióspulthoz lépett, majd igen határozatlan hangon bemutatkozott, és az illetékest, a vezetőt, a tulajdonost, magyarán a helyileg illetékes főhogyishíjjákot kereste. Sürgősen, vagy ha lehet, azon nyomban. Illetve rögvest hozzátette, hogy addig leül az egyik fotelbe, hogy majd ott várja be a majdani interjúalanyát.

Viktor bólintott, még firkantott pár sort az épp imént félbehagyott munkájába, majd elsietett Bandi bá’-t megkeresni. Ahogy kilépett a pult mögül, szembetalálkozott Zsófival, Bandi Bá’ lányával,és kérdés nélkül mondta neki: - Szia! Apudhoz jöttél, ugye? Mindjárt hívom. Várd meg itt a pultnál… - azzal továbbsietett.

Zsófi végzős hallgató volt az egyik divatos egyetemen. Jó kiállású fiatal leányzó, hatalmas öntudattal, kissé visszafogott, amolyan „bölcsészkaros”, szándékosan slampos kivitelben, pedig karosszériaügyileg nem lett volna annyira elhanyagolható – legyen elég annyi, hogy a strandon, egy egyszerű bikiniben simán lekörözte volna a vízben leázott sminkű plázaribiket. Monokiniben meg méginkább… csak hát az a bizonyos „tarisznyarák” stílus ugye nem engedte, hogy kihozza magából a maximumot.

Egy szép napon Édesapja kérésének engedve, egy majdnemkisváros (najó, kicsit nagyobb város, de azért nem akkora) aranyos kis szállójába igyekezett. Már előre várta a találkozót a Papával, hisz már neki is nagyon hiányzott. Huszonéves kicsi aranyos fejébe nem fért bele, hogy miért is akar vele ilyen sürgősen találkozni az apja, de mint ilyenkor mindig, tudta jól, biztos fontos ügy lehet, ami miatt ilyen hirtelen ide kellett utaznia.

Mikor Erika a hotelhez érkezvén benyitott az ajtón, rögvest a recepcióspulthoz lépett. Határozott tekintettel, ám annál határozatlanabb hanggal bemutatkozott, és az illetékest, a vezetőt, a tulajdonost, magyarán a helyileg illetékes főhogyishíjjákot kereste. Sürgősen, vagy ha lehet, azon nyomban. Majd sietve hozzátette, hogy addig leül a fotelbe, és majd ott várja be a majdani interjúalanyát. A recepción szolgálatot teljesítő fiatalember el is ment megkeresni a Főnököt.

Pár pillanattal később Zsófi is a hotelhez ért. Benyitott az ajtón, majd szokásához híven a recepcióspulthoz lépett. A hall mellett elhaladva a szeme sarkából mintha látott volna valakit – de ügyet sem vetett rá. Egy vendég a fotelben olyan megszokott látvány volt a hotel ezen részén, hogy az különösebb figyelmet nem érdemelt. A recepciósfiú ismerősként köszöntötte – persze, hisz már régen ismerték egymást -, majd nem hagyva, hogy a kérdésre választ adhasson, el is viharzott mellette. Zsófi odaállt a pulthoz, és nézelődött a sok csecsebecse között.

Viktor Bandi bá’-t a konyhában találta meg, épp egy igenfontos vendég ebédjének az elkészítését felügyelte. – Főnök! A lánya keresi, ott van a pultnál. … … ja, és jött valami kiscsaj is, valamit kérdezősködni akar, az meg ott ül a fotelben… - azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a recepcióra.

Mindeközben Erika hamar elunta magát a ültében. Olvasnivaló nemigen volt, csak némi szórólap a hotelről, térképek, szóval semmi neki való intelllekktüelll szakanyag. Így fölállt, és odament a recepcióspulthoz, ahol meglepetten tapasztalta, hogy ott szinte saját magát látja: ugyanazon stílusú, szándékosan viseletesnek és réginek tűnő bokáig érő szoknya (ami pedig vadiúj és marhadrága), bőrszandál, kockás ing könyékig feltűrve, rojtos, koptatott farmermellény, vállon átvetett, hippikorszakot idéző textiltáska, hosszú barna haj. Egyszóval a másik fiatal hölgyikéről is messziről lerítt, hogy frissdiplomás bölcsész, vagy hallgató valamelyik divatos egyetemen.

Szánakozó arckifejezéssel mérte végig Zsófit, olyannal, mint amilyennel csak a nők tudnak, ha valaki olyan stílust képvisel, mint ők… majd teátrális mozdulattal a kezébe vett egy angol nyelvű kiadványt , és fölényes tekintettel olvasni kezdte.

Zsófi is hamar elunta magát a pultnál, és mikor mellélépett egy lány, saját magát vélte benne fölfedezni: ugyanazon stílusú, szándékosan viseletesnek és réginek tűnő bokáig érő szoknya (ami pedig vadiúj és marhadrága), bőrszandál, kockás ing könyékig feltűrve, rojtos, koptatott farmermellény, vállon átvetett, hippikorszakot idéző textiltáska, hosszú barna haj. Egyszóval a másik fiatal hölgyikéről is messziről lerítt, hogy valamelyik divatos egyetemen tanul, vagy már frissdiplomás bölcsész.

Szánakozó arckifejezéssel mérte végig Erikát, olyannal, mint amilyennel csak a nők tudnak, ha valaki olyan stílust képvisel, mint ők… és határozott léptekkel elindult a fotelek felé, és helyet foglalt az egyikben – háttal a recepciónak, hogy még csak ne is lássa ezt a nőstény dögöt.  

A pult mögé beérve Viktor ügyet sem vetett a vele szemben álló Erikára. Zsófi ott ült a fotelban, nézegetett valamit. „Biztos megbeszélték, és helyet cseréltek” – nevetett saját hülye agymenésén. Visszatért a kimutatásokhoz, és szinte föl sem tekintett a papírokból – mindaddig, míg a szeme sarkából észre nem vette a halk léptekkel közeledő Bandi bá’-t, aki a mutatóujját a saját szája elé téve jelezte, hogy maradjon csöndben, mert meg szeretné ijeszteni a pultnál álló lányát….

Bandi bá’ már messziről látta a neki épp hátat fordító Zsófit a pultnál. Mint mindig, most is abban a direktslampos ruhájában volt, amiről már messziről fel lehetett ismerni. „Most megijesztem!” – gondolta magában, majd csendben lopakodott a pult felé. Már majdnem odaért, mikor Viktor fölpillantott a munkájából, de Bandi bá’ a biztonság kedvéért a saját szája elé tett mutatóujjal jelezte a recepciósnak, hogy maradjon csöndben. És már ott is volt a pult előtt….

…Viktornak elkerekedett a szeme, halálravált az arca, és szólni akart volna, hogy ne, neeee, neeeeee, Bandi bá’, neeeeee….

…Erika is épp akkor nézett föl, mikor a fiatalembernek hirtelen elkerekedett a szeme, halálravált arckifejezéssel próbált valamit kiáltani, amikor hirtelen éles fájdalmat érzett a nemesebb felén…

…Zsófi kezébe vett egy kiadványt a hotelről, és épp felnyitotta volna, amikor meghallotta a félre nem ismerhető csattanás hangját…

…amikor is Bandi bá’  egy hatalmas atyai fenékpacsit mért ERIKÁRA…      

… … … …

… … … …

…azért remélem, vágod a szitut. Egyrészről: kérdezőbiztosként bemész egy helyre, vársz a főnökre, és amikor az megjelenik, szó nélkül odab@sz egyet a seggedre…  azért az karaj. Másrészről: a saját csini kis hoteledben, tulajként úgy mutatkozol be egy ismeretlen nőnek, hogy mögéosonsz, és rácsapsz a farára… az naggggyon zsííír.

… … …

Viszont a történet végét pontosan nem ismerem.

Főleg azért nem, mert először úgy röhögött az egész szálló, hogy összevisszaszanaszerteszéjjel vizelte magát mindenki – mert hiába nem látta az esetet csak pár ember, azért a pletyka az gyorsan terjed… Másodsorban pedig azért nem, mert pár pillanattal később kirúgással lettem megfenyegetve, aztán még mindenki más is, aki épp ott volt - ami csak azért nem lett foganatosítva, mert az egész személyzet - a nyugdíjas mosogatónénitől kezdve a teremfőnökig - egy emberként visítva röhögött, és azért szezon közepén nagyon nem egyszerű egy komplett új humánerőgarnitúrát csak úgy előhúzni az alsó fiókból.

Bár lehet, hogy az is közrejátszott a munkahelyünk megmentésében, hogy a főnök lánya, Zsófi is kétrétgörnyegdve sírt a nevetéstől.

…ami azonban bizonyos:

- Bandi bá’ még soha nem ült olyan vigyázban, soha nem hallgatott még végig egyetlen kérdezőbiztost sem, soha nem volt még ennyi ideig folyamatosan elpirulva. Kipirosodott tenyerét sem rejtette el a zsebébe még soha – főleg nem mások előtt.

 - Erikának igen sikeres napja volt, mert az eddigi szokásoktól eltérően végre nem lett lerázva, végre nem lett elzavarva, végre végig lett hallgatva, végre minden kérdésére igen kimerítő választ kapott – igaz, kicsit zavartan ült a fotelban. Fájó fenekét sem simogatta még ennyi ideig soha – főleg nem mások előtt. 

A közlemúltban egyfajta zsűritagnak és kritikusnak kellett mennem egy hímzőköri összejövetelre. A helyszín kicsit messze volt, úgyhogy megszerveztük egy-két spanomnekemmel, hogy együtt menjünk, merazér csakolcsóbb, ha tele van rakva a kocsi humánügyileg. No meg ha magad utazol, akkor kit érdekel, hogy mekkorát kekszelsz…

Szóval, el is indultunk rendbenfegyelemben – Zotyával meg a Fiamnekemmel - , hogy a majdani úti cél felé saccperkábé félúton fölvegyük még magunkhoz Kareszt is – aki a főváros egyik neves kerületében lakik.

Utazás, vezetés, semmi extra – azt leszámítva, hogy úúúúúútálok hosszú úton vezetni, mert én inkább csendesen durmolnék a hátsó ülésen, míg oda nem érünk, ahová, úgyhogy úúúúútálok vezetni, de nagyon.

Namindegy, megérkeztünk Pestiába, ahol a nevezett kerület felé vettük az irányt. Eleve nyomorultul éreztem magam, mert vidéki suttyóhülyegyerek létemre ennyi betonon azért elég rendesen szédülök, no meg azért autó is több van három négyzetméteren, mint mifelénk a fél városban. No meg ilyenkor be van nálam állítva a nagyvárosgyűlölő üzemmód is. El tudod képzelni, milyen kedvem volt: köbö olyan, min taknyosvarjúnak a vetésben. X@r. Nem kicsit.

Anno még a telefonban beszéltük Karesszel, hogy hol is leledzik konkrétan. Aszonta, a dzsípíesz megmondja. Megaf.szom mondjameg. Nincs dzsípíeszem, mert még a telómat se tudom rendesen kezelni, nemhogy egy olyan izét – a másik, hogy nehogymá egy gép ugasson majd nekem, hogy most merre is a hány óra. Épp elég ember cseszeget engem ahhoz, hogy még pluszban igényeljem egy masina beszólásait is. Szóval, miután tisztáztuk, hogy papíralapú térképpel tudunk csak közlekedni, részletesen útbaigazított: tudod, ott végig egyenesen, majd amott jobbra el, majd még tíz perc, és itt is vagytok…. aha… értem én, hogyne érteném, nem vagyok én hülye! De csak nem értem! Okés, vágom én, hogy ott végig egyenesen, de meddig, vazze?! Amott jobbra, mittudomén melyik lámpánál – hát a náthásfülcimpám tudja azt számolgatni a lámpákat, mikor olyan csúcsforgalom van, mint a sztárszkiéshaccs jeleneteiben, plusz még számoljam a kétszer három sávot, mikor alapból max csak kétszerkettőhöz vagyok szokva, megméga buszsáv (hogyazmekkorasz.pás ilyeneknek mint én…), meg még a troli, a villamos, a sok búbostaxi – hagynesoroljam. Nameghogy tíz perc és ott vagyok… honnan tudja, hogy tíz perc?! Adott egységidő alatt megtenni meghatározott távolságot legfeljebb csak a matek- vagy fizikaórán lehet, ott is csak franciakockás füzetbe írva! De az életben, hogy a .csába?! Okés, megyek tíz percet… de ha megfog (márpedig megfog) a sok piroslámpa, akkor azt hogy számoljam?! Lámpánként plusz hány percet?! Ha meg rátapodok a gázra, akkor meg csak hatot, vagy hetet menjek előre?! Haggyukmá…. mondtam is neki, hogy jelöljön meg egy ojjektumot, ahonnan tényleg közel van, és majd úgy jó lesz.

Úgyhogy megtudtam, hogy attól a mekitől pár perc…

…és az a meki a lényeg a sztoriban...

Merhogyugye nem elég, hogy alapból nemigen vagyok komfortos hangulatomban BP-en, még rátesz a péntek déli bazinagy forgalom, nomegeza tutifrankó útbaigazítás – most meg még menjek jenkiszendrót enni, mert ha mekit látunk, akkor valami belső sugallat hatására oda be KELL menni, ha kell, ha nem. Ami azért jó, mert drága, de legalább nem lakok jól.

Namindegy…. leparkol, kiszáll, nyújtózik, még eltol egy cigit, és megy befelé – azaz csak menne! Mennénk! De….

DE!

…mermivanazajtórakiírva?

Minden marketingfa.ság. Mintpéldául, hogy a tojás innen van (no persze, tájföldön meg már nincsenek is csirketelepek), a húsok szintén (óóóóhogyne, mikor nincs is hús benne, legfelejebb csak húspótlószójagranulátum), és, éééééés, a fejmagasságban lévő cirkabetűvel nyomtatott leglényegesebb infó, miszerint: „Tudtad, hogy tőlünk bármit megkérdezhetsz?” …. …. jessssz! Akkor kérdezek is, ne félj!

A Fiamnekem meg Zotya már előre fogták a fejüket, merazért már ismernek egy ideje, hogy úgy agyilag nem feltétlen vagyok sztenderd módon összerakva.

Szóval, megyek befelé mint a nagyok, öles léptekkel, határozott tekintettel, mint aki napjában háromszor jár ide kajálni, plusz még a délutáni kávét is itt tolom el.

Kicsit elkanyarodva a témától: amúgy dícséretreméltó ennek a jenki baromságnak néhány szegmense. Itt van példul a családibiznisz-fíling. Ugyanaz a családnév, bárhová mész. Segíthetek. Segíthetek András, Segíthetek Andi, Segíthetek XY…. mintha otthon lennék. Vagy a munkaruha is. Mindenkin egyenruha, hogy azért tudjad, hogy itt komolyság folyik. Meg a tisztaság. Tényleg nem kell annyit az asztalt törölgetni, mint Tibi Atyánál egy délutáni matinén.

Nadeszóval, visszatérve a lényegre….

Megyek a pulthoz, eleve tré hangulatban, a pult másik oldalán meg ott somolyog a csücsörikisgádzsi, mint aki tényleg örül, hogy akkor és ott pont ott vagyok. Szóval mindkét részről borítékolható volt a qrvajó hangulat… Ésakkor Segíthetek Eszter kérdi a kérdeznivalót, mit adhat. Mondom bigmek, sajtburi, kishasáb – közbeszól: lehetmenüben? – lehetmenüben, mégyegy varp is – közbeszól: azislehetmenüben? – mitbánomén, legyen, kérek még egy kólát – közbeszól: az már van a menüben – oké, akkor nem kell, megmégkérek egy kávét, de majd a – közbeszól: lehet nagy? – mondom folytatnám, majd a – közbeszól: és milyen kávét? – mondom FOLYTATNÁM, majd a – közbeszól: ittfogyasztjátok? – mondom, idefigyeljé, aranykiscsillagom, éneztmost akkorisvégigmondom, ha nem engeded: a kávét majd akkor, ha megettem mindent, de most kifizetem, ééééérted???? …. …. értette. Hihetetlen, de szemmel láthatóan megértette.

Mindaddig gondoltam arra, hogy megkegyelmezek neki, de ilyen gasztrodiskurzus után már nemigen érdekelt, ha ríva fakad, akkor sem, úgyhogy konkrétan eljátszotta azt a halovány esélyét is annak, hogy jó napja legyen. Hátrafordultam a kísérőim felé, rájuk pislantottam úgy, hogy ők rögvest vágták, hogy most mi lesz – kicsit hátrébb is álltak, hogy azért valamelyest védve legyenek, hátha lesz valami matek…

Szóval mondom a kisokostojás miszisz Segítheteknek: tefigyu, kérdezhetek valamit? Kareszt keresem… valahol erre lakik. Nem tudod, konkrétan hol? Érte kéne mennem… Szegénykém néz, mint a borj….szóval nagyon néz. Nagyszépkerekszemekkel vállat von… nem tudja. Mondom, tudod, a Karesz, kábé ekkorszor (mutatom a magasságot) ekkora (mutatom a szélességet), kicsiaranyos, szakállas… tudod, a Karesz, na! Még jobban néz… aszongya: nem tudom. Mondom, valahol itt lakik errefelé, biztos láttad már, tényleg, idevalósi, jógyerek, a Karesz…. még mindig csak a vállát húzza: nem tudom.

Nem tudod?

Neeeeem tudooooood?!

Hátaztmeghogy?!?!?!?! Hát baz+ nemtiírtátok ki az ajtóra, hogy bármit meg lehet kérdezni?

Minek írjátok ki, ha nem lehet bármit megkérdezni?

…erre Zotyáékból kitört a röhögés, majd a sírás, meg a kétrétgörnyedés. Mire Segíthetek Eszti elpirosodott. Utána meg elkékült. Majd zöldre váltott, utána hirtelen ismét pirosra, majd olyan püspöklilára… és mielőtt ballisztikusívben hozzám vágta volna a kincstári taccsmonitort, pókerarccal folytattam: …ööö….kártyával tudok fizetni, ugye?

Végül is csak lehiggadt a hölgyike, bár kicsit tán határozottabb és frekventáltabb mozdulattal húzta le a kreditkardot a terminálon. Kis ráadásként mi meg kétpofára tömtük a tekintetünkbe a szenyákat, és még véletlenül sem szürcsöltünk a szívószállal. De tényleg nem.

Mikor zaba után mentem vissza az előre nagynehezen leegyeztetett és kifizetett mekkafféért, valami miatt Eszti már közeledésemet látva hirtelen valami nagyonfontos elintéznivalót talált a hinterplaccon, mert olyan gyorsan eltűnt.

Nem értem miért.

Biztos azért, mert vidéki vagyok.

…nade pont lex@rom: a börgerkinges vapper úgyis finomabb.