blogomnekem

…akártetszik akárnem, nem vesztem el – csak kicsit csendben voltam mostanság…

Rágja már a fülemnekem pár ember, hogy írjak már valamit, mert már nagyonrégenírtam, mivanvelem, miértvesztemel.

Nokéremalássan… ezennel akkor írok már valamit, mert nagyonrégenírtam, semminincsenvelem, és nemvesztemel.

…igaz, a klaviatúra előtt sem töltöttem sok időt mostanság…

Volt egy-két-há-négy (vagy tán még több) dolog, ami történt velem az elmúlt időszakban, így kicsit kevesebb időm volt a billentyűket püfölni. Nomeg a jövőre vonatkozóan is tervezgettem eztazt, meg egy kis amazt is, így meg aztán pláne nem volt időm, hogy irkájak az interwebre.

De nyugi, nincs semmi gáz.

Történtek velem azóta olyan dolgok, amiket hatetszik hanem, olvasni fogsz, csak legyen időm kitalálni, hogy hogyan tudjam azt megírni úgy, hogy ne legyen belőle nagy gebasz. Namegpersze a régmúltból is van még egykét olyan sztori, ami ha eszembe jut, viszket az ujjam tőle, de hát ugye azt is csak le kéne úgy írni, hogy olvasható legyen anélkül, hogy ne kelljen aztán nekem mindenféle hivatalokhoz szaladgálni jogorvoslatokért.

Úgyhogy türelemkérlekalássan, jelentkezek hamarást.

Hogy mikor pontosan, azt nem tudom pontosan.

Majd megírom, és akkor tudni fogod

…merugye nem minden úgy van, ahogy az gondolva van…

Szinte naponta olvasom a mostanság igen vegyes érzelmeket kiváltó, hajléktalanok körüli törvényi szabályozásokat. Megvan róla a véleményem, mi tagadás: oda jutottunk, hogy egy kivert kutyával többet törődünk, mint embertársunkkal. Bennünket, embereket minősít ez….

Az egyik ilyen cikk olvasása közben eszembe jutott egy régi ismerősöm. Aki annak idején kissé félreismerte saját magát – meg persze embertársát is.

…

…

Párszor összejöttünk, beszélgettünk. Nem volt túl nagy kedvencem a srác – gondolom én se voltam a szíve csücske neki. De miután a baráti társulatunknak volt egy apró, közös metszéspontja, találkoztunk egyszerkétszer.

Egyik ilyen alkalomkor őkegyelme ismételten erősre olvasta magát. Egyrészt ez volt az egyik ok, amiért kevésbé kedveltem. Olvas, az okés – ki nem. De hogy ilyenkor mi a ráknak kell izmozni, azt sosenem fogom megérteni.

Szóval, ment a diskurancia. Miről-miről…. hát amiről ilyenkor szokott. Űrméretek, látványvilág, tudodteezt, mitragozzam. Emberünk azonban ezen kardinális témákhoz sokat nem szólt hozzá úgy általában. Miért, a fenese tudja. Ő csak köztünk leledzett a maga egyrekesz könyvével, olvasott, néha nevetett velünk együtt – szóval, elvolt, mint a befőtt.

Hanem egyszer aztán a beszélgetés témája a női nem csodáiról és képességeiről átváltott a sportba. Mégpedig valami karatéjos témába – hogy miért pont abba, nekérdezd, énsetudom. De a lényeg: majdnemkedvelt ismerősöm is bekapcsolódott ebbe a témába… persze a maga egyszerű módján.

Fennhangon emlegette, hogy őbiza ha elmenne egy ilyen karatéjos felekezethez, nem is tudja, hány dant adnának neki. Merhogy egy nem lenne elég az ő tudásához, az biztos, de tán még kettő sem.

Összenéztünk egy páran. Többen láttunk már az interveben mindenféle ilyen jellegű sportolást, sőt, velem együtt vagy két haver még annak idején véháesen is látott hasonlót. Tehát úgy nagyjából körvonalazni tudtuk az ilyen jellegű mozgásforma mibenlétét – értelemszerűen azt is tudtuk, hogy fent említett cimboránk olyan nagyon sok dant nem kapna az első foglalkozáson. De tán még a másodikon sem.

Mondtuk is neki, hogy csihodjon, ez szerintünk annyira azért nem annyira egyszerű, de ő hajthatatlan maradt: neki bizony dant adnának, nemis egyet.

Hogy miből jutott erre a következtetésre, arra következtetni sem tudtunk. Illetve talán mégis: valszeg ezzel úgy volt ő is, mint sokmindenki más. Nagydarab, tehát erős. Mivel erős, tud verekedni is. Ennyi. Kész. Ezért meg nyilván már kijár egy sötétebb tónusú színnel ellátott öv is a fehér ruhán, nomeg pár dan fokozat.

…persze, nyilvánvaló…

Okés, meg kell hagyni, többünknél legalább egy fél fejjel nagyobbra húzta őt a Jóisten vertikálisan, és a mérleg is felszisszent alatta, ha néhanapján ráállt. Erőért sem kellett neki nagyon lemenni a sarki vegyesboltba, mert kőműves mellett dolgozott, tudtuk jól, úgy viszi a két diszpisvödör betont messzire, ahogy mi akkor sem, ha muszáj lenne. Aztistudtuk róla, hogy ő jóval többet olvas, mint mi mindannyian együttvéve, és ilyen alkalmakkor a mennyiség nála kicsit tovább van minimalizálva. És persze azt is tudtuk róla, hogy nála könnyebben szakad el a türelem fonala, és persze olyankor előszeretettel teszi próbára a környezetét fizikálisan.

De ugyanakkor tudtuk azt is, hogy mindezen tulajdonságokért még sok fekete övet nem adnak seholsenem. Még Brúszlí se volt életében túl nagydarab, de még Csaknorisz sem az. Mégis tudtak valamit, amit más nagydarabok nem.

De mindegy is: ha ő úgy gondolta, akkor legyen úgy. Majd legfeljebb egyszer kipróbálja magát, és meglátja, hogy ez nem biztos, hogy életképes elképzelés a részéről…

…

…

Utol is érte egyszer a végzete…

…

…

Kora őszi nap volt, és ez az aligkedvelt ismerősöm otthon olvasott. Munkából hazaérve fellapozta az első könyvet ami a keze ügyébe akadt, és leült meccset nézni. Tehette, egyéb dolga se nagyon volt – határozott házasember lévén asszonya intézett körülötte mindent.

Ahogy ott ül, olvas és tévéz csórikám, hallja, hogy a lakóépület tövéből valami ordenálé kiabálás van fennforgásban. Tűrte egy darabig, aztán csak kiment az erkélyre, hogy megnézze, mi a szitu.

Látja ám, hogy két hajléktalan – egy kicsi és egy mégkisebb termetű - veszekszik egy félig kiolvasott könyvön. Közben pedig nagyon nem halkan győzködik egymást a saját álláspontjuk felől, nevezetesen, hogy kié is bizony az a maradék a könyvből.

Emberünk a harmadik emeleti erkélyen állva leszólt nekik félhangosan:

- Maraggyatokmácsendbe, húzzatok el a vérbe!

A határozott hang hallatán a két csövi egy pillantást vetett az erkély irányába, utána viszont mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatták, ahol abbahagyták.

A cselekmény abbahagyására irányuló felszólítás ugye nem vezetett célra, így pár másodperc múlva ismét utasítás érkezett a lakásból:

- Neszóljakmégegyszer, húzzatokel, mert lemegyek!

Nnna, ez valszeg valami nemzetközileg elismert varázsszó lehetett, mert odalent hirtelen csönd lett – csak épp úgy is marad. Sőt, válasz is érkezett:

- Ésakkor mivanakkor, ha lejössz?

…többsekellett… elkezdődött a verbális harc.

- Mileszakkor ha lemegyek?! Szétváglak, mint Zil a …ost, te majom! Húzzálel, míg szépenmondom!

- Majdszétváglakéntéged, teeee, csicska – hallatszott lentről. Majd a szavakat nyomatékosítva az erkély felé lett emelve egy bal kezét, kinyújtott középső ujjal.

Nosza, többse kellett az izomtibinek. Elvörösödött fejjel ordított le az udvarra:

- A mocskosrohadt…vaanyádat, lemegyek, darabokraszaggatlak! – és még szavainak visszhangja el sem ült a tér házfalai között, ő már öles léptekkel szaladt le a lépcsőn.

…

Odalent mindeközben két dolog történt.

1., a hontalanok közül a kis termetű egyén úgy döntött, hogy olvasás ide, olvasás oda, mégiscsak jobblesz a távozás mezejére lépni. Verték már el őt sokkal kevesebbért is, és sanyarú sorsa ezer megy egy tapasztalásából tudta jól, ennél sokkal kisebb horderejű vitákból sem kerülhet ki győzedelmesen. Ha meg netán fizikai kontaktra kerülne a sor, akkor aztán meg pláne nem. Úgyhogy szégyenafutás, de ottrohaggyonmegakikerget alapon bizonytalan lépteit meghazudtoló sebességgel továbbállt, a biztonságot jelentő távolság felé.

2., a mégkisebb termetű egyén ott maradt, kezében a frissen birtokba vett félüvegnyi olvasnivalóval. Miközben jóízűen belelapozott, tekintete a lépcsőház ajtaját fürkészte, mikor is nyílik majd ki az ajtó, és mikor is ugrik ki rajta a tajtékozó sorsfordító.

…

…

A lakók elbeszélése ezt követően nem volt teljesen egységes. Még a helyszínen voltak a mentők, mikor a csíkosautó is megérkezett, és próbálták az elbeszélések alapján rekonstruálni a történteket.

Egy bizonyos pontig megegyeztek a szemtanúk állításai, hogy zaj-ordítás-zaj-ordítás-zaj-visszaordítás-fenyegetés-fenyegetés-csetepaté-csönd. Viszont ennél tovább már jobbára csak vállvonogatás és tanácstalan nézés volt nagyjából ötven-ötven százalékos arányban a kérdezéseket követően. Merthogy innentől fogva kicsit sem volt teljes egészében összerakható a történet.

Nagyjából annyit sikerült kideríteni, hogy ahogy az emberünk az ajtóban megjelent, azonmód rávetette magát a ház előtt lévő hajléktalanra, majd ezt követően pár másodperc elteltével egy kistermetű ember sietős léptekkel elhagyta a helyszínt. A mentőt a földszinten lévő Szabónéni hívta, látván, hogy valaki már percek óta mozdulatlanul fekszik a földön.

…

…

Amit végül is a rendőrök meg tudtak állapítani a tények és elbeszélések (és a mentőorvos jelentése) alapján, az a következő volt:

Emberünket nóperc alatt olyan szinten hülyére verték, hogy jobban nem is lehetett volna.

Első ránézésre olyan volt, mint aki csukafejest ugrott a harmadikról, de ez ugye ki van zárva, ebben egyetértett minden jelen lévő szemtanú.

Szóba jött még az is, hogy három – de inkább négy  - keményfából esztergált szőlőkaróval/ásónyéllel/bézbólütővel hagyta helyben legalább három – de inkább négy – ereje teljében lévő férfiú, de ez ugye szintén ki van zárva, ebben is egyetértett ugyanis minden jelen lévő szemtanú.

Viszont arra a mai napig nem derült fény, hogy mennyit is és hová is kapott a sértett, mert ebben a jelen lévő szemtanúk nem tudtak egyértelmű és azonos választ adni. Állítólag olyan gyorsan történt minden, hogy csak csittcsattpifpuff, és a sértett fél már dőlt is el, mint a rohadtnád, a másik meg rágyújtott, és szépen elsétált. Bár a cigarettázás tényét sokan vitatták.

A mentőtiszt is csak annyit mondott, hogy látott már megvert embert, de ilyet még soha. Nehezen hitte el – ha elhitte egyáltalán – hogy mindez egy ember műve volt, azt meg pláne nem, hogy puszta kézzel.

Mi történ, hogy történt? Nemigen derül már ki soha.

A későbbiekben a haversrác is csak annyit mondott, hogy annyira emlékszik, hogy kilép az ajtón, ordítva rohan a hontalan toprongy felé, majd hirtelen elsötétült előtte minden.

…

…

Köbö két hét múlva találkoztam nagydarab nagyszájú ismerősömmel. Egy kora esti órában futottunk össze a város sétálóutcáján.

A jobb keze fel volt kötve, bal lábára még erőteljesen sántított – viszont örült, hogy egyáltalán már rá tud lépni.

A varratok helyei még határozottan kivehetők voltak az arcán, és bár nem vagyok az orvostudományokban nagyon járatos, de elég szépen hegesedtek, gyógyultak.

Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy megkérdem, mennyi dant is szeretne kérni.

…de inkább nem kérdeztem semmit.

…

Sajnáltam?

Nem.

Megérdemelte a verést?

Nem.

…de egy biztos: egy életre megtanulta, hogy nem mindenki csak annyi, mint amennyinek látszik. Még ő sem…

…amikor szinte megöl a vágy…

A minap vennék ki a fagyasztóból egy jégkockát – nem sikerült. Egyszerűnek tűnő tevékenységemet meggátolta a frigó olyan szintű eljegesedése, hogy az említett mértani testet csak egy tizenkettes vésővel tudtam megkaparintani.

Gondoltam hát egy nagyot – hiszen ha már olyan áldott jó ember hírében állok, nosza, leengedem hát a hűtőt.

Így is tettem.

…hanem mikor négykézláb állva töröltem a konyhakőről a kifolyt vizet, eszembe jutott valami… egy régen hallott sztori.

Mikor kiröhögtem magam, eszembe jutott, hogy hát bizony ez is megér egy blogbejegyzést…

…

…

Városi legenda, vagy tényleg megtörtént – a fene se tudja. Nekemis csak úgy mesélték. Ha még nem hallottad volna, akkor akár tanulhatsz is belőle.

Ha pedig már hallottad, akkor ez van….

…

Valamikor valahol élt egy egyszeri házaspár. Kicsit korosabbak, életük derekán, de életerősek, épek, egészségesek. Nemnagysztori.

Lakótelep, harmadik emelet, közepes garzon. Szokványos klisé ez is.

Ajtócsapkodás, tányércsörömpölés – no nem minden nap, de azért fordult elő ez is, merugye az ember az társaslény. Közhely.

…

Történt egyszer, hogy a ritka veszekedések alkalmával a feleség a férjura fejéhez vágta a szokásos női dzsókert, miszerint „nemvagytejó semmirese, méga hűtőt se tudod megjavítani”! … hallani hallott már más is ilyesfélét, kár ezt túlragozni. Ahogy az erre adott válasz is ismerős mindenkinek : „majdmegcsinálom, nesürgessémá”.

Naugye.

Adott hát egy feladat, és adott hát egy ember, kinek a feladata ezt megoldani.

A veszekedés – mint minden jóravaló házasságban – sokáig nem tartott itt sem. Csapódott egy-két ajtó, duzzogásba veszett az este. Viszont másnap reggelre a fasírt már nem volt olyan sós, kicsit kikényszerített, de negédes mosollyal váltak el egymástól.

A nap további része majdnem úgy telt, ahogy telni szokott.

De csak majdnem.

Hiszen úgy a férj, és úgy a feleség is elgondolkodott, hogy mi is a hiba. 

Férjuramnak az járt az eszében, hogy tényleg rossz már egy ideje a hűtő, és ő már vagy jópárszor megígérte, hogy megszereli. Van hát igazság abban, amit kedves neje mondott…

Az asszonynak pedig egész nap az járt a fejében, hogy szegény férjének nincs elég baja a melóhelyen, még ő is cseszteti odahaza a hűtővel, ahelyett, hogy szerelőt hívatna a javításhoz.

A gondolatokat – mint mindig – itt is a cselekedet követte…

…

Estván – nevezzük most így a ház urát – elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, őbiza megszereli a hűtőt. Viszont két akadályt már rögvest fel is tudott sorolni: ad egy, nem ért az elektronikához, ad kettő, aztsenemtudja, hogy néz ki egy hűtő a kulisszák mögött.

De egy férfi ugye az problémamegoldó: hívott hát egy szerelőt.

Elkéredzkedve a munkából, a telefonon hívott szakiért ment, majd felkisérte a harmadikra, és bemutatta a hűtőnek, illetve a hűtőt neki, hogy hát ez van, valamiért van egy gebasz vele vagy mi.

Mesterünk nekiállt szerelni. Kihúzta a hűtőt a konyha közepére, majd kétrét görnyedve belekezdett a nagy szakértésbe, hogy minél előbb ismételten hűtse a matéria a hűtenivalót.

Estván pedig bevonult a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és jóleső érzéssekkel csordultig telve várta a pillanatot, mikor szeretett felesége hazaérvén azt látja, hogy kedves párja a tettek mezejére lépett, és hamarást meg lesz a hűtő javítva, nyakába borul, megszeretgeti, és este olyan programot eszközölnek, hogy annak híre megy a lépcsőházban.

…

Bözsike – legyen ez a neve most a gyengébbik nemnek – nem kis lelkifurdalással igyekezett hazafelé. Útközben egyre azon gondolkodott, hogy miként is lehetne bocsánatot kérni hites urától, úgy, hogy az asszonyi hatalmon csorba ne essék, és mégis minden jól essék. Tudta jól, hogy egy-egy ilyen vita után olyan békülést szoktak csapni, hogy néha még a szomszéd is átkopog. Kézenfekvő volt hát a megoldás – hazaér, és félreérthetetlen utalást tesz majd férjének arra vonatkozólag, hogy a háztáji bekapálásának lehetősége adott, sőt, mi több, ajánlott. Így meglesz a bocsánatkérés úgy, hogy az kimondva sosem lett.

Asszonyi elme….neröhögjél, Teis jártálmár így. Vagy ha nem, akkor majd fogsz.

…

…

Pestánk ült a tévé előtt, gyakorlott férjként halkra állítva a hangerőt. Egyrészt, hogy időben hallja majd a lépteket a folyosóról, másrészt ne kelljen a hűtőszerelő szakival nagyon ordítani ha annak kellene valami bárakármi.

Kisvártatva ismerős léptek zaja ütötte meg a fülét. Az ajtóban a zár kattant, majd kinyílt. Hallotta neje selymes hangját, hogy nevén szólítja: Istiiiiiikeeee! Meeeegjöttem! ….majd ismét léptek, de nem a nappali felé…

…majd egy hatalmas puffanás, és mintha valami – talán egy hűtő? – eldőlt volna.

Felpattant a fotelből, és a konyha felé vette az irányt …Erzsó sikítását is hallotta meg.

…

…

Bözsike a lépcsőházba érve már mindent összerakott agyban, hogy hogyan is fog a délután és az este további része telni. Hazaér, majd improvizál, a többi meg ugye az ember dolga. Aztán holnap – úgy éljen – akkor is megszerelteti vele a hűtőt, ha leesik az égből szentpéter.

A bejárati ajtót kinyitva elővette a legszebb és legédesebbnek tartott búgó hangját: Istiiiiikeee! Meeeegjöttem!

….a szeme sarkából látta, hogy a konyhában nincs valami rendben. Óvatosan közeledett, majd a konyhaajtóba érve szinte földbe gyökerezett a lába a látottaktól. A hűtő középen, és kedvese, az az áldott jóember négykézláb szereli megfelé. A boldogság könnyeivel a szeme sarkában Erzsó úgy döntött, hogy nem vár tovább – a feléje mutató formás farpofák alá nyúlt határozottan, a finomabbnál kicsit vastagabban  megmarkolva a családi bizsut, minden kétséget kizárólag tudomására hozva az érintettnek, hogy a délután és az este további részét milyen programmal kívánja hasznosan tölteni.  

…ám az alsó-halmadárfogást követően olyan dolog törtét, amire nem számított…

A lúdbőrös stanyeszli valahogy más tapintású volt, és a gazdája hirtelen fel akart egyenesedni – minek következtében olyan szinten vert bele kobakja hátsó részével a hűtőbe, hogy menten elájult. A kapott erőhatás miatt a hűtő pedig kicsit megemelkedett, majd egyenesen ráborult a férfira.

…akkor vette észre Böskénk, hogy a delikvens nem is a férje, hanem valaki vadidegen…

Felsikoltott rémületében.

…

…

Pista és Erzsi ott álltak egymás mellett és nézték a földön fekvő szerelőt, akin félig rajta volt a hűtő.

Pár pillanatig csendbe néztek előre, majd egymásra.

Mikor fejben mindketten összerakták, hogy mi is történt valójában, őszintén nevettek föl.

…igen ám, de a szerelő nem mozdult…

Pesta kapcsolt hamarabb, hogy ide bizony orvost kell hívni.

…

A mentők megérkezéskor leszedték a mennyből az összes létező szentet.

Keserű tapasztalatból tudták, hogy a harmadik emelet alatt senki nem ájul el – persze, milyen könnyű is lenne a hordágyat nem cipelni a lépcsőn.

A helyszínre felérve szakszerűen megvizsgálták a sérültet. Észre térítették, de látták, hogy itt biza a baj nem is olyan kicsi, agyrázkódás ténye forog fönn. Az illető nem tudott talpraállni, de még érthetően beszélni se volt képes.

Közben persze a protokollnak megfelelően kérdezték az otthoniakat, hogy mi is történt valójában? Hogyan is esett meg az eset?

…mikor meghallották a magyarázatot… háááát, röhögtek – volna. De a státusz és a helyzet nem engedte meg nekik, hogy nevessenek, így hát csendben, nagy kínok közepette nyelték a könnyeiket.

De mit tehettek hát? Hordágyra tették a szerencsétlenül járt szerencsétlent, és irány a lépcsőház.

…igen ám, de a mentős is emberből van…. és az ember az ugye csak ember.

Merthát láttak már ők mindent. Pontosabban mindent IS. Riasztották már őket cifra esetkehez, de ilyenben, hogy valaki alányúlás által szenvedjen koponyasérülést, ilyet még nem tapasztaltak.

…az első lépcsőfordulóig bírták…

Ott aztán kitört belőlük az addig felgyülemlett és visszafojtott nevetés.

…olyan szinten röhögtek, ahogy Te is röhögtél volna a helyükben…

…aminek a vége az lett, hogy az egyikőjük elejtett a hordágyat – az azon fekvő sérülttel együtt.

…

…

A kórházban végül is nem a koponyasérülés lett elsőként diagnosztizálva.

Egészen más került a kórlap elejére.

….ugyanis szegényszerencsétlen hűtőgépszerelő akkorát esett a lépcsőn a hordágyról, hogy eltörte a karját…

A gipszelt kezével sokáig gondolkodhatott azon, hogy más mesterség után néz, vagy ezek után nem ad esély, hogy hátulról közelíthessék meg észrevétlenül….

…az őrangyaloknak néha igen nehéz munkájuk van…

Tomi egy spanomnekem. Jógyerek, nem dobálja kővel a repülőt. Mindamellett okos is.

Foglalkozik ezzel-azzal, sőt, még amazzal is. De míg más az észt osztja, hogy hogyan kellene jól csinálni a tutifrankót, ő fogja, és marhajól csinálja a tutifrankót.

Alig pár év alatt odáig jutott, hogy földi javai kicsit megvastagodtak, élete az átlaghoz képes nemkicsit kiszélesedett. És bár alkalmazottból munkaadó lett, ő mégis megmaradt mindenki számára Tominak. Egyszerűen csak Tomiként éli világát – mert a nagy többséggel ellentétben ő soha nem felejtette el, hogy honnan indult útnak.

Szóval, spanom jó arc még mindig.

Pár éve Tomim gondolt egy nagyot: szereti ő a lovakat, mega barikákat is, és dejólenne, ha neki is lenne egy kis gazdasága. Csak úgy, kedvtelésből. Ahová kimehet alkalomadtán, és jólérezheti magát.

A gondolatot elképzelés követte, majd cselekedet – és egy idő múlva Tomi elmondhatta magáról, hogy van egy kicsi tanyája, távol a város zajától, benne pár lóval és barikával. No meg egy mázsa baromfival, meg miazmással, ami egy tanyának elengedhetetlen kelléke és ismérve.

Szívtuk is a vérét számtalanszor, hogy dejóneki, megy a rancsra, a szauszfolkba, és játssza nekünk itt a Dzsokijúingot… De Tomi – mint említettem – jó fej. Értékelte is mindannyiszor a humort, mert csak igen ritka alkalmakkor küldött el bennünket, hogy készítsünk saját édesanyánkkal kistestvért magunknak.

De hiába a rancs, a tanya, a farm (ki hogy hívja), Tomi lázas teendői mellett nem tudott annyit foglalkozni a jószágállománnyal, amennyit szeretett volna. De okos ember lévén rátalált a megoldásra: alkalmaz egy embert, hogy amíg ő távol van, gondja baja ne legyen a birtokának egy kevés se.

…és a bajok tulajdonképp itt kezdődtek…

Merugye Tomi jó fej. Tomi nem felejtette, hogy honnan indult.

Kit alkalmazott hát a tanyán? Akinek nagy volt a szükség.

Így került hát oda alkalmazásba Béla állatállományügyi manágernek….

Béla ugyanis mindenhez értett. Pontosabban: mindenhez IS értett. Tudta csínját bínját mindennek, amit csak egy tanyán tudni kell és érdemes. Értett a lovakhoz, a juhokhoz, szót értett minden lábasjószággal, a takarmányozásról többet tudott, mint három agronómus, és a mezőgazdasági munkagépek megfelelő kezelése sem jelentett neki problémát.

Csakhogy…. Béla szeretett olvasni. Méghozzá gyakran és sokat. Ebből kifolyólag viszont elmondhatta magáról, hogy három különböző könyvtárnak a standívén szerepelt mint állóeszköz. Viszont elmondhatta magáról azt is, hogy sajna a sok olvasásra ráment az egész élete. Láttunkmárilyet, lesszismégilyen – fölösleges ítélkezni.

Viszont Béla és Tomi igényei alkottak egy közös halmazt: az egyiknek munka kellett, a másiknak munkás. És miután Tomi tudott biztosítani a tanyáján koszt-kvártélyt, mellé némi pénzmagot is, Béla joggal érezhette úgy, hogy ismét sínre tudja tenni félresiklott életét. Egy kikötés volt csak: munkaidőben soha nem olvashat. Soha, semmit se nem. Ha mégis, akkor a Tomi féle társasjáték szabályai szerint mehet vissza a startmezőre.

…

Működött is minden rendjén, ahogy annak működnie kell.

Béla intézte az ügyesbajnos dolgokat a tanya körül, olyannyira jól, hogy kis gazdaság hamarást mintaértékűnek számított a környéken. A jószágok megszaporodtak, a terület rendben volt tartva, a takarmányozás pedig a saját tulajdonú föld adta terményekből került megoldásra. Tomi spanom joggal érezhette úgy, hogy ismét nagyszerű alkotott, és mikor ideje engedte, a tanya verandájáról elégedetten szemlélte kicsiny birodalmát.

Szóval, zsír volt minden.

…

Egy hétvégén Tomi ismételten úgy döntött, hogy kissé távolabb vonul a város gondjaitól. Tehette, hisz behuppant az autójába, és kevés idő múlva már a rancson pihenhetett, odébb minden nyűgtől és tehertől. Tette ezt elég gyakran, hisz mi másért lenne neki tanyája, ha nem ezért.

Ilyen alkalmakkor szabadnapra küldte Bélát. Nyilván, hisz Tomi is élvezte a munkát amit az állatállomány mellett töltött, nomeg Bélának is kijár egy-egy velnesszhétvége.

Béla is hálás volt ilyenkor, hisz látta: kenyéradó gazdájának tetszik és fekszik a munka, neki meg pont jól jön ilyenkor egy kis velneszhétvége.

Igen ám, de Béla számára a velnesz mást jelentett, mint az átlag emberfiának. Béla ilyenkor elvonult még délelőtt, és meglátogatta az első könyvtárat, amit a környéken talált – majd a nap hátralévő részét olvasással töltötte, rekreáció gyanánt. Azvesserá a követ, aki nem így tenne: hisz míg a tanyán sürög-forog, betűt sem láthat, nemhogy olvasni olvashasson. Valamikor meg ugye a pótlást el kell intézni – mikormáskor, ha nem ilyenkor.

…

…

Ment is minden a maga medrében ilyenkor.

Tomi tüskénkedett, etetett, itatott, szántott-vetett-aratott, Béla meg elvolt ahogy kellett.

Ezen a hétvégén azonban olyan eső esett, mint még emberöltő óta sosenem.

És ez bizony megváltoztatta a napi rendeket – nem is kicsit.

Az, hogy sár volt, az nem kifejezés. Aki látott már tanyát ilyenkor, az tudja milyen ez, minek ragozzam. Aki meg még nem látott tanyát ilyenkor, annak meg nem fogom ragozni – tessen kimenni, és megnézni ilyenkor az állapotokat. Megéri.

Spanom tevékenykedett ekkor is. Kicsit fárasztóbb volt minden, hagyneecseteljem, de napestére elvolt a végzés mindennel.

Illetve egyvalami lett csak elfelejtve: a gazdaság traktora kint maradt az udvaron.

…

…

Bélát aznap is utolérte az, ami ilyen napokon mindig is: bezárt a könyvtár. Leltáríven való szereplés ide, olvasott mennyiség oda, menni kellett, nem volt mese. A hazaút legyen is bármily göröngyös és hosszú, neki kellett vágni.

A gondolkodás ilyenkor erőteljesebb mértékben van jelen mindenkinél, és örök talány marad a világ számára: az odaút midig gyorsabb és rövidebb, mint a  hazafelé vezető. Jóllehet, méterek és akadályok tekintetében ugyanaz minduntalan, csak az érzés más.

Tudta jól ezt Béla is. Noha a két ojjektum között nem volt több, mint másfél kilométer, a szabvány járda azért az alföld ellenére igen meredeknek és nagyon keskenynek bizonyult. El is fáradt minduntalan, mire végigért rajta.

A tanyára érvén, letérve az aszfaltozott útról, látta ám, hogy annak képe megváltozott. A nemkevés eső tette a dolgát: kicsit másképp nézett ki minden az udvaron. Nagy gondot nem fordított volna rá, csak hát szembetűnt neki a furcsaság: a traktor kint figyelt az udvaron. Tudta jól Béla, hogy a nagypiros nem volt már mai vas, eljárt felette az idő rendesen, de tette a dolgát minden nap, így vigyázva is volt rá. A esőben mégse lehet hát kint hagyni éjszakára, be kellene vinni a szín alá.

Oldalra nézvén látta, hogy Tomi már bent van a házban – tán már a tévét nézi. Megoldás viszont kellett, hát szóra nyitotta száját: - Főőőőőnök! Be kellene állni a traktorral a szín aláááá! – kiabálta a ház felé.

…

…

Tomi kellemes fáradtsággal dőlt hátra a fotelben. Az egész napos esőn történő munka kicsit jobban igénybevette fizikumát, mint az elsőre gondolta volna. De nem sajnálta – hisz élvezte minden percét, amit a tanyáján töltött.  

Egy forró zuhany után elégedetten ült a tévé előtt, és érezte, hogy a nyugalom árad szét megfáradt testében.

A kedvenc sorozata főcímzenéjét ordenálé hang szakította félbe: - Főőőőőők! Beééééé áááááni a szííííííáááááá! – hallatszott az udvar felől.

Egy pillanatra át kellett állítani az agyát, hogy le tudja fordítani magyarra a hallottakat. Tudta jól, hogy Béla ilyenkor egész más nyelvet alkalmaz – mint mindenki más ilyen esetekben.

Apró szitkot mormolt el a fogai között, mikor tudatosult benne, hogy a traktort kint hagyta az esőn. Tudta, hogy a nagypiros nem volt már mai vas, eljárt felette az idő rendesen, de tette a dolgát minden nap, így vigyázva is volt rá. A esőben mégse lehet hát kint hagyni éjszakára, be kellene vinni a szín alá.

- A .csába, most zuhanyoztam le – dörmögte maga elé, majd kiment a verandára.

Látván, hogy Béla még él és mozog, kicsit megnyugodott. Nem kell neki hát ismét összekoszolnia magát, mert lesz, aki orvosolja a problémát. Csak nem fog ki udvarosán az, hogy bevigye a gépet a fedett helyre. Szabadnap ide, velnesz oda, szépen megkérte hát Bélát, hogy azt a cirka ötven métert próbálja már meg megtenni traktorostul.

…

Bélát jóleső érzéssel töltötte el, hogy főnöke még ilyen állapotban is munkát bíz rá. Méghozzá felelősségteljest! Igaz, az ukász kőbe volt vésve: olvasás csak szabadnapon. És mivel ő most éppen szabadnapos, hát miért is ne olvasott volna? Hát nem?! De…

Úgyhogy fogta magát, és kétszeri sikertelen kísérlet után harmadjára már fönt is ült a szép piros traktor vezetőülésében, és vígan zötyögött az égi áldás elől oltalmat aló kocsiszín alá.

Olvasott volt, mitagadás. Mindamellett viszont értett a gépekhez is, nemkicsit. Így szaktudása teljes birtokában észrevette, hogy a vezetőfülke ajtaja nyitva maradt. Persze, hogy ne vette volna észre… hisz az eső bevert így a volán mögé, valamint a Főnök is kiabált a ház felől, hogy nyitva van az ajtó.

Béla hát fogta magát, és kissé oldalra dőlve kinyúlt az ajtóért, közben a verandán álló főnöke felé kiáltotta: - Nincs semmi baj, Főnök, hirtelen nem vettem észre, de már be is csukom.

…

…és akkor megtörtént…

…

Tomit jóleső érzéssel töltötte el, hogy Béla még ilyen állapotban is munkára fogható. Méghozzá felelősségteljesre. Igaz, az ukászt maga véste kőbe: olvasni csak szabadnapon lehet. Nem hibáztatta Bélát, hisz ő most éppen szabadnapos volt, hát miért is ne olvasott volna… hát nem?! De…

A verandán állva látta, hogy Bélája felkapaszkodik a traktor lépcsőjére, majd onnan ugyanazzal a lendülettel hasmánt lecsúszik. Hiába, sáros volt a gumicsizma, az meg ilyenkor nem kompatibilis a lépcsővel. Majd látta, hogy nekiveselkedés van újfent: ekkor már csaknem a vezetőfülkéből esett vissza a majsztró, félháttal tompítva a sáros talajt. Már épp készült volna segítségre sietni, mikor harmadszori próbálkozásra Béla a vezetőülésbe huppant, és elindult a géppel. Éppen csak az ajtót hagyta nyitva – ami alapból nem lenne baj, csakhát a beverő eső tönkrevághatja az amúgy sem teljes műszaki fényében pompázó elektronikát. Oda is kiáltott, hogy ha esetleg lesz rá érkezés, akkor zárja magára a fülkét.

- Qrrrrvastnsssszameg, hánéééémmmáhá nemnyitvmrdt, csukkkkommmmáááá – jött is a válasz azon nyomban.

Azonban a szó és a tett egyazon pillanatban való alkalmazása olvasott esetekben nem a legszerencsésebb. Esőben, traktoron pláne nem. Úgy meg aztán pláne nem, hogy előzőleg a két esés következtében nyakig sáros a delikvens, ergo, úgy csúszik mindene, mint a nemtudommi.

Így Tomi elé a teraszon a következő látvány tárult: Béla kissé oldalra dőlve az ülésben, kinyúl az ajtóért, majd ugyanazon lendülettel kiesik az ajtón.

…

Spanom lassított felvételként látta, ahogy embere rongybabaként a sárba puffan.

Még ennél is lassabban látta, hogy az egyébként igen mérsékelt sebességgel mozgó traktor két kereke közé esik be Béla.

…és talán még annál is lassabban látta, hogy a traktor, azzal a bazinagy hátsó kerekével átmegy Béla teljes terjedelmén…

…

…

Béla ahogy kihajolt az ajtó felé, elvesztette egyensúlyát. Nincs ezen csodálkoznivaló, hiszen maga a fölmenetel is bajos volt, innenfogva a stabil egyhelyben való ülés is.

Ráadásul reflexei is csorbát szenvedtek az elmúlt pár óra alatt, lévén, a szabadnapon töltött megérdemelt velnesz azért csak kifárasztja az embert.

A sáros gumicsizma pedig még jobban csökkentette a tapadást a vizes felületen.

….így gyönyörűszép ívben, a legkevésbé sem elegánsan kiesett a gépből, hassal le a sárba. Pont a traktor két kereke közé.

Béla érezte, hogy valami nagyon nehéz dolog gördül szép lassan rá, majd elsötétült előtte minden.

…

…

Tomi a verandán hirtelen azt sem tudta, hogy most mi legyen.

Látta, amint emberén épp megy át a traktor – noha életében nem látott még ilyet, azért el tudta képzelni, hogy mi maradhat Bélából ezt követően.

Két pillanatot állt talán földbe gyökerezett lábbal, mikor az adrenalin cselekvésre késztette lebénult testét. Futott ki az esőre, mezítláb, segítségért kiáltva. Még a traktor hátsó kereke át sem ért teljesen Bélán, már csaknem félúton járt.

…persze, tudta jól, hogy hiába fut, ezt ember nem éli túl, de mit tehetett volna: futni kellett.

…

…

…

A traktor lefulladt, megállt.

Tomi állt az esőn, lába alatt a sárban egy hason fekvő ember földbe lapított teste.

Nézte is nagy szemekkel, ziháló mellkassal.

Gondolatai ezerfelé száguldottak, mérlegelve, hogy mit is kellene most tenni.

…mikor…

…

…mikor Béla lassan, nagyon lassan feltápászkodott a sárból.

Máig is talány, hogy hogy tanult meg ismét magyar nyelven az elmúlt pár másodpercben, de Tomi számára tisztán és érthetően fogalmazta meg a szavakat: - Aztarohatt, defáj a melllyem….

…majd nagynehezen feltápászkodott, és ismét elindult a traktor felé.

Nyilván, hisz a feladat az feladat, az esőtől meg kell óvni a gépet.

…

…

Haverom nóperc alatt rakta össze fejben a sztorit: az egész napos özönvízszerű esőnek köszönhetően olyan sár volt az udvaron, mint még soha.

Az abba esett emberi testen hiába ment át a jópár mázsa súlyú munkagép, az inkább csak belelapította a földbe – és mielőtt még maradandóbb sérülést okozhatott volna, tovább is gördült arról.

Tomiban pár dolog megfogalmazódott - nyilván. Csarnok elsőre nem igazán értette, hogy az az ember mi a fenét csodálkozik némi mellkasi fájdalomra, mikor egy traktor megy át rajta. Továbbá az sem volt számára teljesen világos, hogy ő maga ép elmével hogyan vészelhette át az elmúlt perceket.

Az sem volt teljesen mellékes tény, hogy Béla szemmel láthatólag nemigen fogta föl az eseményt teljes valójában - lévén, hogy mintha sokminden sem történt volna, fogta magát, és ismét a volán mögé ült.

…

…

Hogy Tomi eztán mint és hogyan mondott, mit és hogyan cselekedett, azt nem tudom.

Valahogy a történetből ezen rész nem maradt meg bennem – értelemszerűen továbbadni se nem lehet. Pedig elvileg el lett ez is mesélve nekem.

…annyi biztos:

Béla azóta is spanom alkalmazásában áll, és makulátlan az egészsége.

…

…és a traktor sem nem van berozsdásodva.

…vanazúgy, hogy pont nemjó az úgy, ahogy van…

Kisvárosi helyszín, benne még kisebb masszázshelyiséggel.

Járnak oda a népek masszíroztatni: ki csak a fülét, ki pedig az egész terjedelmét. Híres ojjektum a maga szubkultúrájában, igen sok jónevű nebuló került már ki onnan – mégis, csak kevesen tudják, mi is folyik ott a falak között.

Pedig ha tudnák! Mondjuk híresebb akkor sem lehetne.

Van ott kérlekszépen két foglalkozás. Az egyik főműsoridőben, mikor is a mindenféle korosztály karfiolfülűre masszíroztatja magát. Talán innen is az intézmény neve, mivel a névadó maga Sike András. A másik tevékenység ezután szokik lenni, ott némileg bebandázsolt kézzel, fogvédővel a tekintetben masszírozzák egymást a delikvensek. Szóval, értedteezt, minekragozzam…

Egy téli nap kora estéjén sem volt ez másként.

Nagyban ment a karfiolfülek sorozatban történő gyártása, és közben meg ott állt az ajtóban a soron következő felekezet, várva, hogy ha a hempergősök végeznek, és birtokba vehessék a helyiséget, hogy majdan később kicsit egészenmás személyleírással távozzanak onnan. Persze, nem van ez mindig így: csupán hetente párszor.

Folyik a folynivaló, jobbára a verejték. A zedzőbá a maga szokásos igenfinom modorával tanítja a fiatalokat. Igen jó kedvében lehetett aznap, mivel csak tizenötször hangzott el a saját maga szabadalmaztatott instrukciója, miszerint „mittöketlenkedsz, b@zdmáföldhöz, oszfeküggyérá!”. Majd fogja az érintett kiokítottat, és nemtöketlenkedik, hanem földhözb@ssza és ráfekszik – mindezt persze csak demostratíve, tanító szándékkal. Nyilván, a finom modor ezen a helyen olyannyira megszokott, mint plábánián a retrodiszkó, és a zedőbát se véletlenül hívják Hengernek – lévén ami az úthenger becézett formája. Merugye amikor néhanapján egy-egy háemcsé úgy gondolja, hogy milyentökjódolog megmázsálni Henger Urat, a később kiérkező mentőorvos diagnózisa szerint a sértett fél úgy néz ki, mint akin átment egy úthenger.

A helyiségre váró másik társaság csendben szemléli ilyenkor a történéseket. Csendben, mert az ajtóban elöl ott áll Szike, aki nem arról híres, hogy más is beszélhet a jelenlétében. Esetleg csak annyit, hogy „igenfőnök”, vagy „igenfőnök”. Pedig Szike nem se túl nagy darab, se kigyúrva nem van, mint a macskajancsik. Csupán a megjelenése olyan, hogy ha valakire ránéz, akkor az összeesik. Elájulni csak akkor szokott a vele szemben lévő, ha Szike felemeli a szemöldökét. Ha a kezét is megemeli, ott végtagszakadás van alsó hangon. Miért pont Szike a neve az Úriembernek? Nos, biztosat nem tudni erről a tényről. Szól némi városi legenda arról, hogy egyszer megkérdezték a neve miértjét, de utána két rohammentővel vitték el a kíváncsiskodót. Azóta a Szike név már-már márkanév a kisvárosban, és csak annyi felőle a találgatás, hogy ahova csak egy kicsit is bevág, ott utána nagyon is varrni kell. Kétségtelen, rászolgált hírnevére. Messzeföldön híres pedagógiai érzékkel tudott mindig beszélni a foglalkozásokon. Kedvelt szavajárásai közé tartotzot, hogy „nebuziskodámá, b@azdpfán, rúgjálbele, ugorjárá, szórdmegkönyökkel”. Majd fogja a kioktatottat, és nembuziskodva pofánb@ssza, belerúg, majd mikor az még földet sem ér, ráugrik és megszórja könyökkel – mindezt persze csak demostratíve, tanító szándékkal. És míg a delikvensbe másik két társ próbált életet lehelni, addig a többiek serényen igyekeztek úgycsinálni mindent, ahogyan az elvárva van.

Beszélnek is erről a helyről mindenfélét.

Pölö olyanokat, hogy aki ide jár, az máshová már nem bír. Persze ez nem igaz, mert aki ide jár, és még egy idő után is idejár, az csakhamar nem jár máshová, merhogy minek. Itt megtanulja azt, amit meg akar tanulni, ha meg nem, akkor meg mást már nem fog tanulni, mert nem bír.

Szóval, egy téli nap kora estéjén sem volt ez másként. Parányi különbséget az jelentett csak, hogy a bejáratnál megjelent egy közepesen nagydarab illető, aki egyébiránt igen határozott egyéniség, és gyakori rendszerességgel megfordul az említett masszírozóhelyen. Fura volt hirtelen, hogy termete és mindenkori habitusa ellenére kábé úgy nézett ki, mint egy középsős ovodás, aki épp most akarja elmondani az ovónéninek, hogy eltört egy színesceruzát.

Persze, nem hibáztatta ezért senki – hisz a rossz hír hozóját már a középkorban sem szerették nagyon a vezérek. És most, mikor egy igen rossz hírt kellett közölnie Hengerrel és Szikével, joggal érezhette úgy, hogy az a bizonyos sötét középkor nem is volt annyira sötét – hiszen ha Henger és Szike a középkorban élt volna, akkor egész egyszerűen nem lett volna középkor. Lett volna ókor, majd rögtön utána az újkor. A közbeeső időszakról írni sem mert volna senki, nemhogy beszélni. Úgyhogy szegényszerencsétlen remegő térdekkel, sápadt tekintettel, homlokán jéghideg verejtékkel, lesütött szemmel csak ennyit suttogott bele a terembe:
- Főnök, ki kellene jönnöd. Van egy kis baj.

…

…

Kisvárosi helyszín, benne még kisebb négysávos úttal.

Bármelyik alkalommal,  amikor leesett köbö három és fél milliméter hó, az úgy bénította meg az egész települést, hogy csak na. Nem közlekedtek a helyijárati buszok, a főút beállt, a gyalogosok meg estek-keltek, mint a frontkatonák.

Egy csekély létszámú réteget nem bénított meg soha ez a hatalmas mennyiségű hó: a májergyerekeket, akik apuci verdájával kolinmekrének képzelve magukat csapattak ilyenkor mindenfelé.

Ezen téli nap kora estéjén sem volt ez másként.

Emberünk a maga alig húsz évével és százvalahány kilós súlyával maga volt a megtestesült májer. A nambörvan. Apuka alig féléves bömösével verte a kereszteket mindenhol, ahol csak lehetett – sőt, még ott is, ahol nem lehetett. Vadiúj szolárcicája ott leledzett a jobbeggyen, az úesbéről üvöltött a tuctuc mega szépnézés-jójárás - és ment a ralli ezerrel.

Egy mérsékeltebb ívű kanyar után – amiben értelemszerűen nem tudta úgy kilengetni a bömbi farát – látóterébe került egy faja kereszteződés. Jobbos kanyar, alap tétel: nagygáz, kormány balra ki egy cseppet, hagyinduljonelahátulja, majd kézifék könyökig, jobbrakormány, hagyveresse. Utána pedig a szokásos sikoly az anyósról, ellenkormány, teligáz, szlalomspuri – és megisvan az adrenalin.

Namármost ez egy cseppett ott nem adta ki. Merhogy megvolt minden: nagygáz, kormány balra ki egy cseppet, hagyinduljonelahátulja, majd kézifék könyökig, jobbrakormány, hagyveresse. Csakhogy utána a szokásos sikoly mellett az ellenkormány az valahogy nem volt megfelelő, így a teligáz és a szlalomspuri kicsit másként alakult. A kanyar bevétele ugyan sikerült, de az utána következő amplitúdó ahelyett, hogy a megtett méterekkel egyenes arányban csökkent volna, egyre nagyobb lett. Olyannyira, hogy a kereszteződés után kábé száz méterre lévő, a menetirány szerint baloldalon elhelyezkedő autóba csapódott be oldalról, kilinccsel előre. Olyannyira nagy lendülettel, hogy az érintett autót hozzávágta a mellette párhuzamosan parkoló autóhoz…

A maca vonyít a kocsiban, nyilván, hisz pont az ő oldalán történt a csattanás. Emberünk kiszáll, és bár tudja, hogy a százvalahánykilója jobbára zsírból és a nagykereszttel hordott vastag aranyláncból tevődik össze, flegmálva nézi a másik két összetört kocsit.

Meg is szólalt nagy fölényesen:

- Nnnna, valamelyik gyász a f@szé rakta ide ezt a két fostalicskát!

Hiába, emberünk nem ismerte azt a szót, hogy félelem. Bár még sok szó van a szótárban, amit nem ismert – de ezt az egyet azért illett volna ismernie jelen esetben.

Mert az imént általa legyalázott autók egy kis épület előtt parkoltak éppen. És az épületen öles betűkkel virított a cégér, Sike András nevével – ami nem feltétlen jelentette ez esetben a legjobb életbiztosítást.

Emberünk a látótere perifériájában észlelte, hogy az épület ajtaja kicsit megnyílt, majd gyorsan becsukódott. Kicsit furcsállta is, hogy az addig a kiszűrődő tompa puffanások elhallgattak, és valami nagyon vészjósló csönd ülte meg a levegőt. Tán még egy cseppet sötétebb is lett.

…

…

Mikor Szike tudomást szerzett arról, hogy mi történt az ő szeretett autójával, először nem hitt a fülének. Azt hitte, hogy csak viccelnek vele. Aztán nóperc alatt leesett neki, hogy vele nem szoktak viccelni, az autójával kapcsolatban meg pláne nem. Hogy-hogynem, egyszercsak kialudtak a lámpák, elállt a vízcsap, a fűtés bedöglött, a nemlétező madarak pedig szárnyszegetten hullottak le az égből – márahogy mesélték nekem.
Szike belépett fél lábbal a terembe, és halkan, nagyon, de nagyon halkan, de még annál is halkabban, úgy, ahogy egy hóhér szokott szólni a nagyérdemű előtt, megszólalt:

- Henger. Gyere.

Hogy a halk hang, vagy valami titkos jel- és/vagy kulcsszó volt az, amitől Henger egy pillantás alatt az ajtóban termett, nem tudni. Az biztos, hogy nincs az a virrasztás, amin olyan síri csend lett volna, mint akkor és ott a teremben.

Mindenesetre a két illető egymás mellett lépdelve lépett ki az udvarra, melynek kissé távoli szegletében ott virított a frissen összezúzott autójuk – mellette emberünkkel, aki épp telefonált.

…

…

Csendesen lépdeltek az esemény és az események okozója felé. Henger lassú mozdulattal húzta föl előbb a jobb, majd a bal alkarján a melegítőfölsőjét, míg Szike nyugodt mozdulattal tekerte lefelé a bandázst a bal ökléről. Látszott rajtuk, hogy valami látszik rajtuk.

A teremben lévők közben három részre szakadtak: az amatőrökre, a profikra, és a realistákra.

Az amatőrök mentek a két hentes után az udvarra, nyilván, nem akartak lemaradni semmiről. A profik egy része a mentőknek, másik része a rendőröknek, harmadik része a tűzoltóknak telefonált volna – nyilván, ők már lelki szemeik előtt látták a darabjaira szagattott testet, és a molekuláira aprított béjemvét. A realisták azonban csendre intették őket, és inkább papot/rabbit/ajatollakot hívtak volna telefonon, biztosamituti alapon, tudván, mi lesz a végkifejlet, éshát az utolsó kenetet mindenki jónéven szokta venni.

…

Szike és Henger még oda sem értek az autójukhoz, mikor emberünk már látta, hogy itt a baj most nagyon nem kicsi. Látszott rajta, hogy a bömbin esett többszázezres károkozás elenyésző a leendő problémához képest, arról nem is beszélve, hogy van még két másik autó is – az egyik nagyon, a másik kevésbé behorpasztva. Ésakkormég azt se tudta, hogy az említett autók olyan becsben voltak a zedzőbáknál, hogy földi halandó még a szemét sem vethette rá, nemhogy megérinthesse – őmeg éppen most szanaszerteszéjjel horpasztotta mindkettőt.

Dehát az adrenalin az adrenalin, és mint olyan, hamar cselekvésre buzdítja az embert.

- Már hívtam az apámat! – mondta fölényesen emberünk, utalva arra, hogy jobblesz mindenkinek csendben maradni, mertha megjön a fater, leszitt nemulass, meg haccacáré amíg a szem ellát.

…a vér hűlt meg mindenkiben a helyszínen.

Meraz okés, hogy valaki olyan hülye, hogy ilyet csinál. Azisokés, hogy szemmel láthatólag – betudva fiatal életkorának – nem tudja, hogy kinek a kedves autóival művelte mindezt. De azt, hogy ezt még fokozni tudja egy vastag beszólással, aztazértmár senki nem akarta elhinni.

A fennkölt szavak hallatán Hengerben valami elszakadt. Hogy mi, azt nem lehetett tudni, de mindenesetre olyat rácsapott tenyérrel a bömös motorháztetejére, hogy az behorpadt. Érhető okokból – hiszen Henger mindig is híres volt romantikus énjéről, mivel szerinte egy pofon az egy elhadart simogatás.

Szikén nem látszott semmi. Azaz csak a felületes szemlélő – mint pölö emberünk – számára nem. Akik kicsit is ismerték, azok tudták, hogy itt most ebből két dolog lehet: baj, vagy nagybaj.

Mielőtt azonban bármi is történhetett volna, a sarkon igen csinos ívben befordult egy nagy autó. Mimás: bejemvé, értelemszerűen. Még szinte meg sem állt, kiszállt belőle a fater – mindenki felismerte volna, hiszen nemcsak az autó egyezett meg, hanem a fizimiska/testalkat/stílus is.

Rávetette tekintetét az utóhalmazra, és elordította magát:

- Miarákezhe?! Micsináltatok a fijam…. – majd amilyen hirtelen belekezdett a mondókájába, olyan hirtelen hallgatott el.

Mert neki legalább esze volt. Vagy ha az nem is, memóriája mindenképp.

Ki tudja mit szeretett volna mondani – nyilván védte volna szépügyesaranyos kisfiacskáját, akit mint szégényszerencsétlenártatlant a sok agresszív ember belekényszerített a bűnbe. Szemmel láthatólag azonban észrevette, hogy a sértett két ember nem más, mint akik…. és itt szerintem belekezdett magában a felsorolásba, hogy miket is hallott eme két szörnyetegről.

Nagyjából egykora születésűek lehettek, nomeg a kisvárosban a pletykák is gyorsabban terjedtek – így volt némi fogalom arról, kikkel is áll szemben. Pontosan tudta, hogy Henger hétvégenként milyen flekkenpartikat szokott tartani: az azon a héten kitépett emberi végtagokat süti meg médiumra, majd falatozza nagy élvezettel. Jól tudta azt is, hogy Szike egyszer a sötétben összetalálkozott az éjszakával – és azóta nappal van.

Ezen tények ismeretének birtokában viszont inkább csendben maradt, és várta az elkerülhetetlen, ugyanakkor minden földi szenvedésnek véget vető dicső végzetet. Tisztán látszott rajta, hogy éppen pereg le előtte élete filmje.

…

…

Mielőtt rosszra gondolnál: nem történt semmi rossz.

Szike és Henger szépen, kulturáltan és nagyon udvariasan megkérte a két urat, hogy legyenekolyankedvesek és hozzanak ide legalább két trélert, és oldják meg a szállítást ide-és-ide. Majd nagyonszépen megkérték őket, hogy ha nem okoz nagy problémát, akkor legkésőbb harminchatóra elteltével a két autó eredeti pompában tündököljön az épület előtt, és ha nem gond – de ha csak tényleg nem gond – akkor az említett időintervallumban, míg ők a kocsijuk nélkül kénytelen létezni, oldja már meg valaki a szállítmányozásukat.

Közben természetesen egyetlen egyszer sem fordult elő az, hogy kilátásba helyeztek volna bármit, csúnya, ordenálé és káromkodásokkal teletűzdelt dialógus pedig egyáltalán nem volt. Hangoskodás sem.

De tényleg nem.

…

Hogy véletlen-e, vagy sem, ki tudja.

De azóta az említett épület környékén sok béemvét nem látni.

…de még abban az utcában se nagyon.