…meraki nem beszél angolul, az ugye ne énekeljen angolul…
Ki ne hallott volna a bikicsunáj című slágerről? Vagy a manapság divatos rilivonna duda denszről? Ugyehogysenki…
Egyesek hajlamosak azt hinni, hogy ennél nincs lejjebb, és hogy ez a mai kor sajátossága.
Nos: mindkettőben tévednek.
Merthogy van lejjebb.
…és régen is volt ilyen, csak még nem volt neki ekkora hírverése…
…
…
Volt a városunkban egy igen híres zenész, Ikszipszilon Sándor. Civil foglalkozását tekintve egy kis vállalkozást üzemeltetett, minek is a fő profilja a különféle hangszerek értékesítése volt. Szabadidejében pedig mindenféle embert tanított a zenélés alapjaira, illetőleg haladó muzsikusoknak tartott kurzusokat továbbképzésügyileg.
Namegpersze – ahonnan igazából mindenki ismeri - szintetizátoron haknizott minden hétvégén a különböző vendéglátóipari objektumokban, épp ott, ahol meg tudták (vagy meg akarták) fizetni. Méltán volt híres Sanyibá, hiszen olyan repertoárral rendelkezett, mint senki más héthatáron innen és túl. Neki elég volt, ha a vendég elkezdett dúdolni és/vagy fütyülni egy nótát, Ő már két szekundum múlva klimpírozta is a talpalávalót. Mindegy volt neki, hogy régi nóta, diszkószám, új sláger, Ő nyomta, ahogy kellett. Az sem jelentett neki gondot soha, hogy ha éppen egy akkor divatos angol zeneszámot kellett eljátszania: tökéletes zenei aláfestéssel angolul nyomta az öreg mindig.
Régebben kérdeztem is tőle, hogy hogy tud ennyi számot megjegyezni. A válasz roppant egyszerű volt: sehogy. Egész egyszerűen leírja egy papírra, beteszi maga elé kotta helyett, és olvassa. Az angol szövegeket – lévén, hogy egy kukkot nem beszélt angolul – full fonetikusan jegyezte le. Ember meg nem mondta volna, hogy nem perfekt nyelvtanár az öreg. Mondta is mindig viccesen: „Egyszót tudok nemmagyarul, azt is csak fraciául: iszkjúúzmííí”. Hitte, tudta, hogy amit Ő Magyarként bárakármi más nyelven elénekel, azt mindenki más nemzet fia-lánya megtiszteltetésnek vegye, hogy másik nyelven szólalnak meg neki. Úgy ráadásul, hogy közben zenél is mellé. Mitagadás, vanebben igazság, nemkevés….
…
Az akkori melóhelyemen éppen valami nemtudommilyen rendezvény volt, nemisezalényeg. Sanyibá volt megrendelve a jónép részéről, hogy tolja nekik a muzsikát miközben vacsoráznak, utána pediglen majdahogy alakul alapon a talpalávalót.
Az öreg természetesen akkor se nem hazudtolta meg önmagát. Játszott olyan szépen, ahogy csak Ő tudott. Míg a vacsora tartott, szépen, az étkeknek megfelelő muzsikát varázsolt elő a billentyűkből. Ésamit a mai napig nem értek, ha agyonvernekse: ránézésre meg tudta mondani, hogy melyik vendégnek milyen zene jön be… értelemszerűen küldték is neki az italokat nagy rendszerességgel.
Sanyibá pedig, minél több italt kapott és csúsztatott le a garatján, annál szebben és szívhezszólóbban játszott. Napersze ehhez az is kellett, hogy összedolgozzon velünk az öreg: hiszen a vendégek szájából meglehetős rendszerességgel elhangzott a szokásos monológ, a „mitiszikazenekar”. Nnnna, erre a kérdésre aztán megvoltak a különféle válaszok – nyilván nem is véletlenül szerettünk Sanyibával dolgozni annyira.
Ugyanis a vendégekkel egy adott pillanatban közöltük – miután részükről elhangzott a fent említett kérdés – hogy Sanyibának nem árt meg a szeszkó, sőőőt, minél többet iszik, annál jobban játszik. Ezt természetesen nem nagyon akarta senki sem elhinni elsőre, de amikor már a harmadik-negyedik kört is letette az öreg, a vendégek meg hallották a zeneminőségben bekövetkezett pozitív változást, egymás ellen kérték ki neki az italokat.
…
…namostittazért álljunkmeg egy pillantásra, csakhogy nehogy félreértsél…
Régebben – kapaszkodj meg valamiben – a csálingereknek nem, vagy csak alig volt fizetése. Az aktuális főnök jobb esetben bejelentett hivatalosan a munkahelyre, persze szigorúan 6 vagy 8 órába (pedig életemben nem dolgoztam egy műszakban 12óránál kevesebbet), és ha jófiú voltál, adott valami aprópénzt hónap végén. A jövedelmet jattból kellett előteremteni.
Ennek megvolt az a szó szerinti áldásos hatása, hogy a dolgozó érdekelt volt a termelésben. Egyszerű matek az egész: elégedett vendég = több borravaló. Nyilván igyekeztünk is képességeinkhez mérten a lehető legtöbbet kihozni magunkból és a helyből. Nagyon nem volt mindegy, hogy nap végén mennyit viszünk haza, és ilyenformán mindent (tényleg mindent) megtettünk azért, hogy a kedvesvendég visszatérjen hozzánk minél gyakrabban.
Manapság sajnos változott a helyzet: a személyzet jobbára órabérért melózik, és a számlában benne van a szervizdíj. Ez kétfelől sem jó… egyrészt a dogozó akkor is annyit kap, ha annyit szaladgál egy műszakban, hogy lépésben elérné pölö Belgiumot, és akkor is annyit kap, ha egész nap a fészbukot nyomkodja. Ésmielőtt szólnál: a számlába beleépített jattból a személyzet jobbára semmit nem kap – ugyanis a jelenkori üzemeltetők ebből fizetik ki az alkalmazottakat. Ergo: pont magasról tojik rá mindegyik, hogy Te hogy érzed magad ebben a nagyüzemi termelődésben.
Szóval, régen ez meglehetősen jól működött. Tökéletesen meg volt elégedve mindkét oldal.
De…. DE!
Van a vendéglátásnak egy íratlan alapszabálya, ami a sokéves tapasztalásokon alapul.
Ha a vendég meghív egy italra, akkor bizony a jattot nem illik elfogadni. Ez azért is ennyire egyszerű, mert aki italra hív meg, az biza jattolni nem akar. Illetőleg ha akarna is, az olyan vékony, hogy szinte nem is látszik a csáléban.
….viszont ittasan nemhogy jól, de sehogysem tudsz dolgozni….
Két út lehetséges ilyenkor: vagy aláveted magad a kiképzésnek, és elkezdesz inni, demintazállat. Aztán előbb utóbb bírni fogod az italt. Viszont az ide vezető út meglehetősen rögös…. míg eljutsz arra a szintre, hogy egylityi tömény nem árt meg, addig párszor bizony előfordul, hogy olyan ügyesre iszod magad, hogy leülsz a vendég mellé az asztalhoz, és annak a kedvesfeleségét stírölve, akadozó nyelvvel énekelitek kedvenc nótáitokat. Az ilyen kollégák igen ritkán élték meg az ötvenedik születésnapjukat, és már a harmicas éveiktől hordták a szemük alatt a táskákat, viselték a felpuffadt arcukat, és folyamatosan bűzlöttek a piától. Szép látvány volt mindahány…
Vagy van a másik verzió: a kamuital.
…neköpködj, neméntaláltam ki… ahogy a borravaló intézményét sem. Úgyhogy ne engem csesztess, kérlek – vagy olvass tovább, vagy haggyábékén. Amúgymeg ha a szívedre teszed a kezed, szerintem már bőven volt olyan, hogy meghívtad a pultos valamire… és ha ezeket az infókat megköszönöd, akkor nagyon szívesen, meg amúgy is bőven eljárt felettük az esetleges büntetési tétel – már ugye, ha valamikor is bizonyítást nyerne az ilyen kisstílű mókenárbájt.
Aztmeg pláne nem én találtam ki, hogy a cserekereskedelmet fölváltsa a bankjegyek alkalmazása. Ergo, ha én a fizetségként kapott vodkadzsúzzal mentem volna be bárakármikor a sarki kisboltba, azért sok szelet kenyeret nemigen kaptam volna. Belemnekem meg éhes szokott lenni otthon is, nemcsak a melóban. Úgyhogy jobb híján én is kénytelen voltam a szolgáltatásokért cserébe kapott italokat valamilyen úton-módon készpénzzé varázsolni, és ennek ez volt a legegyszerűbb módja.
Szóval, kamuital.
Eztazért ne úgy képzeld el, mint manapság, hogy bedzsináznak, vagy mittudoménmi… ezkérlekszépen nem más, mint viszkikóla, vodkadzsúz, dzsintonik, vilmosalma, ésatöbbi kevert ital, szigorúan alkohol nélkül. Ebből aztán lehet annyit inni, mint a nagyonsok, és nem látszik meg rajtad. Bár, egy bizonyos pont után ki kell tanulni a régi öregektől egy olyan speciális tekintet felvételét, hogy a vendégnek ne legyen gyanús az, hogy már az ötödig italt gurítod le, és még józanabb vagy mint reggel. Egy kis gyakorlással szert tehetsz egy olyan nézésre, ami meggyőz bárkit, hogy már nagyonnem vagy józan, de úriemberhez méltón tartod magad, és még melózni is kiválóan tudsz. Hamajd legközelebb találkozunk, megmutatom Neked, ha kíváncsi vagy rá.
…kamuital… tudom, ökölbe szorul itt mindenki keze. De mint említettem, ez nem az én találmányom. Meg amúgy is… komolyan elhittél eddig mindent? Szerinted a sziksztinájn klubbokban a csinilányok tényleg megbírnak inni annyi koktélt vagy duplabélizt? Ha így lenne, hidd el, akkor azt a jánykát az este végén nemigen akarná senki sem diktálásra fogni… egyrészt azért nem, mert ha ennyi piát bírna, akkor az igencsak nem lenne dekoratív korpuszügyileg, másrészt meg ha ennyi piát lenyelne, akkor bárakárki ölét telehányná nóperc alatt, arra megugye kikíváncsi. Ugyanakkor megnyugodhatsz: mi a szelídebb, vidéki fajták voltunk, megelégedtünk a sima „vodkával” vagy „rizlinggel”, és nem volt értelemszerű az sem, hogy az egész személyzet ivott, csak az, aki meg lett híva. A fővárosban dupladzsekkdenielsz alá nem adták egy jobb helyen… és persze véletlenül a konyhalánytól kezdve a placcmesterig az egész személyzet magára vette a meghívást.
…
Na de visszakanyarodva az eredeti témához: Sanyibát hívták meg italokra, a kedvencére. És mi volt a kedvence? A vodkadzsúz. Kikérték, odavittük, a vendég felé biccentve lehúzta az öreg, és ment minden tovább, mint a hajcihő. Műszak végén meg elosztottuk szépen egymás között a nemlétező vodka árát. Ennyi.
Így a zene mindig tökéletes volt, sőt, minél több ital fogyott, annál inkább tökéletesebb. A foglalkozás elérte a célját mindig.
…
Nadeszóval, rendezvény, zene, miazmás.
Ahogy említettem volt, ülnek a vendégek, szépen vacsoráznak, Sanyibá meg tolja alájuk a muzsikát.
Éppen túl voltunk az első fogáson, mikor egy másik asztaltársaság diszkréten odaintett magához. Az egyik úr beszélni szeretett volna velem, bizalmas dolgokról.
„Nabazmeg” – gondoltam magamban. Mert ilyenkor általában valami alternatív mozgásforma után érdeklődik a delikvens, amit záróra után folytathat diszkréten a haveri galerivel (ami nem mellékes, a kapott információért cserébe egy csinos összeg is gazdát cserélt – de erről meséltem már régebben itt). Viszont az asztaltársaság fele hölgyekből állt, így ez a verzsön rögtön kiesett a lehetőségek közül. Tehát mi másért hívott volna félre? Amitől mindig is nagyon fáztam: nincsnála eléglóvé, vagy rosszabb esetben egyáltalán nincsnálalóvé…. az ilyen esetek kilencvenkilencszázalékban stimmeltek. Ilyenkor jött az aranyóra, réjbenszemüveg, szonimagnó, szubnyomó, bármilóbráner, ami épp kéznél volt.
Szóval állok ott megtörve a pultnál, mikor emberünk két dologra kért meg.
1., vigyek már valami italt a zenésznek
2., az egyik hölgynek az asztaltársaságból éppen születésnapja van, így nagyon nem bánná, ha eljátszanák neki a „boldogszületésnapot” zeneszámot meglepetésként, ésha lennékolyanszíves, hozottő egy tortát, és vigyem már ki az asztalhoz szépenügyesen, ahogykell…
Nnnna, így azért már mindjárt más fekvése van a fehérnépnek!
Kicsit cinkos mosoly, bizalmas hátbaveregetés, majd mondtam, hogy minden okés, vegye elintézettnek a dolgot. Megbeszéltük, hogy egy adott jelre (egy diszkrét fejbólintásra) vigyem a tortát majd, miközben a zenész játssza és énekli azt a bizonyos zeneszámot.
Zsíííír….
Vittem is az kikért vodkadzsúzt zenészünknek, és mondtam neki, mi a szitu.
- Figyejjémá Sanyibá – hadartam csendben – vanittegykis privát meló.
Sebtiben vázoltam a tényállást. Kétesélyes volt a dolog, hisz az öreget pont egy másik asztaltársaság finanszírozta, pont egy másik okból kifolyólag. Tehát simán mondhatta volna, hogy ez ma sajnos nem megy.
De Sanyibá nem véletlen volt híres a szakmájában! Tudta jól az öreg, hogy egy perc külön zeneszámba nem hal bele senki, sőt, ilyen esetekben, mint egy meglepi tortás szülinapi köszöntő, simán akár vele együtt is énekel az egész étterem, ha úgy adódik.
- Várjácsak tökös – mondta, miközben egy kézzel játszott tovább – Perszehogy menni fog. Hozzá mégegy kört, énaddig intézem.
Azzal a szabad kezével elkezdte lapozni a kottagyűjteményét.
- Merilin, merilin – motyogta maga elé - merilin… holap.csábanvanmár… merilin… me… namegvan!
…
Persze akkor még nem tudtam mire vélni, hogy mit is keres ilyen gőzerővel zenészem.
…
Hamarást el is telt a vacsora java része.
Az említett asztalnál az úriember a megbeszélteknek megfelelően felém tekintett, majd egy diszkrét fejbiccentéssel jelezte, hogy indulhat a menet.
Ugyanezen fejbiccentést visszakézből továbbítottam Sanyibá felé, aki a szokott módon vette is az adást.
Usgyi a konyhára, tortát felgyertyáz, villany lekapcs, kollégával kivonul.
…
…
Bizton láttál már ilyet, minek ragozzam.
Két pincér megy az asztalhoz, egyiknél a torta, másiknál tányérok és szeletelőkés - képességeiknek megfelelően éneklik a „Boldog születésnapot” című örökzöldet, miközben a zenekar szépen játssza a megfelelő zeneszámot. Az étteremben ilyekor a lámpákat lekapcsolják, csak a tortán lévő gyertyák és/vagy tüzijáték fénye világít.
…és mint általában, az egész étterem ilyenkor egyöntetűen kapcsolódik bele az éneklésbe, ami a gyertyák elfújása után tapsviharral zárul…
…
…
Háááát…. nálunk akkor és ott ez egy kicsit másképpen nézett ki…
…
…
Usgyi a konyhára, tortát felgyertyáz, villany lekapcs, kollégával kivonul.
Kollégámmal megyünk az asztalhoz, egyikünknél a torta, másikunknál a tányérok és a szeletelőkés, az étteremben csak a tortán lévő gyertyák fénye biztosította a vizuális tájékozódást – és miközben képességeiknek megfelelően belekezdtünk volna az éneklésbe, megszólalt a zene, és vele együtt Sanyibá semmivel össze nem téveszthető énekhangja … …és angol szövege.
…
…
Lépteinkből földbe gyökerezés lett, az étteremben síri csönd a vendégek részéről.
Egyemberként állt meg mindenkiben a levegő, majd pár másodperc lefagyás után szintén egyemberként fordult mindenki a zenész felé.
…
Majd hirtelen – a várt közös éneklés helyett – olyan röhögőgörcs terített le mindenkit, mintha ez lenne a kötelező koreográfia.
…
…
..
Könnyes szemmel gondolok máig arra az estére…
…
…
Sanyibá ugyanis kikereste a saját gyártású szövegkönyvéből az ilyen alkalmakra leírt zeneszöveget. Haladni akart a korral a lelkem, így hát nem feltétlen szerette volna a Halász Judit művésznő által előadott dalt énekelni, hanem valami modernebb, fiatalosabb verziót gondolt.
Épp ezért kereste ugyanis a Merilint a füzetében – nekem is csak akkor esett le.
Ugyanis amit előadott, az nem volt más, mint amit anno annak idején Merilin Monroe énekelt Kennedy elnöknek. Igen, azzal a kéjes, lassú, némiképp eltúlzott erotikus hangzással.
…ami önmagában nem lett volna nagy baj…
A baj az volt ugye, hogy Sanyibá nem tudott angolul…
…és így a szöveg a következőképp hangzott:
„Heppppi BÖÖÖRZÉÉ SZÚÚ JÚÚÚÚ, heppppi BÖÖÖRZÉÉ SZÚÚÚÚ JÚÚÚÚÚ!”
…
…
…életemben nem szeleteltem még sírva tortát…
Utoljára kommentelt bejegyzések