…eddig még sokat nem írtam komolyabb hangvételben, de most úgy érzem, muszáj. Mintegy tanulságként mindenkinek, hogy fenntartásokkal kell fogadni minden bizalmas közeledést. …és nem kértem még ilyet, de most mégis: kérlek, aki ezt olvasod, juttasd el mindenki felé, hogy mással ez ne történhessen meg…

...

...

Átvertek.

Nem is kicsit.

Miért? …mert naiv voltam.

Naiv, és hiszékeny. Esdő, aki a pillanat hevében hitt a szép szavaknak, a negédes stílusnak és a hangzatos ígéreteknek.

…persze, nem volt nehéz dolog engem akkor és ott átverni. Hiszen ki voltam éhezve a szeretetre, a törődésre, a megértésre. És nyilván az ilyen megtört lelket a legkönnyebb kihasználni.

Pedig többen voltunk. Társaságban. Jóllehet, sokukat nem ismertem. A barátok is távolabb voltak akkor tőlem – érthető, hisz akkor más volt a középpontban. Jókedvem volt látszólag, mi tagadás. De csak látszólag. Mert belül csak üresség tombolt bennem – amit kifelé nem engedtem láttatni.

És akkor jelent meg Ön, kedves Hölgyem…

Kacéran pillantott rám – nehéz volt ezt nem észrevenni. Láthatta rajtam, hogy szinte szomjazom egyfajta társaságra, és Ön pontosan tudta, hogy milyen társaságra. Igen, most már belátom, hibáztam – de az ön társaságára. Akkor legalábbis így véltem.

Igaz, nem egymagamban ültem. Mégis odavittem Önt a társaságunkba, és bár néhányan rosszalló pillantásokkal illettek, én bíztam Kegyedben. Jóllehet, nem kellett volna.

De az az élmény! …nekem akkor ez kellett.

Férfiból engem is faragott a természet, mit tagadjam. Sok esetben előrébb veszem a pillanatnyi helyzet adta röpke lehetőségeket, semmint hosszú, biztos távra tervezzek. Belátom, gyarló vagyok – és mint ilyen, megérdemlem a következményeket.

Ültünk, és beszélgettünk. Ön megértett engem. Mi több, értett engem. Tudta jól, hogy akkor és ott nekem pont mire van szükségem.

…jóllehet, megzavart az, hogy Ön, mint németjakú, egzotikumnak számított az asztalunknál. És igen, miután megértő társaságnak tartottam Kegyed, büszke is voltam rá, hogy milyen jól hidaljuk át a nyelvi akadályokat, milyen jól egymásra találtunk. Én balga.

Pedig az igazi hibát és tévedést nem is itt követtem el.

Hanem akkor, mikor a kedves párját is a társaságunkba invitáltam.

...ismernek sokan, így fölösleges tagadnom: a külcsíny engem is magával tud ragadni. Az első benyomás, amit Önök prezentáltak felém, meggyőzött engem. Akkor hittem, hogy ez egy gyümölcsöző kapcsolat lehet.

Önt Uram, egyfajta társnak tekintettem akkor. A messzi írországból érkezett, így – kövezzenek meg – közösnek vélt kelta múltunk tiszteletére a bizalmamba fogadtam. A megjelenése, a kendőzetlen modora azt az érzést keltette bennem elsőre, ami nem kellett volna: megnyerő, bizalomgerjesztő külső, kicsit csibészes, de határozott stílus, sokatmondó, mélyenszántó szavak, amik elsőre talán kissé bántók, de sokadjára tudja az ember, hogy minden betűje színigaz.

Hiába pillantottak felém párszor az ismerőseim azzal jellegzetes arckifejezéssel, amivel. Én ezt akkor nem értettem – talán mert nem akartam érteni. Hiába jöttek a barátaim, hogy elvigyenek Önök mellől, én nem mentem velük.

Miért nem?!

…mert jó volt Önökkel beszélgetni…

Jó volt Önöket hallgatni. Jó volt, hogy Önök meghallgatnak, sőt, hallgatnak engem! Síró lelkemnek vigaszt nyújtottak.

…nem feltételeztem rosszat még akkor sem, mikor magunkra hagyott mindenki. Mikor már csak mi hárman beszélgetünk. Nem hittem el, amit Önökről mondtak – pedig kellett volna.

Óva intettek. Mondták, hogy az osztrák hölggyel vigyázzak: hajlamos az ujja köré csavarni a kellemes modorával, majd eldob magától, mint egy elhasznált, szétszaggatott ruhadarabot. Mondták, hogy az ír úriember veszélyes: belopja magát az ember bizalmába a kellemes modorával, hogy aztán… de ezen mondatokat akkor én ott végig sem hallgattam. Nem hittem senkinek. Mert nem akartam hinni!

Jónéhány patrióta honfitársam még le is nézett, hogy miért pont Önökkel parolázok, miközben a sok jó Magyar szinte vár, kérlel, hogy velük is foglalkozzam. Persze én naiv nem tágítottam. Maradtam újsütetű külföldi ismerőseim társaságában…

…aztán ahogy telt az este, rájöttem, hogy hibáztam.

Egy idő után már nem csak az asztalnál nem szólt hozzám Önökön kívül más hozzám, hanem a közvetlen környezetem is eltávolodott tőlem. A rosszalló pillantások olyannyira sokasodtak felém, hogy éreztem, ezen változtatnom kell. Meg kell mutatnom, hogy én nem csak azért vagyok egy nagyobb társaságban, hogy az egész estét harmadmagammal töltsem el az asztalnál ülve.

…és ekkor mutatták ki Önök igazán a foguk fehérjét. Ekkor csaptak be engem úgy istenigazából…

Mikor már a párom is magunkra hagyott, akkor döntöttem végérvényesen úgy, hogy Önöket hátrahagyva, részt veszek a társaság addigi tevékenységében.

Ekkor láttak el Önök engem mindenféle jó tanáccsal – hogy utána a felelősséget nem vállalva, a háttérből szemléljék tettük következményeit.

Meggyőztek engem, hogy rendelkezem mindenféle olyan tulajdonsággal, amivel a lelkem mélyén tudtam, hogy nem. Igen, tudtam – és noha tudtam, azon az estén mégis elhittem, hogy én tudom rosszul. Mert meggyőztek, alantas, csalárd módon.

Mondták, menjek táncolni – és én mentem. Mondták, menjek énekelni – és én mentem. Mondták, menjek, és bizalmasan diskuráljak az ünnepeltekkel – és én még ezt is megtettem.

Miért? Mivégre?

…mert az este folyamán elhittem, azt, hogy hihetek Önöknek.

Hiba volt.

Most már tudom.

Megannyi kellemetlen helyzettől kíméltem volna meg magam és környezetem is, ha nem hallgatok Önökre.

…de késő bánat, búbánat.

…

…

Ami történt, megtörtént.

Megváltoztatni már lehet a dolgokat. Az sűrű bocsánatkérések, melyeket azóta kénytelen vagyok foganatosítani, esetleg csak tompítják a fájdalmat, amit okoztam – de be nem gyógyítják sosem.

…

…

Egyet azonban megígérhetek: ha legközelebb találkozok Önökkel, az egy egészen más találkozás lesz.

Félre ne értsen senki: ez nem fenyegetés. Ez ígéret.

…

…

…frau Gösser, és miszter Jameson… roppantmód haragszom Önökre.