blogomnekem

A fogalmak nem pontos ismerete olykor félreértésekhez vezetnek…

Minap valami oknál fogva a spanokkal a beszélgetés a vallás felé irányult. Igen, képzeld el, szoktunk mi komoly dolgokról is diskuranciákat folytatni. Bármilyen hihetetlen is. Ha nem hiszed, az legyen a Te bajod.

Szóval, nagyban folyt a komolykodás, közben meg kérdezgettük egymást, hogy ki melyik felekezethez tartozik. Persze, evidansz, hogy mindahányan keresztények voltunk a beszélgetőpartnerek közül. Mikor ezen tényt is sikerült nyugtázni, jöhetett a mindenkor megszokott könyvtárbéli kötelező beszédanyag, a különféle űrméretek és befagadóképességek vonzatában.

…csak én maradtam pár percig kusikában. A vallási téma visszazökkentett egy cseppet régenvolt gyermekkorom csodaszép világába.

…

…

Éppenhogy betöltöttem a tíz esztendőt. A családom ekkor gondolta úgy, hogy nekem biza el kell végeznem az elsőáldozást. Hogy miért pont ekkor, azt nem tudom. Majd megkérdezem.

Mondták is nekem az egyik reggel: - Nnnnna, takonypóc, el kell menned elsőáldozni!

Mit is ért ebből egy tízéves kölök? Sokmindent nem…. persze, láttam én mindenféle képet a családi fotóalbumban, amiken csinos ruhában feszítő gyermekek térdelnek a templomban, de számomra majdan csak sokkal később derült ki, hogy ezen fotók az elsőáldozás emlékére készültek.

Szóval, nekem anno az elsőáldozás fogalma nagyjából annyit takart, hogy az „első” kifejezést nem tudtam hova tenni, viszont az „áldozás” –t már annál inkább. Mivelhogy annak idején egy csomó kovbojos filmet néztem, a kommancsokkal meg Gojkóniticcsel, így azt képzeltem, hogy az elsőáldozás is valamiféle olyan lehet, mint az indiánoknál az áldozás: magyarán véres, fájdalmas, kínokkal teli.

Mikor fent említett kétségeimet szavakba öntöttem, miszerint én nem vagyok hajlandó első, sem második áldozó lenni, némi szép szó és farbarugdosás után meggyőztek engemet arról, hogy mégiscsak hajlandó vagyok első, de még második, sőt akár harmadik áldozó is lenni.

De a fogalomzavar nem is ez volt igazán.

Ugyanis a dolgok minden esetben mélyről gyökereznek.

…és csak akkor látunk bele a dolgok mélyébe, ha részt veszünk a dolgok lefolyásában….

Az ominózus tettrekészségem tisztázása után kezdődött a kiképzésem az elsőáldozásra. Magyarán szólva: többedmagammal hittanra kellett járnom a helyi plébánoshoz.

Tök jó program volt! Tényleg élveztem. A pap a Bibliából tartott nekünk felolvasásokat, megmagyarázta szépen, hogy mi mikor hogyan és miért is történt, valamint minden alkalommal kikérdezte az előző foglalkozásokon elhangzottakat. Ez tetszett a legjobban! Ha nem tudtuk, nem írt be egyest az ellenőrzőbe, nem ordította le a hajunkat, nem pofozott föl, hanem szépen elmagyarázta újból, és azt mondta, hogy nem baj, ha nem tudjuk, mert a Jóisten úgyis megtanítja velünk. Így hát csodák-csodája, mindannyian megtanultuk a leckét!

Szóval, ment az okítás, mi meg egyre okosabbak – és persze hívőbbek – lettünk.

Pár hét elteltével, mikor már a Biblia minket érintő része kiolvasásra és értelmezésre került, a foglalkozások azzal teltek, hogy megismerjük magának az elsőáldozásnak a formai és tartalmi követelményeit.

Miután minden egyes mozzanat kőbe van vésve, mint egyházi kultúra és rend, nekünk is meg kellett tanulni, hogy mikor mit mondjunk, mikor hova és miért menjünk, melyik sorba álljunk, miazmás.

Namegpersze a tízparancsolat megtanulása is kötelező volt.

…és ezzel volt a nagy gebasz….

Merthogy a tízparancsolatot megtanulni szóról szóra az egy dolog.

Értelmezni viszont egy egész más.

Főleg egy tízéves gyereknek…

Nem is azon egyszerű fogalmakkal volt a gond, melyeket a gyermeki elme fel tud fogni. Főleg, ha egészséges neveltetésben részesül.

A lopás vagy az ölés tiltása azért elég egyértelmű volt, akárcsak a hazugság vagy hamisság bűne. A szülők tiszteletét szintén evidensnek tekintettem. A más istenek imádásának tiltása, vagy a káromkodás bűnének említése újszerűen hatott, ahogy a bálványimádat is. A más feleségének megkívánása annyira alap volt, hogy csak na: persze, tízévesen még hülyék a lányok, a majdani nősüléstől meg még a hideg is kirázott. A felebaráti szeretetet viszont kicsit megmosolyogtam, hiszen ahogy akkor vallottam (mondjuk vallom most is), vagy egészen barátom valaki, vagy semennyire sem, de hogy félig hogy lehet valaki barátom, azt nem tudtam – más kérdés, hogy a felebarát fogalma akkor nem volt ismert számomra.

Szóval, értettem én mindent, egyet kivéve: a paráználkodás bűnét.

…

…

Mondjam, vagy tudod már magadtól is?

Igen, ezzel volt a nagy gond a későbbiekben…

…

…

Paráználkodás…. hát ezt a szót akkoriban még sohasenem hallottam. Konkrétan mindaddig azt se nem tudtam, hogy létezik ilyen szó a világon.

Alapos figura voltam már akkortájt is.... hiszen hogyan tudjam, hogy mit bűnöztem, hogy ha nem tudom, hogy bűn-e az, amit csinálok? Illetve: hogyan listázam a tevékenységi körömben az olyan fogalmat, melynek jelentését nem ismerem? 

Végére kellett hát járnom a dolognak, de mihamarást, mert nyakamon volt az elsőáldozás....

Kérdeztem is a plébános urat: - Miaza paráználkodás?

Máig emlékszem szegénykémre: húzogatta jobbra-balra a passzosra szabott gallérját, igazgatta a reverendáját, mint akinek muszáj…. de választ nem adott, csak elterelte a szót más parancsolatok felé, mondván, hogy erre majd még visszatérünk.

Okés, harmatos gyermeklelkemmel ezen kijelentést készpénznek is vettem. Majd visszatérünk rá később.

Igen ám… de otthon fel kellett mondanom a tízparancsolatot. Minden áldott nap.

És ekkor, miután a plébános nem adott választ a kérdésemre, a tízparancsolat felmondása közben mikoron a paráznasághoz értem, megakadtam kicsit: hogyisvanakkorez?

Kérdeztem is hát rögvest nagymamámat: - Miaza paráználkodás?

….szegény nagyanyám….

Vakarta szerencsétlen a fejkendőjét bőszen, igazgatta a lajbiját, morzsolta az olvasóját…. majd csodák csodájára válaszolt nekem: - Azt jelenti, hogy rosszalkodni.

Mit is mondhatott volna mást akkor nekem? Jó volt az úgy, abban a formában. Tízévesen még nemigen érthettem volna meg más, alternatív felhasználási lehetőségét a lúdbőrös stanyeszlinek. Más matériákról meg azt se nem tudtam, hogy van olyan…

Meg is nyugodtam, hogy tudom a paráznaság titkát.

Még a plébános úrtól sem kérdeztem meg többet – gondolom, nem kis örömére neki.

…

Eljött aztán a várva várt nap: készek lettünk az elsőáldozásra.

Az egész siserehadot, mindahányunkat, akik leendő elsőáldozók voltunk, kiglancoltak, de mint a nagyon.

Fényeslépő, tárdigérő fehérzokni, rövidnarág, fehéring, masnis nyakkendő, szépen oldalra fésült frizura. A kor és helyzet megkövetelte igények szerint.

Amúgy is szép kölök voltam, de aznap három faluból is a csodámra jártak volna, olyan jól néztem ki.

A templomba érve a tanultak szerint jártunk el. Gyóntatófülkébe be, bűnöket bevall, majd onnan ki, félrevonul, és elmond a penitenciaként ránk rótt büntetési tételt - hogy majdan minden bűnünkre megbocsájtást nyerve járulhassunk az oltár elé, magunkhoz venni a képletes Krisztusi test egy darabját.

Persze, nem lett volna szabad elmondani a másiknak, hogy ki mennyi büntetést kapott…. de hát milyen a gyermeki lélek? Persze, hogy elmondtuk egymásnak. Miért ne mondtuk volna….

Talán mondanom sem kell: én kaptam a legvastagabb büntetést. Míg a pajtások megúszták két-három Miatyánkkal és egy-két Üdvözléggyel, ha jól emlékszem nekem majdnem tízet kellett elmondanom mindkettőből.

Csodálkoztak is, hogy mi volt az én nagy bűnöm, amiért ennyit kellett vezekelnem.

Az meg még a szüleimnek is feltűnt, hogy mikor később, az oltár előtt a plébános minden egyes gyermekre kedvesen mosolygott, lévén, hogy új bárányokkal gazdagodott a nyáj, nálam megkeményedtek az arcvonásai, kicsit határozottabb mozdulattal tette az ostyát a számba, és igencsak összeszorított fogakkal mondta azt, hogy „Korpuszkriszti”.

…

…

… Jópár év, és jópár velem megesett eset után gyúlt fény az agyamban, hogy miért akadt ki szemmel láthatólag a gyülekezet pásztora.

…

A nagymamám által definiált fogalom volt persze a ludas – mi más egyéb.

…

…

Mert mi bűne is lehet egy tízéves gyereknek? Mit is gyónhat meg áldozás előtt?

Persze, a szokásos dolgokat…. mondtam is benn a fülkében mindent szépen sorjában.

Az apácarács túloldalán szertartásosan könyöklő plébános úr rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy mik is az én nagy bűneim: párszor hazudtam a szüleimnek, párszor Isten nevét hiába vettem a számra, nem mindig szenteltem meg az úr napját…

…és máig emlékszem, hogy csórikám mekkorát nézett, mikor azt mondtam neki, sokat paráználkodtam. Ha létezne helyéről kiesett szem, akkor a mai napig keresné szerencsétlen a templom padlóján.

Gondolj csak bele: papként hallgatod a nép kisebb-nagyobb bűneit… Van egy mázsa tapasztalatod, hogy miket követnek el az emberek. Valszeg a délcegebb ifjak kérkedve mesélték hódításik trófeáit, a kikapósabb menyecskék pedig szemlesütve rebegték el, hogy megcsinálták a rosszat… majd jön egy kis takonypóc, és kerek-perec elmonjda, hogy biza ő sokat szokott paráználkodni.

Szerintem a Jóisten éppen illetékes földi képviselője ott helyben kihordott három infartibilist. De a büntetési tételemet tekintve az is lehet, hogy többet….

Mentségemre szóljon, a kapott információk alapján meg voltam győződve arról, hogy a paráznaság rosszaságot jelent…

…

…

Sokat gyónni azóta sem voltam.

Ha akkor olyan mértékű penitenciát kaptam a semmiért se, akkor nincs kétségem afelől, hogy ha most meggyónnék, két napig mondhatnám az imákat….