Ahogy a mondás tartja: ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak….
Nemrégiben odavoltam egy hosszú hétvégét egy igen hírös városban. Spanokkal, kollégákkal, értekezésügyileg megtárgyaltuk a merrehánymétert.
Nincs is ebben semmi különös. Csinálja ezt boldog boldogtalan, apraja nagyja, ameddig csak a szem ellát.
Megérkeződtünk péntek este, közösvacsi, miegymás, aztán meg jött a fejvakarás, hogy szombat reggelig mit is csináljunk, aminek van is egy csepp értelme. Vagy ha nincs, akkor az még jobb.
Még ebben sincs semmi különös. Így csinálja ezt boldog boldogtalan, apraja nagyja, ameddig csak a szem ellát.
A későbbi problémák gyökerei azt hiszem itt kezdődtek… mikor elkezdtünk gondolkodni. Mert mi nemcsakhogy szeretünk gondolkodni, hanem tudunk is. És a bajok általában itt voltak elásva mindig is.
Jöttugye a nagy kérdés: hova és merre vegyük az irányt?
Az alapkoncepcióban egyöntetűen egyetértett a csapat boldogabbik fele, hogy olvasni kellene. Igen ám, de hol művelődjünk? Hiszen ezen a helyen azért annyira nem voltunk ismerősek…. elő is vettem a nagyonokos telefonomat, hogy kiderítsem, merre is mehetnénk. De az internetikus elérhetőség nem volt elérhető távolságban. Nosza, uccu neki, föl a szobába, és lapostopon nekieresztettem a kérdést a fészbuknak, hogy ki tudna nekünk helyben könyvtárat javasolni. Futok vissza a többiekhez, veregetem szépen a saját vállam, hogy milyen ügyesen megoldottam ezt az informatikai problematikát. Vártam is a nagy dícséretet, de csak olyan megszokott összenézéseket kaptam, miszerint hülyevagyok, csak épp nem görbítem a teret.
Csanád haverom mondta is nekem: - Szóval felmentél a szobába, hogy a gépeden kiírd a kérdést. Csak azért, mert innen nem tudsz a netre csatlakozni.
- Simán! – válaszoltam nagy büszkén.
- Aha… - vakarta a haja helyét Csani. – És ha válasz érkezik, akkor hogyan fogod megnézni, ha innen nem tudsz a netre csatlakozni?
….a ’csába. Erre nem is gondoltam, pedig még egy cseppet sem olvastam. Jópár másodpercig gondolkodtam egy frappáns válaszon, hogy hogyan is lehetne ebből a nyilvánvalóan érdekes helyzetből jól kijönnöm. De rá kellett jönnöm, hogy ebből sehogy sem jöhetek ki gyalog….
Így hát némi érezhető felháborodással a hangomban végül csak annyit feleltem: - Ne legyél már ünneprontó…
…
…
De végül is némi diskurálás által meggyőztem a csipetcsapatot, hogy látogassunk el egy könyvtárba. Egy igazi, hamisíthatatlan helyi könyvtárba, ahol különféle demográfiai adatok alapján meg tudjuk határozni, hogy mitől is olyan híres város a hírösváros.
Az előterjesztett sokrétű logikai következtetéseimnek hála mindenki belátta, hogy egyrészt a végeredmény a lényeg, miszerint olvassunk, másrészt nagyon nem mindegy, hogy mennyiért is olvassuk azt, amit olvasni fogunk. Nem mellékesen senkinek nem volt kedve pénztárcaügyi szempontokból kifolyólag olyan könyvtárba menni, ami már nem is könyvtár, hanem inkább klubhelység az elitebb olvasóközönségnek.
…így hát felkerekedtünk, hogy megvizsgáljuk a megtapasztalnivalót…
Gyuszi vezette a különítményünket, mert ő a legokosabb közöttünk. Meg a legszebb is. Meg a legerősebb is, nyilván ezért írom most ezeket a szép dolgokat róla. Én a sor végén kullogtam, és minden utamba eső helyi illetőségűnek kinéző egyént megkérdeztem, hogy tud-e valami faja kis könyvtárat a környéken. Persze, hogy semelyik se nem tudott…. szépdolog, mondhatom.
Mikor a legelső zebrához értünk, Gyuszi a nemtúl messzi távolba mutatva így szólt: - Oda megyünk. Az jó lesz.
…ki mert volna ellent mondani? Persze hogy senki.
De ha ellentmondunk akkor és ott, akkor talán megelőzhettünk volna sokminden érdekes dolgot, ami aznap este velünk történt. Viszont akkor nemigen írnék most semmi érdekesről.
….merthogy az érdekes dolgok ekkor kezdődtek…
Zebrán át, kicsi séta, ajtóelőtt megáll. Mondjuk én nóperc alatt levettem, hogy ez a könyvtár nem feltétlen olyan könyvtár, amit mi keresünk. Ad egy: a hotelünk a legbelebb belvárosban volt, ez a ojjektum pedig attól mintegy kétszáz méterre leledzett. Értelemszerűen nem lehet olyan hely, amilyenben el akartuk ütni az elütnivalót. Ad kettő: a bejárat jópár méteres körzetében nem volt a falon egy deka folt sem, amiből egy közepesen képzett urológus mindenféle konkrét dolgokat meghatározhatott volna. Ergo, az igazi úriközönség ide nemigen jár. Ad három: nem éreztem az ajtóban a jellegzetes könyvtárszagot. Pedig ilyen helyen az az igazi.
Mindegy, azért egy mitlehettudni felkiáltással megnyitottuk a bejáratot.
Az ajtó mögött azonban szertefoszlott minden aggodalmam, és elkönyveltem magamban, hogy biza nekem még tanulnom kell nekem a távolból való könyvtárfelismerést!
Mert a lépcsőn lefelé menet minden addigi előítéletem szertefoszlott. Minél lejjebb értünk, annál jobban.
Mert minél lejjebb értünk, annál jobban érezni lehetett a könyvtárszagot. Olyannyira, hogy a készleten lévő könyveknek legalább a felét pontosan meg tudtam határozni anélkül, hogy láttam volna a könyvespolcot. A rendelkezésre álló novelláknak szintén a felét fel tudtam volna sorolni, csupán abból a pár elejtett betűből, ami az asztallapra volt ragadva. A falakon képek, szépen elfért egymás mellett Mohamedali és Derikkfelügyelő, karöltve Merlinmonróval és Kalambóval. A szélen álló zenegép szép párt alkotott a sarokban megbúvó dízsépulttal, bár a „Táncolni tilos!” táblát nem igazán tudtam értelmezni. Könyvtárban táncolni?!?! Hát hogy?!?!
A töküres helységben, ahol csak mi voltunk leendő olvasók, a fílinget még autentikusabbá tette az a tény, hogy minekutána a könyvtárosnő idegeneket látott bennünk – merthátugye azok is voltunk – rögvest agyalásba kezdett. Láttam a fején, hogy gondolkodik: „Apekosok”…. fejem rá, hogy első blikkre ez járt a fejében. Aztán meg az, hogy nincs nálunk se táska, se jegyzettömb. Így nyilván a második gondolatot átugrotta, tehát a „Köjálosok” program be sem kapcsolt nála. Azt még egy pillanatig látni véltem a fején, hogy azt gondolja, hogy „Zsaruk”, de miután a könyvek között kezdtünk válogatni, illetőleg a helyileg illetékes novellák szerzőiről, ő is átcsapott tegeződisbe, és buzgon osztotta nekünk még a folyóiratokat is.
Egyszóval: igazi könyvtár volt ez, de vastagon….
Mit ragozzam…. ültünk, olvastunk, elvoltunk. Könyvek, újságok, folyóiratok…. és persze egy-két novella. Alapesetben ez némi extra örömöt szerez az olvasásban, de ez, eeeeez nemszerzett. Ugyanis bármennyi novellát elolvastunk (és hidd el, olvastunk rendesen), mindnek ugyanaz volt a hibája. Mindegy volt, hogy a barack, vagy szilva, vagy éppenséggel a körte nemesítéséről szólt a mű, a konklúzió a végén ugyanaz volt: ordenálé szedés, hiányos tördelés és nem megfelelően megválasztott, ellenben igen hangsúlyos betűtipus. Pedig elméletileg ez a város pont a gyümölcsoltványokról készült szakirodalom miatt vált hírössé – de ezt lehet, hogy nem jól tudom.
A zenegépbe Zsombi haverom tett némi forintot, nomeg az azzal járó hat-hét zeneszámot. Csak hogy könnyebben menjen az olvasás. Jó zene lett volna, csak az volt a baj, hogy nem volt jó zene az én magasan képzett zenei füleimnek. Én olvasni sokkal jobban szeretek akkor, ha mondjuk valami komolyabb hangvételű rockzene szól. Félre is tettem magamnak egy kis vasat, hogy mikor lejár a sok diszkószám, itt bizony Kárpátia fog szólni, haaddigélekis…
Nademindegy….
Minekutána a könyvtárakban nem lehet dohányzolódni, muszáj volt kijárnunk az utcára némi tüdőropi vételezése miatt. Ahogy egyre gyakrabban és változatosabban olvastuk a novellákat és könyveket, egyre gyakrabban éreztük úgy, hogy kell még egy staub…. így hát ingáztunk felváltva a lépcsőn.
Zsombi és Gyuszi hamar leléptek, mondták, hogy ők már elég műveltek, meg amúgy is, visszamennek inkább a kubhelyiségbe, mert ott elegánsabban lehet olvasni. Egyrészről ennek örültem, hiszen akkor mindjárt tehetem be a zenegépbe a hungarorockot, másrészről ennek nem örültem, mert a szemetek otthagytak minket az idegenben.
De sokat nem tudtunk azon agyalni, hogy miért is távozott el a csapat fele, mert hamarosan elérkezett az a műveltségi szint nálunk, mikor eltűnt az idő megfelelő érzékelése…. nagyügy, voltmárilyen, tán lesszismég. A művelt ember nem ér rá mindenféle időmúlással foglalkozni. Esetleg csak azzal, hogy a Kárpátiára mikor lehet végre egy jót pogózni…
Igen ám… de ekkor észrevettem, hogy nem vagyunk már egyedül. Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra félig lett a könyvtár vikingekkel…. szőke, kékszemű vikingekkel.
…nabaz+….
Spanomnekem, Csanád egy darabig próbálta magát és minket győzködni, hogy ezek lehet, hogy nem is vikingek, de gondolatmenete csak addig tartott, míg a következő autentikus viking köszönésnek szem és fültanúja nem lett:
- Hajjakmeg, derégláttalak, .szomazanyád!
…és Csani itt jött rá, hogy vikingföldön vagyunk, de elég vastagon.
Mit volt mit tenni? Tenni kellett valamit. De gyorsan és határozottan.
Rohadtgyorsan elolvastunk még egy-két novellát, csak azért persze, hogy okosabbak legyünk, és próbáltuk megbeszélni a jövőnkre vonatkozó elképzeléseinket. Körbenézve azonban láttunk, hogy itt már nemcsak vikingek vannak, hanem dánok, svédek, norvégok… mindenféle északi népek. Csak mi vagyunk nemazok.
Fel is tettük a mindenkori istápunknak, Tyúkanyónak a kérdést: - Namost micsinájjunk Editke?
Editke végigsimított a homlokán, és nem túl meggyőzően csak annyit mondott: - Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak….
…
Nabakker…. az okés, hogy Rómában még nem voltam, az hagyján. De még ennyi viking között sem sosenem. Honnan a fenéből tudjam, hogy hogyan kellene vikingmódra viselkedni?
Kérdő tekintetemre mintegy válaszként két viking harcos egymásnak esett szinte a fejünk felett. Tudtam én, hogy az északi népeknél az olvasás inkább megy izomzatra, mint szürkeállományra, de hát ilyen korán még egy könyvárban sem láttam még olyat, hogy csörte legyen. Nemzetközi szinten elfogadott íratlan szabály, hogy fél tíz előtt még ha meg is érdemli a delikvens, akkor sem törjük el a hátán a kissámlit. De itt, Odin ivadékainál cseppet másként járhatott az óra, mert korábban kezdték a műsort. A forgatókönyv a szokásos volt, legalábbis diskurzusügyileg mindenképp: „Szájjjonvágtá, .ci?! – Éééénvágtalakszájjjjon? Há tevágtászájonengem!” – „Asszed nemvagyok tökösvikinggyerek, asszednemvagyok?!”
…hát igen…. gondolhatod, nagyon vidáman ültünk ott tovább a könyveink fölött. Lelki szemeimmel láttam, hogy mindannyiunknak azon járt az agya, hogy mikor derül arra fény a könyvtárban, hogy mi egy cseppet másként vagyunk pigmentálva…
De a problematika amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozott. A matek egyszerű és gyors volt: miután Olaf és Björg szólakozott össze, egy harmadik viking pedig Gunnart hívta segítségül, nyilvánvaló volt, hogy az előbbiekben említett matekpéldának egyugyanazon változóval való szorzata erősen szorítkozik a nulla felé, így pár pillanat múlva az érintett felek egyugyanazon könyvet olvasták karöltve a könyvespultnál. Tipikus esete ez egy könyvtárbéli matekpéldának. Megugye, a vikingeknél ez már csak így megy….
Mi meg közben próbáltunk oldódni felfelé…. épp ezért olvastunk még egy kicsit.
A zenegépbe való Kárpátiaszámról valami belső sugallat hatására letettem. Valszeg azért, mert valahogy nagyon kezdett tetszeni az autentikus viking nyelven előadott színarany esőről szóló zeneszám, valamint a valakinek a nézésének illetve járásának hasonszőrű nyelvezettel való sűrű emlegetése. A szöveget nem értettem, de a dallamát megismertem. Magam sem tudom miért, akkor és ott ez jobban tetszett, mint a Kárpátiától a Betyárok című nóta…. márcsak azért is, mert a fejemben már egy ideje szólt egy jellegzetes szám, a „Nem vagy itt jó helyen….” nem is értem miért.
Közben üzembe helyezte magát a kincstári dídzsé. Milyen zene szólt? Találd ki…. milyen szólt volna.
…a zenére meg rázták magukat a viking lányok. De úgy, ahogy csak a vikinget tudják….
…
Csanád spanom egy darabig ült a székén. Nézett egy irányba, de még véletlenül sem a táncparkett felé. Csak annyit mormogott maga elé: - Nemmerekodanézni, nemmerekodanézni….
De aztán végül is csak odanézett. A falon lógó Kalambóadnagy nem volt olyan épületes látvány, mint a viking lányok spirituális tánca az autentikus zenére….
Nos…. mit ragozzam. Ami szép, az szép, és a szépet ugye meg kell azzal tisztelni, hogy nézni kell. Akárviking, akárnem…
A bajt meg még csak tetézte, hogy ha olvasunk a spanommal, akkor szeretünk táncolni. És a bajt meg mégjobban tetézte, hogy nem csak szeretünk, hanem tudunk is táncolni – bár erről meglehetősen széles skálán mozognak a véleményezések.
Viszont én pontosan tudtam, hogy ha megszakítások nélküli végtagokkal szeretnénk az estét átvészelni, akkor biza itt nem nagyon szabad nézelődni – táncolni meg végképp nem. Viszont azt is tudtam, hogy ha fogjuk magunkat és megpróbálunk elsomfordálni szépen csendesen, akkor a viking harcosok úgy vélik feltételezni, hogy menekülünk, és az még rosszabb, mintha nem menekülnénk…. akkor már inkább megyek úgy a Valhallába, hogy közben Kárpátiát éneklek.
Szerencsére eleget olvastam ahhoz, hogy ne csak okos legyek, hanem bátor is.
Körbenéztem hát, és kiszúrtam, melyik a vezérharcos.
Nagyon nem kellett keresnem, és nem csak azért, mert kicsi volt a könyvtár. A tiltótábla ellenére táncot lejtők lefoglalták az olvasásra fenntartott hely felét, így a másik felébe tömörödött a szubkultúra java része. Egy asztalnál pedig ott ült a főnök: fiatal, életerős harcos, maga a megtestesült vikingség. Fuksz, verszaccse, hajzselé, szélesváll, folyamatosan nyomkodott okosteló – két oldalán pedig az ilyenkor elengedhetetlen két apród.
Egyéletem-egyhalálom, ha már Kárpátiát nem hallgathatok, lapot húzok tizenkilencre. Odamentem hát a vezérek asztalához.
Hogy mit mondtam, hogyan mondtam? Netuddmeg…. a lényegi része az maradjon az én titkom. Volt szó sokmindenről, nem volt szó pár dologról, és letisztáztuk a letisztáznivalókat két perc alatt. Elég annyi, hogy megkaptam aznap estére a dzsolidzsóker lapot, amivel joggal érezhettem úgy, hogy még legalább félóráig ugyanolyan marad mindannyiunk személyleírása.
- Nincsenbaj tesa’, csinájjátok! – mondta nekem, és utamra bocsájtott.
A nyelvem hegyén volt, hogy az én tesóm fekve majdnem végigéri a kettőhuszas franciaágyat, kopasz, és a pigmentációról alkotott elég sarkalatos véleménynyilvánításai miatt a Pöröly Helmuth becenévre hallgat…. de aztán sikerült csendben maradnom.
…
…
Visszatérve az asztalunkhoz, megnyugtattam Editkét és Csanádot, hogy minden okés. Ők hitték is, meg nem is…
Hanem aztán mikor beálltam táncolni a tömegbe, a nagykerekszemekkel való nézésük alapján azt véltem feltételezni, hogy nem feltétlen tudom azt, hogy most tulajdonképpen hol is vagyok. Pedig én pontosan tudtam.
Egy biztos: másfél perc elteltével már Editkével jártam a bécsikeringőt, utána pedig Csanáddal olyan duettet adtunk elő szteperobik vonatkozásban, hogy körben tapsoltak minket a népek. Hiába, no: ha Rómában jársz, élj úgy mint a rómaiak…
Pár zeneszám és bő félóra múlva úgy véltük, hogy mégiscsak jobb lenne most nekünk nem itt lenni.
Igen ám, de azért félő volt, hogy még átalakul a rólunk alkotott vélemény…. hiába tudtuk, hogy szállónkat normál esetben elérnénk egy vastagabb sprinttel, művelt állapotban azért ez inkább lenne szlalommal összekötött gátfutás a szpartanrészből. Főleg úgy, hogy előtte még a könyvtárajtón is ki kellett menni.
…de mint kiderült, nem volt okunk az aggodalomra. Gond nélkül, ámbár nem feltétlen nyílegyenes vonalban visszaértünk a kiindulási helyünkre.
Ott már persze vártak minket a többiek. Rövid, kedélyes diskurálás következett, melyben egyik részről közölve lett, hogy „rohaggyámeghogyotthagytál” illetve a másik részről az, hogy „mévagyolyanhülyehogyottmaradtál”. Természetesen aznap este nem derült ki, hogy kinek van igaza…. de végül sikerült nyugovóra térni.
…
…
Másnap a reggelinél futottunk össze ismét. A fejeken látszott, hogy az elmúlt estén tartott művelődési program elérte a célját.
Kivéve Gyuszién. Gyuszin csak az látszott, hogy nagyon ki van pihenve. Ennek okán közöltem vele ismételten, hogy akadjon a torkán a nokedliszaggató, hogy otthagyott engemet a dzsungelben, majd Csanád mellé ültem elfogyasztani a reggelimet.
Gondolom, én is olyan fejszerkezettel rendelkeztem, mint ő, így hát némi kölcsönös kiröhögés után csendben fogyasztottuk a rántottásszendvicset. Természetesen, mint ilyenkor mindig, biztosítottuk egymást arról, hogy sohatöbbetsosenem olvasunk ennyit, így meg pláne nem. Inkább veszünk egy hangoskönyvet, vagy valami ilyesmit, ha művelődni támad kedvünk.
Viszont a szervezetbe bevitt táplálék és az elfogyasztott másfél liter kávé azonban ötletet vert az agyamba. Hiszen estére ismét fakultatív program van előirányzova! Mi lenne ha….
- Te figyu, Csani…. mi lenne, ha ma este megint lemennénk oda? – kérdeztem félénken.
Spanomnekem rövid gondolkodás után, a maga végtelen bölcsességét teljes mértékben kiaknázva válaszolt:
- Tegnap játszottunk egy orosz rulettet. Nyertünk. Szerintem ne kisértsük a sorsot mégegyszer….
…
…
Azon az estén a szállóban maradtunk.
Tévé, langymeleg kakaó, kockáspizsi, alvóspárna, tízórakor tentike.
Asszem, nem is bántam meg.
Utoljára kommentelt bejegyzések