blogomnekem

Futok… szoktam.

Tudom, nem látszik meg rajtam, de akkor is.

Szoktam futni.

…és nem csak akkor, ha kergetnek, hanem csak úgy a magam szórakoztatására is.

…

Így volt ez a minap is. Futottam a szokásos köreimet, testedződés gyanánt.

És hát ugye futás közben az ember sokmindent ugye nem tud csinálni, hát járt az agyamnekem.

Eszembe  is jutott ezaz…

…egy nemrég megesett beszélgetés pölö…

…

…

Spanomnekem ült egy nap a lépcsőházuk lépcsőjén. Csatak leizzadva nyomkodta a telefonját, és látszott rajta, hogy sík ideg.

Csodálkoztam is, hogy vajon mi lehet a gond… hiszen egyrészt a haverom nem az az idegbeteg fajta, jámbor lélek az, tanulhatna tőle bárki szerénységet és csendességet. Nomeg a technika mai vívmányaival is hadilábon szokott állni, nem is nagyon érdekli Őt a mindenféle sok divatos kütyü – mindent arra használ, amire való.

Szóval, csodálkoztam, hogy pont neki megy föl az agyvize pont egy telefonnal kapcsolatban.

Megyek oda hozzá, kérdem mi a stájksz.

- Szeva! Na, min vagy már annyira megborulva?

- Cső. Semmibaz+, csak jól elk.rtam a futásomat – válaszol, föl sem nézve a telefonnyomkodásból. – Rendbe tudnád tenni nekem ezt az izét itt?

Majd a kérdésére választ sem várva, teszi bele a tenyerembe a nagyonokos telefonját.

Nekem. Bele a kezembe…. karaj.

Héthatárban híres vagyok arról, hogy engemet a technika nagyon nem szeret. Amit én persze tiszteletben is szoktam tartani, így hát cserébe én sem szeretem a technikát. És így, mintegy kerek világ, tök jól elvagyunk. Erre mostmeg ideadnak a kezembe valami telefont, hogy javítsak meg rajta valamit….

Éppen mondanám, hogy ez nem a legjobb ötlet, mikor spanom már nyúl is a telefonjáért vissza.

- Ááááá, hagyd a .csába. Majd lenyugszok, és megcsinálom. Amúgy se nagyon fontos ez most – mondja az idegtől vöröslő fejjel.

Énpersze nem értek semmit.

Miért is értenék?

Sosenemszoktam hirtelen megérteni semmitsenem…

- Namondjad, mi a bajod – ültem le mellé. – Látom nagyon cseszi valami a szádszélét.

- Haggyadmá, voltam futni, de felk.rták az agyam. Mingyá lenyugszok, és elmesélem.

Okés, értemén mostmár, hogyne érteném.

Illetve csak hát mégsem értem.

Merugye az ember – magamból kiindulva – többekközt azért megy el futni, hogy lenyugodjon. Ez meg itt ül mellettem, futás után, és sík ideg.

Pár perc telefonnyomkodás és üres tekintettel a semmibe való bamba bámulás után azonban csak megeredt a haverom nyelve.

- Megyek futni. Tudod, a szokásos kis körömet…

(Itt azért megállnék egy pillantásra. Az, hogy a haver ment futni a szokásos kis körét, az nem úgy értendő, hogy fut egy párszáz méteres karikát a parkolóban divatos ruciban, és mindenki szeme láttára full leizzadva guggol három darabot, hogy meglegyen a telepi respekt. Miután haverom az a fajta sportoló, aki nem tévében nézi a sportot, hanem űzi is, így nála a „kis kör” futás az egy hatésfél kilométeres terep, amiből megérkezvén még húzódzkodik meg fekvőtámaszozik egy jópárat. A nagyobb kör után csak tusolni szokott, lévén, hogy az cirka tíz- tizenkét kilométer.)

- Futok, ahogy szoktam. Fülemben a zene, tudod, ahogy mindig is. Telóról megy – libegteti meg szemem előtt a kicsit kopottas készülékét. – A háttérben meg fut a futóprogram, hogy azért tudjam, hogy mennyi idő alatt is tapodtam le a távot. Errebaz+ nemelcsesződik az egész?!

- Mi? – kérdem vissza – nem szól a zene?

- Nem. A zene az szól. A távolság nincs meg rajta rendesen, innentőlfogva pedig a szintidő sem.

Aha… kezdtem érteni.

Szóval ez nem működik, ezért idegbajos most a haver.

- Szóval futok – folytatta sztorizást – ahogy szoktam. Amerre mindig is. De már múltkorában észrevettem, hogy egy svéd suhanc  ott szívja a cigit az árokparton. Pont lexarom, tudod, nem érdekel engem az ilyesmi. De ma hárman voltak. Röhögtem is magamban, hogy biztos itt forgatják a vikingek következő évadját, azért gyűlnek ezek az árokpartra. De mindegyis, tudod, hogy pont lexaroménezt, haggyanak engem békibe. Futok tovább, ahogy szoktam. Erre visszafelé jövet látom, már messziről látom, hogy ez a három szépszőkeherceg még midig ott van az árokparton. Ésbaz+ ahogy közeledek feléjük, úgy állnak föl, egyszerre, és jönnek rá az útra. Pont velem szemben…

(Itt azért megintcsak megállnék egy pillantásra. Merugye említettem, hogy spanom az sportol. Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem teniszt sportol. Még asztalit sem. Olyan – hogyisfogalmazzak – igencsak nonverbális kommunikációt adó mozgásformát űz. Szóval olyat, ahol az edzések végére nagyon nem ritka a zúzódás és a szemkörnyéki vérömleny. Gondolom értedte, hogy miisez. …nem mellesleg, sőt, éppen ezért a spanom ezért szokik futni. Hogy bírja rendesen az edzés adta gyönyöröket. Éspersze nem mellesleg, sőt, éppen ezért a spanom ezért úgy néz ki, ahogy…. nemtúlvastag, de nem is túl vékony, az egynyolcvanat nem éri el, olyan nagyon széles válla se nem van, de azért akárki ha jobban szemügyre veszi, látja, hogy azt a korpuszt nem a szél hordta össze.)

Pár pillanatig elképzeltem magam elé a történetet.

Fut a spanom, és vele szemben hirtelen beáll három svéd kiccsávó.

Namármost ismerve az érintett közeli ismerősöm bőrpigmentációról alkotott sarkalatos véleményét, egy igen szaftos kis sztorira vártam.

…és nem is kellett csalódnom.

- Mondom magamnak, mieza nagy felállás – folytatja a történetet a haver. – Biztos nem velem akarnak futni, merakkkorugye kicsit másként lennének felöltözve. Szóval egyszercsak ott áll előttem ez a három kis nyikhaj svéd gyerek. Kerülném ki őket, pont nem érdekel, hogy kikezek, én csak futni akarok. De ezek úgy állták el az utat, hogy kerülni nem tudtam őket semerresem. Namondom, mostmilesz…. erre az egyik szól valamit nekem. Nemigen értettem, mert bennem volt a füles, szólt a zene ezerrel. Kiveszem hát, kérdem tőle, hogy mi van…

Hát, itt azért kicsit már kezdett dobogni a szívemnekem.

Haveromat futás közben megállítja három vikingivadék. Kihalt területen.

…tesegondoldolnál rosszra, ugye?!

Nézem cimbimet, de hát egyben van. Akkor több horzsolást látok rajta, mikor a vasárnapi ebédet próbálja megfőzni. Vörös folt egy szál se, se ruhán, se bőrön.

A verejtéken és az idegességen kívül nem sok változás van.

Ergo: nagy matek nem lehetett…

- Ott állunk az út közepén – folytatja. – Aszongya nekem az egyik csávó, hogy teccik neki a telefonom. Közben meg mit látok? A másik két suhanc meg helyezkedik. Nóperc alatt felálltak olyan háromszögbe, hogy én geometrián nem tudtam volna olyat rajzolni vonalzóval. Tök egyforma távra tőlem, tök egyforma távra egymástól. Ők hárman körülöttem, én meg pont középen. Erre megszólal mégegyszer, hogy teccik neki a telóm. Hogy pont olyan kellene neki. Nnnnnakérlekszépen, énmeg fogtam magam, és…

…

…

Nnnnna.

Akkor a történetet szeretném innentőlfogva a saját szavaimal elmesélni. Hogy legyen azért egy igenpontos leírás arról, hogy mi is történt valójában, éshogy az égegyadtavilágon semmiféle félreértés ne legyen.

…

Ahogy a haverom észrevette, hogy pillanatok alatt igennagy bajba került, mondanom sem kell, nagyon megijedt. Mert ő alapjában véve egy igen ijedős fajta.

Mikor másodszor közölték vele, hogy tetszik a saját tulajdonú telefonja, és a helyzet adta testbeszédekből arra a következtetésre jutott, hogy ezt a telefonját mindenképen el szeretnék tőle tulajdonítani, sírva fakadt. Mert ő alapjában véve egy könnyen sírva fakadó fajta.

A sírással egyidőben térdre rogyott, és a régen véháesen rongyosra nézett összes sztárvarsz epizódból tanult dzsedi technikát próbálta felidézni magában. Mert ő a lelke mélyén mindig is dzsedi szeretett volna lenni.

Hahiszed hanem, ez a dzsedi erő akkor és ott működött! Nenézzélnagyokat, énsehittemel elsőre, de tényleg működött!

Ugyanis pár pillanat múlva, mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy az egyik svéd hanyattfekve, széttárt kézzel és lábbal, mozdulatlanul fekszik. Nyilván napozni támadt kedve ezen a szép délutánon. A másik szőke fiatalúrnak valszeg megjött a kedve a sporthoz, mert a futáshoz csak egy kicsit hasonlító mozdulatokkal, amolyan sántarókavágtában nemtúlsebesen, civilizált ember számára érthetetlen, minden bizonnyal szakrális törzsi versek szavalása kiséretében haladt arrafelé, ahonnan a haverom jött. A harmadik vikingutód pedig valamilyen máig megmagyarázhatatlan oknál fogva becsúszott a haverom térdei és az út közé, miáltal a felületes szemlélő csak azt látta, hogy a haverom térdel valaki mellkasán. Ekkor egy monológ vette kezdetét, ami arról szólt, hogy az előzőekben említett telefon mégsem tetszik, és tényleg, már nincs is rá olyan égető szükség. Spanom persze ezt nem értette jól, mert a merő véletlenségből a teste alá került illetőnek valószínűleg a magas vérnyomásától nagyon vérezni kezdett az orra.

…

Nnnnnaaaa….

Hát valahogy így történt.

…

Szóval, még mindig nem jöttem rá, hogy mi a baja a spanomnak. Merhogy a telefonja megvan, a testi épsége is…. akkor mi a péló a gebasz?!

- Akkor most tulajdonképpen mi is a bajod? – kérdem tőle már sokadjára.

- Mi, mi baz+… ugyanmilenne?! Valamit megnyomtam ezen a xaron, és most nem mutatja, hogy mennyi idő alatt futottam le a távot!

…

Nyeltem hirtelen vagy kettő mélyet. De lehet, hogy hármat is.

Valaki, aki mindenféle saját személyazonosságban történt változás nélkül visszatér egy svéd csapattal való találkozásból, és ne a Jóistenhez foganatosítana hálával teli imát, az szerintem alapból nemnagyonnormális.

Ezmeg itt ül, bizgerálja a telefonját, és a legnagyobb baja az, hogy nem lett benne elmentve az aktuális sportolásáról szóló adat.

…

Hát igen.

Mindenkinek mások a problémái.