Vansz upön ö tájm – ahogy a művelt németek mondanák.
...
Szóval egyszervolt-holnemvolt, voltegyszeregy aprócska kis ország, a maga aranyos kis városkáival. Élt ebben egy tehetős vállalkozó, aki a saját két keze – és nemkevés esze – jóvoltából egy elég messziről is igencsak jól látható céghálózatot hozott össze. Termelt is annyi dzsídípít hazájának, hogy annak csudájára jártak még a hetedik faluból is.
Takaros, elegáns, de mégsem túl hivalkodó vidéki kúriában élte szeretett feleségével a mindennapjait. Pár évtizede még úgy aposztrofálták volna a népek, hogy dolgos, takaros kis menyecskét kerített maga mellé. Ma valami olyasmit pletykáltak a fészbukon róla, hogy nemcsakhogy nokedlit tud szaggatni az asszony, de még a csülökpörkölt se okoz neki gondot. Ráadásul nem a plasztikai sebészek keze nyomán lett belőle csillivili milf, hanem saját verejtékével, kőkemény edzéseken küzdött meg a kifogástalan alakjáért – ráadásul úgy, hogy közben egyszer sem lőtt szelfit az instára. Sőt, az évek óta meglévő munkahelyét sem volt hajlandó föladni – pedig aztán ha valaki, akkor ő aztán nem szorult volna rá a hivatalnoki bértábla reája eső havi illetményére.
Az egyik napon ez a szépséges feleség észrevette, hogy a reggeli émelygés kezd rendszeressé válni nála. Nosza, elsietett a patikába, és az ott vásárolt gyorsteszttel elvonult a fürdőbe. Kisvártatva, mikor azt a bizonyos, bűvös két csíkot meglátta az eszközön, úgy meglepődött, hogy hirtelen felugrott ülő helyzetéből – minek köszönhetően úgy beverte a kezét a fürdőszobaszekrény szélébe, hogy kiserkent a vére.
- Gyermekem lesz – rebegte magának, miközben a vért törölte kezéről. – Ezentúl jobban kell vigyázzak magamra.
S bár sosem volt szokása, most akaratlanul is kicsúszott a száján egy röpke fohász:
- Legyen olyan stramm, mint az apja, legyen olyan fitt, mint én... de mindenekelőtt, legyen egészséges.
...nemigen gondolta volna, hogy imája meghallgattatott...
...
Hamar elröpült az a pár hónap. A vidéki birtok szokott csendjét fölváltotta a gyereksírás. A család egy szépséges kisleánnyal gyarapodott.
Innnentől fogva szinte röpültek az évek. A sírásból gagyogás, majd abból hamarosan cserfelés lett. A gyermek cseperedett, a szülők nem kis örömére. Az anyja ránézve néha-néha visszagondolt a régi fohászára: a kislány valóban az apja természetét örökölte, de küllemre kiköpött anyja volt. Dús, fekete haj, tükörsima, hófehér bőr, vastag, telt ajkak... vakarták is a fejüket a szülők, hisz tudták, hogy a leányzó egy nap kamasz lesz, és hát a kamaszok ugye... ugye szoktak néha eztazt csinálni.
...de szegény anyja nem élhette ezt meg...
Egy téli napon váratlan autóbaleset érte. Még a helyszínen eltávozott az evilági léttől.
A családot mélyen lesújtotta a tragédia.
Sokáig csendes volt a vidéki ház.
...
Eltelt a gyászév.
Az apa a munkába temedkezett, próbált felejteni. Vissza-visszagondolt a boldog éveire, mikor a szépséges feleségével tervezgették a holtodiglan-holtomiglant.
De az idő gyógyír minden sebre...
...és ahogy telt az idő, egyre több nőt vett észre maga körül...
Az évek óta nála dolgozó asszisztensén is egyre többször akadt meg a szeme. Nemhiába, hiszen igencsak szemrevaló teremtés volt. Divatos, igazi mai lány. Tipikus, huszas évei derekán lévő csinos teremtés, akinek még a szíve is a helyén van. Belegondolt, hogy hányszor, de hányszor is kapott vigasztaló szavakat tőle az elmúlt hónapok során...
...és a gondolatokat – mint mindig – ezúttal is felváltotta a tett, a cselekvés.
Hamarást új gazdasszonya lett a kúriának.
...
Éspersze ahogy az lenni szokott: a demó verzió egy idő múlva már nagyon nem hasonlított a tényleges állapothoz. Valahogy az a sok apróbetűs rész itt is kimaradt az elolvasásból.
A csinos, kacér leányzó egyebet nem csinált egész nap, minthogy tette-vette magát a plázákban, szórta az új férjének a pénzét, a szoli-manikűr-pillás háromszögbe alig tudta a heti fodrászt beszorítani. A kislánnyal nem is törődött, jószerivel semmibe se vette. A barátnőknek természetesen folyamatosan panaszkodott, hogy hogy el van havazva, merthát ugye a férjura egész nap csak a bizniccel foglalkozik, és egy vidéki birtok az azért sok gonddal jár, ami persze rá szakad...
...ami persze rá szakad. Amit persze úgy kell érteni, hogy főállású takarítónőt, sofőrt, házitanítót a gyerek mellé, és kertészt foglalkoztatott.
...
A kertész volt a szeme fénye.
Együgyű férfiúi teremtés volt, az igaz – de a teremtő megáldotta olyan korpusszal, hogy annak csodájára jártak még a fővárosi barátnék is.
Nem csoda hát, hogy a kertésznek olykor-olykor benn a házban is dolga akadt, hogyhogynem, az újdonsült „úrnő” közvetlen közelében.
Az új ifiasszony egyfajta tükörként tekintett a kertészfiúra. Minduntalan illegette magát előtte, legyen szó új frizuráról, vagy új ruhakölteményről.
- Bélám, most őszintén, mond meg nékem – tette föl neki a kérdést szinte minden nap. – Hát ki a legszebb a vidéken?
S a válasz a kertész részéről mindig ugyanaz volt:
- Tevagyaz, szépkirányném!
...
...
Teltmúlt az idő.
A vállalkozás dübörgött, gyarapodott a gyarapodnivaló. Az ember dolgozott becsülettel, az asszony pedig ugyanazon lendülettel csapolta az arany amexkártyát.
S a kislány, kit az anyja oly váratlanul hátrahagyott, igencsak szemrevaló teremtéssé cseperedett – ahogy az valahol borítékolható is volt.
Csendes, jóravaló teremtés volt, akárcsak az édesanyja. Képes volt naphosszat a kerti medence szélén üldögélni, és szépirodalmat olvasni.
Egy napon, mikor ismételten belefeledkezett kedvenc írója művébe, fölpillantott. A kertészt látta maga fölött, ahogy a bamba képével őt vizslatja.
- Még leég itt a bőröd a napon – szólt hozzá kéjsóvár szemekkel. – Hát olyan a bőröd, mint a hófehérkének! Ne kenjem be a hátad naptejjel?
A leány szóra sem méltatta. Csendesen fölállt, és besétált a házba.
...a kertész tekintetét azonban érezte magán.
...
Szokott nap, szokott klisé.
A gazdasszony hívatta a kertészt. Némi közösen folytatott nonverbális kommunikáció után meg is mutatta neki a legújabb ruhakölteményét.
...és persze a szokott kérdés sem maradhatott el:
- Na, Bélám, ki a legszebb ezen a vidéken?
...de a szokott válasz a szokott formában most elmaradt.
- Tevagyaz, szépkirályném – válaszolta a kertész, de a hangjában nemkicsit volt érezhető a kétely.
Az asszony dühbe gurult a hallottak után. Ordított, toporzékolt, törtzúzott maga körül mindent. A kertész egy sarokba húzódva próbált a repkedő pezsgőspoharak és a válogatott szitkok elől kitérni.
Egy egész óra kellett a megnyugváshoz – és ekkor a számonkérés is bekövetkezett. Béla töviről hegyire elmesélte a történteket a leánnyal, a napsugarak által okozott kártékony hatásról, a segedelem felajánlásáról – naéspersze a gyönyörű, hibátlan, fehér bőrről, a dús, fekete hajról, a telt ajkakról, a ringó csípőről, és az észveszejtő keblekről.
...újabb félóra dühroham vette kezdetét, ami csekély fejsérüléssel végződött a kertész sérelmére...
...
...
- Szergej, holnap kell megtenned – szólt a sofőrnek az asszony. – Azért holnap, mert akkor nem lesz itthon a férjem. Késő éjjel ér haza, csak reggel fogja észrevenni, hogy a lánya nincs itthon. Így pont huszonnégy óra lesz az előnyünk.
A sofőr bólintott.
Nem azért dolgozott ennél a háznál, hogy kérdéseket tegyen föl.
„Kussba lenni, és csinálni amit mondtam!” – számtalanszor hallotta már ezt a gazdasszonyától. És ő mindig kussban volt, és csinálta amit mondtak neki. Még ha az nem is volt sokszor az ínyére.
...
...
A fekete bömös lendületesen haladt az úton.
A sofőr – szokásához híven – semmit nem szólt. A leány a hátsó ülésen csak azt furcsállta, hogy miért kell most ilyen hirtelen az apja irodájába bemenni a fővárosba.
...
A városba bevezető autópálya egyik pihenőjénél megálltak. A sofőr leállította a motort, és váratlanul hátrafordult a lányhoz.
- Idefigyelj, kicsilány – mondta. – Nincs sok időm, csak egyszer mondom el. Vagy megérted, vagy nem, pont lex@rom.
...és töviről hegyire elmesélte, hogy mit és hogyan parancsolt a nevelőanyja...
...
...
Szergej nem csak sofőr volt. Származását tekintve jócskán keletebbről jött, mint a nagy átlag, és a múltjában is voltak sötétebb foltok. Pont ezért is volt jó arra, amire a gazdasszonynak kellett.
Vigyázni arra, hogy a túl kíváncsi szemek ne legyenek annyira kíváncsiak, a túl bizalmaskodók hamar odébb tendáljanak, és persze, ha valaki néha – persze, csak úgy merő véletlenségből – soha többet nem jelenik meg a környezetben, az se jelentsen különösebb gondot.
Ahogy most sem például...
Azt kapta ugyanis feladatba, hogy a kislány tűnjön el örökre. Ássa el, lökje folyóba, ez rá volt bízva. A jobb keze kisujját kellett bemutatni bizonyságul, hogy a feladat elvégztetett.
Persze, Szergej nem volt hülye. Pont elég hasonszőrű embernek dolgozott már, akik a mesés vagyon öröklése miatt képesek voltak akármit, sőt, bármit is megtenni. Most sem volt ez másként.
Tiszta sor: ha a lány nincs többé, akkor a spiné örököl mindent. Ha a lány hirtelen eltűnik, az ember belerokkan. És minő véletlen, az a jóvágású ügyvédcsávó, aki mostanság egyre gyakrabban előfordul a kúriában (ésaki minő véletlen, csak a gazdasszonnyal tárgyal), valahogy csak elintézi majd, hogy minden zsír legyen az adásvételeknél. „Kussba lenni, és csinálni amit mondtam!” – okés, villany. De az sosem volt a parancsok között, hogy hallani sem szabad semmit.
...és a hallottakból sokminden össze szokott állni annak, aki csak csendben szokott lenni...
...
...
- Úgyhogy ez a szitu, kicsikém – mondta szenvtelen hangon a lánynak. – De nó para, van, amihez már nekem sincs gyomrom. Megoldjuk, nyugi. Csak csináld azt, amit mondok.
A lány zokogott. Tudta, hogy ebből nincs menekvés. Szergej elmondta. Az alibi tökéletes. Ő nyomtalanul eltűnik, a nevelőanyja örököl mindent. A sofőrnek leesik százötvenmilla kápéban, majd ő is felszívódik.
Az autó elindult. Szergej telefonálásba kezdett – természetesen orosz nyelven.
A városba érve kisvártatva lekanyarodtak a fő útvonalról. Zegzugos mellékutcákon át kanyarogtak, míg végre egy rendezetlen, piszkos városrészre nem érkeztek.
- Most kiszállsz kicsilány – fordult hátra a sofőr. – Ha élni akarsz, ebből a kerületből soha többé ne tedd ki a lábad. Itt nem keres senki sem. A többit én intézem.
A lány könnyes szemekkel szállt ki az autóból. Hosszú másodpercekig nézett maga elé. Búcsút intett Szergejnek, és csöndben elindult. Noha a nyári nap máshol akadály nélkül ontotta melegét, ide, ezen háztömbök közé nem ért le egy sugara sem. Hidegebbnek tűnt az idő, mint ősszel...
...
...
A gazdasszony nem tudhatta, hogy a lezárt, átlátszó zacskóban lévő ujj nem a nevelt lányáé. Nem tudhatta, hogy Szergej, régi kapcsolatait megmozgatva, honnan is szerezhette.
...mint ahogy azt sem tudhatta, hogy a világszép leányzót úgy nyeli el a város megannyi szürke épülettömbje, mint riadt őzikét a sűrű, sötét erdő...
...
...
- folyt.köv. -
Utoljára kommentelt bejegyzések