A leány futott, ahogy csak a lába bírta. Hátra sem tekintett.
…nem látta, ahogy Szergej kipörgő kerekekkel lódul neki a hazafelé vezető útnak. Nem látott semmit maga körül – a tér egész egyszerűen beszűkült előtte.
Futott, és futott. Olyan irammal, hogy a lábairól leszakadt a divatos kis szandál. De őt ez nem érdekelte. Fel sem fogta, hogy már mezítláb fut.
„Ha élni akarsz, ebből a kerületből soha többé ne tedd ki a lábad!” – visszhangzott a fejében a sofőrtől hallott mondat. És persze, hogy ő élni akart. Nagyon is élni akart.
…
A külvárosi kerület perifériája nem volt egy nagyon vidám látvány. Ahogy a leány egyre beljebb és beljebb jutott az épületek között, a városrész még siralmasabb képet nyújtott.
Ziháló tüdeje lassításra kényszerítette. Zakatoló gondolatai lecsendesedtek annyira, hogy kezdte észrevenni maga körül a külvilágot.
Valóságos dzsungelben érezte magát. A szürke, málló vakolatú, valaha szebb napokat megélt emeletes épületek között kerülgette az utca temérdek szemetét. Egy szinte darabjaira hullt, régi babakocsi… nem messze tőle egy kibelezett hűtőszekrény, pont az út közepén… majd néhány régi gumiabroncs. És közöttük a mindennapi élet mocska, ezernyi féle és fajta hulladéka, amibe bele-belekap a szél.
Meztelen lábai hamar kisebesedtek a koszos aszfalton. Rövidre szabott, elegáns nyári ruháját kisvártatva ezernyi tüskés bozótként szaggatták szét az utcai lomok. De ő rendíthetetlenül haladt tovább – noha nem tudta megmondani, hogy pontosan hová. Ment, csak ment tovább, mert tudta, hogy ez a túlélése záloga.
Megannyi szempár figyelte csendben, lopva az ablakok mögül. Érezte magán a tekinteteket, égőn, szinte húsba vájón. Tudta jól, hogy most ő nagyon nem illik a képbe – ebbe a sötét, koszos, barátságtalan világba. A félelem kímélet nélkül mardosta egész lényét.
…
Beesteledett.
Az addig sem túl barátságos utca hirtelen veszélyesnek tűnt.
A lány a zsigereiben érezte, hogy menedéket kell keresnie, különben... bele sem mert gondolni a rá váró veszélyekre.
Riadtan nézett szét, keresve, hogy hová is tudna itt elbújni?
Nem messze egy bemélyedést látott az egyik épület falában. Egy kuka által volt félig-meddig takarva. Pillanatnyi gondolkodás után a szemetes mögé surrant, és összekuporodott. Hangosan zihálva próbálta összeszedni a gondolatait... merre, és hogyan tovább?
...
A gyorsan leszálló szürkületben kezdett éledezni a kerület.
Az épületek ablakai kivilágosodtak, jelezvén, hogy lakik ott valaki. De a félelmet inkább azon ablakok jelentették, amik mögött nem gyúlt világosság – csak sejtelmes mozgások látszottak, jelezvén, hogy ott is lakik valaki, csak épp nem biztos, hogy a megbízhatóbb fajtából. A kapualjakban mozgolódás zaja hallatszott, majd lassan előbújtak belőle az emberek – előbb árnyként, hogy kint az utcán testet öltve még félelmetesebb látványt nyújtsanak.
Kisvártatva megtelt az utca élettel. Amilyen kietlennek tűnt napközben, annyira zsúfolt lett hirtelenjében minden.
A guberálók voltak az elsők: rongyos ruháikban túrták a kidobott szemetet, keresvén valami számukra használhatót azon lomok között, amit egy amúgy is szegény negyed dob ki magából. Lopva néztek jobbra-balra, látszott rajtuk, hogy ők azok, akiknek félnivalójuk van másoktól.
A lány reszketve nézett ki a rejtekhelyéről. Riadt, őzikeszemekkel vizslatta az utcát.
Az épületekből további alakok jöttek ki. Ledéren öltözött nők, akik inkább voltak igénytelennek mondhatók, semmint kívánatosnak. Apró cipőjük kopogása visszhangot vert a falak között, ahogy sietve indultak a szélrózsa minden irányába. Az őket követő férfiak pár sarokkal arrébb lévő, éppen most nyitó kocsmáig jutottak csak. De mielőtt oda betértek, még a nőik után kiabálták obszcén megjegyzéseiket – valamint mindenféle szörnyűséget helyeztek kilátásba nekik, hogy ha esetleg az éjjeli rodázás nem hozna annyi bevételt a konyhára, mint amennyit előzőleg megbeszéltek.
A semmiből zombiszerű alakok tűntek elő. Enyhén görnyedten, maguk elé lógatott karral, kifejezéstelen tekintettel haladtak lassan előre, miközben érthetetlen szavakat motyogtak maguk elé. Némelyik megbotlott, elesett: de felkelni már nem volt ereje. Hátára fordított teknősbéka módjára kapálódzott, szemmel láthatóan valami képzeletbeli ellenféllel hadakozván.
„Qrvák, stricik és narkósok” – nyilallt bele a lányba a felismerés.
Tudta jól, hogy ha fölfedezik a rejtekhelyét, akkor nagy bajba kerül. Egyedül, fiatal lányként, egy vadidegen környezetben... nem voltak kétségei afelől, hogy milyen sors vár itt rá.
Hirtelen észrevette, hogy az egyik guberáló pont azt a kukát nézte ki magának, amelyik mögött ő rejtőzött... „Ha ideér és észrevesz, végemvan” – gondolta a lány.
A kétségbeesés olykor villámgyors helyzetfelismerést eredményez – ahogy most is. Gyorsan körülnézve egy kapualjat látott magától pár méterre. A villámnál is gyorsan kikövetkeztette, hogy mivel abból az imént távozott féltucat kétes kinézetű egyén, így vélhetőleg az elkövetkezendő pár percben onnan már nem jön ki senki. Így hát egy gyors nekirugaszkodással ott teremett, és egy pillanat alatt elnyelte a sötétség.
...
...
...
A kúriába mindeközben a ház ura váratlanul hazaérkezett. Meglepetten konstatálta, hogy nem várták az érkezését.
...és kisvártatva összetört lélekkel roskadt a kanapéra, hogy feldolgozza magában a mai nap történéseit...
...
Autóbaleset... a lánya által használt fekete BMW egy fának ütközött, és kigyulladt. A tűzoltók két elszenesedett holttestet emeltek ki belőle – egy nagydarab férfiét, és egy törékeny, fiatal lányét.
Az azonosítás alapján kétség nem fért hozzá: az egyik áldozat Szergej, a sofőr.
A másik áldozat pedig... megállíthatatlan zokogással ismételgette a szavakat: Hófehérkém.... az én drága, kicsi Hófehérkém...
Érezte, hogy bele fog őrülni a fájdalomba.
...
...
...
A sötét kapualjban egy pillanatra megállt a lány. Tudta jól, hogy azzal, hogy gyorsan besurrant ide, még csak elodázta a rá váró keserű sorsot. A megoldáshoz véglegesebbnek tűnő rejtekhely kell, legalább míg megvirrad.
Fürkészőn körülnézett.
A múlt század építési remekműve mára már csak árnyéka volt önmagának. Tipikus bérház, hatalmas belső udvarral, körbe a négyemeletnyi függőfolyosókkal. A valaha szebb napokat megélt macskaköves belső téren virágok helyett - az utcaképhez tökéletesen igazodó – limlomok voltak mindenfelé.
A lány óvatosan, puha léptekkel osont körbe a fal mellett. Az ajtók előtt megállt egy pillanatra, és hallgatózott. Neszezés szűrődött ki mindenhonnan – tehát vannak odabent.
Az udvarnak pont a legsötétebb szegletében lévő ajtó mögül azonban nem szűrődött ki semmiféle zaj. Pár pillanatig várt a lány, majd a biztonság kedvéért halkan kopogott az ajtón – ami a legnagyobb meglepetésére, a könnyed érintésre azon nyomban ki is nyílt!
...
A lánynak a torkában dobogott a szíve, mikor belépett. A fülét hegyezte: hall-e vajon bármiféle életjelre utaló hangot? Pár perc után megnyugodva vette tudomásul, hogy üres a helyiség.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Működő zár híján bezárni nem tudta. Majd miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, körülnézett.
Noha még soha életében nem járt még csak hasonló helyen sem, valahogy érezte az otthon melegét. Persze, minden viszonylagos, hiszen kinek mit jelent az otthon melege. De az utcán és az udvaron látott állapotok mellett ez a kis helyiség maga volt a meghittség.
A parányi előszobából egy kis konyha nyílt. Bár neki eddig a konyháról igencsak más fogalmai voltak, és az itteni még akkora sem volt, hogy az otthoni, kisebb étkezőasztala beleférjen. Ennek ellenére meglepő rendezettség uralkodott benne. Nylonterítős asztal, alatta számos hokedlivel. A polcokon tányérok, poharak. A régi, kopott gáztűzhely mellett kicsi, majdhogynem újnak tűnő hűtőszekrény.
Kifordult, és továbbment.
Logikátlanul hatalmas belmagasságú szobába lépett. A konyhai állapotok után már meg sem lepődött, hogy itt is rendezettséget talált. Kopottas, de tisztának tűnő szőnyeg a padlón. Viseletes szekrény, hozzá illő asztallal a szoba közepén. A sarokban egy régi kanapé, mellette két fotel. A falakon poszterek, szépen egymás mellett. A szoba túlsó végében egy házi barkácsolás végeredményének tűnő lépcső, ami egy szintén sufnituningos – a hatalmas belmagasságot hasznosítandó - galériára vezetett.
A lány – maga sem tudta, hogy miért – nem érzett félelmet, de még csak aggodalmat sem. Érezte, hogy nincs veszélyben.
Óvatosan lépkedett a lépcsőn, kíváncsian várva, hogy mit talál odafönt.
Ágyak. Szépen, egymás után sorba rendezett ágyak voltak a galérián, egy kicsivel talán több is, mint amennyit ez a kis lakás feltételezni engedett volna.
...hirtelen mardosó éhség kerítette a hatalmába...
„Reggel óta nem ettem semmit” – jutott el a tudatáig. Eddig valószínűleg a stressz miatt nem érezte az éhséget, ami most, hogy kissé lenyugodott, mardosva tört rá. Visszaosont hát a konyhába...
A hűtőajtót kinyitva meglepődött: szinte katonás rendben volt benne a polcokra pakolva minden. No nem a bőség kosara, csak épp annyi, ami egy ilyen kis, szerény lakásra jellemző... pár pohár joghurt, két doboz tej, néhány tojás, vaj, és egy fazék fedővel a tetején – no meg a férfiúi jelenlétet igazoló, hat doboz olcsóbb sör.
A lányt azonban csak a fazék érdekelte. Kivette a hűtőből, levette róla a fedőt. Hogy a mardosó éhsége tette arrébb jócskán az ingerei küszöbét, vagy tényleg olyan finom illata volt – sosem derül már ki. Hamar előkerült a konyhaszekrény fiókjából egy kanál, és asztalhoz ülvén a lány hidegen ette (mit ette! falta!) a valamiféle babgulyásra emlékeztető, akkor és ott fejedelmi lakomának tűnő ételt.
Mikor gyomrának korgása megszűnt, hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság. Hiába, ez a nap tele volt váratlan eseményekkel, megannyi izgalommal.
Döntött: reggelig itt marad. Aztán majd nappal folytatja útját valahová, valamerre – mindegy hová, csak innen, ettől a borzasztó környéktől minél távolabb legyen.
Fölment hát a galériára. Elhelyezkedett az egyik sarokban lévő ágyon, szemben a lépcsővel. Úgy okoskodott, hogy a zajokra úgyis hamar megriad, és legalább majd ő látja meg először az érkezőt, ha jön a lépcsőn.
...kisvártatva azonban elnyomta az álom. Feje a párnára hanyatlott, és önkéntelen mozdulattal takarta be magát.
Az átélt stresszek hatására kómaszerű álomba merült.
...
...
...
- Halaggyámá, Spuri, a jóisten áldjonmeg! Necsakott ájjál és vigyorogjál baz+! – rivallt Totya a cimborájára. - Más is sorra szeretne még kerülni!
- Én lehet, hogy inkább mennék haza – szólt a sor végéről Majrés. – Elég későn van már, és tuggyátok, én kicsit félek már ilyenkor hazamenni.
- Maraggyámá magadnak! – torkolta le Héder. – Énis mennék má aludni, de micsinálok? Kivárom a soromat, és együtt megyünk majd haza, ahogy szoktuk.
- Nnnna, befejezni a torzsalkodást, Uraim! – vágott közbe Doki. – Minden áldott este ezt művelitek, hát nem unjátok még? Az egyik folyamatosan csak morog, mert nem bírja elviselni, hogy a kispajtásának folyamatosan vigyor van az arcán. A másiknak mindig csak az alváson jár az esze, a harmadik meg olyan szende, mint egy maszületett bárány!
A kissé viharvert társaság egy emberként szinte vigyázzba vágta magát a szavak hallatán. Külső szemlélő is tisztán láthatta: a hétfős csapatnak Doki volt nemcsak az esze, hanem az akarata is. Egyfajta tudorként vigyázta a társaság mindennapjait.
- Kiscsókolom, tessék már adni a szokásosat nekünk – szólt Doki az eladónak. – Egy másfél literes „Koccintós”, igen, igen, a vöröset, meg három csomag szotyi. Ez minden, köszönöm szépen.
Az éjjelnappali vegyesbolt fiatal eladója a szokott, unott mozdulattal adta át a kért dolgokat. Látszott rajta, hogy nagyon nehezményezi, hogy későn este egy közmunkás brigád ugráltatja.
- Mmmmm....mmmmm....mmmmég jjjjo, hogy lenem kkkkk....kkkköpsz, te ááááálat! – förmedt (illetve dadogott) rá Dugó az odakint rájuk váró hetedik társukra.
- Most mébajazneked, hogy megvagyokfázva? Hát orrsövénymegferdülésem is van nekem – magyarázta Turha. – Tudodhogy azért tüsszkölök állandóan!
- Fejezzétek már be, az ég szerelmére – szólt rájuk Doki. – Te, kedves fiatalember, igen, Te – mutatott Dugóra - meg sem szólalsz egész nap. Olyan vagy, mint egy kuka. De bezzeg, ha a másikat kell vegzálni, akkor persze kinyitod a bagolylesődet! Te pedig, kedves Uram – fordította a tekintetét Turha irányába – legyél olyan kedves, és leegközelebb a zsebkendődbe tüsszenteni! Elmondtam már annyiszor: senki nem kíváncsi a hapcizásod végtermékére.
A kisboltból kiérve a társaság az albérletük felé vette az irányt.
Jól összeszokott társaság volt az övék, legyen bármennyi viszálykodás is közöttük. Évek óta brigádként dolgoztak, majdhogynem éhbérért – kézenfekvő volt, hogy a költségeik minimalizálása érdekében egy lakásban fognak lakni. Így könnyebben is ment mindenkinek a spórolás, hogy majdan, valamikor, egy új életet kezdhessenek.
A sötét kerületet már rég megszokták. Mire ők a munkából hazaértek, a sűrűnhasznált lányoknak már nyoma sem volt. A stricik talán épp ezért rájuk sem hederítettek, tudták, nagy veszélyt (és nagy bevételt) nem jelentenek rájuk. Az alkoholisták és a notórius kábítószerfogyasztók pedig messze elkerülték őket, hiszen saját, keserű tapasztalásukból tudták egy régi korok feledésbe merült szlogenjét: „munkásököl-vasököl, oda üt, ahová köll”... és hát ez a hét jómunkásember ha féltve érezte a bőrét, bizony vasököllel ütött oda, ahová kellett.
...
- Ittvalami gázvan gyerekek – mondta Majrés, mikor nyitotta ki az ajtót. – Nem úgy nyílik az ajtó, ahogy máskor szokott.
- Nemafsztnem, vigyázzinnét – ment föl a pumpa Totyában. Majd arrébb lökve kollégáját, lenyomta a kilincset, és mindannyian beléptek a lakásba.
...
Turha volt az első, aki felkiálltott:
- Bszki, valaki volt itt a konyhában!
- Úúúúúbazz, télleg – kontrázott rá Spuri. – Otta fazék a zasztalon. Lehet ettek is belőle, gecccc....
- Baz+, ha a sörömből hiányzik...– tépte föl a hűtőajtót Totya.
- Háááááttt.... hááááátttt – dadogta Dugó. – A ka-ka-kanál is csa-csa-csakúgy odavan bbbbb....bbbbb.... téve a kre-kredencre!
Egy emberként néztek össze. És mint mindig, most is Dokinál volt az ész.
- Rendben, uraim, senki ne nyúljon semmihez – szólt halkan. – Ha betörő volt itt, akkor kell majd az ujjlenyomata. Mert annyi bizonyos, hogy volt itt valaki. Ámde lehet, hogy még most is itt van!
Csendben, szinte hang nélkül osontak be a szobába. Lopva körülnéztek.
...és ekkor, a hirtelen bekövetkezett csendben meghallották.
A galériáról ütemesen szuszogott valaki...
...
- Hátnebsszamegaqrvnnnyátazilyen – gyűrte föl a kezén a munkásruhát Totya. – Bejönidebaz+, ésmég vanpofojáa ittaludni!
Azzal fogta magát, és öles léptekkel, tajtékzó szájjal ment föl a lépcsőn – a többiek pedig libasorban követték.
Felérve azonban tátva maradt a szájuk a csodálkozástól: marcona betörő helyett egy szépséges szép leányt láttak az ágyban feküdni. Egy lányt: akinek a haja, mint az ében, a bőre, mint a hó...
...
A hét ember csendben állta körül az ágyat. Hirtelen elfelejtették, hogy miért is rohantak föl ide az emeletre. Hirtelen mindent elfelejtettek.
Csak álltak, és csodálkozva nézték azt az angyali teremtést, aki ott fekszik előttük. Előttük, náluk – NÁLUK, ahol eddig még nő sem járt.
Erre most itt találnak az ágyukban egy fiatal, bájos teremtést, aki álmában úgy néz ki, mint a megtestesült jóság és ártatlanság.
- Itt alszik az ágyacskámban... – hüppögte Héder. – Az ÉN ágyacskámban!
...
...
- folyt.köv. -
Utoljára kommentelt bejegyzések