blogomnekem

Ahogy mondani szokás, a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. Pláne akkor, ha az a jószándék nem is olyan nagyon jó szándék….

Pár évvel ezelőtt egy igen rangos hímzőversenyen hímeztem én is. De nem is akárhogyan, és nem is akárhol! Az ország legjobb hímzői és horgolói gyűltek össze azon a két napon, hogy kiderüljön, ki a legjobb abban az évben.

Fenenagy reményekkel indultam neki az etapnak, és az első nap végén úgy tűnt, hogy én leszek az űbercsászárkirály. Aztán persze nem így lett, nem én lettem az űbercsászárkirály.

Mit ragozzam? Elcsesztem. Nem kicsit. Nagyon.

Hiába voltak olyan kötőtűk a farzsebemben, amiket sorban egymás után három falu plébánosa is megáldott, hiába jártak csodájára még a szomszéd vármegyeházáról is a kötőgépemnek, túl voltam dimenzionálva morális zavarkodás terén.

Az egyik sémánál például sima helyett fordítottat öltöttem, a másiknál láncszemsor helyett pelenkaöltést csináltam, sőt, két esetben még a vászonnak is mellészúrtam a tűt. Így a második nap végén nemhogy a döntőbe nem kerültem be, de még a mezőny feléhez is épphogy csak kapaszkodni tudtam. Az első napi tündöklésemet hatalmas nagy bukováré követte a második nap….

Ha vastagabban folyt volna a véremben a szamuráj harci szellem, akkor szégyenemben elkövettem volna magamon egy elegáns harakirit. Vagy valaki máson.

Nem úgy Csé barátom!

Nnnna, Ő aztán a két nap alatt olyan serényen hímzett és öltött, hogy azt még maga a helyi polgármester is elismerő szavakkal illette! Ő aztán ott volt a toppon! ….de erről majd egy kicsit később…

Mondanom sem kell, meglehetősen letört voltam a verseny végére. Ha sportember lettem volna, akkor nem érintett volna meg annyira a dolog, de miután én csak amolyan „örömhorgoló” vagyok, így személyes sértésnek vettem, hogy személyem cserbenhagyott aznap. Főleg, hogy ez volt a legfontosabb verseny abban az évben! Ne szépítsük a dolgot: magamba zárkóztam, a kulcsot pedig eldugtam még magam elől is.

Mit tehettem hát…. miután nem én voltam a sofőr, nomeghát volt is mire fogni, leültem a könyvtár elé, és olvasni kezdtem – mondván, ha már győztes nem lehetek, legalább kicsit művelődök. A kultúra úgyis mindig ráfér az emberre…. vagy ahogy Dénagylajos is megénekelte a Bikiniben anno: „könyvbe fojtom bánatom”….

Álltam a könyvtárnál, olvastam a kis könyvemet, lestem ki a tekintetemből végtelenre állított optikával. Ha a gondolkodó ember után Mihelandzséló megmintázta volna anno a magábaforduló embert is, akkor biztos, hogy én ihlettem volna meg. Nem feltétlenül csak azért, mert van olyan testemnekem, mint annak a bizonyos Dávidszobornak.

Jön az egyik spanom, beszélgetünk keveset, ő se hímzett aznap túl jól – így hát együtt sirattuk a fenenagy bánatunkat. Egyszercsak odalibben egy hölgyike. Hát hogy is mondjam…. pupilla kitágult, nyálelválasztás beindult, mellkas kiszélesedett, miazmás. Merthogy a kisgárén olyan leggingsz (cicanadrág, vagy mi fene) volt, hogy csak na. Illetvehát nem is a nadrág volt ott a lényeges, hanem az, amit takart, az, amit sejtetni engedett. Az a bizonyos farosszéria azért nagyon ott volt a szeren…. Olyan, de olllllyan szép domborulatokat még az én szépekhez szokott szemem is régen látott! Az őszinteséget megvallva a látvány azóta is eszembe jut egy-egy romantikusabb pillanatomban. De hát az ember adjon magára, csak nem vagyunk mi állatok, hogy beszólogassunk, meg ilyesmi…. így hát csak csendben szemléltük a szemlélnivalót. Mondjuk a nyálunk az folyt rendesen, úgy törölgettük egymás szájáról.

Ebbéli tevékenységünket azonban észrevette a könyvtáros néni is – amit mondjuk annyira nem volt nehéz észrevenni. Huncut mosollyal a szája szélén, amolyan nonverbále kérdezte tőlünk azt az egyébiránt igencsak nyilvánvaló tényt, hogy „Bevennéabegyetek, mi?!”

Hát igen, bevenni bevenné a begyem, de hát a tartás az tartás, a miheztartás meg pláne hogy az…. úgyhogy csak annyit válaszoltam nagy búsan, lemondóan legyintve egyet a levegőbe: - Ha az első randimon nem gyújtja rám valaki a szénakazlat, akkor már ilyen idős lányom van.

A válaszom hallatán a könyvtárosné kezéből kiesett a könyvjelző, és ha lett volna hozzá elég helye, akkor tán még egy hátraszaltót is ugrott volna meglepődésében. Pár pillanattal később, mikor magához tért, meg is kérdezte tőlem: - Hát hány éves vagy Te, Hercegem?!

….

….

Aztarohadtbüsösmocskosrohadtéletbe!

Herceg! Hercegem!!!!

Ilyet nem mondtak nekem azóta, mióta két lábbal állok a földön!

Najó, régen (nagyon régen) lehet, hogy gyakran mondogattak ilyeneket rám, mert közismert, hogy milyen tündéri aranyos kisgyerek voltam mindig is, de mikortól verbálisan seperc alatt ki tudtam akasztani bárakárkit, és amikortól materiális tevékenységeim eredményeiből kifolyólag szüleim elmeállapota egyre jobban kezdte megközelíteni az őrület határát, jobbára csak a szidalom jutott nekem.

Most meg kapom itt, hogy Herceg!

….

Hát voltam is olyan büszke magamra, mint ide Tihany. Nőttem is egyből vagy másfél centit!

Méghogy én herceg! Hát még szép! Simán! Ki más, ha én nem?!

Merugye az egy dolog, hogy van nekem termetem, de az se nem délceg, se nem dalia. Pölö, ha lefekszem, kinyújtott kézzel se nagyon érem el az ágy végét, ha meg teleszívom tüdővel a mellkasom, akkor is lötyög rajtam az emmes pizsamafelső. A tekintetem sem az a tipikus csillagszemű juhászé, bár az is igaz, csak akkor tűnik fel a kancsalságom, ha mindkét szemem nyitva van. De hát egy könyvtárosnő, azért legyünk őszinték, látott már eztazt az életben, került már műértő tekintete elé egysmás férfijellem, nemegyszer a válogatott fajtából, úgyhogy ha létezik szakavatott szem, ami észreveszi a lényeget, akkor bizony a könyvtárosnőé az űberszakavatott!

És kinél vette észrea nemes tulajdonságok garmadát? Nááááálaaaaam!!!!!

Következésképp ha a könyvtáros szerint herceg vagyok, akkor az vagyok, vitának helye nincs!

…

Úgyhogy lett is hirtelen örömboldogság mindenfelé!

Merthogy én, aki addig ki se látszottam a búskomorságomból, egyszerre új értelemmel töltöttem föl az életemet. Elvégre HERCEG vagyok, vagy mi!

Mentem oda a haverokhoz, és sorban vittem mindenkit egyenként az olvasószoba elé. Kikértem a szokásos kiskönyvemet, és nagyonszépen megkértem a könyvtárosnénit, hogy az éppen aktuálisan mellettem lévő spanomnak mondja már meg, hogy minek is titulált engem az imént.

Így utólag visszagondolva, a könyvtárosnéni azért vastagon be volt kenve vállalkozói szellemiséggel, mert mikor már vagy nemtudomhanyadjára mentem vissza az ilyen jellegű kérésemmel, még mindig mosolyogva mondta el a sztorit. Nem mellékesen kiadta a soron következő kiskönyvet is.

A vége az lett, hogy még nincs itt vége…

Ugyanis az okés, hogy vissza-visszamentem mindig valakivel, hogy minél több embernek mondja már meg, hogy én herceg vagyok, csakhogy a kért és kapott kiskönyvet én minduntalan és maradéktalanul el is olvastam. Úgyhogy a mittudoménhanyadik kérés után már szerintem annyira nem volt herceges sem a tekintetem, sem a mozgáskoordinációs képességem. Viszont olyan művelt lettem, hogy annak csodájára jártak a népek.

A műveltséggel önmagában még nem is lenne gond.

A gond azzal van, hogy a mindenkori műveltség automatice hozza magával az észt is – mint az közismert. Egyszóval, okosra olvastam magam.

Közben meg már javában folyt a hímződöntő, amiben az előzőleg említett Csé barátom is részt vett. Mit részt vett! Tarolt! Sőt! Rendesen iskolázta a jónépet, de úgy, mint még soha senki más! Nagyon hozta a formáját…. Hiszen nemcsak az ország-világ, hanem még a dunántúl előtt be kellett bizonyítania, hogy abban az évben bizony ő hímez a legszebben, a leggyorsabban, és a legpontosabban. Nem volt egyszerű feladat, izzadta is ki magából a vért rendesen, de a végén kiderült, hogy biza Ő szépkerekegyhazánk legszebben hímző horgolója.

A döntő alatt vezetett regisztrációs papírt, mint győzelmének egyik fényes mementóját hozta magával. Írva volt rajta, hogy a döntőben lévő hat sémán a hat ellenfele milyen ügyetlenül horgolt, ő pediglen milyen ügyesen hímezett. Igen szép és tartalmas táblázat volt, csodálta is mindenki, veregették is annyian a hátát, hogy visszhangzott bele az egész erdő.

Nadeénviszont okos voltam.

Kitaláltam, hogy ha már elteszi emlékbe ezt a szép papírost, mennyire nagyon fog annak örülni, ha rádedikálom az aláírásomat.

Szereztem hát egy vastagabb filctollat, és kábé húszcentis betűkkel ráírtam egy olyan strófát, amit mind a mai napig megemleget – mégha nem is örömében.

….

….

Nagyon büszke voltam a művemre, kedélyesen én is hátba veregettem Csét, hogy „láddeszéptestvérem, milyen karaj kis emléket csináltam neked!” … …. hááááát, mit ne mondjak, Csé barátom azért annyira nem volt oda meg vissza az örömtől, hogy elrondítottam győzelmének eme emlékét. Pedig engem tényleg csak a jószándék vezérelt, hogy legyen neki egy tényleg maradandó emléke erről a napról. Pedig semmiféle ellenszolgáltatást nem kértem a kézjegyemért cserébe…. nem is értem, miért.

Láttam rajta, hogy legszívesebben hátbavágna egy bazinagy péklapáttal, vagy egy rekeszhúzó kampót verne szét a fejemen – de legalábbis jól farba rugdosna hatszázhuszonvalahányszor. Ha belegondolok, jobb is, hogy nem így tett, mert Csé önmaga akkora darab volt már akkor is, hogy egyszemélyben Ő volt a két legjobb barátom.

A megérdemelt retorzió helyett kultúráltan, visszafogottan csak annyit mondott: „jólvanbaz+, ezt még egyszer visszakapod”.

…

…

Most gondolom, várod a történet csattanóját.

Várhatod, mert az nem van.

Sőt, még tanulsága sincsen a sztorinak… bocsi, de ez most egy olyan eset volt, aminek nem tudok olyan véget kerekíteni, hogy az fedje a valóságot. Legyen elég az, amit közben olvastál.

…esetleg egy apró konklúziót tudok csak a végére (bár gőzöm sincs, hogy mit jelent ez a kifejezés, de valld be, jól hangzik): Csé személyében azóta is egy igaz barátomat tisztelhetek.

…

És szívből remélem, hogy egy nap majd vissza tudja adni azt, amit elkövettem ellene.