…van az úgy, hogy nem úgy van, pedig de…
Nemrégiben hivatalos voltam egy maskarás bálba.
Najó, újrafogalmazom, mer tudom, hogyezt úgysehiszedel…
Tehát: nemrégiben hivatalos voltam egy beöltözős-táncolós-kultúrolvasásos házibuliba.
…ezt így már biztos elhiszed…
Szóval: meghíttak, hát énmeg mentem. Meraz úgyillik ugye.
A buli témája roppant bonyolult volt: menjünk, vigyünk magunkkal valamit amit ennénk, de azsebaj, ha annyit viszünk, hogy abból más is enni tudjon, nomegpersze alkalomhoz illően öltsünk magunkra valami jelmezt.
Nakérlekszépen, örültemis, meg nemis.
Merugye ha már batyusbál, akkor oda biza vinni kell valamit, de hát amit én főzök, attól aztán sokmindenkinek nem mozdul meg az ádámcsutkája. Denemisezabaj…. hanemhogy akkor az olvasás akkor az most akkor hogy lesz az? Aztisvinnikell?
De a kedves barátom – aki invitált – aggodalmamat nóperc alatt szétoszlatta: pincében leszünk, tehát ha nem muszáj, ne vigyek semmi olvasnivalót, mert ott annyi van, hogy csak győzzük elolvasni.
Mondanom sem kell, így már lenyugodtam kissé. Olyannyira, hogy elkezdtem ötletelni, hogy minek is öltözzek be.
Jutott nekem eszembe sokminden, de annyi minden, hogy azt elsehiszed. A kovbojt azt hamar elvetettem, merazolyan nagyonelcsépelt. Hasonló sorsra jutott a rendőr, a robinhúd, de még a rambó is – égetem én magam ilyenekkel. A nővérke eszembe se jutott. …de nem akarlak untatni… végül skót harcosnak öltöztem be. Miért-miért…. mittudomén. Akkor ez jó ötletnek tűnt. Ennyi.
…
Eljött végre a várva várt nap.
Rendeltünk egy taxit, merugye mimással érdemes egy olvasós buliba menni. Szegény sofőr nézett egy vastagot, mikor meglátott a térdigérő kockás szoknyámban, de mikor közöltem vele, hogy én vagyok konormeklód éppen aktuális reinkarnációja, hamar rájött, hogy nem kellene velem vitatkozni…. márcsak azért sem, mert a kezemben lévő kartonpapírból készített kelta másfélkezes kard igencsak alátámasztotta a mondandóm lényegi részét. Az meg pláne, hogy párom meg boszorkánynak maszkírozta magát – szóval tök logikus párosítást alkottunk úgy mi ketten kora szombat este.
…
Megérkezvén a pincébe igazi sztár lettem. Najó, amúgy sem vagyok az az észrevehetetlen fajta, de akkor egy cseppet népszerűbb voltam a kelleténél. Miért? Mert az első tíz megérkezett vendégből csak a csajomnekem és én voltunk beöltözve. Lúzerek…. mi bezzeg komolyan vettük a meghívást.
Nem is lett volna olyan nagy téma mindez, ha mondjuk otthon a fejembe nyomok egy faja kis bézbózsapkát, és azt mondom, hogy én egy kamionos vagyok, és kész… de férfiember létemre csini kis rakott szoknyában feszíteni egy pincében, azazért elég necces ügynek számított…. gondolhatod, kaptam az ívet rendesen. Ha nincs ott velem párom, akkor talán félre is vittek volna valamit diktálni nekem, ha már így bemelegedtem télvíz idejére… de hát erről a gondolatmenetről hamar lebeszéltem mindenkit, kilátásba helyezve némi pároslábbal történő járomcsontrugdosást.
Mondtam is a gazdának, hogy ha már így megszívatott, hogy csak mi öltöztünk be, akkor talán tölts…. izé…. nyisson már ki legalább egy könyvet, vagy ami mégjobb lenne, egy kis novellát is elolvasnék például, hogy hátha akkor csendesül a haragom irányába.
Parázs vita kerekedett arról, hogy jogosult vagyok-e egyáltalán az ő féltve őrzött novellás köteteire egyáltalán a tekintetemet rávetni, nemhogy belelapozni, merhogy én olyan műveletlen fajta vagyok, nem érteném meg a nehéz nyelvezetet.
Nnnna, itten vettem elő a rég megtanult dzsókerszöveget….
(nem tartozik szorosan a témához, de azért úgy illik – ha már itt vagyunk - , hogy elárulom, hogy ez hogyan is működik nagyonjól:
Kínálják az embert novellával. Namármost köztudomású, hogy akinek házi nyomdában készített novellája van, annak háromféle van: egy a vendégnek, egy a barátnak, egy pedig saját olvasásra. Nyilván a vendégé a legsilányabb, a gazdáé pedig a legjobb. De nyugi: a vendég részére nyomtatott olvasmány is olyan, hogy olyat Te könyvesboltban nemhogy nem veszel, de még hallani se hallottak róla, olyan választékos iromány – namostakkor gondoldel, milyen lehet a tulajé…
Szóval, ilyenkor mindig azt kell mondani, hogy köszönömszépen, nemkérek. Persze, ilyenkor mindig düllednek a szemek, hogy hogyhogynemkérsz, tepedig mondod, hogy azért nem, mert egyrészt nagyon ritkán szoktál novellát olvasni, másrészt pedig éppen az előbb említett ok miatt, megválogatod mit olvasol el.
Nnnna, ilyenkor a gazda szeme egy cseppet megrebben, nagyon nem vidáman. Hiszen minden gazda szent meggyőződése, hogy az ő novellája a legeslegjobb a világon. Gyorsan bele is lapoztat tégedet az egyikbe, majd árgus szemekkel figyeli, hogy mi a szitu. …tepedig elolvasod szépen. Látod, érzed, hogy ezbiza hiába a „vendég” kategória, ezbizony nagyon ottvan…. de pókerarcal azt mondod, hogy "köszönöm". Ennyi. "Köszönöm". Semmi mást.
Namármost, ilyenkor a gazduramat a gutaütés kezdi el kerülgetni. Merolyanosztmánincs, hogy csak annyi, hogy "köszönöm"…. ééééés mintha ezt tanítanák valahol, ilyenkor minden egyes gazda eltűnik egy kicsi ajtó mögött, hogy kisvártatva előjöjjön egy másik novellával. Elolvasod azt is, majd annyit mondasz, hogy "egész jó". Ennyit. "Egész jó". De csak ennyit.
Nnnna, itt már nem gutaütés van fennforgásban a vendéglátó részéről, hanem valami olyan agybaj, aminek a nevét még a legképzettebb ideggyógyász is csak a lexikonban találja meg. Ilyenkor – és tényleg szent meggyőződésem, hogy ezt tényleg tanítják a gazdaképzőben – a gazda kevésbé barátságosan karon ragad tégedet, és bevisz az előzőleg említett kis ajtó mögé. Ott aztán elámulnál – de persze csakazértse ámulsz el – annyi novellakötet van porosodva a könyvespolcokon, hogy elsehiszed hirtelen. De te csak állsz ott, max annyit nyögsz ki flegmán, hogy „aha”. Mintegy kegyelemdöfésként, hogy „aha”. Erre a gazda odamegy a polc legvégéhez, és leghátulról leemel egy novelláskötetet, leporolja, és közösen olvastok belőle pár sort. Az első oldal után te csak annyit mondasz, hogy "jóez, csak nemértem redesen a mondanivalóját", erre persze elolvastatnak veled még egy oldalt, mire te azt mondod, hogy "háááát, mintha érteném", és uppsz, máris kapod a harmadik oldalt elolvasásra. De itt már vigyázz: erre már azt KELL mondani, hogy "értem a lényegét" az olvasmánynak, lejött a mondanivaló, és szépen elregélsz róla egy rövid esszét. Merha nemígyteszel, akkor biza ott vágnak tartón szívlapáttal, és sohatöbbet nem kerülsz elő. Deha elrebesz egy rövid értekezést a novelláról, akkor biza teleszel a legnagyobb haver, az űbermencs…)
Naszóval, megejtettem én a dzsókert.
Olvastunk is pár fejezetet bent a kishelyiségben, csak mi ketten a gazdával.
…
…és mire kijöttünk, akkor már voltunk egy páran, százötvenhárman…
Merhogy észre se vettük a nagy értekezésben, hogy közben megérkezett a meghívottak többi része is…. és kábé a fele komoly jelmezben ráadásul!
Ami önmagában még nem is lett volna olyan nagy baj: csakhogy mi a házigazdával akkora olyan műveltek lettünk, hogy fejből el tudtuk volna szavalni a háború és békét. Akár még oroszul is.
Ráadásul akkor már szólt a zene is… nekem meg köztudottan a bugi hamar belemegy a lábamba…
Hagyneragozzam…. táncoltunk. …többek közt. De tényleg.
…
…
…és ekkor történt meg…
…
…
Ropom nagyban, de úgy, hogy szegény fredeszter ilyenkor elpirul a sírjában, merhogyő csórikám ilyeneket sosenem tudott. Najó, énse, csak akkor, ha már művelt vagyok. De akkor nagyon. De nagyon.
Szóval, ment a dajdaj mega haccacáré.
Egyszercsak tácpartnerem ekezdi gombolni kifelé az ingemet….
…
…uuuuuhhhhh….
…
Alapvetően nem lepődtem volna meg ezen tényen olyan nagyon, csakhát történetesen az akkori táncpartnerem éppen a házigazda felesége volt – ha jól emlékszem valami kovbojnak vagy minek öltözve. Így aztán kicsit pikánsnak éreztem a dolgot…
Merugye köztudott, hogy messzeföldön híres korpusszal rendelkezem minden egyes hétköznap délelőtt, ami szombat estére azért meglehetősen hatványozottabbá válik. Elég gyakran megesik, hogy meg akarják közelebbről is tekinteni, hogy mit rejt az éppen általam viselt verszaccsepolló…. dehogy vendégségben maga a gazdáné mozduljon rám, nnnna, olyan még nem nagyon volt – legalábbis úgy nem, hogy maga a gazda is elérhető kartávolságban van tőlem. Énmegmár futottam éppen eleget életemben muszájból, úgyhogy vallom azt, hogy ha nem muszáj, fusson az, akinek nagyonfontos.
Szóval, tekergetem ott nagyban a deréktájamat, közben meg huncut mosollyal a szája szegletében a vendéglátónk oldalbordája nem nagyon titkolt célzattal szerette volna megtekinteni az én bordáimat rejtő fényes bőrömet. Első gondolatom az volt, hogy hogy a ’csába fogok én télvíz idején rohadtqrvagyorsan elfutni innen, a város szélén lévő pincéből, ha majd a gazduram észreveszi, hogy ki vett észre engemet – második gondolatom meg az volt, hogy hogy a ’csába fogok én télvíz idején rohadtqrvagyorsan elfutni innen, a város szélén lévő pincéből, ha majd a csajomnekem észreveszi, hogy valaki más is észre vett engemet. Nagyobb dilemma volt ez, mint hittem…
Hanem aztán éreztem, hogy a hátam mögül elibém nyúl két kecses kis kacsó, és segédkezik az ingem kigombolásánál. Kissé meglepődve sandítottam hátra, hogy ugyan kinél vagyok még ilyen népszerű, és meglepve tapasztaltam, hogy a saját magam alá rendszeresített, boszorkánynak öltözött kicsi páromé a két kicsi segítő kacsó….
…aztarohadtmocskos…
Nnnnna, jöttem is olyan zavarba legalább másfél másodpercre, mint még tán soha.
Gondolhatod: elölről is vetkeztetnek, meg hátulról is vetkeztetnek. Temeg állsz középen, és azt hiszed, hogy egyszerre van karácsony-szülinap-búcsú…. uhhhh, netuddmeg.
Még a Kisherceg is elkezdett ébredezni a szoknyám alatt, holott ő már ilyenidőtájt pontosan tudja, hogy műveltségem egyre növekvő mértékével egyre nagyobb eséllyel fogja átaludni az éjszakát. De most érezte - mit érezte! Tudta! - , hogy ittaztán melólesz, de nemisakármilyen!
Volt szerencsére még annyi eszem, hogy felmértem körben a terepet: jobbra ajtó, pontjó, idelehetmajd behúzódni szépen észrevétlenül. Ésmilyenkosvagyok! Milyen jó jelmezt is választottam! Hiszen a skótszoknyának hála nem kell sokat matekolni, hogy hogyan gyürkőzzek majd neki a melóhoz: egyszerűen fellibbentem, és kész. Visszafelé meg még magyarázkodni sem kell, ha netán nyitva maradna a karámajtó, mikor kijövök a sufniból – hiszen a kockás rakottszoknyán nemvan semmilyen ajtó sem. Faja…
Nézelődtem tovább – hiszen a naviszélsznél megtanultam, hogy ahol bent vagyok, mindig tudjam, hogy megyek ki. Balra is ajtó – rémlett, hogy ott jöttem be. Erre akkor olyan 60-40 arányban mertem volna fogadást kötni, de hát azért az is több, mint a semmi. Bizakodtam annak ellenére, hogy ha a rossz ajtón próbálok kifelé menni - azaz pont a novellákat rejtő helyiség felé veszem az irányt - akkor nagyobb bajban leszek mint Laurapálmer a Tvinpíkszben. Viszont akkor és úgy az ajtók között sok különbséget nem tudtam tenni. De a legnagyobb gondot inkább az jelentette volna, ha a házigazda kiszúrja, mi történik.
Forgattam is fejem, mint akinek muszáj. Közben meg persze az egyik kezemmel magam mögé nyúltam, és közelebb húztam magamhoz kedvesemet, míg másik kezemmel újsütetű rajongómat húztam közelebb magamhoz frontálisan. Akkor már az ingem nemhogy rajtam, de még a környékemen sem volt. Ott tekeregtünk hármasban, és meg szimultán próbáltam élvezni ezt a sohavisszanemtérő alkalmat, és közben rálelni a tömegben a házigazdára. Pusztán csak kíváncsiságból persze.
Hamar egymásra is talált a tekintetünk…
…
…
Miközben gondolatban már számos pozitúrát kitaláltam így hármasban, azért legbelül cseppet fáztam attól, hogy ha a gazduram kiszúrja, hogy ki szúrt ki engemet, akkor biza én a pinceajtó fölé leszek kiszúrva vasvellával. De nagyonhirtelen.
Viszont én – gondolom ez azért érthető – kevesebbért is vittem már vásárra a bőrömet. Hiszen a majdani memoáromban marha jól fog az mutatni, hogy mi is történt abban a bizonyos pincében, éshogy kivel, éshogy kikkel, meghátúgy egyáltalán: ééééérdekli a balbokámat, hogy mi lesz, de ezt, eeeezt, akkor se nem hagyom abba, ha nagyonmuszáj lesz….
Miközben járt az agyam, a két csajszi elég rendesen tekergett. Egy előttem, egy megettem…. uhhh…. még most is beleborzongok…. én ott középen, és tekergek én is velük. Ekkor kezdtem érteni az addig kevésbé értett jelmezválasztását kedvesemnek… boszorkány, de a javából!
…és egyszercsak összetalálkozott a tekintetem a gazdáéval…
…
…
Namostgondolom valami nagyon brutál dologra vársz….
Hát akkor ne várjál hiába.
Tényleg nagyon brutál dolog történt.
…
…
Ugyanis gazduramat is vetkőztették már ketten. Őt is ugyanúgy: egyelőtte, egymögötte. Ő is ugyanúgy vonaglott középen, mint én.
Rámnézett…. és arcán a világ legőszintébb vigyorával, amolyan nonverbále közölte velem, hogy mindenokés, királyabuli, nyomjukahogybírjuk….
…
…
Nnnna, én meg ebből akkor ott annyit értettem, mint most te. Úgy nagyjából semmit.
Miiiiivaaaaaaan?!?!?!
Itt tekergetem (egyenlőre) félmeztelenül a gazda nejét, hátulról hozzám simulva életem virágoskertjének egyetlen nyíló rózsaimbójával, miközben ő is két gáré között tekereg félmeztelenül…. erre nemhogy hozzám vágna egy raklapnyi féltéglát, vagy legalább egy baltanyelet, neeeeem, ez még visszainteget, hogy minden okés, nyugavér, csigalom, menjen a buláj…. hát komolyan mondom, voltam olyan tanácstalan, mint még sohanem….
Nade nemvéletlenül éltem én túl már oly sok mindent eddig életemben! Nemhiába van nekem messzeföldön híres problémamegoldó képességem! Nehogymá ebből a helyzetből ne kerüljek ki győztesen! Főleg úgy, hogy vesztenivalóm se nagyon van….
…hiszen ebből a szituból max két ember rángathat ki belemnél fogva: az egyik a párom – de ő történetesen elég vastagon benne volt abban a halmazban, amire éppen az apetitusomat pont ő hozta meg. A másik a másik párom párja – de ő meg történetesen pont most adott zöld jelzést a továbbhaladásra. Úgyogy minden úgyjó, ahogyvan…
…
Viszont azért kezdtem ebben a helyzetben cseppet alulművelődni. Ahogy tisztult ki a tudatom, jöttem rá, hogy ácsi, hé, ebből még azért nagy gebasz is lehet…. merugye mivanakkor, ha azért lett minden engedélyezve a házigazdáék részérről, merhogy valami gruppenizébe akarnak engemet belerángatni? Mivan olyankor, ha nemcsak harmadmagammal, hanem attól sokkal többedmagammal kell eltűnnöm azon bizonyos ajtó mögött?
Okés, korán megtanultam én, hogy a gruppennél egy dologra kell nagyon vigyázni: nehogy kimaradjon belőle az ember. Deazért én a lúdbőrös stanyeszlit kizárólag egy perspektívából szeretem tekintgetni – történetesen maradnék én csak az indulási oldalon. És ezen tényen nem áll szándékomban változtatni. De hát azért csak van az az áldozat, amiért….. de nincs…. de van…. de nincs… zakatoltak a gondolataim, elhiheted.
A döntő érv végül megszületett bennem: miután láttam vendéglátónkat mind a három dimenziójában félmeztelenül, csatakosra izzadva táncolni, úgy döntöttem, hogy nincsazazisten, hogy én vele együtt bármit is csináljak – legyen mellettünk bárakakárhány bárakármilyen kiscsücsörikisgáré, akkorsenem. De még akkorse, ha erre pont a csajomnekem adott nekem engedélyt.
…
Fogtam hát magam, kihámoztam a két hölgyike közül a felsőtestem, majd közöltem, hogy köszönömszépen, nagyonjólérzemmagm, deén szerinteménmost kimegyek rágyújtani…
A két csaj egyszerre nézett egymásra nagykerekszemekkel…. okés, akkor valahol megértettem őket, merthátúgy szerintem elég ritka lehet, hogy egy férfi nemet mond egy ilyen hármas felállásra.
De csak egy pillanatig néztek egymásra – majd szinte egyszerre nyúltak felém, és rángattak vissza maguk közé. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt csajomnekem:
- Dehogymésztesehová ilyen csatakizzadtan. Megfázol, hülyegyerek. A vizes inget is azért vettük le rólatok, hogy nehogy tüdőgyuszi legyen a vége…
…
…
Ekkor néztem igazán szanaszerteszéjjel…
Ekkor vettem észre, hogy nemcsak én, mega házigazda, hanem minden férfi le van vetkőztetve derékig….
…
…
Hát mitnemondjak….. Jerikó falai nem omlottak össze olyan robajjal, mint ahogy bennem dőlt össze egy egész világ.
Nemazért vetkőztettek ezek engemet, mert…. hanem azért, mert…. azért, hogy meg ne fázzak.
És a többieket is azért vetkőztették, hogy meg ne fázzanak az átizzadott ingükben….
…
…
…hát ennyit a skót hármasról.
...és ekkor kezdtünk el igazán csak olvasni...
Utoljára kommentelt bejegyzések