...merugye a sötétben minden tehén fekete…

Valahol és valamikor pár spanom összejött egy kis diskuranciára. Nem lett volna ez olyan nagyon különleges, csakhát valami miatt mégis az lett a végén. És mint minden ilyen végű összejövetel, ez is csak úgy kezdődött, hogy „…olvassunk el egy könyvet.”

Zoli haverunk akkoriban veszejtette el élete nagyszerelmét. Akkoriban… persze… másfél éve siratta akkor megfele. Hiába mondtuk neki, hogy van még hal a fán, meg almát is talál a tengerben, Zolink hajthatatlan maradt. Bármit is mondtunk neki, ő mindig is az exét siratta, hogy az milyenjóvoltneki, mikor még megvolt.

Hiába vittük el mindenfelé, hiába mutogattuk neki a jobbnál jobb és készségesebbnél készségesebb tesztalanyokat, egyszerűen nem érdekelte senki. Pedig még egyszer a sziksztinánj klubba is elvittük, ahol is az egyik hölgyemény térítésmentesen biztosított volna spanunknak bárakámit – Zotyát még ez is hidegen hagyta. Pedig ha ez nem érdekli az emberfiát, akkor ott bizony a baj már nagyon nem kicsi.

Úgyhogy egy idő elteltével el is könyveltük magunkban, hogy van egy haverunk, aki egymaga fog megöregedni, merthogy pártnemtalálmagának, az tutihótziher.

Ennek ellenére minduntalan elhívtuk magunkkal mindenfelé, érezze a törődést, megugye azzal a soha föl nem adott hátsó szándékkal, hogy egyszercsak majd újból szembejön vele a szerelem. Nomegugye ha az ember egy kicsivel többet olvas a kelleténél, akkor a női szépség is egészen más fogalmat nyer…

Nem volt ez másként akkor sem, mikor valahol és valamikor pár spanom összejött egy kis diskuranciára. Ami mint említettem volt, nem is lett volna olyan nagyon különleges, de mivel valami miatt mégis az lett a végén, csakelmondom mitörtént.

…

Mint ezt is említettem, ez az összejövetel is úgy kezdődött, mint általában az unalmasnak induló összejövetelek: elhangzott az „olvassunk el egy könyvet” mondat. S lőn: egy könyv el is olvasódott. Meg utána még egy pár novella is.

Zolink ismételten ott ült a baráti társaság közepén. Persze, miért is ne ült volna ott? Hiszen bratyesz volt Ő is, tehát a csapat szerves része. Nomeg ugye a vigasztalás (amivel őszintén szólva néha nagyon tele volt a bakkancsunk már), mega vadásztatás, mega mittudoménmi. Néha tényleg úgy gondoltuk, hogy rábeszéljük, menjen el egy kolostorba szerzetesnek, aztán ott úgy cölibálódhat, ahogy akar, és még jól is fogja magát érezni a kódexmásolások közepette. De minekutána Zolink Pesta barátunk lakótársa volt, így nehezen lehetett előtte eltitkolni, hogy a csapat színejava megy-e éppen valahová vagy sem, így hát értelemszerűen mindig ott volt velünk. Nomeghát mi mindig áldottjóemberek voltunk, perszehogy szívesen láttuk.

Naszóval, ment az este ahogy szokott. Olvasás, beszélgetés, miazmás. Nemnagyügy. A könyvek egyre könnyebben olvasódtak el, és a környéken lévő lubárék is egyre jobban kezdtek Évamendezre hasonlítani…

Igenám, de egyszercsak elérkezett a mindenkori olvasókör rémálma: bezárt a könyvtár. Viszont a haverjaim úgy gondolták, hogy ennek így nem lehet vége, még elég rendesen nincs kiművelődve a csapat, így hát hazamenetel az nem lesz egyenlőre, majd csak kicsit később.

Fogta hát magát a díszes kompánia, és felkerekedett: meg sem állt a lábán. De azért csak eljutottak valahogy a következő, még nyitvatartási pompájában tündöklő könyvtárig. …aztán ez így ment egészen hajnalhasadtáig. Egyikből ki, a másikba be – mindaddig, míg el nem jött a pirkadat, könyörtelenül jelezvén, hogy a másnapra tervezett munkábamenetel az tulajdonképpen már nem holnap, hanem ma lesz, és ami nemisolyanrég jövőidőben lett emlegetve, az már igencsak a jelenidő. Így, miután egyre gyakrabban hangzott el a „hazamenni nemkénemá” monológ, kezdték fontolóra venni, hogy ennek biza már értelme van, nem is kevés.

A viharvert csapat a műveltségtől büszke, ámde igencsak bizonytalan léptekkel kezdte meg a visszavonulást – azaz ki-ki hazafelé vette az irányt. Nem volt ez soha egyszerű művelet ilyenkor, nyilván, ekkor sem lehetett másként.

Zolink azonban ilyenkor is igencsak kitűnt a tömegből. Három dolgot tudtunk mindig is vele kapcsolatban: rendszeresen belealszik a bonyolultabb nyelvezetű novellák olvasásába, valamint nemtudni milyen csoda folytán, taknyosra olvasottan is olyan egyenesen tudott járni, hogy élő ember meg nem mondta volna róla, hogy milyen művelt. A harmadik dolgot viszont annyira irigyeltük tőle, hogy nagyon: miszerint őkegyelme egyáltalán nem aludta ki a műveltséget. Amilyen állapotban feküdt le, ugyanabban ébredt föl – és ez okozott neki néhanapján nemkevés kalamajkát. Éspersze ennek következtében nemistudtamitcsinált, és nemisemlékezettrá.

…

…ahogy azon az estén is…

…

Amint spanjaim szállingóztak hazafelé, Zolinknak is menni kellett. Vitte magával Pestát is – nyilván, hisz együtt laktak.

Egyszer aztán Pesta azt érezte, hogy elvágódik a flaszteron. No nem lett ez volna olyan nagyon különleges, hiszen megesik ez még a legjobb családból származókkal egy ilyen este után, de ez valahogy más volt – most Zotya dobta le a földre.

Miért? – kérdezte volna meg Estván, de amikor ránézett a barátunkra, látta, mi a gond. Olyan dolgot látott a szemében, amit már nagyon rég…. az örömkönnyektől elfátyolosodott Zoliféle tekintet mögött meglátta felcsillanni a szerelmet. Olyan régen látta ezt Zoli szemében, hogy fel sem ismerte rögtön elsőre.

Megvolt hát az indíték, hogy miért vágta oda a havert a betonhoz, nem kellett tovább agyalni ezen. A máskor elégtételért kiáltó magatartás azon nyombani megbocsájtást nyert, hiszen szemmel látható volt, hogy Zolival történt valami. Valami nagyon jó dolog…

…és Pesta, ahogy a hideg aszfaltra letette a fejét, mielőtt még álomba merült, látta, hogy Zotya szinte a levegőben úszva, boldogan megy valaki felé.

…

…

Hogy honnan ismerem ezt a sztorit ilyen jól?

Egyszerű a válasz: Zoli hívott másnap (illetve aznap) délelőtt.

Miután haverom volt már igenrégen, a telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy még művelt állapotban van, de nemiskicsit. Ellenben volt valami a hangjában, amit már rég nem hallottam: a boldogság…

- Tefigyu, megtaláltam vazze – hadarta a telefonba. – Megtalátam meggint, érteeeed, megtaláltam!

- Mié, mitvesztettélel? – kérdeztem tök logikusan.

- Hülye. Megtaláltam! Megint megtaláltam a párom! Ééééérted???? Boldog vagyok b.szod! Mégegyilyen éjszakát, mint a mostani, teeee, ezt elsehiszem! – azzal bontotta a vonalat.

Nabaz+, gondoltam magamban, csakösszejött neki. Persze, ráfért már a boldogság, mega párkapcsolati státusz, deazért ottrohaggyonmegabüdösbogár, hogy fullbeolvasva össze bír szedni valakit, és még le is varrja azon melegében. Nekem ez akkor se jön össze, ha fizetek érte…

Namindegy, a lényeg, hogy nekem is jól folytatódott a napom. Tudván, hogy kedves barátom ismét az élet kellemesebbnek tűnő kerékvágásába esett vissza, még a Nap is kerekebben sütött…

…

…

Nade honnan is ismerem ezt a sztorit teljes mélységében?

Egyszerű a válasz: Pesta is hívott másnap (illetve aznap) délelőtt.

Miután haverom volt már igenrégen, a telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy már nincs művelt állapotban, viszont még magánál sincs, de nemiskicsit. Ellenben volt valami a hangjában, amit már rég nem hallottam: a kétségbeesés…

- Tefigyu, hallod – hadarta a telefonba Estvánom. – Eztnemhiszedelbaz+, ilyen nincs. Hallod, ez a Zoli ez… eeez….

- Tudom, hallottammár – válaszoltam. – Nemrég hívott, mesélte.

- Ki, a Zotyesz? Haggyadmá – a hangjában lévő kétségbeesés cseppet megrémített engemet. – Nemtudommitmondott, nemisérdekel, deez, ezbaz+ ez nagyon gáz. Ez hülyebaz+….

- Namongyad mivan – vágtam rá, már emelkedett pulzussal. – Bántották, vagy mivan?!

- Ezbaz+, ez kész…. tegnap otthagyott a járdán. Okés láttam valamit, hogy megy valakihez, mondom okés, összeszed valakit. Ráfér, tudjuk. Szerintem elaludtam ott a kövön… mindegy. Megyekhaza reggel…. eztbaz+, eztnemhiszemel…

- Okés, nyugi, jólvan, nyugi – csitítgatom Pestámat. – Mongyad szépen nyugodtam mivan. Nyugoggyále.

- Hazaérek. Bemegyek a szobába…. okés, vágod, tudom, hogy csajjal lesz, persze, nemnézekoda, nemvagyok türhő. Debaz+…. mikor látom a széken a ruhát…. hallodd…. ezhülyebaz+…. énelköltözöktőle baz+…

- Mongyadmá mivan, nehisztizzél – kezdtem ugye elveszejteni a híres türelmemet. – Nemköltözöl, nyugodtságvan, mongyadmivan.

- A széken… hallod…. ott vannak a ruhák. Amiket levetettek magukról…. persze, láttam már eztazt…. deeztbaz+…. mellény! Érted?! Mellény! Melllény!!!! Sárga!

- Ésakkor mivan? Nemláttálmég mellényt, hülyegyerek? Ezért kell a hiszti? Sárga mellény? Ésakkor mivan akkor? Most minenmjó?!

…

…bár nekérdeztem volna. A Pestától kapott válasz bele égett nemcsak a fülembe, hanem az egész agyam minden egyes apró kis szegletébe:

…

- Sárga, érted, sáááárga! De baz+ rávan írva a hátára, hogy városgondozás! Éééérted! Vááááá-rooooos-goooon-doooo-záááás!!! Ezafax összeszedte hajnalban az egyik szépszőke svéd utcaseprőt! …énnemegyekhazatöbbet, azbiztosqrvaélet!

…

…

…uhh…

…

…

…hááát…

…asszem ekkor fogadtam meg először, hogy olvasást csak mértékkel.