…vannak még csodák…
Valamikor nemisolyan régesrégen dolgozódtam egy falusi toporgóban. Más helyeken ezt diszkónak hívták, de itt – mivel a jónép topogni járt a műintézménybe – toporgóra keresztelték.
Sok dolgom nem volt: negyedmagammal álltam elfele az ajtóban az utat, engedtem be akit kellett, és kérvekértem, hogy ne jöjjön be akinek nem lehetett. Igaz, néha-néha aki beengedésre került, azt rá kellett venni arra, hogy kint jobb lenne neki, mint bent, de akkor elővettem a messzeföldön híres két nagy boci szememet, és legédesebb mosolyom kiséretében kérvekértem, hogy legyenmárolyan kedves a frissebb levegőre fáradni. Hamegéppen ezen szép szavakra a delikvens továbbra sem volt hajlandó a távozást választani, ott helyben ríva fakadtam, és taknyomnyálam összefolyatva rimánkodva győzködtem, hogy higgyemárelnekem, odakint tényleg jobb lenne neki, mint bent. …vagy valami ilyesmi…
Szóval sok dolgom nem volt. Talán éppen ezért elég sokszor élveztem is a melót. Nomeg az se nem volt mellékes, hogy a rendszeresített munkám mellett ezzel a tevékenységemmel ki tudtam egészíteni a saját magamnak rendszeresített dugipénzemet, amit aztán nyugodt lelkiismerettel elqrv…. izé…. elkölthettem másegyéb sokminen értelmes dologra. Tudodhogyvanez, minekmagarázzam…
Viszont mivel sok dolgom nem volt, az élmények garmadával gazdagodtam.
Demégmilyenekkel…
Először persze minden furcsa volt, mint mindenkinek, aki új dologgal találja magát szembe.
Ilyen volt pölö az, hogy óramű pontossággal be lehetett lőni a tevékenységi metódusokat. Nyitás után nyugalom, egészen addig, mikor is jött az első téma, amikor az első magát nagyonerősre olvasott egyén valahogy le nem gyengült hirtelen. Aztán pár óra szünet, majd a második etapban következett azon vélemények fennhangon való kinyilvánítása, miszerint az illető nem feltétlen azzal a hölggyel próbált mindenféle intim testi kontaktust teremteni, akivel megérkezett – de ez is orvosolva lett minduntalan. Erre pár órára jött a harmadik felvonás, mikor a szomszéd falukból átszállingózott ottani háemcsék meg szerették volna mutatni a helybéli háemcséknek, hogy ők sokkal nagyobb háemcsék. Mondjuk ez utóbbi csak minden második alkalommal fordult csak elő, mert időközben a nevezett folklórműsorban résztvevők igyekeztek visszanyerni a személyazonosságukat igencsak meghatározó kinézetüket.
Nem volt másként ez az öltözékekkel sem. Először meglepődtem azon, hogy a helyi szubkultúra mit is nevez ünnepi toporgó göncnek, dehát engem nem azért teremtettek a világra, hogy bárki divatízlésébe beleszóljak. Egy idő után már mitérdekeltengem, hogy a suhogósmelegítőhöz miért vesz föl havajmintás rövidujjú inget, vagy miért hord bakancsot a flitteres miniszoknyához. Én se nem szeretem, ha megszól valaki, hogy nézek ki – merugye mindenki abban érzi jól magát, amiben akarja.
Azt is megszoktam egy idő után, hogy a dídzsének minden áldott alkalommal el kellett magyarázni, hogy itt a résztvevők túlnyomó többségének igen sarkalatos véleménye van az emberi bőr pigmentációjáról, így legyen olyan szíves, az olyan zeneszámokat, amiben bárakárkinek a járása és/vagy a tekintete van emlegetve, mellőzze. És minden egyes alkalommal el kellett magyarázni a lemezlovasunknak azt is, hogy ha ezt nem teszi meg, úgy kénytelenek leszünk mindketten friss levegőt szívni odakint, ami neki annyira jól fog esni, hogy nem is fog aznap visszatérni a fedett rész alá.
Magyarán: megszoktam én is idővel minden furcsaságot.
Amit viszont sosenem tudtam megérteni, az a disznótor.
Illetve magát a disznóvágást az nagyon is megértettem, egyrészt, mert egy jópár alkalommal én is részt vettem ilyeneken, másrészt pedig a szétszerelt és feldolgozott sertést igencsak szereti a hasamnekem. Azt viszont nem értettem meg soha, hogy miért kell rögvest a tor után a dizsibe menni – ugyanabban a ruházatban.
…
…
Egy téli estén álltam a tömeg szélén, és meresztettem a szemem, ahogy szoktam. Sokdolog nem volt, lévén páratlan hetet írtunk, a háemcsék még pihikéztek a múlt hétről, a túlolvasottak meg már próbáltak hazafelé tendálni az ilyenkor igencsak szűknek bizonyuló főutcán. Így hát kénytelen-kelletlen a tánctéren ritmusra vonagló mindenféle testrészeket kísértem figyelemmel, persze szigorúan csak szakmai alapon.
Épp indulnék a diszkóspulthoz, közölve, hogy az a dalszövegben szereplő bizonyos ló és kocsi hogy el lesz-e adva, nem releváns a mai este történetének folytatásában, mikor hozzám lépett egy érdekes figura, és kérdést intézett felém: - Kéééésssz cccsipppet btttya!
- Aha – válaszoltam zsigerből – mindjárt megbeszéljük, maradj itt.
Hamar stabilizáltam a zenei repertoárt, majd igyekeztem nem ugyanarra visszamenni, ahol a nevezett fazon leledzett. Valahogy nem mindig tudtam rendesen lefordítani az olvasott nyelvezetet – nomeg persze kedvem se volt hozzá.
Ám alighogy megállok máshol, csak megbökdösnek oldalról. Namondom, koránkezdik…. fordulok oda, hogy szép, míves szavakkal biztosítsam arról, hogy nekem most nagyon alacsony az ingerküszöböm, tehát igen könnyen ríva fakadok, mikor látom, hogy ugyanaz a fazon az, aki az előbb. Ezek szerint tényleg akar tőlem valamit.
- Kéééésssz cccsipppet btttya! – motyogja felém, miközben pupillái fókusza valahol a jobb fülem környékére estek.
Hamarjában rájöttem, merugye nagyon okos vagyok én, hogy ez itt és most akar tőlem valamit. Átállítottam hát az agyi receptoraimat fordító üzemmódra, és meg is fejtettem rögvest a hozzám intézett szavakat. Ékes magyar nyelven valahogy így hangozhatott volna: „Elnézést, Uram! Megkínálhatom Önt chips-szel?” ….viszont ami a nagymagyar valóságban akkor úgy hangzott, hogy: „Kérsz csipszet, báttya?” ….csakhátugye takonyra beművelődve az emberfia néhány szó végét elharapja, néhány szóét pedig ki se mond rendesen. Így első hallásra megérteni se nagyon lehet.
Miután túl voltam a műfordításon, akkor vettem szemügyre az úriembert.
Disznótorból jött. Ezt anélkül tudtam, hogy megmondta volna. A lábán lévő gumicsizma egyadta sár, a nadrágján pedig ott virított a sertés vérének jó része, és néhány apró húscafat – következésképp emberünk ott volt hajnalban a szúrásnál, majd később a csontozásnál és a darálásnál is. Bekecse mellrészén két oldalt négy-négy sávban sötétebb tónusú csíkok, amit a saját zsíros ujjai okoztak – nyilvánvalóan ő szelte a szalonnánakvalót is. A ruhájából olyan szagkavalkád áradt, hogy az nem tudom leírni, de tőle másfél méterre érezni lehetett a zsír és füstszagot – le sem tagadhatta volna, hogy a zsírfőzésnél is tevékenykedett. Kötött sapkája a fején, ám jócskán a feje búbjára húzva – tehát a helyi 52 fokos antibiotikumot a mai napon szigorúan helyezte a szervezetbe bele. Jómunkásember hát a javából, akárki meglássa!
Pár hónappal előtte még meg is lepődtem volna az ilyen látványon. Viszont miután megedződtem látványok terén, így csak egy volt a sok közül. Mondjuk az is igaz, hogy a sok közül ő volt az egy, aki akart nekem valamit adni. Ha más nem is, ez azért furcsa volt…
- Kösszépen, nemkérek – mondtam neki kisvártatva, arra számítva, hogy némi szitkokat a foga közül kipréselve odébbáll.
…de nem így lett.
Hallva és látva a rá nem utaló, mi több, egyenesen visszautasító magatartásomat, szemmel láthatólag nem értette a tényt. Hogyhogy nemkérek?
- Méééénemkéész? – kérdezte hát. Tudtam jól, hogy ez egy sima keddi délelőtt valahogy úgy hangzott volna, hogy „Sajnálom, hogy zavartam. Megkérdezhetném, hogy miért nem kér?” …és akkor talán egész más vége lett volna a beszélgetésnek.
…
…
Persze, az ember gyarló. És miután emberből vagyok, gyarló vagyok én is.
Kínáltak meg mindig ezzel-azzal, sőt, néha még amazzal is. Ital, cigi, rágó, csoki, amitcsak eltudsz képzelni. Hogy miért, azt igazából sosem értettem, hiszen engem nemigen lehetett soha lekenyerezni. Najó, lehetett, de nem materiális dolgokkal…. De olyan, hogy chips-szel kínáltak volna, az addig még nem fordult elő velem.
Úgy saccper háromszor játszódott le a párbeszéd közöttünk, minek a témája minduntalan ugyanaz volt. Engem kínáltak chips-szel, én pedig mondtam, hogy köszönöm, de nem kérek most. Majd jött az értetlenkedés és a csodálkozás, hogy miért nem kérek. Persze, mindez egészen más szövegkörnyezetben, de hagy ne untassalak már ezzel Téged.
…hanem egy idő után már kezdtem beleunni az egészbe…
Mondom, jóvan, legyen gyereknap, kérek chips-szet baz+…. fogok én itt egész éjjel keringőzni a sráccal, legalább hamarabb szabadulok.
A negyedik kérdésre aztán igennel feleltem.
Hatemégláttál örömteli arcot!
A csávókám olyan boldog volt, mint még tán soha! Hiszen adhat nekem!
…benyúlt a zsebébe…
…én konkrétan már ekkor majdnem kidobtam a taccsot…. elképzeltem, hogy koszos-zsíros kézzel belenyúl a feltehetőleg nagyon nem tiszta zsebébe, és beletúr a chips-szes zsacskóba (amiben valszeg már csak apró morzsákként van jelen a nevezett termék), és egy marékkal odaszór a tenyerembe. Nembaj, gondoltam magamban, majd legfeljebb azzal a lendülettel kivágom az egészet a szemetesbe.
…majd emberünk előhúzta a kabátból a kezét, benne az általa „csippsz”- nek aposztrofált TEPERTŐvel.
…
…
Disznótor, okés.
Azisokés, hogy közvetlen onnan jön diszkóba.
De miből jut bárki is arra a következtetésre, hogy neki márpedig frissen készített, langymeleg TEPERTŐT kell hoznia a zsebében???
…
…
Hajnalra nyugtáztam magamban, hogy ismét új dolgot tanultam aznap éjjel: a tepertőnek azon a környéken töpörtyű a neve, de ilyenkor inkább csipsznek hívják.
…
…
…teszem hozzá, életemben nem ettem még olyan finom tepertőt.
Utoljára kommentelt bejegyzések