blogomnekem

Ha az ember sokat olvas, jönnek a jobbnál jobb ötletek. Amik akkor és ott jó ötletnek tűnnek – később viszont már kevésbé.

Olvastál már sokat nem? Hátperszehogyde…. netagadd, tudom, mesélték. Szóval, tudod jól, hogy valami miatt eszednekebe ütköznek az ötletek. Amiket meg is csinálsz, mert nagyon jó ötletek. Viszont legkésőbb másnap fogod a fejed, hogy drágajóistenem, micsinátam?! – de akkor már késő. És hosszabb-rövidebb ideig azon gondolkodsz, hogy hogy a jófenébe jutott akkor és ott az az eszedbe, és miért nem szólt senki, hogy ne csináld…. szóval, ismerős ez mindenki számára, kár tagadni.

Egyszer valahol valamikor összejöttünk a spanokkal némi olvasásra. A klasszikus mondattal indult az az este is, miszerint: „Olvassunk el EGY könyvet”. … nos, aki már hallott és/vagy mondott ilyet, az pontosan tudja, hogy a legnagyobb szanaszerteszéjjelcsúszások ilyenkor szoktak előfordulni. Amikor az ember kimondottan csak EGY darab könyvet akar elolvasni. Mert pontosan ilyenkor nem egy könyv kerül elolvasásra, hanem valami miatt sokkal, de sokkal több. A mellé lehelyezett novellákról már nem is beszélve….

Mit ragozzam tovább: akkor mi is így jártunk. Elmentünk egy könyvtárba elolvasni egy könyvet, és mire észbekaptunk, akkorra már igencsak megkultúrálódtunk.

A téma, mint mindig, az asztalon (is) hevert. Egészséges férfiemberek lévén ilyenkor a szokásos forgatókönyvet követte a beszélgetés: először a meló, hogy kinek a marhább a főnöke, majd közvetlen ezután, hogy kinek milyen kolleganői vannak, akivel elmennének egyszerkétszerháromszor mítingelni, illetve szorosan eztán az a téma, hogy ki-hol-kivel-mennyiszer, egymásra tromfolva…. vágod Te ezt, mindig és mindenhol ez van. Eztán jön az a rész általában, hogy valaki beszól valakinek, aki visszaszól, majd jönnek a különféle dolgok…. nos, ez nálunk is majdnem (de csak majdnem) így alakult.

Merthogy nálunk senki nem tekintett be senkinek, így értelemszerűen a visszatekintés is okafogyottá vált. Viszont, azért nekünk is bicepszre ment a sok könyv és novella. Csak bennünket kicsit másként ért ez az epilógus.

Az egyik spanomnekem mondja, hogy ő annyira erős, hogy simán lenyom mindenkit szkanderben. Napersze! Elkezdtünk szkanderezni…. megvan?!.... az asztal tele félig kiolvasott könyvekkel, és már elolvasott novellatartókkal, mi meg ott szkanderezünk. Egy-egy győztes meccs után, mikor egy-egy kéz határozottabban landolt az asztalon, már nem csak mi szedegettük a földről az üvegdarabokat, hanem a könyvtárosnéni is, aki akkor már annyira nem volt boldog. Úgyhogy mikor kilátásba lett helyezve némi személyre szabott olvasójegykorlátozás, hamar abbafejeztük ebbéli tevékenységünket.

Igen ám, de akkor még mindig nem derült ki egyértelműen, hogy ki is az erősebb. Jött a nagy ötlet! Nyomjunk fekvőtámaszokat! Majd abból kiderül, ki a jani a gáton! …. úgyhogy ott a könyvtár teraszon nekiálltunk együtt fekvőtámaszt nyomni. Szerintem igen szép látványt nyújthattunk, mert igen sokan körbeálltak bennünket, sőt, még a szomszéd asztalokhoz is leültek páran, és onnan szurkoltak. Viszont mi már akkor igen sokat olvastunk, és ugye a fekvőtámasz nem az a kimondottan jó ötlet ilyekor. … hát hogyan is fogalmazzak… az egyik cimbi lehelyezett a földre maga elé egy szép vörösrókát.

Nahamégláttál véresszemű könyvtárost! Hátmiláttunk…. hagyneragozzam, mit kaptunk, hogy nemelég, hogy összetörtünk némi valamit, most még rókát is foghat a teraszon…. namindegy, a vége az lett, hogy nem lett vége, maradtunk.

Visszaülve az asztalhoz rájöttünk, hogy azért ez az erőlködésdi nem is olyan rossz. Mert már alapból szédültünk az olvasástól, a fekvőtámasz által generált megemelkedett pulzus ezen pedig nem keveset növelt.

Úgyhogy jött az ismételt nagy ötlet: folytassuk, de most már hardcore verzsönben!

Kitaláltuk, hogy ha már nem derült ki egyértelműen, hogy ki is nyerte a fekvőtámasz verseny, emeljünk a feladat szintjén, mert hát a tét nagy: két tálca könyv! Azért meg dolgozzon meg a leendő tulajdonos keményen! Úgyhogy az ismételten igen jó ötlet szerint kézállásba kellett lendülni, és onnan nyomni némi fekvőtámaszt….

….aha….

….szerintem előtted van. Könyvtár, terasz, tele emberrel, plusz még néhány, aki igen erősnek hiszi magát. Megvan?! Ugyehogymegvan…. és ugyehogymilyenszép?!

A gondot tetézte, hogy négyünk közül ketten jelezték, hogy ők legutóbb hetedikben álltak kézen, és most, így kicsivel túl a harmincon azért nem biztos, hogy megpróbálnák, főleg ilyen művelten nem. Okés, mondtuk nekik, semmi gáz, akkor viszont mi ketten nyertünk, és kérjük a nyereményt, majd megosztozunk rajta. Talán nem meglepő, de az előbbi két ember kettő másodperc alatt rájött, hogy mégiscsak tudnak kézenállni….

Odamentünk tehát a falhoz, és szépen egyszerre fellendültünk kézállásba. Illetve csak lendültünk volna, mert az a bizonyos két fő, aki először azt állította, hogy nem tud kézenállni, majd módosítottak, deigen, mégistudnak kézenállni, kiderült, hogy mégsemtudnak kézenállni…. minek eredményeképp az egyikőjük jobbra eldőlt. Ami önmagában nem lett volna baj, csakhogy épp egy asztalra dőlt. Ami mellett ismeretlenek olvastak, és nemcsak az asztal, hanem az asztalon levő összes olvasnivaló is az enyészeté lett. Miután összevakartuk a havert a földről, sűrűn elnézést kérve az érintett asztaltársasától, biztosítottuk őket arról, hogy spanunk édesanyja nem hivatásos, de tényleg nem, márcsak azért sem, mert a faterja szerint frigidebb mint a legújabb zanusszi hűtőláda.

….eztán igen rövid úton, nemtúl kedves szavakkal arra kértek bennünket, hogy ugyan, legyünk már kedvesek elhúzni a jóbüdösfrancba….

Na igen ám, de a versenynek még mindig nem volt győztese, a díj meg azért nagyon jó lett volna!

Jött egy újabb nagy ötlet: rendezzünk futóversenyt!

….uhhh…..

Énnekem nem sok gondom van a lábam kapkodásával, mert nemigen van a bolygón olyan ember, akit annyit kergettek volna vasvillával, mint engemet. Nade a spanok! Szerintem még akkor se futnának, ha futni kéne nekik – nemhogy akkor, amikor nem kéne nekik.

De azért csak fölálltunk a rajtvonalhoz. Eldördült a képzeletbeli startpisztoly, és mi nekiiramodtunk, mint a nagyok. Cél, hogy a három villanyoszlopnyi távolságot ki teszi meg haramább….

….azért az megvan, hogy ki voltunk művelődve elég rendesen, ugye? Nomármost szerintem azt gondolod, hogy ilyen mentális helyzetben nem lehet futni. Egyenesen meg pláne nem. Nos, barátom, tévedsz, de nem is kicsit. Nem tudom miért, ténylegnemtudom, de valami miatt, szédülés ide, szédülés oda, tudtunk futni. Gyorsan. Egyenesen.

Mindaddig nem volt baj, míg rá nem eszméltünk, hogy baromi gyorsan futunk, és baromi egyenesen. Szinte egyazon másodpercben derült ki mindenkinek, hogy mit is csinálunk, és milyen baromijó, hogy ilyengyorsan és ilyenegyenesen futunk. Akkor aztán egyikünk elkezdett nevetni (nekérdezdmiért, tudodjól, ilyenkor mindenen nevet az ember)…. mi többiek meg vele nevettünk.

….aztán akkorát zakóztunk a flaszteron, mint ide Tihany….

Tudvalévő, hogy a kisgyerekeknek és a művelt felnőtteknek külön őrangyaluk van. Hát a nagylókolbászt. Ha volt is őrangyalunk, az ott maradt a könyvtárban olvasni még egy kicsit.

Mert elég rendesen összevisszatörtük magunkat seperc alatt. Bár, mi tagadás, akkor ez (ha jól emlékszem) nem is fájt.

Mindenesetre megegyeztünk egy döntetlenben, nincs díj senkinek, majd máskor bepótoljuk a versenyt.

Irány haza.

….

Reggel…

….

….nos, reggel megébredtem. Ami csak volt rajtam végtag, az mind fájt. Bőrömnekem nemkevésbé. Felkel, irány mosdó, tükör, beletekint…. húbaz+….. hát volt mit tekinteni. Hagynemeséljemel. Szerintem pontosan tudod, hogy mit láttam benne.

…és ekkor „valaki” megkérdezte mögöttem: verekedtetek, mi?!

….

….

Mielőtt válaszoltam volna, azért egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elmondom, mi és hogyan történt.

De végül is nem mondtam el.

Mert nemigen hitték volna el nekem.

Mert még én sem hittem el, hogy azt csináltuk, amit csináltunk.

....úgyhogy inkább nem is feleltem semmit se nem….