blogomnekem

Segíteni az elesetteken nemes cselekedet. Ám ezen tevékenység olykor-olykor fölöslegesnek bizonyul…

Egy szép tavaszi napon Konrád vásárolni ment. A bolt nem volt túl messze a lakásától, és miután a hosszúra sikeredett tél után végre előbújt a napocska, gyalogszerrel vágott neki a nemtúl hosszú, ám annál szürkébb útnak. Járda, zebra, megint járda, párszázméter, ottabolt. Ebben sok kaland azért nemigen szokott lenni…

Felesége még otthon felírta egy kis sajtcédulára, hogy mit is kell vásárolnia. A boltba érve a listán szereplő tételeket szép serényen pakolgatta bele a kosarába. Itt azonban már volt egy kisebb kalandozás a választékok kisebb tengerében, merthogy ugye a lista nem volt teljesen egyértelmű. Tej, kenyér, vaj (miaráknak, vanmégotthon), bors (őrölt, vagy egész?!), kóla (hányliteres?!), májkrém (marha vagy sertés?!)…. de ahhoz már elég gyakorlott háztartásbeli férj volt, hogy ne merjen egyből hazatelefonálni, hogy mostakkor mibőlmennyit, meg melyiketahatközül, mert tudván tudta, hogy ilyenkor elkerülhetetlen a szokásos monológ a nejétől, miszerint „mégegyrohad bevásárlást se lehet rádbízni”. Úgyhogy csak pakolt serényen – egy darabig. Merthogy amikor a lista aljára ért, ahol is az állt, hogy „felmosónyél”, ott aztán megakadt a mutatvány. Merthogy abból azért volt választék a helyi kis közértben… ilyenhosszú, olyanhosszú, ilyenfejjel, olyanfejjel, fejnélkül, és még a színekről ne is beszéljünk: fehér, piros, kék, króm, fa…. Úgyhogy itt Konrád majdhogynem föladta a harcot. De az előbb említett veszélyforrás miatt csakhamar választott: fejnélküli fehér. Az ok: a fehér az olyan uniszeksz, a listán meg csak a nyél szerepet, a fej nem. Úgyhogy ez van, nincs duma, legközelebb írja a kisnaccság pontosabban a létániát.

….

Mindeközben az utca végén található szerelvényboltban Zsolt szintén vásárolt. Ellenben nála lényegesen egyszerűbben folyt a beszerzés, márcsak két okból kifolyólag is. Ad.1.: nem volt nála előre megírt lista, ad.2.: pontosan tudta, mit és mennyiért kell venni. Az igaz, hogy ez a képzeletbeli összehasonlítás azért nem volt azonos súlycsoportban, mert neki nem a zasszony mondta, hogy mit vegyen – azért nem, mert nem volt neki olyan. Ellenben volt egy mosdókagylója, amihez csaptelepet kellett venni.

….

Ezalatt Konrád végzett a vásárlással. Fizetett a pénztárnál, majd szépen egy szatyorba rakta a szatyorbaraknivalót. Csakhogy a felmosónyél nem fért sehogy sem el a szatyorban. No nem a vastagsága miatt, sokkal inkább azért, mert túl hosszú volt ahhoz, hogy ne billenjen ki belőle. Röpke pillanatra felvillant az a megoldási variáció előtte, hogy a felmosónyelet a vállára veszi, majd arra akassza a szatyrot, mint ahogyan a mesékben szokták a hamubasült pogácsát vinni a vándorlegyények. De ezt a lehetőséget hamarjában elvetette. Így nemes egyszerűséggel egyik kézben a szatyrot fogta, a másikban pedig a felmosónyelet. Probléma megoldva, gó hóm, de izibe, mert még kap a fejére, hogy hol t.költ ennyit.

Az üzletből kilépve rögvest sietősre fogta a lépteit, mert való igaz, kicsit elszöszmötölt a boltban a válogatással. Majdhogynem még vidám is volt őkegyelme, mert a nap hétágra sütött, igaz még nem olyan melegen, mint nyáron, de azért egy napszemüveg elfért az ember tekintetén, úgyhogy magára is kanyarintotta a legszebb vasár- és ünnepnapi nóném műanyagkeretes sötétfekete ókuláréját. A szél nem fújt, a madarak csiripeltek, szóval igazi vidám tavaszi délelőtt volt. Jókedvét kicsit megnyirbálta azon tény, hogy hogyan fog otthon beszámolni a választott árukról. Így a zebra felé haladva azon gondolkodott, hogy otthon mit is fog mondani az ilyenkor kötelező kérdésekre, mint például: miérteztavajatvetted, miértnemamásikat, miértszeleteltkenyerethoztál, tudodhogyasimafinomabb, és a lényeg, hogy miértfehérnyeletvettél…

….

Zsolt a megvásárolt csapteleppel a hóna alatt az autójához sietett. Ott parkolt az út túloldalán, a gyalogátkelőhely csak pár lépésre volt a szerelvényáruház bejáratától. A boltból kilépve így szinte azonnal észrevette, hogy a zebránál áll egy látássérült, várva a zöld jelzést. Zsoltban – mint úgy általában ilyen eseteken mindig – megszólalt a lelkiismeret. És nem csak azért, mert ennél az átkelőnél nem volt a gyengénlátók számára külön hangjelzés a biztonságos átkelést megkönnyítendő, hanem mert Zsolt ilyen rendes ember volt. Még gyermekkorában megtanulta: a jó úttörő ahol segít, ott tud… Így amikor észrevette a fehér bottal várakozó férfit, egy pillanatig sem habozott. Mellélépett, megfogta a karját, és így szólt: Átkisérhetem?

….

Amikor Konrád odaért a zebrához, a jelzőlámpa épp akkor váltott át tilos jelzésre. „Hátperszehogypiros” – gondolta magában. Még ez is hátráltatja, hogy időben hazaérjen. Az agytekervényeit szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak azon, hogy vajon elfelejtett-e valamit megvenni, vagy stimmel minden. De hát a cetlin lévő cucc itt van a szatyorban, a felmosónyél meg a kézben. Egy nagy, már-már költői sóhaj közepette felemelte tekintetét, nézve bele a távolba, élvezve a napsütést, közben a magában dúdolni kezdett egy kedvenc ritmust, csak úgy, miért is ne, közben pedig a fehér színű nyéllel ütötte maga mellett az ütemet – egész jól kezdte magát érezni. Tán máig is ott dúdolna a piros lámpánál, ha az zöldre nem váltott volna, és….

…és hirtelen egy közepesen erős férfikéz meg nem fogja a karját. Mikor pedig oldalra nézett, egy férfit látott maga mellett, aki azt kérdezte tőle: Átkisérhetem?

….

….

Egy pár másodpercig mindketten csak álltak egymásra bámulva, és kölcsönösen nem értették a helyzetet. Zsolt azt nem értette, hogy hogyan van az, hogy egy vak hirtelen, reflexszerűen ránéz, bele egyenesen a szemébe, holott ez a látássérülteknek nem feltétlen reflexszerű tevékenységük. Konrád pedig azt nem értette, hogy most miért is kellene őt bárkinek is átkísérni az úttesten?

Mire mindkét részről nagy nehezen leesett a veddmárfel, először próbálták magukban eldönteni, hogy most ki is van nagyobb zavarban. Aztán koppra pont egyszerre kitört belőlük a jóízű röhögés.

A körülöttük lévő járókelők mindebből csak annyit láttak, hogy két férfiember fogja egymás kezét az útpadkán, és olyan jókedvük van, hogy a nevetésüktől visszhangzik a fél város.

Mindenesetre Zsoltban egy kisebb világ omlott össze. Nagy valószínűséggel elgondolkodott azon, hogy ezután hogyan kellene meggyőződnie arról, hogy az általa látássérültnek vélt személy valóban látássérült-e, vagy sem.

…az azonban bizonyos, hogy Konrád soha többet nem vesz fehér színű felmosónyelet. Vagy ha mégis, azt semmiképp nem fogja a kezében tartani a nyílt utcán….