blogomnekem

Elmélet és gyakorlat között néha azért van különbség…

Anno volt egyszer egy lovamnekem… Faja kis jószág volt, mit ne mondjak. Csak hogy el tudd képzelni, milyen is volt Őkegyelme: nyereghelyen sütött fakó kanca, elég vastag arabs vérrel megáldva. A lovasok ezt tudják, mint jelent – aki meg nem annyira tudja, az meg guglizzon rá, hogy milyen tulajdonságok ezek. Ha meg annyira nem érdekel, akkor meg legyen elég az, hogy faja kis jószág volt.

Egy béristállóban volt elhelyezve Őnaccsága, én meg a lehető leggyakrabban elvittem magammal lovagolni. Pontosabban Ő vitt engemet a hátán, én meg próbáltam nem túl sűrűn leesni róla. Mondjuk elég sokszor egy időben érkeztünk vissza az istállóhoz, de volt úgy, hogy én csak kicsit később, sántikálva estem be a lovarda kapuján, miközben a lovam már rég az állásban abrakolt. Szóval, kalandos egy időszak volt, mitnemondjak.

De nem csak nekem voltak kalandjaim Őfakóságával…

Egy szép nyári napon éppen végeztem a szokásos lovaglással. Leszálltam a nyeregből, éppen belekezdtem volna a leszerszámozásba, mikor megáll egy nagy terepjáró a parkolóban. Nem is nagy. Hanem inkább naaaaaaagy. Kiszállt belőle Miszter Vállalkozó, meg a cicája – megvan Neked képben, gondolom. Amolyan igazi díszb.zi volt emberünk: veszkócsizma, farmer, nagycsatosöv, kockásing, bőrmellény, kovbojkalap… a cicccccamica meg úgy nagyjából pont hozzá volt öltözve – annyi különbséggel, hogy a farmer az farmer volt, csak miniszoknya kivitelben. Vágod, tisztán látszott, hogy ezek most pont az istállóba készültek, lovak közé, és a gardróbból pont ezt a szerkót választották, merthátugye egy magára valamit is adó ember csak az alkalomhoz és a helyhez próbál öltözni.

Mindegy, láttunk ott azért elég sok ilyet. Szállóige volt köztünk, hogy akinek nem lósz.ros a csizmája, az mondhat bármit, maximum nem nagyon hisszük el. Nálunk, lovasoknál amúgy is az volt a rendszer, hogy a ló úgyis megmondja, hogy ki az ember – vagy így, vagy úgy, de kiderül mindig, hogy ki is van valójában elrejtve a gúnya alatt. A lovat ugye nem nagyon érdekli, hogy valaki fővezérigazgatótulajdonos egy hipermultigyárban, és tele van zsével, vagy épp macskanyálat takarít a főuccán, és annyi gempája se nem van, hogy gyalog hazamenjen. Úgyhogy ebből a szempontból (is) a ló az nagyon igazságos – vagy értesz a nyelvén, vagy ő maga tanít meg rá. Az utóbbi nemritkán kellemetlen tud lenni…

De mindegy is. A párocska szépen, nevetgélve jött oda felénk. Teljesen úgy, ahogy szoktak az ilyenek – úgy gondolják, hogy ők a májerek, mert ami nekik nincs, azt egész egyszerűen megveszik. Mert ugye a világon minden eladó – még a ló is.

Szóval, jöttek az istálló felé. A lovászok kinn álltak, mert azért a szupicsücsörikisgádzsit meg kellett sasolni…. én meg a lovam mellett álltam, és onnan tekintgettem kifelé.

Odajön hozzám az ipse. Nézi körbe a lovat, mint aki nagyon tudja, hogy mi a pálya. Nagyjából úgy, mint ahogy egy kocsit szoktak nézni a dílereknél. Látom rajta, hogy valami nem kóser neki, meg is kérdeztem: nnna, mitnézkibelőle? Némi fintorral az arcán mondja is, hogy szerinte nagyon kicsi a patája, biztos nem túl gyors ló.

Aztarohadtmocskos….. azért azt tudnod kell, hogy ha esetleg elvetődsz egy istállóba, ne nagyon próbáld leszólni senki lovát. Mert az még az álmoskönyvek szerint is nagyon rossz ómen – könnyen a ganéstalicskán találhatod magad, nem feltétlen megszakítás nélküli végtagokkal. Ez amolyan régi szokás, egy vérrel írt íratlan szabály. Lovat csak a gazdája minősíthet lefelé- Ő is csak a szerénység diktálta illemből, a kellő alázattal és tisztelettel.

… tehát megfagyott a levegő elég rendesen …

Az fószer nézte a lovam, én a fószert, a lovászok meg engem. Tudták jól, hogy nem kell nekem feszítőzabláért a szomszédba menni, van az nekem sajátba, de tudták azt is, hogy az ilyen műmájerekkel hogyan szoktunk bánni. Mielőtt félreérted: sehogy se. Annyira se méltattuk ezeket, mint lósz.ron a legyet. Szóval, sehogyse szoktunk velük bánni. De néha azért tettünk kivételt – ahogy ekkor is.

Tehát, ment a szemkontakt, és a levegőben lógott valami cselekmény. A homlokokra vastag betűkkel volt kiírva, hogy namostakkormilesz?

Szerencsére csávókám megadta a cselekmény folyását saját magának.

Emberünk a legnagyobb szemmel verések közepette fintorog ott lovamnekemnél, majd egyszer csak, minden különösebb előzmény nélkül, nagy sóhaj közepette félreáll. … itt, ezen a ponton szaladt félre a fejemen a retkes bézbózsapka. Kedvesen kérdezem tőle, miabaj, testvérem?! Aszongya, semmi, semmi, csak már látott jobbat ennél…. fokozd, baz+, fokozd, gondoltam magamban, de mondani csak annyit mondtam: azt kötve hiszem.

Erre a manusz visszafordul, majd belekezd egy kiselőadásba, hogy ő már annyi lovat látott, amennyit én még nem is ültem meg, meghogy ő aztán nagyon tudja mi a pálya, mert ahol lakik, ott is van lovarda, csak az nagyon büdös, így ritkán látogatja meg. Ahha, mondom, tehát innen fújdogál a szellő…. mondom neki, hogy hát ha ennnnyire nagy szakértő, akkor az biztos így is van. Láthatta a kihívást a szememben, mert úgy nézett vissza, mint aki nagyon vissza akar nézni, de azért a szeme aljában láttam, hogy azért érzi ő, hogy most nem élvezi a hazai pálya előnyeit. De azért a hülyéje csak folytatta: igen, ő nagyon ért hozzá, ide is azért jött, hogy vegyen majd lovat magának, de előbb kinézi, hogy milyen legyen. Meg amúgy is, ő egy igazi Magyar ember, tehát a vérében van a lovaglás tudománya.

…huhh….

Hátmosterre mit mondjak most… ha annyi patkóm lenne, ahányszor ezt a dumát hallottam, akkor már nemcsakhogy a falam, hanem a plafonom is patkókkal lenne telerakva. De tán még a szomszédomé is…

Nem firtattam neki, hogy ha már egyszer olyan vérmagyar, akkor mi a ráknak van talpig Dzsonvéjnnek öltözve, miért nem mondjuk a csikósok ruháját hordja olyan büszkén.  Ahogyan azt sem jegyeztem meg, hogy köszönni illik, ha odamegyünk valakihez, és azt sem, hogy esetleg még be is mutatkozom egy számomra idegen helyen. Ehelyett inkább szívélyesen, barátságosan mondtam neki: itt a jószág, próbáld ki báttya, aztán mondjál véleményt!

….hirtelen elég nagy csend lett a környéken. Nemcsak a lovászok szájában állt meg a fogpiszkáló, hanem még az istállóban lévő lovak is fölkapták a fejüket. Sőt, még a lovamnekem is rámnézett, hogy hülyevagyte, baz+?!

Ez a fajta felajánlás általában elég volt eddig minden hasonszőrű mandrónak. Ilyenkor rendszeresen valami térdfájásra, időhiányra, nem megfelelő göncre hivatkozva rohadtgyorsan elhúztak oda, ahonnan jöttek. Arányait tekintve tízből tizenketten.

De ez a faszi…. ez maradt. Egy tapodtat sem mozdult.

Összenéztünk a srácokkal. Nem értettük hirtelen a dolgot. Jó pontnak jó pont, hogy maradt. Az biztos. De hát messziről lerítt róla, hogy annyit ért a lovakhoz, mint én a kvantumfizikához. Namostakkor mi lesz?!

Hanemaztán mikor ránéztem! Akkor megértettem mindent…. Merthogyugye egy valamit is magára adó férfiember büszke saját magára – különösképp akkor, ha ott van mellette a friss, ropogós, alighasznált cicababája. De a tekintet az mindent elárul. Ugyanis abban a tekintetben nemsokminden volt, de kétségbeesés az azért elég vastagon.

Láttam, hogy némi bátorítás kelleni fog neki, meg hát ugye én érző szívű ember vagyok a lelkem mélyén. Tudtam, hogy ha kicsit segítek neki, akkor annyira nem ég le a gádzsi előtt, meghát lesz némi öntudata is, ha majd a nyeregbe felkerül – a lóban meg sok kárt nemigen tud tenni az ilyen úgyse.

Mondom neki: várjá, meghúzom a hevedert, utána pattanj föl, és menj egy kört itt a karámban. Emberünk nem is szólt semmit, csak bólintott. Meghúztam a hevedert, állítottam a kengyelszíjon (mert tudtam, hogy az úgyse lesz eszében), odaadtam a szárat a manus kezébe, majd odamentem a lovászok mellé az istálló ajtajába. Onnan mégiscsak jobban lehet mindezt végignézni!

A mandró állt egy darabig, majd felkászálódott a ló hátára. Nem volt kis mutatvány, ha más nem is, azért ez tényleg megsüvegelendő volt tőle, mert tisztán látszott, hogy sohaabüdöséletben nem ült még lovon – így értelemszerűen nem is igen tudta, hogy hogyan kellene gyorsan, biztonságosan, könnyedén a nyeregbe pattanni. Azt, hogy mi ezt láttuk, az egy dolog…. viszont a lovam meg érezte is. Rám is nézett Fakóságom, és mintha mondta volna nekem: teeee, ez most komoly?!

….kis mellékszálként a történethez: amikor felszállunk a lóra, ahogy belehuppanunk a nyeregbe, az egy leírhatatlan érzés. Ahogy a kengyelben felállsz egy pillanatra, ahogy a ló kér egy kicsit a szárból, ahogy egy pillanatra megmozdul alattad az az igazi őserő, aaaaaz valami fantasztikus. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy ló és lovas ez, hanem EGY egész, EGY igazi egység – amit csak Te érzel, de mindenki más lát. Ezt tényleg nem lehet leírni. Itt, hogy ezeket a sorokat írom, még most is libabőrös a tarkóm…. Viszont! Ha nem vagy lovas ember, akkor a következő történik: felkápászkodsz valahogy a nyeregbe, jól bevered a bevernivalót magad alatt, a kengyelvasat meg se találod a lábaddal, közben a ló ránt egyet a kezeden, és megmozdul alattad – és Te érzed, ahogy az a jópármázsa tömény izom alattad van, és érzed, hogy valójában milyen icipici kis semmiség vagy a nagybüdös világban. Egy pillanat alatt történik mindez, de megtörténik mindannyiszor. Nem egy egység ez, hanem egy ló és oda nem való ember – amit Te is érzel, és mindenki más lát is. Ami nem feltétlen baj. A baj inkább az, hogy ezt a ló is pontosan érzi…

Szóval, emberünk nyeregben volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megülte a lovat. Nadeakkor hogy is jellemezzem a látványt…. nos…. képzelj el egy majmot a köszörűkövön. Nnna, nagyjából pont úgy nézett ki Miszter Vesztern.

Mi meg közben vártunk, hogy mi fog történni….

Mert ilyenkor általában két verzsön van fennforgóban. Ad.1., : fickó valahogy elindítja a lovat, az meg elindul, és valami égi csoda folytán többé kevésbé arra és úgy mennek, ahogyan azt a lovas elképzeli. Ad.2., : a fickó valahogy elindítja a lovat, az meg fogja magát, és nekiiramodik: de közben igengyorsan levágja magáról a lovasát. …. úgyhogy vártunk türelmesen, hogy melyik műsort tűzi ki Őkancasága ma az előadásra.

…akkor még nem tudtuk, hogy lesz egy harmadik verzió is….

Mert ahogy emberünk ott ült a nyeregben, tisztán látszott rajta, hogy neki egyébiránt nem ez a természetes előfordulási helye. Szívesebben lett volna a szerintem a mandzsúriai fronton, mintsem ott fönn a magasban, a ló hátán. A tekintete elárulta, hogy nemigen tudja, hogy merre van a hányóra. Hiába, a filmeken nagyon egyszerűnek tűnik mindez. De még a karám oldalának támaszkodva is gyerekjátéknak tűnik ez az egész. Tudta ő, hogy pölö sarokkal ha kicsit odatesz a lónak, akkor az elindul. Szerintem tudta azt is, hogy a kezében lévő bőrszíjat ha maga felé húzza, akkor az olyan, mint a kocsin a fék. De vágjanak tarkón, láttam rajta, hogy tudta azt is, hogy ha nem megfelelő a sarkalás erőssége, akkor bizony elég nagyot fog ugrani a ló, és ha nem túl erősen húzza a szárat, akkor nem is áll meg egyhamar – illetve, ha túl erősen húzza, annak bizony hátraszaltó lesz a vége.

Úgyhogy kábé egy percig semmi se nem történt. Ott állt a ló, néha toppantott egyet, ide oda lépett finoman, Vájetörp meg ott ült rajta lesáppadva. Mi meg egyre türelmetlenebbül vártunk, hogy most akkor történjen már végre valami.

…és végre történt is…

Kisvártatva lovamnekem sóhajtott egy széleset, rámnézett, és azt mondta: najólvan, nekem ez nem pálya, elmentemén hazafele…. Hiába, az arab vér, az arab vér: megvolt a magához való esze. Úgyhogy  Fakóságom fogta magát, és szép komótosan elindult befelé az istállóba. Emberestül, mindenestül.

A fószer meg ha eddig sáppadt volt, akkor most úgy nézett ki, mint aki ki se néz. Meg se tudott szólalni, mozdulni meg pláne. Görcsösen kapaszkodott a nyeregkápába, a szárat meg otthagyta a ló nyakán… az meg csak ment szépen nyugodtan. Ahogy elhaladtak mellettünk, láttam a lovam szemében, hogy teszededlerólamezt, vagy szedjemle én…. és láttam a „lovas” szemében, hogy aztarohadtmocskoséletbemosthalokmeg….

Mikor a Fakóság befordult az állásba, megállt. Utasa a félelemtől remegve átmászott a rácsra, onnan le a földre, és a fal mellett lapulva szépen, óvatosan kisurrant a ló mellől. Lovam visszafordult, ránézett, és ismét csak sóhajtott egy nagyot.

….ekkor mentem csak oda. Leszerszámoztam a lovat, megabrakoltattam, megpucoltam. Megveregettem a nyakát, és odasúgtam Neki, hogy ügyesvoltál, Kicsilány….

Emberünknél pedig eközben a félelem beindította a tesztoszterontermelést, és mondta odakint a magáét. Hogyhátez milyenbolodló, hogyez nemhallgat semmire, nemaztcsinálja amit kell, még jó, hogy össze nem törte őt az istállóban. A cicája is ott sápítozott mellette, csitítgatta, hogy jólvanmucikám, azalényeg, hogy nemlettbajod, látod, a ruhád sem szakadtel... A srácok hallgatták őket egy darabig, majd szép lassan eloldalogtak egyenként. Nem az Ő reszortjuk volt osztani az észt ebben a helyzetben.

Ekkor odajött hozzám, és nekem folytatta…. illetve folytatta volna a sápítozást.

De én szándékosan ügyet sem vetettem rá. Kicsikém már feküdt a helyén, úgyhogy bementem hozzá. Ő fel se emelte a fejét, csak rámpislantott, hogy halaggyámá, fáradtvagyok, aludnék. Odafeküdtem Fakócám mellé a szalmába, hanyatt fordultam, kezeimet a fejem alá tettem, és csak akkor méltattam válaszra emberemet: idefigyeljél, macskajancsi. Aki nem beszél arabusul, az ne beszéljen arabusul…

….

….nem sok minden történt ezután…

A veszkócsizmák egyre halkabban kopogtak, kint kinyílt egy kocsiajtó, felsivított négy kerék, majd végül a motorbőgés is egyre távolabbról hallatszott….

….

….

….akkor jutott eszembe, hogy azt még mondanom kellett volna annak a majomnak, hogy okés, hogy ő tud lovagolni – csak ezt legközelebb majd közölje az érintett lóval is.