blogomnekem

…merugye már a régi ősök sem szerették a hamis hangokat…

Van egy kis borsodi falucska, ahol a régmúlt rendszerében még az Anyaföld mélyéből bányászták ki a kibányásznivalót. Értelemszerűen volt munka, és természetszerűleg az ehhez szükséges  munkáskezeket többek közt egy svéd cserediákprogrammal valósították meg.

Viszont az idő az olyan, hogy telik. És ahogy telik, úgy múlik is – és múlik vele minden.

Így a kis borsodi falucskában egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy már nem kell bányászni a föld mélyéből semmitsenem. Így értelemszerűen nem kellett már sem a munka, sem pedig a munkáskéz.

Szét is széledt egy idő után a falu apraja nagyja, bele a nagyvilágba, szerencsét próbálni, élni, vigadni.

Viszont a svéd cserediákok maradtak. Sőt, nemhogy maradtak, hanem a Jóisten végtelen bölcsességére hallgatva sokasodtak is. Olyannyira, hogy csakhamar kisebbségből többség lettek.

Ezzel alapvetően nem lenne nagy baj – csakhogy…. csakhogy. Miután munka nem volt – meghát amúgy sem volt az első tíz kedvenc tevékenységük között a munka fogalma – nem is csináltak sokmindent sem. De azt nagyon.

A sok semmitsenemcsinálás azonban hamar unalomba fordult, és rájöttek, hogy ők biza műveletlenek. Éshátugye nem is igazi svéd az, aki nem művelődik minden nap: egyéb elfoglaltság híján a helyi érdekeltségű könyvtárban olvasták a napi művelődési szinthez szükséges információs anyagot.

A baj viszont azzal volt, hogy ilyenkor – mint az északi népek általában – szerették a nagyvilág tudomására hozni, hogy ők mennyire művelt, kifinomult emberek. Ez okból kifolyólag viszont a hét szinte minden éjszakáján hivalkodtak énektudásukkal a falu főutcáján – a lakók legnagyobb örömére.

…

Ebben a kicsiny falucskában élt spanomnekem, Gábor. (persze nem Gábornak hívják, de most legyen Gábor a neve – bár úgyse ismerné föl sokmindenki a monitoron leírt betűk alapján).

Szóval Gábor. Fajagyerek, az az igazi falusi suttyónak titulált férfiember, aki nagyon nem szerette a falusi suttyó elnevezést. Igaz, sokat nem volt messzire a háza tájékától, dehát miért is lett volna: megvolt ott mindene. Takaros kis házikó, feleség-gyerekek-kutya-macska-miazmás, csöpp kis háztáji. Munkája is megvolt a faluban, egyszemélyes haderőként üzemelt a helyi kenyérboltban. Így egyéb dolog híján mivégre is hagyta volna el szeretett teritóriumát.

…

Ment is volna minden a maga kis békességében a falucskában.

…illetve ment is minden békességben a falucskában mindaddig, míg a svédek el nem kezdtek olvasni, majd sokat olvasni, majd mégtöbbet olvasni, hogy aztán kiművelődve a tudtára adják minden lakosnak, hogy ők biza nemhogy csak műveltek, hanem énekelni is nagyon szépen tudnak.

Persze, elege is lett ebből igen hamar mindenkinek. Hiszen kinek hiányzik az, hogy egy fáradt nap végén megpihenve éjjel arra riadjon föl, hogy megy a dajdaj meg a haccacáré odakint a főutcán. Nyilván senkinek sem volt ez jó – dehát ki mert volna érte szólni? Hiszen a régebbi kissebség igencsak többségben volt…

Egyszer-egyszer akadt egy szépreményű lélek, aki éjnek évadján nem átallott odaszólni a hangoskodóknak, hogy csihodjanak már lefele – de a válasz, ami ilyenkor érkezett, azt nem nagyon lehetett zsebre tenni. Persze, a másik faluból is előfordult néha a rend éber őrizője, a három településre rendszeresített káembés, de Ő is csak annyit tudott elérni, hogy egy, max két éjjelre csend honolt a csendes községben. Aztán minden kezdődött előlről…

Hovatovább odáig is fajult a történet, hogy aki – ha ritkán is -  éjjel rászólt a viking-ivadékora, azt nappal ékes szóval megintették, és kilátásba helyeztek neki némi végtagszaggatást.

…úgyhogy volt ott nyugalom, csak nem annyi és olyan, amit mindenki kívánt volna.

…

…

Nyilván Gáborom is szenvedő alanya volt ennek a jelenségnek.

Viszont Gáboromat nem ejtették a feje lágyabbik felére. Tudta jól ugyanis, hogy tehet Ő bármit, annak jó vége úgyse lehet. Persze, hiába mért magán a mérlegen száz pluszt, minek a java része húsból volt, mégse érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy egyedül szembeszálljon a sokadalommal. Főleg úgy, hogy még a családjáért is aggódnia kellett – hisz hallotta számtalanszor a sok fenyegetést, eljutott hozzá messzeföldről a sok viking rémtörténet is.

Így hát spanom is kénytelen-kelletlen hallgatta éjjelente a hallgatnivalót, közben pedig igyekezett az elméjét lenyugtatni arra a szintre, hogy gondolkodni tudjon eme ügyfolyás megmásításában.

…és mit ád a Teremtő: egyik reggel arra ébredt, hogy megvan a megoldás! Egyszerűen elvarázsolja a dalnokokat!

Tudta jól ugyanis, hogy a svédek még hisznek a fekete mágiában – és pontosan tudta, hogy némi eszközbéli segedelemmel eme varázslat foganatosítás útján eredményre is fog vezetni.

Így hát az egyik szép nyári napon Gabca fogta magát, felszállt a nagysárga buszra, és némi átszállással meg sem állt Szépkerekhazánk legnagyobb falujáig, Pestiáig. Ottaztán megkeresett egy varázslósboltot, vett magának egy faja kis varázseszközt, és elégedettségtől duzzadó keblekkel tért vissza otthonába.

…

Számos alkalommal volt módja Gabinak kielemezni a helyzetet. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: a könyvtár zárásakor a svédek elindultak hazafelé, csak éppen nem a jó irányba. Ennek köszönhetően a kicsiny falu főutcáján voltak kénytelenek végigvonulni, és nyilvánvalóan tudták azt, hogy minden egyes lakó igen-igen kíváncsi arra, hogy ők milyen szépen és hangosan tudnak népdalokat énekelni. Azt is saccper percre pontosan tudta Gabink, hogy mikor fognak az Ő háza elé érni, így volt alkalma kiszámolni a cselekményt egész részletességgel.

…

Jött is az este ismét, annak minden szokásos velejárójával.

…

Csakhogy ez az este cseppet másként végződött, mint a többi.

…

…

Odin késői ivadékai végeztek az olvasással. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a falu közepe táján lévő könyvtárból kijőve a szokásos harci monológot vitte a szél messzire, miszerint „miarákért nemvagy továbbnyitva csicskag.ci!”…majd eztán következett a mindenki által legkevésbé sem várt vonulás, az ilyenkor elengedhetetlen északi népekre jellemző népdalok éneklésével, melyben minduntalan szerepet kapott valakinek a tekintete és a járása, valamint az elpusztult lova, nemkülönben a kosárfonás és teknővájás mint ősi foglalkozás felemlegetése.

Haladt a jónép rendíthetetlenül, megállíthatatlanul  - mint mindig.

Elérkeztek Gábor háza elé – mint mindig.

…csakhogymost Gábor ki is jött a házból – ahogy még eddig sosenem.

…

Szokatlan látvány lehetett ez a svédeknek.

Az elmúlt jópár éjszakán megtanulták, hogy őket nem félemlítheti meg senki. Persze ritkán akadt egy-egy fáradt tekintetű illető, aki a ház ajtajából kicsit emelkedettebb hangnemben szólott feléjük, de azt rendre utasították némi tradicionálisnak mondható „bemegyek szétváglak kiscsicska” felkiáltással.

Gábor viszont nem szólt semmit – nyilván ez lehetett a szokatlanság alapja.

Viszont amellett, hogy nem szólt semmit, még el is indult feléjük. Úgy, ahogy volt éppen odabent: pizsamában, papucsban.

A vér akkor hűlt meg igazán mindenkiben, mikor Gabim odaért az első, hozzá legközelebb eső svéd dalnokhoz, majd lassan feléje emelte kezét…

…és mire bárki is észbe kapott volna, az imént még teletorokból ordítva éneklő szépszőke úriember, mint akit a villám megcsapott, úgy terült el a földön ájultan.

Majd Gábor ugyanazzal a komótos léptekkel, mit sem szólva, visszament a házába.

…

…

Szokatlan csend telepedett a falura hirtelen.

A dorbézoló sokaság csak annyit tapasztalt, hogy jön a kenyérboltos, nemszól semmitsenem, kinyújtja lassan a kezét Björg komájuk felé, majd az hirtelen hanyattvágódik.

A pár perc múlva magához térő barátjuktól is csak annyit kaptak információnak, hogy „dikhe, meccsapott a mennykű”.

…zavart tekintetek közepette hónuk alá fogták a még mindig kába harcostársukat, elvonultak hazafelé.

…csendben…

…

…

Hanem aztán másnap!

Az újkori vikingek apraja nagyja ott sorakozott a kenyérbolt előtt, és lestek befelé, hogy a harcossá érett férfiúik miként kérik az elégtételt Gábortól.

Odabentről azonban nem hallattszott ki sokminden….

Persze, az a beszélgetés is úgy kezdődött, mint ilyenkor mindegyik, fenyegetéssel, erőfitogtatással – viszont amikor mindezen kommunikációra Gábortól semmiféle agresszió nem érkezett, látszott a tanácstalanság a fejeken.

Az egyik szőkének eszébe is jutott, hogy tán’ kérdezni se lenne fölösleges. Neki is szegezte Gabinak a kérdést: - Micsinátá az iccaka, he?

Gábor jólelkű ember lévén csendesen válaszolt – tudatában annak, hogy szavai, mint éles pengék vágnak bele a szürkeállományokba.

- Mondtam már nektek párszor, hogy dédanyám javasasszony volt itt a faluban. Mondtam ugye?! Mondtam. Aztismondtam, ha nem viselkedtek, megátkozlak benneteket. Mondtam nem?! Ugyehogymondtam. Hátmost megátkoztalak titeket – majd látva a még mindig bizonytalan tekintetek sokaságát maga előtt, határozottan folytatta: - Ha mégegyszer odajöttök, megint így jártok. Az átok rajtatok marad.

…azzal látványosan mit sem törődve a vele szemben álló sokadalommal, folytatta a szokásos munkáját.

…

Aznap este a szokásos svéd menet már célirányosan Gáborunk háza felé tartott. Igaz, a tegnap szerencsétlenül járt (megátkozott?) bajtársuk nem tartott velük, lévén, hogy az egész napot az ágyban töltötte, valami megmagyarázhatatlan fejfájásra és hányingerre hivatkozva.

A cselekmény ismét ugyanaz volt: túlművelt éneklésnek nevezett ordibálás az egyik oldalon, nyugodt léptek a másikon.

…a különbség csak annyi volt, hogy most a hirtelen elvágódott harcost sorsára hagyva, hanyatt homlok, visítva menekültek a szélrózsa minden irányába, egy bizonyos ősi viking istenséget, a „devlá”-t emlegetve…

…

…

…

Két dolog történt eztán másként a kicsiny borsodi faluban:

1., Gáboromék háza környékén sosem volt többé éneklés a svédek részéről

2., a kenyérboltba eztán a szőkébbik frizurájú emberek hangos keziccsókolom köszönéssel jártak.

…

…

…spanomnekem meg azóta se hajlandó nekem elárulni, hogy kitől és mennyiért vette a sokkolót…