blogomnekem

Vajon mitől fél jobban az ember? Egy négyszázkilós magyartarka tehéntől, vagy egy huszonötkilós pitbulltól? Ugye nem is kérdés…

Meló ezerrel. Nem győztük a győznivalót, talpaltunk, mint a távgyaloglók, közben meg értékesítettünk mindenféle földi jót, amit csak a söntés vagy a konyha megteremthetett. Főleg hétvégente volt igazán a nagy hajtás…

Kevés élményben volt részünk, mert ahhoz, hogy mindenki időben megkapja azt, amit rendelt, igencsak kapkodni kellett a fényeslépőnket, nomeg persze szünet nélkül figyelni százezerfelé, hogy nehogy elússzunk a pályán. Azon esetek, amik néhanapján kizökkentettek minket a monoton robotból, azok érthető módon sosem merültek feledésbe.

Az akkori munkahelyemen volt egy „kedves” főnököm. Amolyan igazi gusztustalan fajta – hírnevére minduntalan rá is szolgált. Azaz, mindig tett arról, hogy a róla alkotott kép a lehető legtöbbször megerősítést nyerjen.

Azon a bizonyos szombati napon is minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy mindenki a lehető legnagyobbat szívja. Ez nála amolyan idegi becsípődés volt, mert szemmel láthatóan rosszul volt attól, ha valakinek jó kedve van. Őkegyelme akkor érezte jól magát, ha mindenki meg van borulva, és szinte a fellegekben járt, hogy ha ezt a lelkiállapotot ő idézte elő nálunk. Érthető módon nagyon „kedveltük”, és mi is mindig megcsináltuk a kisebb-nagyobb stikliket (ezekről tán még a későbbiekben pötyögtetek pár gondolatot), csak azért, hogy szívassuk a csávót. Persze, muszáj volt elviselni, hiszen meglehetősen jól mutatott a hónap végén a csatosbukszánk, és ezen tényből kifolyólag hajlandóak voltunk benyelni ezeket a kellemetlenségeket.

De visszakanyarodva: szóval szombat este. Mint ilyekor mindig, teltház, a lehető legnagyobb. Hiába volt igen nívós az étterem, még a pultnál is vacsoráztak, mert nem volt hely, hogy mindenki asztalnál tudjon helyet foglalni.

Az est közepe felé odamegy a pultoshoz két srác, inni kérnek, majd az egyikőjük belefeledkezett a hölgyike tekintetébe – meg tán még a dekoltázsába is. Okés, igazi pultba való kiscsaj volt, nézte őt nem csak férfiak garmada, de még a nők többsége is, de ez most valahogy mégiscsak másmilyen nézés volt. Kiderült, hogy még gyerekkorukból ismerik egymást, és hosszú idő óta most találkoztak újra. Nosza, meg is lett az alap ahhoz, hogy kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Nem nagy trükk ez, sőt, nem is trükk. A söntésbeli jómunkásembernek alapból kötelessége végighallgatni mindenkit, hogy kinek szaladtak szét a tyúkjai az udvaron, kinek mennyit pörgött ki a merdzsó harmadikban, vagyhogy kinek mennyire pörgött aznap a tőzsde. Pont ezért van rendszeresítve egy csini kiscsaj, hogy még ezen témák felül lehessen udvarolni, jópofizni, hogy azt higgye a kedvesvendég, hogy sínen van, csak neki van kitéve a dekoltant, holott csak kettővel többet ivott, mint amennyit szeretett volna. A rendelkezésre álló hölgyike pedig mindig mindenki alá adja a lovat, hogy lehetőleg ne csak kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Szóval, a két srác és a pultoscsaj között ment a duma. Persze, volt mit kibeszélni, hogy kivel mi történt azóta, amióta nem találkoztak. Mondjuk a csaj részéről azért hamar kiderült, hogy pultos lett egy jó nevű étteremben, ami jelen esetben szemmel látható volt, de a fiúk nemigen akartak beszélni arról, hogy mivel keresik a kenyerüket. Aztán két-három kör után némileg megeredt a nyelvük, de csak annyit árultak el, hogy szabadságon lévő katonák.

Nosza, a tapaj főnökünknek több se kellett. Mert addig azért elnézte, hogy pultosunk jobban érzi magát, mint amennyire azt az ő ingerküszöbe megengedi, de kénytelen volt benyelni, mert zsigerből tudta a matekot: (csinos pultos csaj + kanos férfivendég) x jópofizás  = nagyobb fogyasztás. És az eredmény forintra átkonvertálva azért nem jött rosszul sosem senkinek. Nadeamikor megtudta, hogy a két delikvens „csak” némi szabadságos katona, akkor ez az egyenlet ugrott, mert az köztudott volt, hogy a szabadságos katonának sokmindene van, de lóvéja az nem nagyon. Úgyhogy a góré a tőle megszokott módon óvatosan szekálni kezdte a kolleginát, némi szakmai nonverbális kommunikációval utasítva, hogy illegesse magát másnál a pultban, majd ő ellesz ezzel a két mitugrásszal.

No, meg is lett az eredmény. Hiszen a srácok eddig beszélgettek ÉS ittak, de mikor régi/új barátnéjuk arrébb lett helyezve, ezután már CSAK ittak. Ami önmagában nem lett volna baj. Csakhogy: mindaddig csak sört fogyasztottak, és ezután meg már csak rövidet. A bajt meg tetézte, hogy sok, nagyon sok rövidet fogyasztottak.

Ahogy telt-múlt az idő, a vitézifjak egyre instabilabban ülték meg a bárszékeket, egyre bizonytalanabb léptekkel, és egyre gyakrabban látogatták meg azon helyet, ahová a sörissza ember sörivások alkalmával kicsit gyakrabban jár. Az egyikőjük, mikor ezen helyről visszatért, udvariasan közölte, hogy történ némi baleset a mellékhelységben, ugyanis az addig elfogyasztott rövidital orális úton visszakéredzkedett, és kicsit szanaszerteszéjjel ment mindenfelé a padlón. Ezért szeretne kérni egy jónagy elnézést, no meg némi felmosóvödröt, tisztítószert, és mégegyszer bocsánatot, de megy, és feltakarítja maga után a produktumot.

No, ez derék, gondoltuk. Ugyanis minden esetben, mikor ilyesmi történt, nekünk kellett nekiállni, és feltakarítani a kedvesvendég után. Sőt, sok esetben még magát a kedvesvendéget is fel kellett takarítani…. Ez a katonagyerek meg micsinál? Összeganéz maga után…. Respekt, koma, de egy szakajtóval!

Igen ám, de a vezérünk vérszemet kapott. Míg a srác takarította a mosdót, ő ott füstölgött a pultban a másik katonának, hogy hogy lehet ez, milyen gusztustalanok, éshogy most már elég, el lehet menni. Mi meg néztünk nagykerek szemekkel: hülyeez, baz+?! Hát minden péntek-szombat estére jut legalább  egy barom, aki televeri a piszoárt, pontosan tudjuk, mert mi szedjük ki belőle lapáttal és/vagy marokkal a csülökdarabokat…. mi a rákért kell a fiatalembereket fölöslegesen baxtatni, mikor ezek legalább eltakarítanak maguk után? Ráadásul itt ittak nálunk, nem keveset, ergo: lesszhaszonestére. Holittabaj?!

Na mindegy. A pultnál lévő fickó hallgatta egy darabig, bár szemmel láthatóan egyre jobban borult el az agya neki. Csendben hallgatta a szitkokat, egészen addig, míg a főnökünk azt nem mondta, hogy mostvanittavége, fizessenek, és alászolgálja, ellehettolni abiciklit. Közben a másikójuk visszatért a takarításból, és csodálkozva hallgatja, hogy miről is folyik a nagybanszó. Csendben elvoltak egy darabig, többször egymásra néztek, láttuk, hogy villog a szemük. Érdekes módon, már nem tűntek akkor annyira ittasnak, sőt, sokkal inkább úgy festettek, mint két tigrincs, akik csak arra várnak, hogy valaki csak egy kicsi résnyire nyissa a ketrecük ajtaját, mert annyi nekik elég, hogy kitörjenek a helyükről törnizúzni-karmolniharapni…. Mi meg változatlanul nem értettük a helyzetet. Sőt, az étteremben lévő vendégsereg nagyobb része sem, mert főnökünk, bizonygatva beosztásbeli hovatartozását, egyre magasabb hangerőn üzemeltette saját magát.

Kis idő múlva a két katona fizetett. A fokozottabb fogyasztás miatt fokozottabb számtannal ellátott számla, a főnök állt felettük, hogy ki tudják-e vajon fizetni. Hát, csalódnia kellett, mert nehogy ki tudták fizetni, de olyan vastag jattot is toldottak hozzá, hogy azon még a sokat látott csálingerek is dobtak egy hátast. Utána az egyik vitézúr nem kicsit morcosan hozzátette: a takarítást meg ingyen csináltuk.

Na, több se kellett a górénak! Kipattant a pult mögül, és odaállt a két srác elé, ordítva, hogy kifelé, takarodjanak, miegymás.

….és itt követte el főnökünk a hibát….

…illetve hibákat….

Az első hibát akkor vétette, mikor túldimenzionálta magát. Okés, a hülye is látta, hogy a bossz legalább százhúsz kiló, és egynyolcvannál bőven hosszabb, ha lefekszik. A katonagyerekek darabja meg nem volt nyolcvankiló se, no meg egy kábé fél fejjel alább is voltak a plafontól.

A másodikat akkor, mikor nem kérdezte meg a pultoscsajt, hogy konkrétan miről is beszélgetett a két katonával, hogy egész pontosan hol is katonáskodnak.

De a legfontosabbat, a legnagyobbat pedig akkor hibázta, mikor – mint az utólag kiderült - nem tudta, mi az a francia idegenlégió….

….

….

…tényleg meséljem tovább is?

Szerintem tudod magadtól, de jólvan, legyen gyereknap, leírom hogy lett a vége….

….

Mikor a hőn szeretett és istenített nagydarab főnökünk a két srác elé toppant, az valóban épületes látvány volt. Ahogy ott állnak hárman, kettő az egy ellen, ahogy a bossz fél fejjel a skacok fölé magasodik, ahogy láttatni engedte azt, hogy ő maga azért vaskosabb, szélesebb, idősebb, határozottabb, főnökebb mint ők ketten, az tényleg olyan izgis volt. Kábé, mint mikor a magyartarka marha áll a pitbullok előtt…. A két srác pedig a várt forgatókönyv ellenére nem esett se transzba, se pánikba, se semmibe, csak valami olyat láttunk a szemükben, mint még addig soha senkiében se nem láttunk. Úgy álltak ott kábé, mint pitbullok a magyartarka marha előtt….

…és akkor megtörtént…

Abban a szent szúrásban, mikor a főnök kiejtette a száján, hogy takarodjatok, elcsattant egy pofon. Onnan tudtuk, hogy pofon volt, mert ugye a pofonnak van egy olyan jellegzetes hangja, és legyünk őszinték, azért az élete során már mindenki kapott pofont, minek következtében soha nem felejti el a pofon hangját. Szóval, pofon csattant, azt hallottuk. De látni nem láttuk. Merthogy ki adta, vagy hogy egyáltalán, honnan jött, azt nem lehetett látni. Mintha, de tényleg csak mintha, az egyik srácnak kicsit mintha arrébb lett volna a válla, mint ahogy az előző másodpercben volt, de a kezét nem láttuk semmiféle az addig általunk ismert mozgási tartományban mozogni. A főnököt viszont annál inkább láttuk….. merthogy a lendülete megtört, a válla nemkicsit került lejjebb, a feje pedig egy peppenként oldalabbra mozdult. A levegő meg megfagyott az étteremben.

Ugyanis mint az korábban már kiderült – igaz, csak a pultosunk számára -, hogy a két srác valóban katona, és valóban szabadságon van. De. DE! Éppen nem Ököritőfülpösön teljesítenek kapuszolgálatot, hanem a francia idegenlégióban leledzenek őrmesteri rendfokozatban, és most jöttek haza Afrikából szabadságra. … ezen apró, de korántsem elhanyagolható tényt viszont senki, még a főnökünk sem ismerte. Mert ha tudta volna, akkor nemigen szól az egy rossz szót sem….

Eztán a két légioner visszament a pulthoz, elnézést kértek Katikánktól a közjáték miatt, majd, mint ha mi sem történt volna, elmentek a még mindig mozdulatlanul álló góré mellett, ki az ajtón, bele tovább a szombat éjszakába.

…

…

Mi azóta se felejtettük el azt a gyönyörű szombat estét, mikor végre valaki valahogy megmutatta a nagykedvencünknek, hogy nem mindig jó szemétkedni a másikkal.

Főnökömnekem pedig egy életre megtanulta, hogy nem feltétlen előny az, hogy ha valaki nagyobb az átlagnál…

…és legalább egy hónapon keresztül valami miatt be volt állva a nyaka.