Előzmény:
- A 23 éves E. Zsanett következetesen állította, hogy öt rendőr 2007. május 4-én hajnalban egy közúti ellenőrzéskor megállította Budapesten, egy sötét mellékutcába vitte, majd ketten megerőszakolták, amit három társuk végignézett, végül hazakísérték és még 20 ezer forintot el is vettek tőle. A rendőrök mindvégig tagadták bűnösségüket. Az eset azóta „A Zsanett-ügy” néven vált ismerté a hazai kriminalisztikában. -
... .... ....
Hősünk – akiről ez a megható történet szól – pár éve az MHSz (Magyar Hímzők Szövetsége) egyik kétnapos összejövetelén volt. Első nap hímeztek, hámoztak, ahogy kell – minek is részletezném, tudod Te, hogy ilyenkor mi a pálya.
Este azonban enyhén szólva is másképp alakultak a dolgok, mint ahogyan az előre el lett tervezve…
A fenenagy baráti beszélgetések közepébe egyszercsak egy illusztris úriember csöppent, aki az MHSZ alelnöke, és közölte az épp jelen lévő díszes kompániával, hogy mostakkor szépen mindenki fogja magát, és elmegy vele vacsorázni az alig tíz kilométerre levő megyeszékhelyre. A számlát Ő állja…
Nakérlekszépen, lett is nagy nézés mindenfelé: nem elég, hogy az Alelnök Úr megjelent, nem elég, hogy megszólította, mi több, kerek mondatokkal tisztelte meg a jónép egy részét (najó, amúgy is szokott ilyeneket csinálni), még meg is hívja vacsorázni a büdösbagázst! Hidd el, volt, aki sírva is fakadt a meghatottságtól…
Szóval, illaberek-nádakerek, gyorsan kocsiba pattant mindenki, nehogymá itt majdan a meggondolás ténye forogjon fent – azé egy potya kajapiamiegymás azért az csak nem mindennap van a hímzőkörben!
Hősünk szerencsétlenségére a barátai (illetve pontosabban a „barátai”) autójába ült be. Csórikám gondolta, hogy ha már nem ő a sofőr, akkor a vacsi mellé letesz némi árpakólát meg elolvas egy-két novellát is… a kis barom. Még nem is sejtette, hogy mi vár rá.
Menet közben útba esett egy kis faluban egy amolyan rejtőjenős ihletésű könyvtár. Naodabekellettmenni, mert azért csak kell a kultúra… Embereink bementek, és Hősünk – aki egyébként nem abból az ijedős fajtából való – odabent kicsit szorosabban fogta a zsebében a tizescsomag papírzsepit, mer azért az a szubkultúra azért az szubkultúra volt a javából. Ne részletezzük, szerintem vágod, mi van olyankor, amikor a sok kocsog pesti srác bemegy egy mérsékeltebb szinten ismert nógrádi falu könyvtárába… hát volt nézés is, meg visszanézés is. Meg biliárd. Merazjó.
Hősünk – aki persze nemcsak hímezni, de biliárdozni is nagyon tud – rögvest kihívóra akadt. Viszont tapasztalatból tudta, hogy ilyen helyen mit is jelent a biliárd. Saját kilyuggatott bőre alapján tanulta meg, hogy itt most vagy olvasás lesz, vagy futás, deazrohadtqrvagyorsan, így előre kinézte a menekülő útvonalat. Ajtó egy, az is inkább csak a bejárást szavatolja alapjáraton, a kijárást meg csak zárórakor, de akkor meg nem opcionális jelleggel… könyvespolc az ajtó mellett, az olvasójegy leadása nélküli hirtelen fejveszett távozást megelőzendő, ráadásul a könyvtárosnő sem nő volt, ellenben nyomott vagy százhúsz kilót és verte az egykilencvenet… a helyi olvasókör tagjai harcedzett regényírók, némelyik saját nyomdával büszkélkedhet. Szóval, az esély arra, hogy egy nyertes biliárdmeccs után innen a hímzőkör tagjai hiánytalan és megszakítás nélküli végtagokkal hagyják el az olvasószobát, kezdett a nullához redukálódni. De Hősünk nem lenne hős, ha nem vállalta volna a kockázatot: leállt biliárdozni. … és ez lett kálváriájának az első lépcsőfoka.
Merthogy a hímzőkör sokmindenhez ért, de tényleg sokmindenhez, de az olvasáshoz nemigen. És itt a biliárd egyet jelentett a tudománnyal: hamarosan mindenki kezében lett egy-egy kisebb könyv. Az asztalon meg tíz négyzetméter novella. Helyi íróktól, helyi kiadásban. Nehéz nyelvezettel. Szóval, amolyan igazi könyvmolyoknak való ötperces tanulmányok… érted Te, minek ragozzam.
Naszóval, hogy azért a vacsora is meglegyen, a biliárdmeccs el lett veszejtve: merthogyazért még mindig jobb némi szégyenérzettel étkezni, mint teszemazt jobb alkar nélkül. Még a villát is nehezen lehetne megfogni. Ennek örömére nem pofonok jöttek, hanem újabb könyvek – de azok kötelező jelleggel. … namindegy, a vége az lett, hogy nem lett volna vége, ha a vendéglátó Alelnök Úr azt nem mondja, hogy okés, lehet itt bárkinek olvasgatni reggelig is, Ő elmegy és vacsorázik. Aki vele tart, az vele tart, aki nem, az meg legfeljebb nagyon művelt lesz – de jóllakott semmiképp. Ez az érv azért hatott: mert a táborhelyen volt irodalom dögivel, mintahogy korgó bélrendszer is. Ellenben étel az kevésbé.
Úgyhogy elindult a menet újra.
… és a menettel együtt elkezdődött a rémálom is …
Az autóban öten ültek. Gyé vezetett, mellette Zsé, aki annak ellenére, hogy nem az a művelődős fajta, elolvasott pár könyvet – amitől rendszeresen kitör belőle a bunyószsolti. Hátul bal szélen Ká, a maga zsengeborsó száztizenhuszonvalahány kilójával, jobb szélen Csé, aki szintén nem férne bele egy nagyobb göncihordóba sem – természetesen mindketten olyan médiumszintre kiművelődve. Középen meg Hősünk, a maga kis kilencvenminuszakárhány kilójával, nemtúl délceg, ámbár annál szemrevalóbb termetével.
A gondok akkor kezdődtek, amikor Zsé úgy gondolta, hogy derohadtnagyonjóötlet az, ha hátranyúlva némi alkartekerést foganatosít a középen ülő utason… és a gondok akkor folytatódtak, amikor Ká és Csé mindezen felbátorodva kétoldalról kezdték el csépelni a számukra csépelnivalónak tűnő nemes korpuszt. Hősünk – akit igen kemény fából faragott ki az élet asztalosműhelye – egy huncut millimétert sem tudott mozdulni. Előtted van, nem?! Ott kuporogsz egy amúgy sem túlontúl kényelmes és tágas hátsó ülésen, melletted két bazinagy hústömeggel, akik egyébként sem zavartatják magukat, és minduntalan flatulentiálnak az orrod alá… és mindezen kellemetlenségek mellé még ott gyepálnak, ahol érnek – és Te egy centit nem tudsz arrébb mozdulni, védekezni meg pláne nem… vágod, nem, ez egy nagyon x@r szitu…
Szóval, ott verték Hősünket, ahol érték. Úgy, ahogy érték. Ököllel. Térddel. Könyökkel. Fejjel. Aki meg nem ütötte, az „csak” a karjait csavarta ki, szinte törésig… egyvalaki maradt ki a buliból, Gyé. Gyé, aki amúgy sem az a harsány fajta, ilyenre meg aztán pláne nem vetemedne soha. Persze. Azt hitted. Mert ez a Gyé, aki amúgy sem az a harsány fajta, ilyenre meg aztán pláne nem vetemedne soha, most ördögi vigyorral a képén, vérben forgó szemekkel, tajtékozó szájjal a volánt verve üvöltötte, hogy „Ez aaaaz! Aggyátok neki! Méééég! Agyaljátok csak!” Mindeközben Hősünk előtt rövid időre felrémlett egy nagy, hosszú alagút, melynek a végén vakítóan fehér fény látszott, ahol áttetsző ruhás szűzlányok integetnek kacéran felé, hogy igen, igen, tartson csak arra, mert ott jó lesz, de nagyon jó lesz. Zsé ekkor látta meg, hogy az enyhén szólva sem alélt, ám annál jobban mérges Hős az elolvasott irodalom (vagy a túl sok gyomorszájra mért ütés) miatt rögvest kiteszi a nagyvörösrókát a gépjármű kardándobozára, ezért megálljt parancsolt… épp időben, mert a kocsi ekkor fékezett az étterem előtt.
A hímzőszövetség alelnöke elé (mint ahogyan azt később a vacsoránál többször is megemlítette) a következő kép tárult: verda satufék – ajtók kivágódnak – Gyé röhög, demintazállat – Zsé majdnem kiesik, olyan művelt – Csé és Ká a hátsó üléséről kafferbivaly termetük ellenére egy impala kecsességével és gyorsaságával húznak el minél messzebb az enyhén szólva is megviseltnek tűnő, idegbajos tekintetű Hős elől, aki látható fájdalmak közepette szinte kiesik a flaszterre.
Miután lenyugodtak a kedélyek, és kölcsönösen meg lett említve egymás kedvesédesanyja mindennemű vonatkozásban, főleg a mindennapos elfoglaltságok terén, elkezdődhetett a vacsora.
Novella, regény, leves, főétel, desszert, kávé – ahogy szokott. Közben meg a duma – ahogy szokott. A kedélyes diskurzusok alatt kisvártatva föltűnt a vendéglátónak, hogy a máskor megannyira jó kedélyű Hős ezen az estén miért van olyan letargikus állapotban. Hősünk – aki mindig is nevezetes volt kendőzetlen stílusáról – a lehető legrészletesebben lemesélte az útközben történteket, külön kiemelve azt a tényt, hogy ő biza, egyéleteegyhalála, innen akkor is gyalog megy vissza a rendezvény helyszínére, még ha Győzike veszi föl miközben stoppol.
Nosza, több se kellett a büdösbagázs többi tagjának: csak úgy ontották magukból a sirámokat. „Mégis, mit képzelsz te gané, hogy ilyeneket mondasz rólunk?!” meghogy „Te ájkídókaratekungfuzol vazze, nehogymámajd mi verjünk tégedet!”… és ezen a ponton tört el végérvényesen az igazság amúgy is csak enyhén pislákoló mécsese. Merthogy az - amúgyilag teljesen logikusnak tűnő – érv mi lett? Hogy nem is az történt az autóban, amit és ahogy a Hős elmesélt. Hanem pont fordítva: miszerint őkegyelme nagyon erősre olvasta magát, és nem volt rest az autóban utazás közben jól összeviszaszanaszerteszéjjel verni három embert – a negyediket is csak azért hagyta épségben, mert épp az vezetett. Erre fényes bizonyíték az, ahogyan kiszálltak a kocsiból, amit egyébként már alig vártak, és akkor is csak épphogy megmenekültek, mint az szemmel is jól látható… Ezen az Alelnök Úr is elgondolkodott. Mert mi is van most ugye tulajdonképp? Van egy állítás négy másik állítás ellen. A satufékkel megálló kocsiból saját tulajdon kétszépszemével látta, hogy szinte fejvesztve menekülnek az emberek. Az is tény, hogy az autó öt utasa közül csak egy amolyan ájkídókaratekungfus, ráadásul pont ő gyanúsítja meg a másik négyet, míg a nevezett másik négy személy maximum a mortalkombattal szokik jáccani, de ott is csak fejvédővel ülnek a monitor elé… Így hát a tényálladékokat figyelembe véve meghozta a majdhogynem halálos ítéletet: „Baz+ Hős, hát Te aztán jól elgyepáltad a többieket….”
… hát igen …
… hát igen …
A díszes társaságnak több se kellett: csak úgy záporoztak a válogatott szidalmak, hogy mostmáraztán tényleg elég, de tényleg, és nem elég, hogy egész úton szinte halálfélelmük volt egyetlen vadállattól, aki agybafőbe verte őket, még a végén ők szegényszerencsétlenek lettek meggyanusítva. Hősünk meg csak állt ott megszeppenve – holott három faluban híre van annak, hogy őt nemigen szeppenti meg senki – és csak csendben szitkozódott. Majd kisvártatva csak kimondta az azóta szállóigévé vált végzetes mondatot: „Bekaphassátok. Ez az egész olyan, mint a Zsanett ügy. Ahogy Ő, most én sem tudom bebizonyítani az igazam.”
…
…
… és azon a szent helyen, abban a szent pillanatban született meg Zsanett - akit addig a hímzőköri szövetségben mindenki csak Hősként ismert és tisztelt.
Utoljára kommentelt bejegyzések