Anno megfogadtam, hogy ha kikerülök abból a bizonyos rabszolgamelóból, amit vendéglátás néven aposztrofál a közhiedelem, hát én biza könyvet fogok írni róla.

Hát könyvet azóta sem írtam róla, no nem azért, mert nem lenne mivel megtölteni a lapokat. Csak épp annyi baromság esett meg velem közben, hogy ha én azt papírra vetném, senki se nem hinné el nekem, hogy igazságokat regélek. Pedig de…

Úgyhogy egyenlőre marad az, hogy néha ide a blogba írok egy-két sztorit, aztán majd ha nyugdíjba vonulok, tán lesz időm egy pofás kis novelláskötet megkötésére. Ha meg mégsem, akkor az se baj. Főleg Neked nem. A leendő főszereplőknek meg pláne nem.

Dehogy témánál is maradjak, meghogy Te se maradjál sztori nélkül, folytatom amit el se kezdtem…

…csak még egy pillanat: ha unod a vendéglátós sztorikat, szólj, és megoldom. Van a géped monitorján a jobb felső sarokban egy piros „X” gomb… nem, nem az… igen, az az…. úúúúúgy, szépen vidd rá a kúzort, és nyomd meg a bal oldali egérgombot. Nnnnnna…. meg is vagyunk. Ígérem, hogy így nem fogsz több ilyen témájú történetet olvasni itt…

Naszóval….

Szokványos nap volt az is, mint mindegyik más. Délidő, a jónép ebédel, mi meg ebédeltetünk. Ahogy mindig is.

Egyik társaság végez, feláll, a másik azonmód huppan le a helyére – nagyüzem ezerrel. Mint minden délben…

A nép egyszerű dolgozó fia mit tehet mást, mint dolgozik. Nagyüzemben vettük fel a rendeléseket, ahogy mi neveztük ezt a jelenséget: szórtuk ki a pályát.

Állok az egyik asztaltársaság fölött, hallgatom a sok óhajsóhajt. Kinek habbal, kinek kétcukorral, másiknak menteset, harmadiknak a jobbikból – ahogy ilyenkor ez mindig lenni szokott.

Mikor azonban az ebédrendelés leadásához került a sor, akkor jöttek a kisebb gondok: persze, az eszemmel, mivel mással is. Ugyanis alapból gyérebben vagyok bútorozva, ha meg túl sok infó jut a fejembe, akkor meg ez a tény hatványozottabban meg is mutatkozik. Magyarán: csak egy bizonyos pontig tudom befogadni az új ingereket….

Namármost, hogy néz ki egy átlag étlap? Nem, ne kezd el itt nekem felsorolni, hogy hogy néz ki…. persze, levesek, főételek, saláták, meg ilyesmi…. Nem, nem erre gondoltam. Meg vannak számozva az ételek! A fene se érti, hogy miért, de meg vannak számozva….

Alapból rendben van, értem én, hogy a rendfegyelem az alapja mindennek, de ezt akkor sem értem…. mert minek? Mire megtanultam, hogy pölö a huszonhármas a vínersnicli, addigra jött egy jópofa étlapváltás, és ugyanezen rajtszámmal már a csikóstokány indult. Szóval, szívtam ezzel rendesen….

A másik, amit soha nem értettem, az az volt, hogy mindig akadt valaki, aki ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy „kérekszépen egy húslevest és egy rántottsajtot”, inkább azt mondta, hogy „lesz egy egyes leves és egy tizenhatos főétel”. Persze. Én meg utána skubizhattam kifele, hogy milyen rendelést is vettem föl. Érdekes, az itallap is mindig be volt sorszámozva, de ott sosem hallottam még olyat, hogy „kérek egy harminckettest és egy negyvennyolcast”, hanem csak azt, hogy „kérek egy pohár sört és egy fél barackot”. Szerintem ez is elárulja, hogy az alapvető túlélési ösztön tekintetében hogyan is viselkedik az ember fia.

Persze, tudom, meg lehetett volna tanulni minden számot. Volt is egypár kolléga, aki arra adta a fejét, hogy rendre megtanul mindent – de én ehhez egyrészt túl lusta, másrészt meg túl hülye voltam mindig is.

Szóval, ott állok az asztalnál, és írom, kinek mi a szívevágya. Kinek ilyen, kinek olyan leves, van aki levest sosem – ahogy szokott, mondja mindenki az elképzelését, én meg jegyzeteltem nagy bőszen. Még csodálkoztam is, hogy milyen rendes emberek ezek, a nevén mondják az ételeket, nem kell bajlódnom ezzel.

Megyek szép sorban, aki kitalálta, hogy mit rendelne, mondja is nekem nagy sietve. Utoljára egy hölgyike választott – szegénykém igen sokáig nézegette az étlapot, a sok földi jó közül nem tudott választani. Namegpersze nem is véletlenül hagytam pont őt a végére, hiszen így tovább élvezhettem a társaságát – nomeg ő is az enyémet.

Állok fölötte, mosolygunk egymásra mindketten: ő azért, mert én mosolyogtam rá, én meg azért, mert mosolyognom kellett rá. Najó, nem csak hivatali kötelezettségből mosolyogtam, hanem amúgy is szemrevaló teremtmény volt….

Meg is szólalt nagysokára: - A huszonkettest legyen olyan szíves nekem kihozni.

…

Hogyazajóbüdösrohadtmocskos….

Bakker, a tízfős társaság névvel leadott egy komplett menüsort, de olyat, hogy abból három laktanya is jóllakik, az utolsó vendég pedig benyög egy számot… huszonkettest…

…nanehogymá…

Elővettem a messzeföldön híres legszebb mosolyom felét, és odavetettem a szépkisasszonynak. Láttam rajta, hogy vevő a témára, mert úgy belepirult, mintha konkrét ajánlatot tettem volna neki… Elővettem a szebbik pillantásom is, majd a mosolyom maradék felét is odabiggyesztettem a szájam szélére, és úgy mondtam neki: - Elnézést, de a sorszám helyett legyen olyan kedves a nevet is elárulni nekem…

…

Nem tudom, mire gondolt a hölgyemény. Illetve pontosan tudom, tudtam akkor is, csak nemigen akartam elhinni.

…és még az a rossz, aki rosszra gondol…

Mert a belladonna csak annyit rebegett felém szemlesütve: - Kovács Eszter….

….

….

Egy pillanatnyi hatásszünet után, miközben persze a levegőben a nemlétező legyek zümmögését is hallani lehetett, kitört a röhögés az asztalnál.

Érthető módon…