Most sem vagyok olyan ember, aki szívesen megül egy helyben, és semmit se nem csinál – értelemszerűen régebben sem volt ez másként. A volume és a cselekmény nyilván változott azóta, de egyéb más nemigen.

Gyermekkoromban minden nyarat a falusi nagyszüleimnél töltöttem. Nyilván a szüleimnek pont elég volt az iskolaidőszakban elviselni engemet (amit így visszagondolva meg is értek), a nagyfateréknek meg pont elég volt belőlem az a két hónap, amit a náluk voltam. Nekem meg persze tök jó muri volt városi gyerekként belecsöppenni a falusi életbe, sok érdekes dolgot megtapasztaltam – namegpersze sok érdekes dolog éppen azért történt meg, mert azt én megtörténté tettem. Egyszómintszáz: áldott jó gyerek voltam mindig is…

Nagyszüleim takaros házban éltek, az ottani mértékkel kötelezőnek mondott kis gazdasággal. Bazinagy kert (mai elnevezéssel élve: konyhakert), bazinagy udvar a jószágoknak, és a ház mellett egy szépnagy rét, amin feledhetetlen időket töltöttünk.

A történet idején talán a kilencedik életévemet taposhattam. Sok feladatom nem volt akkoriban, csak a játék. A nálamnál három évvel fiatalabb öcsémmel játszottunk is mindig, ahol és amit csak lehetett.

A bajok akkor voltak, amikor nem csak ott és azt játszottuk, amit lehetett…

Bevett szokás volt mifelénk az, hogy a birkákat pányván kitettük a gyepre. Nemérted, mi?! Miértisértenéd…. Naakkor elmagyarázom, de csak neked, hogy értsed: fogsz egy birkát, kötsz a nyakára egy vastag nyakörvet, arra egy hosszú láncot, a lánc végét egy karóhoz kötöd, amit leversz a földbe. Az így kapott biofűnyírót pedig kihelyezed egy rétre, és elvan a végzés. …és mielőtt szólnál az állatvédőknek, tudd, hogy ez akkoriban, a nyolcvanas évek elején mindenhol így volt. Sőt, nemcsak a birkát pányvázták ki, hanem a marhát is, a kecskét is, de még a kotlóstyúkot is. És nem, egyik jószág sem lett tőle idegbeteg, nem lett vad, pusztán azért, mert ez így volt rendjén. És kapaszkodj meg: mindegyik háziállat a fazékban vagy a tepsiben végezte anélkül, hogy végrendelkezett volna. Úgyhogy ha ezzel kapcsolatban ellenvetésed van, akkor most ne olvass tovább, mert lesz ennek a sztorinak csúnya vége is.

Szóval, a reggeli órákban, mint mindig, akkor is ment egy birka a fűre. Vályúban víz neki, takarmánynak meg ott volt az egész gyep. Estére a birka rendszeresen degeszre ette magát, mert amíg a lánc engedte hatósugaron belül füvet látott, azt mind egy szálig lelegelte. Így a jószág is mindig jóllakott, a gyep is mindig rövidre volt vágva, és nem mellesleg a trágyázás is meg lett oldva.

Az ominózus nap is kint játszottunk a réten az öcsémmel. Mit játszottunk? Kovbojost. Mint szinte mindig. Az akkor menő volt. Egyikünk volt Gonjkónitics, másikunk meg Oldsatterhand. Aztán cseréltünk. Mondjuk a bozdafából készített íjat nemigen akartuk odaadni egymásnak – a nádból készített vesszőket meg pláne nem.

A játék menete szerint éppen menekültünk a meszkalérók elől. Futottunk, mint akit tényleg kergettek, közben meg ordítottunk hátrafelé, hogy „meszkálérók, meszkálérók!” – neröhögjél, teisígyjáccottál mindig. Tudom, mert mesélték. Szóval, futottunk, mint akiket tényleg kergetnek, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az egyébként addig békésen legelésző birka futásnak ered. Hamar rájöttünk, hogy előlünk fut, hiszen csórikám nemigen értette azt, hogy miért fut felé két embergyerek ordítozva, hadonászva, ő valszeg csak azt értette az egészből, hogy ez itt neki most nagyon nem lesz jó, tehát futnia kell.

Pedig ha tudta volna szegény birka, hogy pont akkor nem lesz semmi baja, ha egy helyben marad! Dehát az akolban nem képezték ki rendesen a birkatürelemre…

Ugyanis ahogy futott, hirtelen el is esett. Hiszen a lánc, amihez ki volt kötve, az véget ért. És ahogy véget ért a lánc, úgy ért véget a futás is – és lett belőle egy hatalmas nagy előreszaltó.

Öcsémmel ketten megálltunk, hirtelen nem értettük a történést. Majd miután összeraktam az agyamban az összeraknivalókat, biztatóan kisöcsémre néztem, és azt mondtam neki, hogy megvan az új játék…

…és tényleg meglett aznapra az új játék….

Bár először tényleg az ellenséges indián törzs harcosai elől menekültünk, akaratlanul is elkövettük azt a hibát, hogy a kipányvázott birka felé futottunk. Az meg – mint ahogy fentebb írtam – azt hitte, hogy őt kergetjük. Mindezt tapasztalván én úgy határoztam, hogy a játékban eztán a birka lesz a kommancs törzs, és mi meg jól megtámadjuk. Azaz, ordítva felé fogunk futni, és milyen jó lesz majd látni, ahogy a birka hatalmasat zakózik a lánc végén.

Így is lett.

Futottunk ordítva, a szegény jószág meg nyaka közé kapta a lábait, és futott, mint akinek muszáj. Aztán meg taknyolt egy hatalmasat, mert azt meg tényleg muszáj volt neki.

Ezt játszottuk egy darabig. Hogy meddig, azt nem tudom, de hogy nagyon sokszor elesett a birka, azt biztos. És most tedd le szépen a telefont, ímélt se írjál senkinek, főleg az állatvédőknek ne… egyrészt azért, mert látom, nem figyeltél, mindez bazi régen volt, elévült a dologk, olyannyira, hogy már arra sem emlékszik senki sem, hogy milyen íze volt karácsonykor ennek a birkának, miközben ott feszített a hagymástörtkrumpli mellett a tányéron. Másrészt azért ne, mert ha lenne egy időgépem (ami sokak szerencséjére nemvan), akkor most visszamennék az időben, és igencsak nyakoncsapnám múltbéli önmagam, hogy miért ilyen hülye, hogy kipányvázott birkákat kerget. És nem, nem szólt volna rám akkor érte semmiféle omduccmani szervezet sem. Úgyhogy vagy olvasol tovább nyugodtan, vagy nyomsz egy eszket a bal felső sorban, de erről többet nem akarok beszélni.

Szóval a birka vagy százezerszer dobott egy előreszaltót. A végén már akkor is futásnak eredt, mikor mi ketten csak ránéztünk. Szerencsétlen biztos sokkot kapott, és gondolom, már nagyon elege lett az egész mókából. Persze nekünk nem. Mindaddig nem, míg az egyik ilyen nekifutásos menet után a várt birkaelesés elmaradt…

…a lánc végén, ahol egy hatalmasat kellett volna esni a jószágnak, nem történt semmi egyéb, mint az, hogy a birka futott tovább. De nagyon gyorsan.

Földbe gyökerezett a lábunk hirtelen. Nem tudtuk mire vélni, hogy mostakkor miisvan. Aztán rájöttünk nagynahezen.

Annyit rángatta a birka a pányvát, hogy az kilazult a földben. És minél többet rántott rajta eséskor, annál lazább lett. Minek végeredményeképp az utolsó futásnál kijött a helyéről, így a jószágot már nem kötötte semmi a portánkhoz – hozzánk meg végképp nem.

Mire leesett a veddmárfel, a birka már nagyon messze járt. Nyílegyenesen vette célba a horizontot, és úgy futott, ahogy a torkán kifért. Amit a mai eszemmel meg is értek – de az akkorival aligha. Mentünk mi egy darabon utána, dehátugye nekünk összesen volt annyi lábunk, mint a birkának, nomeg minket nem is kergetett senki sem.

Úgyhogy pár perces egyre lassúbb futás után feladtuk a keresést, egyrészt a fáradság miatt, másrészt meg már nem is láttuk a birkát, olyan messze járt.

Nademostakkormilegyen?

Hogy mondjuk el otthon, hogy eltűnt a birka?

…vakartam is a fejem de rendesen.

De miután én már akkor is a problémák nagy megoldómestere voltam, hirtelen nagyon jó ötlet jutott az eszembe! Miszerint: még alig van dél. A birkát este kell bevinni. Addig nem szólunk róla, és ha nem lesz meg, hát nem lesz meg, mi semmit nem tudunk róla, hiszen mi olyan áldottjógyerekek vagyunk, nemtudunkmi semmitsenem. Főleg én ugye. Namegpersze, ahogy nagyszüleimtől hallottam, a jószág mindig hazatalál. Úgyhogy az is lehet, hogy estére visszajön a birka – bár mondjuk ezügyben már akkor is hatalmas kétségeim voltak, ismerve az előzményeket, hogy miért is szaladt el a szerencsétlen.

Fújtunk hát egy nagyot, és mintha mi sem történ volna, bementünk ebédelni.

Talán mondanom sem kell, hogy a nap hátralévő részében két olyan áldott jó gyerek, mint amilyenek mi voltunk, nem volt az egész földkerekségen se. Fülünket-farkunkat behúzva közlekedtünk, egy pisszenést se szóltunk, és igyekeztünk mindenben a legnagyobb segítségre lenni.

Szegény nagyanyám! Egész álló délután dícsért bennünket, hogy még két ilyen áldott jó gyerek, mi amilyenek mi vagyunk, nincs is az egész földkerekségen se. Nem tűnt fel neki, hogy mi, akik amúgy alapjáraton is pörgünk annyit, mint másik öt gyerek padlógázon, most nem csinálunk más egyebet, csak sertepeltélünk körülötte. Pedig ha tudta volna az igazat!

De ahogy szokták mondani: ki mint vet, úgy alussza.

Eljött a késő délután, majd esteledni kezdett.

Nagyanyám pedig elindult ki a birkáért a gyepre…

…

…

Ahogy ment ki a portáról, bennünk minden egyes lépésénél egyre jobban omlott össze a világ. Mi lesz most? Hogy lesz tovább? Mi fog történni? Okés, megvolt a terv, de hát az még nem egy életbiztosítás… főleg úgy, hogy a jószág igen nagy kincs volt már akkoriban is…

Ahogy nagyanyám kiért a rétre, észrevette, hogy nincs meg a birka. Ami mondjuk nem volt nagyon nehéz, lévén, hogy a hatalmas füves terület sivárságát és monotonságát mindeddig egy pont tette színesebbé: a birka. Ami most éppen nem volt ott.

Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet. Miért is értette volna? Hisz eddig minden este ott volt… Kérdőn felénk fordult: - Hol a birka, gyerekek?

Már épp válaszolni készültem, hogy „milyenbirka”, vagy hogy „minemtudjuk” vagy hogy „aztsetudtuk, hogy van birka”, mikor öcsémnekem összeroppant a hatalmas lelki teher súlya alatt, és elkezdte a rívást. A puhap.cs… Taknyanyála egybefolyt, úgy bőgött, közben meg alig érthetően mondta, hogy „ehelelkehergettühükkk”… …a vamzer…

Nagyanyámon látszott, hogy sem a szemének, sem a fülének nem hisz. Aztán amikor felocsúdott, levette kendőjét a fejéről, és jobb híján azt vágta hozzánk. Persze mi szaladtunk előle, mert okés, hogy a birka lekörözött bennünket, de emberi mértékkel igen fürgék voltunk mindketten – úgyhogy a verést megúsztuk.

Aztán persze, mikor kissé lenyugodtak a kedélyek, épp csak annyira, hogy nagyszülém első gondolata ne az legyen, hogy elás minket a ganédombon, illetőleg kisöcsémet már ne rázza a rívás, töviről hegyire fel kellett vázolnunk az eseményeket. Nnnna, akkor kapta nagyanyám a második agyfaxt azon a napon….

…jött az este, és vele együtt a nagyapám.

Mi akkor xartunk be aznap harmadjára. Először akkor, mikor elfutott a birka, másodszor akkor, mikor nagyanyám ment ki a gyepre, és harmadjára akkor, mikor nagyfatert megláttuk leszállni a bicikliről. Tudtuk jól, hogy az öregnek első a jószág, aztán szép sorban a világ összes többi dolga. És mi meg megrövidítettük a leltárt egy cseppet….

Mikor az eset ismételten felvázolsára került, a várt szidalom helyett nem érkezett semmi. Csak egy olyan igen érdekes arckifejezést láttunk a nagyapámon, amit akkor még nem tudtam hova tenni. Majd csak jópár év múlva, mikor én is szülő lettem, akkor értettem meg ezen arckifejezés lényegét. Furcsa grimasz volt, ami mint mára kiderült, egy hivatalból igen nehezen elfojtott vigyorból született. Hiszen mégsem lehet együttérzően mosolyogni olyanon, amin nem kellene, de a szíve mélyén az ember ilyenkor röhög, mint az állat. Hát, valami ilyesmit élt át nagyfaterom is akkor.

….

….

A következő pár nap valóban eseménytelenül telt számunkra – és szerencsére más számára is. Valóban jó gyerekek voltunk. Szót fogadtunk, nem hangoskodtunk, és az indiános játék sem ment olyan vehemensen. A megszokott meszkalérótámadások elmaradtak, helyette a horizontot figyeltük, hátha feltűnik ott az elkergetett birka.

…

…

Harmadnap aztán kiabált be a kapun valaki.

Megyünk, nézzük ki az.

Az ötödik szomszéd az utcából.

Kalapját félretolva kérdezte nagyapámtól:

- Pistukám, nem a tiedé véletlen az a birka, lánccal a nyakán? Ott legel az enyimim közt, gyere mán el érte…