blogomnekem

….az alábbi történet ugyanúgy igaz, mint az eddigiek. A különbség csupán annyi, hogy nem feltétlen annyira vicces…

Pár napja megyünk Fiamnekemmel az autóval. Belváros, napközben, kicsi csúcsforgalom – már ami egy kisváros csúcsforgalmát ez jellemezheti.

Közeledünk egy gyalogátkelőhelyhez. A gyalogos népség – ahogy szokott – mindenféle körültekintés nélkül lép le a zebrára. Minek is nézzen ugye szét?! Úgyis neki van elsőbbsége… igaz, a fékútról, mint a mindennapi közlekedés egyik szakzsargonjáról esetleg majd csak akkor szerez némi tapasztalást, miután majd a kórházban magához tér, és közlik vele, hogy igen, elsőbbsége van, de a gépjárműnek – mégha az óvatosabban is közelíti meg a kijelölt gyalogátkelőhelyet – kell némi párméter, mire meg tud állni. A karosszéria meg még azért mindig keményebb, mint az emberi korpusz…

Na de mindegy is, nem is feltétlen ez a lényeg. Ahogy mindig, most is a sebességet jelentősen csökkentve közelítettem az említett hely felé, nehogy valaki lelépjen elém. Mindazonáltal, hogy nem csalódtam, azért csak csalódtam – de rendesen.

No nem azért, mert úgy lép le a járdáról az Isten barma, hogy nem néz szét, hanem azért, ahogyan viselkednek egyesek embertársaikkal.

Történt ugyanis, hogy egy idős bácsi elindult az úttest egyik oldaláról a másikra. Szegénykém sántított erősen, bottal járt. A sebessége enyhén szólva is lassú volt…. olyannyira, hogy majdhogynem szó szerint percenként tett meg egy métert.

Mi voltunk a zebránál az első autóval, úgyhogy premierplánban láthattuk azt, ami történt.

Bácsi botorkál, alig bír szerencsétlen menni. Nem elég, hogy sántít, még a bal karja is szemmel láthatólag le van bénulva.

…egyszer csak elviharzik mellette egy középkorú hölgy. Tudod, az a fajta, aki otthon sinkófával várja a férjét esténként, aki hajcsavaróval a fején lesi a Lusziszitát a tévében. Az a fajta, aki a sarki kisboltban a tízdeka parizert is olyan ordenálé stílusban kéri ki, hogy az ember legszívesebben kettéhajtana rajta egy colos vasrudat. Az a fajta, aki mindig és mindenbe beleköt, majd ha őt magát éri bármily jelentéktelen sérelem, visítva követeli a jussát. Az a fajta némber, aki az igazság örök bajnoka, mindaddig, míg az neki kényelmes…. nos, akkor és ott ez neki nemigen volt kényelmes. Úgy ment el a bácsika mellett, hogy még a fejét sem fordította felé, nemhogy segített volna neki – pedig elkelt volna neki a segítség bőven.

…a bácsi pedig csak megy rendületlenül, totyogja a saját centimétereit…

…közvetlen ezután megjelenik egy fiatal Miszter Manáger. Fényeslépő, drága nadrág, szövetkabát, laptoptáska – ahogy kell. Tipikusan az a fajta űberkocsog, akiről messziről lerí, hogy valami nemvenincs diplomával döngeti az élet vasajtaját, majd mikor rájön arra, hogy a papírral sok minden adtak a kezébe, de észt és tapasztalatot nem, a következő helyijáratú autóbusszal már megy is a mekibe mosogatni. Az a fajta jelenség, akikből jóval több van, mint elég.  Azoknak a véglényeknek az egyik díszpéldánya, akinek az öntudata az eget veri, embersége pedig a béka feneke alatt leledzik valahol. Öles léptekkel megy át a zebrán, persze közben úgy nyomkodja az ájfónt, mint akinek az élete múlik rajta. Majd föllöki az öregurat, olyan lendülettel megy el mellette. Persze, hiszen ki kellett, hogy kerülje. Nehogymámajdmegálljonsegíteni! Hiszen a biznisz az nem vár!

…a papa meg csak megy, szégyenében, hogy olyan lassan halad, föl sem néz a zebráról…

…szinte ezzel egyidőben lelép az úttestre egy huszonéves csávó. Tipikus plázamajom, a maga kis csőnacijában, a nyaka köré tekert divatos sállal, szándékosan összekócolt séróval. Amolyan húdenagyontrendivagyok fajta, aki a divat hívó szavát követve menni is alig tudott a b.zigatyában, de mégis olyan peckesen próbált lépést tartani saját lendületével, hogy csak na. Ő is, akárcsak az előző két delikvens elsuhan a bácsi mellett. De! DE!  Nicsak, mondom Fiamnak, nicsak! Mintha megállna egy pillanatra, segíteni…. de csak nem. Mégsem. Talán a neveltetése miatt egy belső hang megszólalt benne, hogy hellókiccsávó, nemekénemegállni, de hamar szájkosarat rakott őkegyelme a lelkiismeretére, mert egy szempillantásnyi megtorpanás után ugyanúgy továbbrobogott ő is.

…a bácsi köbö ekkor járt félúton a zebrán…

…

…

…és nálam köbö ekkor szakadt el a cérna…

Majrémadzag kiköt, ajtót kivág – megyek oda a papához. Segíthetek? – kérdezem. A papa könnyes szemmel rám néz, nem szól semmit, csak bólint. Belémkarol, átmegyünk a túloldalra. Igen nehezen fellép a járdára, kísérem még egy métert, megbizonyosodva, hogy meglegyen az egyensúlya. Csak annyit mond nekem, hogy köszönöm – azt is csendben, mintha szégyenlené, hogy segítségre szorult.

…közben a szemközti sávban még mindig nem indult el a forgalom. Az ott álló autó vezetője csak néz rám, mint aki nem látott még fehérembert. Sokkotkaptál, mi?! – gondolom magamban. Az én kocsim mögött ott dekkol a helyijárat, ahogy szállok be, a sofőrje félre nem érthető gesztusként széttárja a kezét, mintegy kérdezve, hogy miazanyámat csinálok… huhhh…. hirtelen több gondolat is megfordult a fejemben. Elsőnek az, hogy odamegyek, és közlöm vele, hogy attól, hogy a gépjármű nagy és erős, még nem feltétlen jelenti azt, hogy a sofőr is hasonló tulajdonságokkal bír – főleg akkor nem, mikor kiszáll a flaszterre. Főleg akkor nem, mikor kicsit alul vagyok bútorozva toleranciakérdésben. És főleg akkor nem, ha fölb.sszák az agyamnekem.

De inkább nem szóltam semmit. Legyintettem egy nagyot, visszaültem a kocsiba, és mentünk tovább a dolgunkra. Még futólag odaintettem a szemközti sofőrnek, és jól tagoltan mondtam neki (hátha tud egy kicsit szájról olvasni), hogy gratulálok, nomeg a mögöttem lévő buszsofőrnek bemutatás helyett egy ujjal igazítottam meg a belső visszapillantó tükrömet.

Belefért az időnkbe mindez? Bele. Másnak belefért? Nem.  Nehéz volt segíteni?! Nem. Másnak nehéz volt?! Igen.

Baszkikáim, ha legalább elsuhantok mások mellett, legalább b.sszátok tarkón egy kapanyéllel, hogy ne szenvedjen annyit! Ha már lerí rólatok az ész, a tudás, a hatalom, akkor éljetek már vele, ha erre alkalom adódik! … és imádkozzatok, hogy nektek soha ne kelljen semmiben segítség…

….na mindegy. Van aki ilyen, van aki ilyenebb.

Szerencsére mi mások vagyunk.