blogomnekem

Előzmény:

- A 23 éves E. Zsanett következetesen állította, hogy öt rendőr 2007. május 4-én hajnalban egy közúti ellenőrzéskor megállította Budapesten, egy sötét mellékutcába vitte, majd ketten megerőszakolták, amit három társuk végignézett, végül hazakísérték és még 20 ezer forintot el is vettek tőle. A rendőrök mindvégig tagadták bűnösségüket. Az eset azóta „A Zsanett-ügy” néven vált ismerté a hazai kriminalisztikában. -

... .... ....

Hősünk – akiről ez a megható történet szól – pár éve az MHSz (Magyar Hímzők Szövetsége) egyik kétnapos összejövetelén volt. Első nap hímeztek, hámoztak, ahogy kell – minek is részletezném, tudod Te, hogy ilyenkor mi a pálya.

Este azonban enyhén szólva is másképp alakultak a dolgok, mint ahogyan az előre el lett tervezve…

A fenenagy baráti beszélgetések közepébe egyszercsak egy illusztris úriember csöppent, aki az MHSZ alelnöke, és közölte az épp jelen lévő díszes kompániával, hogy mostakkor szépen mindenki fogja magát, és elmegy vele vacsorázni az alig tíz kilométerre levő megyeszékhelyre. A számlát Ő állja…

Nakérlekszépen, lett is nagy nézés mindenfelé: nem elég, hogy az Alelnök Úr megjelent, nem elég, hogy megszólította, mi több, kerek mondatokkal tisztelte meg a jónép egy részét (najó, amúgy is szokott ilyeneket csinálni), még meg is hívja vacsorázni a büdösbagázst! Hidd el, volt, aki sírva is fakadt a meghatottságtól…

Szóval, illaberek-nádakerek, gyorsan kocsiba pattant mindenki, nehogymá itt majdan a meggondolás ténye forogjon fent – azé egy potya kajapiamiegymás azért az csak nem mindennap van a hímzőkörben!

Hősünk szerencsétlenségére a barátai (illetve pontosabban a „barátai”) autójába ült be. Csórikám gondolta, hogy ha már nem ő a sofőr, akkor a vacsi mellé letesz némi árpakólát meg elolvas egy-két novellát is… a kis barom. Még nem is sejtette, hogy mi vár rá.

Menet közben útba esett egy kis faluban egy amolyan rejtőjenős ihletésű könyvtár. Naodabekellettmenni, mert azért csak kell a kultúra… Embereink bementek, és Hősünk – aki egyébként nem abból az ijedős fajtából való – odabent kicsit szorosabban fogta a zsebében a tizescsomag papírzsepit, mer azért az a szubkultúra azért az szubkultúra volt a javából. Ne részletezzük, szerintem vágod, mi van olyankor, amikor a sok kocsog pesti srác bemegy egy mérsékeltebb szinten ismert nógrádi falu könyvtárába… hát volt nézés is, meg visszanézés is. Meg biliárd. Merazjó.

Hősünk – aki persze nemcsak hímezni, de biliárdozni is nagyon tud – rögvest kihívóra akadt. Viszont tapasztalatból tudta, hogy ilyen helyen mit is jelent a biliárd. Saját kilyuggatott bőre alapján tanulta meg, hogy itt most vagy olvasás lesz, vagy futás, deazrohadtqrvagyorsan, így előre kinézte a menekülő útvonalat. Ajtó egy, az is inkább csak a bejárást szavatolja alapjáraton, a kijárást meg csak zárórakor, de akkor meg nem opcionális jelleggel… könyvespolc az ajtó mellett, az olvasójegy leadása nélküli hirtelen fejveszett távozást megelőzendő, ráadásul a könyvtárosnő sem nő volt, ellenben nyomott vagy százhúsz kilót és verte az egykilencvenet… a helyi olvasókör tagjai harcedzett regényírók, némelyik saját nyomdával büszkélkedhet. Szóval, az esély arra, hogy egy nyertes biliárdmeccs után innen a hímzőkör tagjai hiánytalan és megszakítás nélküli végtagokkal hagyják el az olvasószobát, kezdett a nullához redukálódni. De Hősünk nem lenne hős, ha nem vállalta volna a kockázatot: leállt biliárdozni. … és ez lett kálváriájának az első lépcsőfoka.

Merthogy a hímzőkör sokmindenhez ért, de tényleg sokmindenhez, de az olvasáshoz nemigen. És itt a biliárd egyet jelentett a tudománnyal: hamarosan mindenki kezében lett egy-egy kisebb könyv. Az asztalon meg tíz négyzetméter novella. Helyi íróktól, helyi kiadásban. Nehéz nyelvezettel. Szóval, amolyan igazi könyvmolyoknak való ötperces tanulmányok… érted Te, minek ragozzam.

Naszóval, hogy azért a vacsora is meglegyen, a biliárdmeccs el lett veszejtve: merthogyazért még mindig jobb némi szégyenérzettel étkezni, mint teszemazt jobb alkar nélkül. Még a villát is nehezen lehetne megfogni. Ennek örömére nem pofonok jöttek, hanem újabb könyvek – de azok kötelező jelleggel. … namindegy, a vége az lett, hogy nem lett volna vége, ha a vendéglátó Alelnök Úr azt nem mondja, hogy okés, lehet itt bárkinek olvasgatni reggelig is, Ő elmegy és vacsorázik. Aki vele tart, az vele tart, aki nem, az meg legfeljebb nagyon művelt lesz – de jóllakott semmiképp. Ez az érv azért hatott: mert a táborhelyen volt irodalom dögivel, mintahogy korgó bélrendszer is. Ellenben étel az kevésbé.

Úgyhogy elindult a menet újra.

… és a menettel együtt elkezdődött a rémálom is …

Az autóban öten ültek. Gyé vezetett, mellette Zsé, aki annak ellenére, hogy nem az a művelődős fajta, elolvasott pár könyvet – amitől rendszeresen kitör belőle a bunyószsolti. Hátul bal szélen Ká, a maga zsengeborsó száztizenhuszonvalahány kilójával, jobb szélen Csé, aki szintén nem férne bele egy nagyobb göncihordóba sem – természetesen mindketten olyan médiumszintre kiművelődve. Középen meg Hősünk, a maga kis kilencvenminuszakárhány kilójával, nemtúl délceg, ámbár annál szemrevalóbb termetével.

A gondok akkor kezdődtek, amikor Zsé úgy gondolta, hogy derohadtnagyonjóötlet az, ha hátranyúlva némi alkartekerést foganatosít a középen ülő utason… és a gondok akkor folytatódtak, amikor Ká és Csé mindezen felbátorodva kétoldalról kezdték el csépelni a számukra csépelnivalónak tűnő nemes korpuszt. Hősünk – akit igen kemény fából faragott ki az élet asztalosműhelye – egy huncut millimétert sem tudott mozdulni. Előtted van, nem?! Ott kuporogsz egy amúgy sem túlontúl kényelmes és tágas hátsó ülésen, melletted két bazinagy hústömeggel, akik egyébként sem zavartatják magukat, és minduntalan flatulentiálnak az orrod alá… és mindezen kellemetlenségek mellé még ott gyepálnak, ahol érnek – és Te egy centit nem tudsz arrébb mozdulni, védekezni meg pláne nem… vágod, nem, ez egy nagyon x@r szitu…

Szóval, ott verték Hősünket, ahol érték. Úgy, ahogy érték. Ököllel. Térddel. Könyökkel. Fejjel. Aki meg nem ütötte, az „csak” a karjait csavarta ki, szinte törésig… egyvalaki maradt ki a buliból, Gyé. Gyé, aki amúgy sem az a harsány fajta, ilyenre meg aztán pláne nem vetemedne soha. Persze. Azt hitted. Mert ez a Gyé, aki amúgy sem az a harsány fajta, ilyenre meg aztán pláne nem vetemedne soha, most ördögi vigyorral a képén, vérben forgó szemekkel, tajtékozó szájjal a volánt verve üvöltötte, hogy „Ez aaaaz! Aggyátok neki! Méééég! Agyaljátok csak!” Mindeközben Hősünk előtt rövid időre felrémlett egy nagy, hosszú alagút, melynek a végén vakítóan fehér fény látszott, ahol áttetsző ruhás szűzlányok integetnek kacéran felé, hogy igen, igen, tartson csak arra, mert ott jó lesz, de nagyon jó lesz. Zsé ekkor látta meg, hogy az enyhén szólva sem alélt, ám annál jobban mérges Hős az elolvasott irodalom (vagy a túl sok gyomorszájra mért ütés) miatt rögvest kiteszi a nagyvörösrókát a gépjármű kardándobozára, ezért megálljt parancsolt… épp időben, mert a kocsi ekkor fékezett az étterem előtt.

A hímzőszövetség alelnöke elé (mint ahogyan azt később a vacsoránál többször is megemlítette) a következő kép tárult: verda satufék – ajtók kivágódnak – Gyé röhög, demintazállat – Zsé majdnem kiesik, olyan művelt – Csé és Ká a hátsó üléséről kafferbivaly termetük ellenére egy impala kecsességével és gyorsaságával húznak el minél messzebb az enyhén szólva is megviseltnek tűnő, idegbajos tekintetű Hős elől, aki látható fájdalmak közepette szinte kiesik a flaszterre.

Miután lenyugodtak a kedélyek, és kölcsönösen meg lett említve egymás kedvesédesanyja mindennemű vonatkozásban, főleg a mindennapos elfoglaltságok terén, elkezdődhetett a vacsora.

Novella, regény, leves, főétel, desszert, kávé – ahogy szokott. Közben meg a duma – ahogy szokott. A kedélyes diskurzusok alatt kisvártatva föltűnt a vendéglátónak, hogy a máskor megannyira jó kedélyű Hős ezen az estén miért van olyan letargikus állapotban. Hősünk – aki mindig is nevezetes volt kendőzetlen stílusáról – a lehető legrészletesebben lemesélte az útközben történteket, külön kiemelve azt a tényt, hogy ő biza, egyéleteegyhalála, innen akkor is gyalog megy vissza a rendezvény helyszínére, még ha Győzike veszi föl miközben stoppol.

Nosza, több se kellett a büdösbagázs többi tagjának: csak úgy ontották magukból a sirámokat. „Mégis, mit képzelsz te gané, hogy ilyeneket mondasz rólunk?!” meghogy „Te ájkídókaratekungfuzol vazze, nehogymámajd mi verjünk tégedet!”… és ezen a ponton tört el végérvényesen az igazság amúgy is csak enyhén pislákoló mécsese. Merthogy az - amúgyilag teljesen logikusnak tűnő – érv mi lett? Hogy nem is az történt az autóban, amit és ahogy a Hős elmesélt. Hanem pont fordítva: miszerint őkegyelme nagyon erősre olvasta magát, és nem volt rest az autóban utazás közben jól összeviszaszanaszerteszéjjel verni három embert – a negyediket is csak azért hagyta épségben, mert épp az vezetett. Erre fényes bizonyíték az, ahogyan kiszálltak a kocsiból, amit egyébként már alig vártak, és akkor is csak épphogy megmenekültek, mint az szemmel is jól látható…  Ezen az Alelnök Úr is elgondolkodott. Mert mi is van most ugye tulajdonképp? Van egy állítás négy másik állítás ellen. A satufékkel megálló kocsiból saját tulajdon kétszépszemével látta, hogy szinte fejvesztve menekülnek az emberek. Az is tény, hogy az autó öt utasa közül csak egy amolyan ájkídókaratekungfus, ráadásul pont ő gyanúsítja meg a másik négyet, míg a nevezett másik négy személy maximum a mortalkombattal szokik jáccani, de ott is csak fejvédővel ülnek a monitor elé… Így hát a tényálladékokat figyelembe véve meghozta a majdhogynem halálos ítéletet: „Baz+ Hős, hát Te aztán jól elgyepáltad a többieket….”

… hát igen …

… hát igen …

A díszes társaságnak több se kellett: csak úgy záporoztak a válogatott szidalmak, hogy mostmáraztán tényleg elég, de tényleg, és nem elég, hogy egész úton szinte halálfélelmük volt egyetlen vadállattól, aki agybafőbe verte őket, még a végén ők szegényszerencsétlenek lettek meggyanusítva. Hősünk meg csak állt ott megszeppenve – holott három faluban híre van annak, hogy őt nemigen szeppenti meg senki – és csak csendben szitkozódott. Majd kisvártatva csak kimondta az azóta szállóigévé vált végzetes mondatot: „Bekaphassátok. Ez az egész olyan, mint a Zsanett ügy. Ahogy Ő, most én sem tudom bebizonyítani az igazam.”

…

…

… és azon a szent helyen, abban a szent pillanatban született meg Zsanett - akit addig a hímzőköri szövetségben mindenki csak Hősként ismert és tisztelt.

Történhetett úgy nagyjából pontosan saccperkábé épphogy mostanság lesz két éve…

Tagja vagyok én egy helybéli – hogyismondjam – hímzőszakkörnek. Mit tagja, alapítója! Nos, ez a nevezett hímzőkör minden év végén tart egy kis évadzáró megemlékezést, ahol kulturált környezetben, kötetlen beszélgetés és egyéb tevékenységek formájában búcsút veszünk a tárgyévtől, átbeszéljük az átbeszélnivalókat, megtervezzük a jövő évi feladatokat, miegymás. Egész jó kis összejövetelek szoktak ezek lenni – kár ezt túlbeszélni. Igen-igen művelt emberek vagyunk, de nem ám azok az arcosharcos fajták, akik minduntalan traktálják a jónépet mindenféle baromságokkal, hanem olyan bibliofil típusok, akik folyamatosan képzik tovább magukat, hogy majdan még megvilágosultabban tekinthessenek a mindennapi nehézségek elé. Alkoholt vajmi ritkán fogyasztunk, szinte kizárólag csak akkor, ha valami nevesebb ünnepet ülünk meg. Ehelyett mi olvasni szoktunk, mert a kultúra az fontos. Főleg nekünk.

Viszont két éve egy kicsit sokat olvastunk…

A város egyik kevésbé ismert, és ezáltal tulajdonképp a nagyközönség által alig látogatott műintézményben lett meghirdetve a művelődési est, egy afféle könyvtárban. A megbeszélt időpontra megjelent a hímzőtársaság színe-java, akik abban az évben tevékenyen részt vettek a szakkör működésében és működtetésében. Leemeltük a polcról a legolvasottabbnak tűnő könyvet, és először közösen áttanulmányoztuk. Sokatmondó, egyszavas címe volt: „Itallap” (2012-es kiadás. Írta és kiadta: Alabárdos. Keményfedeles kötés, terjedelem: 6 oldal. Az ISBN szám nagyon el volt mosódva…) . Szóval, együtt elolvastuk. Mindenki kiválasztotta a neki megfelelő kiadványt: volt, aki rögvest egy nagyobb lélegzetvételű regényt, volt, aki csak egy pár oldalas esszét választott, a többség viszont amolyan négyperces novellákkal kezdett. Ahogy ilyenkor mindig is szoktuk, mindenki önállóan tanulmányozta a sajátját, majd esetleg javasolta a többieknek, hogy olvassák el ők is – persze, csak és kizárólag akkor, ha jó volt. Most sem lett volna másként, ha valaki a társaságból úgy nem dönt, hogy ezen a napon mindenki egyforma novellát fog olvasni – egyszerre. Aztán pedig majd meglátjuk, hogy mit tanulmányozunk még. Nos, hirtelen ott termett az asztalunknál a könyvtáros, hóna alatt köbö tizenkettő négyperces novellával, asszem valami olyasmi címe volt, hogy „A szarvas, aminek kereszt van az agancsai között”. Huhh…. első olvasásra kicsit száraznak tűnt az anyag, másodikra már láttam a lényeget a sorok között, és ha jól emlékszem, akkor a harmadik-negyedik átlapozásra értettem meg csak a mondanivalóját. Mint kiderült, a többiek találtak benne vicces részeket is, úgyhogy egyesek már nevetgéltek, sztorizgattak egymással. Ekkor a soron következő program szerint áttértünk az esszékre… Nnnna, ez nagyon jó volt, főleg, hogy a könyvtárban szinte csak és kizárólag valami borsodi írónak a pályaművei voltak – viszont azok szinte korlátlan példányszámban. Nem túlzás, ha úgy aposztrofálom, hogy még a csapból is ez folyt. A baj az volt vele, hogy a hagyományaink értelmében egy esszé mellé mindenképp el kell olvasni egy novellát is. A második-harmadik fejezet elolvasása után némelyikünk szeme elég véreres lett, gondolom, a könyvtár kivilágítása miatt, ami azért hagyott maga után kívánnivalókat.

Miután egész évben egy csapatként dolgoztunk – pontosabban hímeztünk – most is egy csapatként olvastunk, és hogy még jobban összekovácsolódjunk, ugyanazokat a könyveket vettük a kezünkbe. Mondjuk kivétel itt is volt azért (mert melyik csapatban ne lenne…). A hölgyek például nem voltak hajlandók a nehezebben megérthető novellákba még csak bele se pillantani, ők ehelyett holmi kis pletykacikkekből szemezgettek, amolyan külföldi divatmagazinokból kiollózott, tojás- vagy mogyorószínű színes lapokkal. Az esszék helyett meg ilyen mezőgazdasági kiskönyvet vettek elő, ami a narancs- és őszibaracknemesítésről szólt. Komolytalanok… Na meg hát a Béla…. hát Őt nem is tudom, miért hívtuk meg. Őkegyelme azért nem az az agyonolvasott fajta. Hogy finoman fogalmazzak, nem az agya tanulmányozásáért rabolják majd egyszer az ufók. Naszóval, Ő sem olvasott novellát, sem esszét, helyette sportolt. Súlyt emelt. Azért itt tudnod kell, hogy én se vagyok nagyon eltévelyedve a sportok terén, nem csak hímzéssel töltöm a napjaim, rendszeresen gyúrok is. Mondjuk nem mindig látszik rajtam, de tényleg ki vagyok gyúrva. Ellenben így rögvest láttam, hogy a Béla nem tömegesít, hanem szálkásít – kis súlyokkal dolgozott nagy szériában. Olyan fél kilóssal. Bicepszre dolgozott, mert csak az asztaltól a tekintetéig emelgetett, de nem jól. Először lassan, ahogy kell, majd mind gyorsabban, erőteljesebben. Mondtuk is neki, hogy ha már nem olvas velünk, legalább eddzen rendesen, de Ő ránk se hederített. A vége persze az lett, hogy nagyon hamar elfáradt, és mint ilyenkor mindig, mikor az edzés közben a testében felhalmozódott tesztoszteronnal a szervezete nem tud mit kezdeni, elkezdett előbb kicsit szédülni, majd a végén már az asztaltól is csak segítséggel tudott fölállni. Amatőr… és még Ő nevezi magát sportembernek… haggyukmá….

Közben az este folyt tovább az előre megírt forgatókönyv szerint. A hímzőkartel szakágaként működő garabonciások először felolvasást tartottak az általuk tanulmányozott művekből, ami annyira tetszett mindenkinek, hogy a végén már velük együtt szavaltunk mi is. Olyannyira megemelkedett volt a végére a kulturális szintünk, hogy már egyre ritkábban vettünk könyvet a kezünkbe. Páran közben leléptek közülünk, arra hivatkozva, hogy nekik most kocsmázni kell menniük…. pffffúj…. undorító. Mocskos alkoholista népség. Pedig még Béla is abbahagyta az sportolást, és leült mellénk olvasni. Hiába no, a sport tartást és kiváló szellemi erőnlétet ad az embernek.

Na mindegy, nem is ez volt a hiba. Egyrészt nem vettük figyelembe a nagy olvasgatások közepette, hogy a fény nem a legmegfelelőbb, másrészt azzal sem számoltunk, hogy a létszámunk folyamatosan fogyatkozik. Másrészt a könyvtárostól minden esetben tizenkettő novellát kértünk el kiolvasásra, függetlenül attól, hogy mennyien is ültünk az asztalnál. De még nem is lett volna valódi hiba – sokkal inkább az, hogy elolvastuk mindet. Sőt, még akkor is elolvastuk mind a tizenkét novellát, mikor már csak hatan maradtunk. Ugyanazon szintidőn belül. Esszékkel kisérve. Szóval a vége az lett, hogy túl sokat olvasott mindenki…

Biztos tapasztaltad már Te is, hogy ha sokat olvasol görnyedten, nem megfelelő világításnál, egész egyszerűen változások indulnak el a szervezetedben. Először csak a szemed lesz véreres, szédülni kezdesz, fokozottabb szellemi terhelés hatására még a fejed is megfájdul, majd beáll a nyakad/hátad, ami miatt nehéz felállni az asztaltól, végül pedig, ha sokat ülsz, akkor még a lábad is elzsibbad. Főleg a szakdolgozatok leadása előtt szokott ilyen előfordulni sokmindenkivel…. Ilyenkor sajnos nem hagyod abba az olvasást, olvasol tovább, holott az olvasott anyag nem marad meg Benned. Olvasol, majd másnap úgy tűnik, hogy tudod, hogy olvastál valamit, de nem emlékszel semmire. Gondolom, ismerős ez a folyamat mindenki számára, aki kicsit is iskolázott… Nos, felvilágosítalak Téged, ez egy természetes folyamat. A test így reagál a szellemi túlterheltségre. Ez egyszerű biológia. Először a csak szemed lesz véres, majd a mozgásodban tapasztalsz némi változást. Ez van, ez ellen nem tudsz semmit tenni, max annyit, hogy kevesebbet olvasol.

…viszont okoskodni én is tudok. De az az igazság, hogy ha egy jó könyv kerül a kezembe, azt egyszerűen képtelen vagyok letenni, míg ki nem olvasom. Fölösleges fintorogni, jól tudom, hogy szinte mindenki ilyen. Főleg, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik hasonló nézeteket vallanak, akkor nem tudom időben abbahagyni az olvasást. Úgyhogy hiába tudom én, hogy biológiai értelemben mi fog történni velem ha egyszerre túl sokat olvasok, nem bírom ki… okoskodok én, de én is csak amolyan könyvmoly vagyok. Egyszóval az én testem is behódolt az elkerülhetetlennek.

A sok kis novella tanulmányozása azonban nem csak bennem, hanem a hímzőkör többi tagjánál is mentálhigiénés változásokat indított el…

Először csak a látásunk homályosodott el, majd a szemünk lett véres. Ez mondjuk betudható a már említett nem megfelelő fényviszonyoknak. Majd a hátunk/vállunk állt be, amitől maga a szék is kényelmetlenné vált, és kisvártatva azt vettük észre, hogy a sok üléstől elzsibbadt a lábunk – ugyanis nem tudtunk rajta megállni. A legjobban Bélának zsibbadt el a lába. Olyannyira, hogy szó szerint nem tudott rajta megállni. A többiek mondták is, hogy nem szabad a sportolás után rögtön olvasni, főleg, ha valaki nem is sportos testalkatú, meg nem is olyannyira nem is művelt. Merthogy gyakorlat teszi a mestert itt is. Nadeazért én se panaszkodhattam. Megfájdult a fejem a sok betűtől, és úgy elkezdtem szédülni, mint körhintázás után a búcsúban. Pár perc elteltével már nemhogy járni, már megállni sem tudtam magamtól, csak segítséggel…

Akkor néztünk csak szét: csak egy pár ember maradt a könyvtárban, a hímzők béközepe, a többiek valahová elmentek – gondolom, kocsmázni. Nnnna, akkor ez az este is meghalt… irány haza. Ahogy kiléptünk az utcára, a harsány fények hatására végképp elvesztettem a lábaim felett az uralmat. Nem részletezem: nem a saját lábamon mentem valakinek az autójáig, és hazaszállítottak. Bélát szintúgy…

…csak másnapra tisztult ki némileg a fejem. Biztos sokat olvashattam, mert egy darabig még emlékeztem a könyvek címére és tartalmukra, de egy bizonyos pont után már nem. Annyit tudtam, hogy míg mi művelődtünk a kemény maggal, addig a puhányabbja valahová valamikor eltűnt. Nem kis lelkifurdalásom volt, hogy én, aki összehívtam ezt az évzárót, nem figyeltem eléggé, hogy mindenki megfelelően szórakozzon. Nosza hát, írtam egy kerek kis körímélt, hogy elnézést, de nem így lett tervezve, hogy mi csak olvasunk, aztán a többi meg le van tojva… jöttek is a válaszok hamarosan, hogyhát ők még ilyen jó felolvasóesten még sosem voltak, és nagyon, de nagyon jól érezték magukat. Namondom, oké, hogy nyalizni kell, mertugye csak én vagyok a góré, deazértennyirenemá’… namindegy.

…eljött a hétfő, a hímzőkör szokásos foglalkozása. Jobban örültem volna, ha szerdán van a szokásos hímzés, mert mint az közismert, ami a szombat estéből szerdáig nem derül ki, az nem is történt meg… Úgyhogy kissé félve mentem el, hogy mit fogok kapni az ominózus nagylélegzetvételű olvasások után azoktól, akik idő előtt elmentetek közölünk. Amikor viszont megérkeztek, nemigen tudtam mire vélni a telifejes vigyorokat. Mikor aztán elővették a táskából a fényképezőt, akkor viszont megértettem mindent…. főleg, miután megmutatták a készült fényképeket.

Nos.

… nos …

Legyen elég annyi, hogy a képek egész mást mutattak, mint amire én emlékeztem. Mint már azt részleteztem, a sok olvasás okozataként nemigen voltam testem teljes birtokában. Olyannyira, hogy nemcsakhogy a könyvtár polcáról olvastam közvetlen a könyveket, hanem még be is estem a könyvespolcok alá a könyvraktárba (konkrétan azt sem tudtam addig, hogy van könyvraktár…). A novellákat egymás után lapoztam át, válogatás nélkül. Hát persze, hogy nem tudott az én suttyó hülye agyam mit kezdeni a sok információval: szépirodalom, versek, elbeszélések, szatíra, stb, stb…. minden könyvmoly tudja, hogy nem szabad a stílusokat (sokszor még az írót sem) keverni. De én meg megkevertem… Sőt, a fotón még olyan is volt, hogy közösen beszéltük meg az olvasottakat… meg olyan is, hogy mindenki egymást átölelve olvas… no meg persze az a momentum is, mikor már sokunknak zsibbadt volt a lába. De a legdurvább az volt a képeken, hogy ott volt majdnem mindenki a rendezvény végéig a könyvtárban – csak épp én nem emlékeztem rá. Csekély vigasz, hogy még volt rajtam kívül ilyen feledékeny ember. Persze, vigasztaltuk magunkat és egymást, mi inkább a hímzéshez és a horgoláshoz értünk inkább, mintsem a szépirodalmi művek olvasásához. Mindegy, mondták a többiek, majd legközelebb kevesebbet olvasok, épp csak addig, hogy ne mosódjanak össze a betűk. Mindenesetre az este nagy részére többünk csak azért emlékszik, mert ott volt dokumentálva fényképeken.

…summa summárum: az olvasást nem szabad túlzásba vinni.

Most már tudom biztosan….

A

Vettem én egyszer egy nagyonfajin sátrat. De még milyet! Egy olyan földobod a levegőbe, és már áll is típust. Mer az jó…. mondjuk később kiderült, hogy nem jó. De nagyon nem jó.

Egy alkalommal épp egy rendezvényen voltam, magammal vittem, merugye aludni csak kell valahol. Akkor jöttem rá az egyetlen előnyére – mert az összes többi tulajdonsága csak hátrány. Tudniilik ahhoz képest, hogy nem férsz el benne, elég nagy helyet foglal úgy összehajtogatva karikába. Ez a kétszemélyesnek mondott sátor akkora, hogy hacsak nem valami bömössel flangálsz, a csomagtérbe alig fér bele. És csak lábjegyzetként említem meg: azért megnézném én azt a két felnőttet, hogy mekkorák, ha ebben elférnek ketten – ésakkor a csomagokról még nem is beszéltünk, hogy hova rakják, merthogy a sátorba nem, az biztos mint a hótziher. Míg más VALÓBAN kétszemélyes sátor majdhogyem elfér a hasitasiban… ha meg a túra végén azt mondod, hogy gondosan kiszárítod, akkor aztán lemegy a tej a fejedből: azért egy sztenderd háromnégyzetméteres lakótelepi konyhában ha kiteszed a sátrat szárítani, ott már nemigen főzöl aznap kávét. De mást se nagyon. Modjuk a nappaliba befér – de akkor meg a barátokköztöt nem tudod nézni. Szóval úgy x@r az egész, ahogy van.

A vitathatatlan előnye a többi sátorral szemben az, hogy csumarészegen is tökéletesen föl tudod állítani. Na persze, ha legalább ötvenszázalékon tudod magad pörgetni. Olyan épphogygömbölyűatalpam szinten.

Szóval, rendezvény. Csináltunk ezt-azt, melóztunk, majd jött az ilyenkor elkerülhetetlen és kötelező „namostmátéllegigyunkmegvalamit” kezdetű monológ… nabaz+ … igyunk. Mer azért azt itt tudni kell, hogy én szeretek inni, csak nem bírok. Nademindegy. A lényeg, hogy ittunk. Agancsoskóla-sör kombó. Nem egy. Több. … még több. Még K.Sanya is tukmálta rám a cuccot (ugyemegmondtam, Sanyi, hogy benne leszel…). Na mindegy, szerintem úgyis vágod, hogy mi lett az este vége. Mikor már úgy éreztem, hogy most már aztán tényleg nem vagyok szomjas (amikor már nemcsak tudod, hanem érzed is, hogy tényleg forog a Föld), elindultam, hogy megkísérlem fölállítani a csodasátramat. Akkor világosodtam meg, hogy persze, hogy föl tudom állítani, hiszen ezt csak föl kell dobni a levegőbe, és már kész is! Hisz ilyet már csináltam ezzel nemegyszer! Rögvest rá is jöttem, hogy ennek a technikának a kiagyalója igen sok időt tölthetett anno vúdsztokkban, ott pedig rájött, hogy az elme és a korpusz  más dimenzióba való helyezésével nemigen lehet sátrat verni… Na de ezzel más a helyzet! Itt nincs sátorlap, cövek, cölöp, külső-belső vászon. Itt csak a sátor van. Ezt feldobod, és már kész is! Királyság!

Nosza, kivettem a csomagból, és feldobtam. Rutinosan odébb léptem (na jó, odébb dőltem), hogy nehogy rámugorjon a cucc. Erre az igen szép ívben röpült föl, elegánsan, mint valami nagyobb méretű diszkosz, majd egy pillanattal később kevésbé elegánsan, de ugyanabban a formájában visszaesett a földre – tán még pattant is egy kicsit. Énmeg csak néztem nagy okosan, hogy mostakkormivan… Megint feldobtam. Az eredmény ugyanaz lett. Visszaesett, anélkül, hogy kinyílt volna. Húb@sszameg, elrontottam – ez volt az első gondolatom. A második meg az, hogy énhülye nem vettem le a biztosítókötelet róla – perszehogy bebiztosítva nem nyílt szét. A harmadik gondolatom az volt, hogy nem így kellett volna levenni a biztosítókötelet, ahogy én – mert olyan szépen képen vágott a kezemben szétnyíló sátor, hogy az amúgy is instabil egyensúlyi helyzetemet konkrétan a nullára verte...

Igazából a többi már nem is érdekes. Megkerestem a bejáratot (hidd el, nagyon nem volt egyszerű a sötétben, feje tetején álló sátornál, miközben forog a Föld, és csak a fűben tudsz kapaszkodni) - bemásztam, és durmoltam reggelig.

…na de ha azt hiszed, hogy ezért nem jó ez a sátor, akkor tévedsz. Amikor a fönti sztorit megéltem, akkor már úgymond rutinos felhasználója voltam ennek a produktumnak. Ami most jön, az az igazi esettanulmány. Szociológiai és pszichológiai szempontból egyaránt.

A történet megintcsak egy rendezvényen játszódott le. Hosszú hétvége, együtt a csipetcsapat, sok jó-, meg pár kevésbé jó ember. Szóval egy karaj kis összeröffenés. Megérkez, kipakol, feldobóssátor üzembehelyez… és megelégedetten nézek körbe, hogy igen, igen, milyen jó ötlet volt ez a sátor, hisz csak a szűk környezetben tízből ötnek ilyen van… énhülye még akkor nem tudtam, hogy még mások se tudják a tutifrankót. De mint első felhasználó, bizakodva néztem a jövőbe. Mint utólag kiderült, nem kicsit elhamarkodottan…

Az a két nap egész jól eltelt, egy hiba volt csak, hogy a kétszemélyesként árult sátor rohadtul nem kétszemélyes. Max csak akkor, ha két gyerekről beszélünk, máramennyiben az a két gyerek alsó tagozatos kisiskolás. Egyéb esetben keresztben kell benne feküdni, mert vagy a fejed, vagy a lábad ér bele a sátor falába. De úgy meg már melletted nem fér el senki. Arról nem is beszélve, hogy felülni sem tudsz benne, olyan alacsony… Na mindegy, mindezen hiányosságokat észre sem vettük, mert mint mondottam, egész jól eltelt a hétvége, volt időnk és lehetőségünk másra figyelni.

Hanem amikor eljött a sátorbontás ideje a cummendáré végén, akkor már kicsit izgalmasabb dolgok történtek…

Vasárnap. Buli vége. Megreggeliz, cumót összepakol, kocsiba berak, sátor utoljára. Aha. Legalábbis ez volt a terv. Hárman büszkélkedhettünk teljes mellszélességgel ilyen sátorral a szűkebb haveri körből. A sajátját Csabi fogta, meghajtotta ahogy az a csomagoláson le volt rajzolva, és összehajtotta, ahogy kell. Balázs és én pedig egymásra néztünk: óóóó, egyszerű ez, mint orrot fújni, menni fog ez. Csináljuk versenyre! Merugye azt tudni kell, hogy mi mindenből igyekszünk kihozni a baromságot…. erre Karcsi meg mondta, hogy nagyon jó, majd ő méri az időt, hogy azé’ vita ne legyen a végén, merthogy célfotóra nemigen van lehetőség. Úgyhogy a rajtjelre nekiestünk Balival, ki-ki a saját sátrának. Cövekeket kihúz, sátrat megragad, majd összehajt – azaz csak hajtaná. Mindketten megragadtunk annál a pontnál, hogy megfog-félbehajt… és ezután nem tudtuk, hogy mi van. Ugyanis a sátor sehogy nem akart kisebbre összehajtódni, pedig nagyon kellett volna neki. Nekikezdtünk újra. Megfog, félbehajt… úgymarad. Megpróbáltuk mégegyszer. Megint úgymaradt. Karcsi szólt, hogy leállítja a stoppert, és inkább elmegy sörért, majd szóljunk, ha végeztünk.

Úgyhogy ott álltunk, és próbáltuk kimatekolni a piktogramokat. Stimmelt minden, de egy mozdulatot valahogy sehogy sem értettünk. Nekiveselkedtünk még vagy ötször, de sehogy se ment. Pedig a boltban a srác alig egy hete mutatta meg, hogy hogyan kell – és ott még nekem is sikerült! Itt meg nem… Egy darabig álltunk fölötte, vakartuk a vakarnivalót, hogymostakkor mi legyen. Egyben nem fér be az autóba. Tudom, mert próbáltam. Illetve befért az, csak akkor a két gyerek maradt kint. Azokat meg ha otthagyom a kempingben, azért csak többe van a végén, mintha a sátrat hagynám ott. Úgyhogy ez az ötlet elveszett. Kötözzük föl a tetőre! … még ez volt a legjobb ötlet. De cirka háromszáz kilométert megtenni a kocsitetőre fölszigszalagozott teljes pompájában álló sátorral, azéraztmámégse…. Úgyhogy gondolkodtunk tovább. Közben Karcsi már a második sört nyitotta meg, majd közölte, hogy ő végül is ráér, és amúgy is egész jól szórakozik rajtunk. Pisti közben negyedjére esett le a hokedliéről, úgy röhögött rajtunk, mert két ilyen balf@xt még nem látott…. Csaba meg csak állt, és sokatmondóan (talán együttérzően) bólogatott szorgalmasan. Csaba! Villant be. Csaba a megoldás! Hisz ő már összehajtotta! Meg is kértük, hogy mutassa már meg, hogy kell, mire ő azt mondta, hogy nem. Nem és nem. Akkor sem. Kértük szépen. Nem. Kértük sírva. Nem. Kértük csúnyán. Úgy sem. Hiába, ha az embernek ilyen barátai vannak… Voltamolyanideges… Erre beszól a fiam, hogy Apa, mikorindulunk? Kussoljáhülyegyerek, nemlátodmicsinálok?! Még ez is…. Közben Pisti már hasalt a nevetéstől. Azt hittem nyakonvágom… Mondjuk Karcsi nem volt kárörvendő: egyszerűen csak ült egy sámlin, kényelmesen, sört iszogatva, pöfékelve, kíváncsi tekintettel várva a katarzist…

Újabb lassan telő, vérverejtékes negyedóra következett. Majd pár próbálkozás után valahogy – a mai napig nem tudom hogy – összehajtottam a sátrat. Nem is hittem el először! Úgy tartottam, hogy majdnem eltörtem a saját ujjaim! Gyorsan rá a biztosítókötél, tartózacsiba bele… huhh… végre kész. Úgyhogy így már leülhettem én is a három haver mellé, hogy röhöghessek tovább Balázson. Mera haverság azért fontos, nem?! De. Aki szerencsétlen, az meg csak kínlódjon, nem?! De.

Szóval nagyban röhögünk ott Balin, hogy mit össze nem kínlódik. Főleg én, merthogy nekem ugye már sikerült. De komolyan, így kívülről nézni azt a vigvambréket, aaaaaz valami nagyon nagy fless volt! Azt hittem megszakadok a röhögéstől… Az a szerencsétlen meg már majdnem sírt, hogy nem tudja megcsinálni a sátrat. A kisk.csog. Megisérdemli. Minekvett ilyen sátrat, ha nem tudja összehajtani. Lúzer. Azért kábé fél óra múlva kibújt Csabiból a szamaritánus: odament Balázshoz, és kezébe vette a dolgokat. Fogta a sátrat, összehajtotta ahol kell, félbehajtotta ahol kell, rányomott ahol kell – és kész is, össze volt rakva sátor. De mielőtt odaadta volna Balinak, hogy eltegye, a következőket mondta:

-Remélem jól figyeltél, hogy mit csináltam. Ez a tiéd, úgyhogy Neked kell összehajtanod.

…majd fogta a sátrat, és ballisztikus ívben földobta a levegőbe. Még le se ért, még ki se nyílt, már akkor öten sírtunk. Mi négyen a röhögéstől, Balázs meg a lelki fájdalmától. Újabb félóra következett, válogatott sirámokkal és anyázásokkal – nekünk meg az volt a legnagyobb bajunk, hogy csak Karcsi ihat sört, mert csak ő nem vezet. Namindegy, mikor már Balázs tényleg őszintén potyogtatta a könnyeit (a mai napig nem tudni, hogy a haragtól vagy a fájdalomtól), Csaba és én közösen összehajtottuk neki. Még szinte kész se voltunk, már tépte is ki a kezünkből, hogy még véletlenül se nyíljon ki újra.

Úgyhogy ennyit arról a bizonyos nagyonkönnyenösszeállítható sátorról. Ha van eszed, nem veszel ilyet. De úgysincs, mert nem hiszel nekem – ahogy én se hittem akkor másnak, és megvettem. Mondjuk azóta már űberprofin megy minden, de ezt, eeeeezt nem felejtem el, míg élek.

Viszont a történetnek van egy csattanója is...

Mikor elpakoltunk, elbúcsúztunk egymástól, ülnénk be az autókba – mikor egy ismeretlen rám köszön. … … mondta, hogy kellene neki egy kis segítség. Látja, hogy minden be van pakolva a kocsiba, és látta még pénteken, hogy nekem is olyan sátram van, mint neki. … … most kapaszkodj meg valamiben: azt mondta, nem tudja összehajtani, már vagy félórája kínlódik vele. … … és most tényleg kapaszkodj meg: aszongya, látja, hogy én már összehajtottam (tényleg kapaszkodj) , és legyek már olyan kedves, és segítsek már neki összehajtani! Szerencsétlen fószer…. szerintem a mai napig nem tudja, hogy miért fetrengett ott a földön öt ember (plusz a családtagok) a röhögéstől. Vagy két percig tényleg nem tudtunk megszólalni. Pisti konkrétan nem tudott leszállni a motorháztetőről, mikor ráhasalt a röhögésnél…

…namindegy, fogtam magam, és elmentem segíteni. Kábé ötven méterre volt emberünk összenemhajtott sátra, de még oda is hallottam a többiek nyerítését. Nekem meg a s.ggemben dobogott a szívem – merugye hogyan is mondhattam volna nemet erre a kérésre? Lettem volna bunkó, és azt mondom, hogy húzzálelavérbenemsegítek, mikor látta, hogy össze van hajtva a sátram? Vagy kezdjem el részletezni addigi életem uccsó félóráját, hogy mennyit szívtam azzal a x@rral? Emberünk ezek szerint pont akkor látott engem, abban a konkrét pillanatban, mikor összehajtottam a sátrat – és ebből azt a messzemenő következtetést vonta le, mint kicsivel azelőtt én: miszerint megy ez neki is. Hát nem ment. Mint ahogy nekem sem ment. Szóval, miközben mentem az ismeretlen csoport felé, akik már vártak, mint egy… mint egy… namidegy, szóval már nagyon vártak. Szemmel látható volt, hogy a hírem megelőzött. Valami olyasmit olvastam ki a tekintetekből, hogy itt van a hős, A HŐS, aki képes összehajtani nullperc alatt egy ilyen sátrat. Nabaz+… én meg számoltam vissza a másodperceket, hogy mikor csinálok magamból mégnagyobb hülyét azzal, hogy idejövök segíteni, és majd én sem tudom megcsinálni, majd csak fél óra múlva, persze akkor is úgy, ha beüt a mázlifaktor. Namindegy, gondoltam, majd ráfogom valami gyári hibára, hogy azért nem tudom összehajtani, mert nem is lehet. Mondjuk hiányzik a tápkábel, vagy valami ilyesmi…

Ha most azt mondom Neked, hogy tíz másodperc alatt összehajtottam az ismeretlen ismerős sátrát, elhiszed nekem? Ugye nem? … pedig esküszöm, így volt. Fogtam, és összehajtottam seperc alatt. Te, ha még láttál boldog és hálás embereket…. amolyan igazi szuperhős lettem ott pillanatok alatt.

Ez van.

Ennyi.

Nemvantovább…

u.i.: ha még nem vettél ilyen sátrat, akkor ne is vegyél. Ha meg vettél, akkor meg tudod, hogy ez pontosan így történt, ahogy leírtam. Talán még Te is átélted….

…ejnye, ejnye, hát ennyire kíváncsi vagy már erre a blogra?!

Nem azt mondtam, hogy januárban fog kezdődni?! … erre kisírtad magadnak, hogy előbb kezdjem. Jólvanmondom, legyen gyereknap, elkezdem decemberben. Egy dolgot kértem Tőled: legyen meg a kilencvenkilenc lájk! Erre mi van?! Semmi se nem van! Szorzók nélkül még sehol se van a limit! Úgyhogy húzzál vissza nagyongyorsan a fészbukra, és kezdjél el tetszikelgetni, mert különben nem olvasol itt semmit sem! Meg még hol van december - még legalább tíz nap (ha nem tizenegy...)

… ... ... ... 

… ... ... ...

…amúgymeg, csak úgy megsúgom Neked, hogy már kész is van az első bejegyzés. De amíg meg nincs a lájk-limit, addig akkor se teszem közzé, ha a torkomon akad a vakolókanál.