blogomnekem

….az alábbi történet ugyanúgy igaz, mint az eddigiek. A különbség csupán annyi, hogy nem feltétlen annyira vicces…

Pár napja megyünk Fiamnekemmel az autóval. Belváros, napközben, kicsi csúcsforgalom – már ami egy kisváros csúcsforgalmát ez jellemezheti.

Közeledünk egy gyalogátkelőhelyhez. A gyalogos népség – ahogy szokott – mindenféle körültekintés nélkül lép le a zebrára. Minek is nézzen ugye szét?! Úgyis neki van elsőbbsége… igaz, a fékútról, mint a mindennapi közlekedés egyik szakzsargonjáról esetleg majd csak akkor szerez némi tapasztalást, miután majd a kórházban magához tér, és közlik vele, hogy igen, elsőbbsége van, de a gépjárműnek – mégha az óvatosabban is közelíti meg a kijelölt gyalogátkelőhelyet – kell némi párméter, mire meg tud állni. A karosszéria meg még azért mindig keményebb, mint az emberi korpusz…

Na de mindegy is, nem is feltétlen ez a lényeg. Ahogy mindig, most is a sebességet jelentősen csökkentve közelítettem az említett hely felé, nehogy valaki lelépjen elém. Mindazonáltal, hogy nem csalódtam, azért csak csalódtam – de rendesen.

No nem azért, mert úgy lép le a járdáról az Isten barma, hogy nem néz szét, hanem azért, ahogyan viselkednek egyesek embertársaikkal.

Történt ugyanis, hogy egy idős bácsi elindult az úttest egyik oldaláról a másikra. Szegénykém sántított erősen, bottal járt. A sebessége enyhén szólva is lassú volt…. olyannyira, hogy majdhogynem szó szerint percenként tett meg egy métert.

Mi voltunk a zebránál az első autóval, úgyhogy premierplánban láthattuk azt, ami történt.

Bácsi botorkál, alig bír szerencsétlen menni. Nem elég, hogy sántít, még a bal karja is szemmel láthatólag le van bénulva.

…egyszer csak elviharzik mellette egy középkorú hölgy. Tudod, az a fajta, aki otthon sinkófával várja a férjét esténként, aki hajcsavaróval a fején lesi a Lusziszitát a tévében. Az a fajta, aki a sarki kisboltban a tízdeka parizert is olyan ordenálé stílusban kéri ki, hogy az ember legszívesebben kettéhajtana rajta egy colos vasrudat. Az a fajta, aki mindig és mindenbe beleköt, majd ha őt magát éri bármily jelentéktelen sérelem, visítva követeli a jussát. Az a fajta némber, aki az igazság örök bajnoka, mindaddig, míg az neki kényelmes…. nos, akkor és ott ez neki nemigen volt kényelmes. Úgy ment el a bácsika mellett, hogy még a fejét sem fordította felé, nemhogy segített volna neki – pedig elkelt volna neki a segítség bőven.

…a bácsi pedig csak megy rendületlenül, totyogja a saját centimétereit…

…közvetlen ezután megjelenik egy fiatal Miszter Manáger. Fényeslépő, drága nadrág, szövetkabát, laptoptáska – ahogy kell. Tipikusan az a fajta űberkocsog, akiről messziről lerí, hogy valami nemvenincs diplomával döngeti az élet vasajtaját, majd mikor rájön arra, hogy a papírral sok minden adtak a kezébe, de észt és tapasztalatot nem, a következő helyijáratú autóbusszal már megy is a mekibe mosogatni. Az a fajta jelenség, akikből jóval több van, mint elég.  Azoknak a véglényeknek az egyik díszpéldánya, akinek az öntudata az eget veri, embersége pedig a béka feneke alatt leledzik valahol. Öles léptekkel megy át a zebrán, persze közben úgy nyomkodja az ájfónt, mint akinek az élete múlik rajta. Majd föllöki az öregurat, olyan lendülettel megy el mellette. Persze, hiszen ki kellett, hogy kerülje. Nehogymámajdmegálljonsegíteni! Hiszen a biznisz az nem vár!

…a papa meg csak megy, szégyenében, hogy olyan lassan halad, föl sem néz a zebráról…

…szinte ezzel egyidőben lelép az úttestre egy huszonéves csávó. Tipikus plázamajom, a maga kis csőnacijában, a nyaka köré tekert divatos sállal, szándékosan összekócolt séróval. Amolyan húdenagyontrendivagyok fajta, aki a divat hívó szavát követve menni is alig tudott a b.zigatyában, de mégis olyan peckesen próbált lépést tartani saját lendületével, hogy csak na. Ő is, akárcsak az előző két delikvens elsuhan a bácsi mellett. De! DE!  Nicsak, mondom Fiamnak, nicsak! Mintha megállna egy pillanatra, segíteni…. de csak nem. Mégsem. Talán a neveltetése miatt egy belső hang megszólalt benne, hogy hellókiccsávó, nemekénemegállni, de hamar szájkosarat rakott őkegyelme a lelkiismeretére, mert egy szempillantásnyi megtorpanás után ugyanúgy továbbrobogott ő is.

…a bácsi köbö ekkor járt félúton a zebrán…

…

…

…és nálam köbö ekkor szakadt el a cérna…

Majrémadzag kiköt, ajtót kivág – megyek oda a papához. Segíthetek? – kérdezem. A papa könnyes szemmel rám néz, nem szól semmit, csak bólint. Belémkarol, átmegyünk a túloldalra. Igen nehezen fellép a járdára, kísérem még egy métert, megbizonyosodva, hogy meglegyen az egyensúlya. Csak annyit mond nekem, hogy köszönöm – azt is csendben, mintha szégyenlené, hogy segítségre szorult.

…közben a szemközti sávban még mindig nem indult el a forgalom. Az ott álló autó vezetője csak néz rám, mint aki nem látott még fehérembert. Sokkotkaptál, mi?! – gondolom magamban. Az én kocsim mögött ott dekkol a helyijárat, ahogy szállok be, a sofőrje félre nem érthető gesztusként széttárja a kezét, mintegy kérdezve, hogy miazanyámat csinálok… huhhh…. hirtelen több gondolat is megfordult a fejemben. Elsőnek az, hogy odamegyek, és közlöm vele, hogy attól, hogy a gépjármű nagy és erős, még nem feltétlen jelenti azt, hogy a sofőr is hasonló tulajdonságokkal bír – főleg akkor nem, mikor kiszáll a flaszterre. Főleg akkor nem, mikor kicsit alul vagyok bútorozva toleranciakérdésben. És főleg akkor nem, ha fölb.sszák az agyamnekem.

De inkább nem szóltam semmit. Legyintettem egy nagyot, visszaültem a kocsiba, és mentünk tovább a dolgunkra. Még futólag odaintettem a szemközti sofőrnek, és jól tagoltan mondtam neki (hátha tud egy kicsit szájról olvasni), hogy gratulálok, nomeg a mögöttem lévő buszsofőrnek bemutatás helyett egy ujjal igazítottam meg a belső visszapillantó tükrömet.

Belefért az időnkbe mindez? Bele. Másnak belefért? Nem.  Nehéz volt segíteni?! Nem. Másnak nehéz volt?! Igen.

Baszkikáim, ha legalább elsuhantok mások mellett, legalább b.sszátok tarkón egy kapanyéllel, hogy ne szenvedjen annyit! Ha már lerí rólatok az ész, a tudás, a hatalom, akkor éljetek már vele, ha erre alkalom adódik! … és imádkozzatok, hogy nektek soha ne kelljen semmiben segítség…

….na mindegy. Van aki ilyen, van aki ilyenebb.

Szerencsére mi mások vagyunk.

Néha azt szeretnék, hogy kiderüljön, kik voltak az őseink. Ám amikor kiderül, sokan azt kívánnánk, bárcsak maradt volna titok örökké…

A történet idején Egerben dolgoztam egy belvárosi kis hotelben. Csinos, barátságos kis hely volt, amolyan igazi családi fíling mindenütt, szerettek nálunk lenni a vendégek. Márcsak azért is, mert az épület méltán híres egri vár alatt volt.

A turisták zöme teljesen elalélt attól a gondolattól, hogy pár évszázaddal ezelőtt itt elég rendesen hajbakaptak a törökök és a magyarok, és hogy most pont ezen a helyen kávéznak, sütiznek, boroznak… sőt, volt olyan is, aki teljesen átszellemült a hely miliője végett.

…csakúgy, mint az a bizonyos Möszijő…

Történt egyszer, hogy bejelentkezett a szállóba egy francia úriember. Mikor megérkezett, az űberokos recepciósunk – fitogtatva idegennyelvbéli jártasságát – illendően köszöntötte: Bonzsúr, möszijő. Majd rögvest hozzátette: Párlévú fransz? (csak egy pislantásra megállva: önmagában ez a tény is bőven megérne egy tetemesebb kis blogbejegyzést, hogy a nyilvánvalóan francia vendégtől idegenben megkérdezik, hogy beszél-e franciául…) A kedves vendég persze jót mosolygott, és tört magyarsággal felelte, hogy igen, merő véletlenségből nagyon jól tolja a parlévúfranszt, de magyarul is egész jól elboldogul. Mindenesetre ezen rövid, de mégis tartalmas diskurzus billentette ki abból a hitéből, hogy a magyarokkal bizony nem lehet viccelni. Dehogynem. Deméghogy…

Az elkövetkezendő két napban emberünk feltűnően barátságosan viselkedett velünk. Mindenkihez volt egy kedves szava, került-fordult leállt velünk beszélgetni – jobbára Eger története érdekelte. Persze hamar kiderült az is, hogy miért. Édesapja idegenbe szakadt hazánkfia volt, aki nőül vett egy francia hölgyet, akinek egész életében arról áradozott, hogy az egyik őse itt élt Egerben akkor, mikor a törökök kicsit nyűgösek voltak ránk. Emberünk pedig felcseperedvén utánajárt, hogy bizony a faterból nem csak a jó francia borok hozták ki a történeteket, hanem igenis, a család egyik őse itt élt Egerben 1552-ben. Márpedig, ha itt élt, akkor ugye muszáj is volt itt harcolnia, hisz minden épkézláb ember harcolt akkor a török ellen.

Egyszóval, a Möszijőnk érthető módon nagyon büszke volt a családfájára. Azért legyünk őszinték: ilyenkor ki ne lenne az, mikor kiderül, hogy Dobó kapitány oldalán ott harcolt az egyik ősünk, hogy a vérünkben igazi hős/harcos vér csörgedez? Naugyehogy mindenki büszke lenne…
Möszijőnk azt is elmondta, hogy most legnagyobb álmát váltotta valóra. Egész életében arról álmodozott, hogy majd egyszer eljut Egerbe, és saját két lábán bejárja az egész várost. Majd ha bejárja, de csak akkor, fölmegy az egri várba, és megnézi, hol is harcolt az ő hőn szeretett ősapja. És majd csak ezután – szigorúan ezután – megveszi Egerben (hol máshol) az Egri Csillagokat, és azt a könyvet az egri várban fogja kiolvasni…. hiába, ha az ember francia vér csörgedezik, akkor ott bizony a stílus is megvan dögivel. Mongyő!

Mi meg persze nem kicsit irigyeltük őkegyelmét. Azért ez nagy fless: tudod, valamelyik ősöd itt harcolt, és annak a harcnak a helyén olvasod azt a könyvet, amiben le van írva, hogy hogyan harcolt…. nem azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon irigyek voltunk akkor, de ha az irigység tényleg besárgítaná az embert, akkor nyugodtan átírhattuk volna a cégérünket „Kínai étterem”-re. Na mindegy…. szolid kis fogadásokat kötöttünk, hogy Möszijőnknek ki volt az őse: Mekcsey? Bornemissza? Netán maga Dobó kapitány? A tétek magasra rúgtak: már egy üveg jéger volt a nyereménye annak, aki eltalálja az ős nevét. Becsületes fogadás volt, mert franciánkat nem lehetett lekenyerezni, ugyanis nem árul el nevet (nyilván, hisz akkor sokkal egyszerűbb lett volna a fogadás).

Közben meg emberünk bőszen járt föl a várba, naponta hatezerszer legalább, és fényképeztette magát (csak azért nem csinált szelfiket, mert még akkor azt sem tudta, hogy az micsoda. Olyannyira nem, hogy még digitális fényképező se nagyon volt. Igen, ez még akkor történt, mikor még a négyfejes VHS lejátszóval nagy király voltál…). Szóval, ahogy telt múlt az idő, egyre izgatottabb lett mindenki. Möszijő azért, hogy mikor derül már ki végre, hogy mit is csinált a család nagy hőse, mi azért, hogy kié lesz az egylityis agancsoskóla.

Szóval, mit ragozzam: vártunk türelemmel. Közben meg franciául tanultunk, hogy majd ha megisszuk az áldomást, azért ne legyünk már olyan nagyon kultúrálatlanok – mert francia tudásunk nagyjából annyit tett ki, hogy tudtuk mi a zsebzsötem és a konyak, de mást azért már kevésbé. Úgyhogy ki több, ki kevesebb sikerrel tanult meg új szavakat. Bennem pölö három szó maradt meg: a fetvozső, a mondrazsé és az iszkjúzmí ….

…és eljött végre a várva várt nap…

Reggelinél az egész személyzet várta Möszijőt. Mit fog mondani? Ki volt az? ….mikor bontjuk a pezsgőt?

Möszijő meg is érkezett. Nem túl vidáman. Sőt. Igazándiból kicsit szomorkásan. Olyannyira, hogy nemhogy a reggelinél, de még délelőtt sem szólt hozzánk. Csak inni kért. Nyilván nem a szomjúságát akarta oltani, mert pálinkát ivott. Mondjuk abból annyit, amennyi vízből is sok lett volna.

Mi meg csak találgattunk, hogy mostakkormiapálya? Mi történt? Az egyik félhülye kollega megjegyezte, hogy biztos meghalt Franszoá őse a könyvben…. barom. Már mindenki meghalt, te állat…

Délután aztán megeredt Möszijő nyelve. Igaz, a sok pálesznek köszönhetően nemkicsit akadozva, de megeredt. … és amit mondott, az aztán kiverte a biztosítékot minálunk.

Merthogy ugye tényleg irigyeltük, hogy igazi várvédő hős az ős, meg minden. Mi is ilyen hős-őst szerettünk volna magunknak.  De mikor megmondta a tutifrankót, akkor egy emberként úgy gondoltuk, hogy a rák akarja tudni, hogy ki volt az ősünk ötszáz éve… jobb ez így, hogy nem tudjuk.

….merthogy Möszijő elárulta a várvédő hős nevét: Sárközi. Sárközinek hívták a felmenőjét. Vágod?! AZ a Sárközi… aki minduntalan azt mondja, hogy „csókolom kezsit-lábát”…

….

….

….szerintem pontosan el tudod képzelni, hogy mennyire nem irigyeltük. Csórikám erre tette föl az egész életét. Ezért utazott Franciahonból egészen Egerig, hogy megtudja, ki volt az ő hős-őse.

Szóval, nem irigyeltük. Meg irigyeltük. Ebben a kérdésben nagyon nem értettünk egyet. Ellenben, bunkóság ide vagy oda, visítva röhögtünk egy emberként – persze, csak a hinterplaccon.

…abban viszont konkrétan nagyon egyetértettünk, hogy a jégert közösen fogyasztjuk el. Abban meg pláne egyetértettünk, hogy soha többé nem firtatjuk, ki volt az ősünk.

Boldog tudatlanság…

Anno egy szállodának voltam a vezetője. Nagyon karaj szálló volt, alig fél éve épült, harminc egynéhány szobával, korrekt kis étteremmel – miegymás.

A beosztottakkal mindig megtaláltam a megfelelő hangnemet, igen kulturált milliőben dolgozódtunk. Ha valakinek segítség kellett, nem haboztam, segítettem.

…nem volt ez másként azon a bizonyos napon sem…

A recepciós tájékoztatott, hogy van egy kis gebasz. A foglalási napló szerint az egyik szobát ugyanazon időpontra két külön névre sikerült kiadni… nabasszus. Volt már ilyen. Mondjuk máig nem értem, hogy egy kimondottan erre a célra írt számítógépes programmal dolgozó foglalási rendszerben hogy a .csába lehet ilyet véghezvinni, de mindegy. Ez van. A probléma adott, meg kell oldani, nem pedig problémázni rajta.

A gubancot még csak tetézte, hogy az egyik leendő vendég egy hölgy volt, aki kimondottan azt a szobát kérte, mintegy meglepetésként a partnerének. A másik leendő vendég pedig tulajdonképp egy cég volt, ami csapatépítő tréninget tartott nálunk, és az összes szobát lefoglalta azon az emeleten.
Namostakkor milegyen akkor… melyik ujjamra üssek egy fél téglával? Mindegyik egyformán fáj… úgyhogy a kisebbik rosszat választottam értelemszerűen: a csoport marad, a hölgyike megy – a recepcióst meg összevisszaszanaszerteszéjjel barantázom.

Nagyot fújtam hát, nekiültem a gépnek. Keresem a foglalási naplóban a nevet/címet/telefonszámot, erre csak az van beírva, hogy Kukurusnyákné*, Debrecen*…. más nem. Se keresztnév, se telefonszám. Óóóóó, hogy szakadna be a … namindegy, a recepciós már úgyis megy a lecsóba, fölösleges még ezért is pluszban letolni. Mondtam neki, hogy utolsó szó jogán még keresse ki a telefonkönyvből a számot, kínlódjon vele ő. Aztán mehet is öltözni, holnap már be se jöjjön, ha ekkora egy balfax.

…és itt kezdődtek a gondok…

Merthogy a telefonkönyv szerint Debrecenben természetesen több Kukurusnyák nevezetű ember él. Hiába ilyen ritka családnév, mégis vannak négyen. Na mindegy, a kollega randomra kiszúrt egyet – nekem meg muszáj volt felhívni, micsináljak. Elvégre én vagyok a főhogyishíjják, úgyhogy nekem kell a balhét elvinni…

Tárcsázom a kiválasztott számot. Kicsöng. Öblös férfihang a vonal túlsó oldalán. Szépen bemutatkozom, mondom ki és honnan vagyok, melyik város melyik hoteléből, és a kedves feleségét keresném. Aszongya, honnan keresi?! Mondom mégegyszer, hogy Tapajpüspökiből* telefonálok a Hotel Motelből*, és a kedves feleségével szeretnék beszélni, ha lehet…. …a vonalon keresztül is éreztem, hogy emberünkben megy föl a pumpa… Nem kicsit ingerülten, hallhatóan visszafogott hangon kérdezi, hogy miért?! Mondom, hogy ne haragudjon, ez egy meglehetősen személyes ügy, értse meg, hogy nem szeretném, ha tudomása lenne róla, értse meg, hogy nekem mindenképp a feleségével kell beszélnem. … naakkor egy kicsit elszakadt Kukurusnyák úrnál a türelem amúgy is vékony cérnája. Lettem én hirtelen „más” beállítottságú, asztali cserépedény (nem, nem korsó), bélsárral beszennyezett bundájú csatornában élő rágcsáló, miegymás, és mindezekkel párhuzamban Drágakedvesédesanyám pedig sugárutak kereszteződésében szolgálatot teljesítő sűrűnlátogatott elvtársnő. Rögvest ezután, hasonlóan szép hangnemben követelte, hogy mondjam meg, miért csak és kizárólag a feleségével akarok beszélni… Háááát, mit is lehet mondani ilyenkor, amikor az embert ilyen szépen kérik? Hát elmondtam: a Kukurusnyák úr kedves neje a tapajpüspöki Hotel Motelben lefoglalta a szokásos franciaágyas szobát erre a hétvégére, gondolom kedves férjeurának meglepetésként, és az a helyzet, hogy sajnos most ezt a szobát nem tudjuk biztosítani egyéb körülmények miatt, és le szerettem volna vele egyeztetni, hogy melyik másik hasonló kaliberű szoba lenne a legmegfelelőbb, és egyben sajnálom, hogy oda lett ezzel a meglepetés, de hát értse meg, hogy…. és itt belém lett fojtva a szó. Mert Kukurusnyák úr azt mondta, hogy nem, nem, a meglepetés sikerült, és nem is baj, hogy telefonáltam.

…nem értettem, hogy akkor most mi is van mostakkor….

Ugyanis a telefonban hallani lehetett, ahogy a vonal debreceni végén olyan kiabálás van, hogy szerintem ott a falak is ledőltek. Amolyan igazi férj/feleség vita, de igen-igen hardcore verzióban… és ahogy Kukurusnyák úr velem beszélt az imént, az végül is zsenge kis délutáni matiné volt ahhoz képest, ahogy a feleségével konzultált… majd a fülembe ordította: mondja meg neki is! mondja el, most!!! – azzal szipogó feleségének is el kellett ismételnem, hogy miért is keresem. A nej persze tagadott, hogy ő nem is érti miről van szó, mikor ő nem is Tapajpüspökibe utazik a hétvégén, hanem az ország másik végébe, és egyébként is, a kollégái tanúsítják, mert rendszeresen jár mítingekre, megegyékbént is…. és itt megszakadt a vonal.

….miarapedtherevan?! Nem értettem… már megint nem értettem semmit.

Aztán persze beugrott: az asszony Debrecenben előadta a férjének, hogy céges mítingre utazik rendszeresen mindenféle hotelekbe, közben meg igazából hozzánk jön a kandúrjával kicsit dorombolgatni. Logikus. Sok nő csinálja ezt, tudtuk mi jól a hotelben. Mindig mindenkinek megvolt a fedősztorija – nekünk ezt külön jó volt, mert jattoltak a falazásért, ami nem volt rossz. Nade a drágakiskezitcsókolom most megbukott… meg is érdemli. Minek csinálja, főleg ha ilyen vehemens a férje. Ha meg csinálja, akkor legalább vállalja be. Mondjuk azért kicsit kellemetlen volt, hogy egy általunk leejtett banánhéjon csúszik el a hétvégi dörzsikéje – hát majd most másmilyen dörzsikét kap otthon.

Pár pillanattal csöngött a telefon. Felveszem. Kukurusnyákné volt az, szipogva-bőgve mondta, hogy mondjam már meg, hogy most akkor mi is van, mert ő tényleg nem hozzánk készül, meg egyébként is, ő tényleg nem olyan, meg miegymás… hátmostmicsináljak. Kicsit vigasztaltam, aztán elköszöntünk egymástól.

…ebben a szent szúrásban szólt rám a recepciós, nagy lelkesen: Főnök, megvan a telefonszám, itt van, megtaláltam! – az arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől, hogy azért annyira nem cseszte el a foglalást, ás hátha nem is lesz kirúgva. Nézem a számot. Hát…. nagyon nem volt ugyanaz. Kukurusnyáknénak Kukurusnyákné, Debrecennek Debrecen, csak a lényeg, a telefonszám nem stimmelt.

…vakarom a fejem, hogymostakkormivaaaaaaan?????

Az előbb hívtam föl Kukurusnyáknét, és be is bukott a témába. Akkor ez itt ez mi ez itt ez a szám?!

Kábé úgy néztünk egymásra a recepciósommal, mint két gyengeelméjű. De azért csak felhívom ezt a másik, elméletileg jó számot, mert csak nem hagyott nyugodni a történet.

Kicsöng. Föleszi egy hölgy. Mondom, kit keresek. Ő az. Mondom ki vagyok, milyen ügyben. Suttogni kezd, hogy semmi baj, köszönöm, hogy szóltam, semmi baj, csak meglegyen egy szoba, és persze, előre is köszöni a diszkréciót, majd a szokásos módon lerendezzük, tényleg semmi baj, érkezik pénteken ahogy szokott, viszlát – azzal leteszi a telefont.

….húbaz+. Ha eddig nem értettem semmit se, akkor most már pláne nem értek még annyit se…

Nekiültem gondolkodni, hogymsotakkormivaaaaaaaan?????

….és megvilágosodtam hirtelen…

Namost hagykérdezem már meg, szerinted mennyi annak a matematikai esélye, hogy egy azon városban, egy igen ritka családnevet viselő két különböző családnál, egyazon időpontokban utazzon el a feleség???? Nem tudod? Hát én sem. De szerintem saccperkábé egy a hatszázezermegegycsilliárdhoz. Gyakorlatilag erre nulla az esély. Illetve nulla volt. Merthogy most, itt és most, mindez megtörtént. Mindkét debreceni Kukurusnyákné rendszeresen járt el otthonról a hétvégéken: csak míg az egyik meetingelt, addig a másik mítingelt. Ez van…

…csekély jóvátételt jelenthetett Kukurusnyák úrnak, hogy bocsánatkérésünk gyanánt felajánlottunk számára egy  két személyre szóló ólinklúzív hosszúhétvégét nálunk, ahol természetesen az útiköltséget is cégünk számlájára írhatja. … mint ahogy az is, hogy a recepciós két perccel az eset után megkapta a „néhai” előnevet.

( *mint az a blog kezdőlapján is említettem, néhány név és helyszín elnevezése vagy megnevezése meg lesz változtatva, hogy lehetőleg minél kevesebb embert hozzak kellemetlen helyzetbe. Így a fenti történet valós verziójában nem Kukurusnyák volt az illető hölgy családneve, nem is Debrecenben lakott, ahogy én sem Tapajpüspökiben dolgoztam a Hotel Motelben. )

Volt nekem anno egy nagyon fajin kis autóm, egy Ford Escort. Nem is volt vele soha gond – csak egyszer. Illetvehát tulajdonképp akkor sem…

Egy szép napon állnék ki a garázsból. Állnék. Merhogy a család másik autója, egy Ford Focus, ott parkolt a kapu előtt. Semmi gáz, bementem a slusszkulcsért, némi anyázás közepette elálltam a Focus-szal, majd kapu kinyit, és kiálltam az enyémmel is.

Nagysebesen elszáguldok intézni az intéznivalókat. Megérkez, leparkol, intéz ezt-azt – szóval a szokásos. Mikor végeztem, megyek a kocsihoz, akkor látom, hogy le van engedve az ablak… nézem a zárat, nincs is lezárva… húbaz+. Jó, hogy ki nem rámolták.

Namindegy, nagy kő esett le akkor a szívemről. Elővettem a zsebből a kulcsot, indítom a gépet – nem indul. Meg se mukkan, csak elfordul a kulcs. Aztaqrva…. miarepedtherevan?! Fordítom, nem mozdul. Annyit se mond, hogy nyikk… Nnnna, az én hatalmas autószerelő tudásomhoz csak ez kellett. Most akkor hogy lesz?! Kinyitom a motorháztetőt, szakértve nézek belefele, de csak a nívópálcát, az aksit, meg az ablakmosó tartályt látom benne. Meg egy csomó bizbazt, amiről lökésem se nem volt, hogy micsoda, vagy hogy egyáltalán kell e az oda. Úgyhogy nem lettem sokkal beljebb, de legalább a járókelőknek jól előadtam, hogy tudom, merre van a hányóra.

Még szerencse, hogy már akkor is olyan okos voltam, mint manapság: ugyanis eszembe jutott, hogy van egy ilyen asszisztant szolgáltatás, vagy mi. Szóval fogtam, és felhívtam a szervízt, hogy mi a tényálladék.

A vonal túlsó végén értetlenkedtek: van-e benzin, nincs-e lemerülve az aksi, miegymás. Mondom, ember, meg se nyikkan, nem reagál, biztos valami gáz van az imóbilájzerrel, vagy mittudomén, de valamit csináljanakderohadtgyorsan, mert kezdem elveszejteni a türelmemet. Mondom, idejöttem, semmi gond nem volt, mikor megindultam volna kábé fél óra múlva, akkor meg már meg se nyekkent a kocsi. Megamúgyis még csak fél éves, úgyhogy nehogymá ne induljon…

A diskurzus eredményeként kábé fél óra múlva jött Miszter szerelő. Nem az a kimondott Pirelli naptárfiú, hanem amolyan tökigolajos-kertésznadrágos-sörhasú szaki, méghozzá olyan tekintettel, mintha nem is ez lenne a dolga, hogy ezt csinálja. Najó, valamilyen szinten érthető volt a negatív hozzáállása, mert nem biztos, hogy a nap minden percében ilyen hülyékkel foglalkozott, mint amilyen én vagyok... Namindegy, kérte a kulcsot, hogymajdakkorőmostmajdakkor…. beült, indít: semmi. A kocsi még azt se mondta, hogy nyikk… csak a kulcs fordult el. Nézte a kulcsot, visszatette, semmi… Kivette a kulcsot, mondván, hátha csak az elem merült le a kulcsházban. Attól meg ugye behal az imóbilájzer szerinte. Szétszed, elem rendben, összerak, indít: egy nyikk se sehol… Ember kiszállt, akkor már ketten vakartuk a fejünket. Aszongya, ilyetőmégsosenem… de hát ez van. Biztos valami csip áthúzott a kábeleknél, nem tudja pontosan, de hogy nem mehhhhanikai a probléma, az biztoshótziher. Ez elektronikai lesz, azt meg vontatni kell, mert elszáll a vezérlés. Namosterre mit mondtam volna?! Szerintem is elektronikai lehetett a probléma, merugye a nívópálca is a helyén volt, meg az aksi is, az ablakmosófolyadék meg pláne. A ménkű az meg nem látszik, csak más az alkatrész tapintása. Úgyhogy bólogattam ott nagy okosan, hogy igen, ez biztos valami elektromos mittudoménmi…

Miszter Szerviz visszaadta hát a kulcsot, közben meg telefonált a kollégáinak, hogy kellene egy tréler, mert ezt most be kell vinni. Valami okosságot azonban mondhattak neki, mert megint jött hozzám, és kérte a kulcsot, hogy valamit megnyom a műszerfalon, valami szervízkódot vagy mit, mégaztazért megnézi. Kicsit kétkedve fogadtam az infót… merhogy a motorházon belül nemigen tudom, hogy az a sok tyúkbél az micsoda, de a műszerfalon azért csak eligazodom valahogy… milyen kódot akar ez beütni?!Hova?! Három gomb van - abból az egyik az elakadásjelző… Namindegy, mondom, ő a szaki, ha elqrja, majd kifizeti, mitbánomén. Adom a kulcsot, ráfordítja: és beindul a motor!!!! Hát, mit ne mondjak, úgy néztük a kocsit, mint esperes a dollibasztert… Indul, pöfög, röfög, húdef.sza… leállít, újraindít: újraindul. És még háromszor egymás után. Pöcc-röff, ahogy kell. Most akkor hogy is van ez most akkor????

Namindegy, nem vitáztam. Végül is az autó elindult. A szerelő nem kért semmit sem, mert végül is semmit nem csinált, meghát amúgy sem látott még soha ilyet. A kollégáinak meg telefonált: a tréler sztornó, a kocsi mégiscsak elindult, nekedaqrvaanyádbéla, téllegelindult, jóvanhaggyámá, mingyámegyekvissza…. Szóval minden sínen lett a végére. Elszíttunk egy cigit, kölcsönösen kiveséztük, milyen nehéz a türhő kollégákkal az élet, majd pacsi, miegymás, majd ülök be és mennék – erre megint nem indul. Ráfordítom megint: egy nyikk se… Húbaz+…. Még jó, hogy a szerelő nem indult még el, úgyhogy mondtam neki, hogy te, gyeremávissza, hátmámegintnemindul.

Ember visszajön, beül, ráindít: tényleg semmi. Ráfordít mégegyszer: semmi. Hát, szerintem vágod, hogy mekkora fejvakarást rendeztünk ott sebtiben… mondjuk én alapból nem tudom sosem, hogy miért is megy az autó, de a szerelő meg szerintem ott a helyszínen legszívesebben visszaadta volna a diplomáját. Egy mentsvára volt, az elektronika, de most, hogy már egyszer elindult a gép, az is odalett. Átereztem csórikám helyzetét, hogy most akkor nem is tudja, hogy mit is mondjon… úgyhogy nem is mondott semmit. Legalábbis olyat nem, amit szívesen ideírnék. Mondjuk sok más egyebet igen, főleg olyan mondatokat, amiben legalább két tárgyrag van…

Namindegy, ez van. Ember megint telefonál: figyejjébéla, mégiscsak kell a tréler, nemszívatlakbaz+, mondomnemindul, úgyseindul, jóvammá, majdlepapírozom, tebaz+, váromakkor. Sejthető volt még nekem is, hogy most nem Ő lesz a hét dolgozója a cégnél, de hát most mit csináljak, nem miattam, hanem az autó miatt van ez az egész mizéria. Én nem tehetek róla.

Míg vártunk, visszaült a kocsiba. Beszéltük, hogy ilyet még nem is hallott, ezzel a típussal még ilyen tényleg nem fordult elő, ez valami random-imobilájzer-akármi lehet. Forgatja a kulcsot, az autó csak nem reagál. Én meg közben kint nézek ki a fejemből, hallgatva a szakzsargont mindenféle csip-izékről, szóval ott állok, zsebretett kézzel, mikor valamit megfogtam a zsebemben…

…egy olyan izét…

...egy olyan kemény izét...

…szóval egy olyan kulcsfélét…

…egy olyan slusszkulcsfélét.

…

…

Kivettem a zsebemből a talált cuccot, és lám, mi volt? Egy slusszkulcs. Pont olyan, mint amilyennel épp a szerelő kínlódott épp a kocsiban. Húúúúúúúbakker….. ez most hogy? Kicsit félve mondtam emberünknek: te, figyu, nézdmármeg ezzel is... Nagykerek szemekkel rámnéz… szerintem ha levezetem neki a kétismeretlenes egyenletek térhálóban történő megoldását, akkor sem lett volna értelmesebb képe… szóval, elvette a kulcsot, ráindít: a motor meg beindul.

…néztünk egy darabig…

…először a kocsit, majd egymást.

…

…

… aztán leesett a veddmárfel. Megértettük, hogy most akkor mi is van.

…

…

Én nemkicsit elvörösödtem – Miszter Szerelő meg nemkicsit kezdte el a röhögést.

Konkrétan akkor is visított, mikor megállt mellettünk a tréler. És amikor a trélersofőr is meghallotta a sztorit, az is elkezdte a rívást, de úgy, hogy taknyanyála egybefolyt.

Történt ugyanis, hogy mikor otthon elálltam a kapu elől a Focus-szal, nem vettem ki a zsebemből a kulcsát. Mikor meg az Escorttal leálltam, azt a kulcsot is zsebrevágtam. És mikor újra indulni akartam, a rossz kulcsot vettem elő. Aztán meg a jót. Majd mégegyszer a rosszat. Majd újból a jót….

Najólvan, mielőtt még nagyon összevisszavizelnéd magad a röhögéstől, hogy én milyennagyonhülyevagyok, azt azért tudd, hogy a Fordoknak tökegyforma a slusszkulcsuk. A kulcstartójuk meg azért volt egyforma, mert ugyanabba a szakszervízbe lettek hordva, azok meg ugye rátették a sajátlogós fityegőjüket. Úgyhogy hidd el, akár Te is járhattál volna így…

Végül is a szerelők elmentek. Nem kértek semmi fizetséget – szerintem eszükbe sem volt, olyan kész lettek egy pillanat alatt. Meg gondolom, elég lett nekik a sztori is. Ilyet még úgysem tapasztaltak.

Én meg mikor hazaértem, jól leb.sztak, hogy hol a ’csában voltam több, mint két órát, mikor csak egy tíz percre ugrottam el. 

….nem mondtam semmit, csak a slusszkulcskarikára fölfűztem egy négycentis plüssfigurát.

De csak a Escortéra.

…érthető módon.

…mennyire lehet hülyét csinálni az ember fiának magából? Nagyon. Főleg, ha nem akarja…

Már több, mint két évtizede annak, hogy egy igen nívós étteremben kezdtem dolgozni csálingerként. Jó hely volt nagyon, elegáns, akkoriban sikk volt odajárni étkezni – nekünk pedig rang volt ott dolgozni. Tudatában volt ennek mindenki: úgy a vendégek, és úgy a személyzet egyaránt. Ennek megfelelően maximális hivatástudattal végezte mindenki a munkáját. Akkora volt oda a túljelentkezés, hogy a legapróbb hibáért is azon nyomban a helyszínen történő nyilvános főbelövés, akasztás, felnégyelés, karóba húzás, kerékbe törés, vízbefojtás járt, majd természetesen a kirúgás következett – így, ebben a sorrendben. Éppen ezért úgy dolgozott mindenki, mint a kisangyal. A vendégek pedig külön értékelték, hogy semmi komolytalanság nem volt tapasztalható nálunk…

…egy darabig.

Merthogy azért egy suttyó hülyegyerek – igaz, akaratán kívül – megtörte ezt a jeget. Olyannyira, amennyire csak egy suttyó hülyegyerektől kitelik. …szóval nagyon. De nagyon.

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik más. Vége lett az déli forgalomnak, a konyhai dolgozók megkezdték az előkészületeket az esti munkához, a felszolgálók rendberakták a hinterplaccot – miegymás. Viszont a délután további része (mint mindig) ekkor is különösebb feladatok nélkül telt. És mit tesz ilyenkor az Isten barma? Hát baromkodik. Mi meg ott főleg azért, mert máskor nem lehetett, ésazért tudniillik, hogy mindenki csak emberből van, a humor iránt való igény pedig az ember sajátos tulajdonsága.

Szóval, ment a hülyeség hátul. Azon a napon valami miatt az volt a téma, hogy melyik autónak milyen a hangja – az akkoriban újdonságnak számító, egyre több nyugati csoda mellett milyen nevetséges a trabant hangja. Olyan rammmtamtamtammm…. és egymással versengve próbáltuk minél valóságosabban előadni az említett autócsoda hangját. Egyre több kolléga szállt be a rögtönzött hangutánzó versenybe, és már majdnem kihirdettük a győztest, mikor vendégek érkeztek.

Délután lévén az a két ember volt egyedül az egész étteremben. Az ablak mellé ültek, az egyik legkedveltebb helyre. Szépen fogyasztották a fogyasztanivalót, én pedig a szokásoknak és előírásoknak megfelelően ott álltam a pultban, szemben a vendégekkel, hogy egyetlen szempillantásukra azon nyomban készségesen ott teremjek náluk.

Viszont pont a délutáni pauze miatt nem kicsit voltam agyilag lelassulva (najó, hozzájárult ehhez a nemrég félbeszakított baromkodás is). Ott álltam hát nagy bambán, elfoglalva a saját gondolataimmal, szemeimben végtelenre állítottam az optikát, és tekintettem ki a fejemből – persze a vendégek irányába, hogy azért olyan nagyon gyanús ne legyen a dolog.

A baj viszont itt kezdődött… ugyanis a vendégek mögötti ablakon pont kiláttam a forgalmas főútvonalra. És a baj ott folytatódott, hogy az úton hirtelen megjelent egy bilikék trabant… majd a baj azzal tetőzött, hogy bambaságomban előjött az agyam rejtett zugaiból a hülyeség – ami mára már megszokott, de akkor és ott ez elég gáz volt.

… a kedves vendég elkezdett úgy röhögni, hogy kiköpte a levest a szájából, magára és a vele szemben ülő hölgyre egyaránt, majd egyszerre köhögött-prüszkölt-nevetett-sírt. Én meg nem tudtam hirtelen, hogy most akkor mi is a nagybüdöshelyzet. Mikor aztán kapcsoltam, akkor meg azt nem tudtam, hogy felmosóért szaladjak-e, vagy a vendéget veregessem hátba, hátha abbahagyja a köhögést, vagy egyszerűen csak mentőt hívjak hozzá…

Úgyhogy nagy logikusan úgy csináltam, hogy inkább ne csináltam volna sehogy: odamentem a delikvenshez, és a hangedlimmel próbáltam meg letörölni az öltönyéről a húslevest. Viszont erre a kedvesvendég még jobban elkezdte a nyerítést, de olyan szinten, hogy az addig az irodában leledző főnök is előjött, hogy megnézze mi is a helyzet…

…merthogy az történt, hogy amikor nagybambán néztem ki a vendégek feje fölött az ablakon az útra, a hirtelen felbukkanó trabant láttán beindult nálam valamiféle Pavlovi reflex – minek folytán hangosan kicsúszott a számon, hogy rammmmtamtamtammm…

…szerencsétlen vendég meg csak annyit tapasztalt mindebből, hogy egy szép étteremben ül, ahol andalító zene szól, majd hirtelen a pultban az addig vigyázzban álló – ámbátor bambán bámuló - pincér minden előzetes figyelmeztetés nélkül feléje nézve azt mondja, hogy rammmtamtamtammm…

Mikor a főnök próbálta megtudakolni, hogy most itt akkor most mi is van, a vendég még nem tudott beszélni. Én meg nem nagyon akartam. Úgyhogy a páciens partnere, a hölgyike próbálta meg felvázolni a helyzetet, bár ő meg csak annyit tapasztalt, hogy a vele szemben ülő párja hirtelen telibeköpi levesssel…

De végül is kábé negyedóra múlva – mikor a vendég Úr valamelyest lenyugodott - a góré is megismerkedett minden részlettel. A jelenlévők közül akkor már senki sem hitte azt, hogy idióta vagyok. Mindenki pontosan tudta, hogy mekkora idióta vagyok.

…mindeközben én meg csak álltam ott, kezeimet tördelve, várva a helyszínen történő nyilvános főbelövést, akasztást, felnégyelést, karóba húzást, kerékbe törést, vízbefojtást, majd természetesen a kirúgást. Vágod, hogy milyennagyon jól éreztem magam. Konkrétan egy elegánsan végrehajtott szeppukun gondolkodtam…

…végül főnökömnekem is elkezdett röhögni… de csak úgy a maga visszafogott módján. Úgy, hogy a hozzá nem értő külső szemlélőnek inkább csak úgy tűnt, hogy sír. De azt nagyon.

Majd felém fordult, és mintegy konklúzióként a halálravált tekintetembe csak annyit mondott: Húdehülyevagytebazdmeg…. … … majd könnyes szemmel, a visszafojtott röhögéstől rázkódva hátrament az irodába.

…

…

…

…én az eset után még nyolc évet húztam le abban az étteremben. Magam sem tudom, hogy miért.

Gondolom azért, mert mégegyilyen hülye azóta sincs a gasztronómia világában.

…de az is biztos, hogy a személyzet tagjai az eset után pár hónapig egy emberként sírva röhögtek, mikor trabantot láttak valahol…