Ellenőrzés

…mégegyilyenhülye ténylegnincs mit én…

Terike egy régi jó ismerősömnekem. Amolyan kolleginaféle vagy mi…

Szeretem (mint kolleginát), jófej, nem dobálja kővel a repülőket.

Egy szép késő tavaszi nap állok a melóhelyem előtt, éppen a nyitás körüli teendőket intéztem. Nemnagymeló, ezt csinálom minden nap, van benne rutinom. Kulcs, elfordít, kilincs lenyom, ajtó kinyit – nem túl bonyolult.

Ilyentájban, mikor a hosszú hideg tél után megenyhül nemcsak az idő, hanem az én szívem is, virágot ültetek az ajtó elé. Szerintem jól néznek ki. Ápolom is őket ezerrel.

…aznap is épp a kicsi kis virágimat locsoltam. Egyszercsak a szemem sarkából látom, hogy másodmagával, egy elegáns hölggyel közeledik Terike. Namondom, megviccelem – ahogy mindig is.

Ahogy jött felém, kedvesen mosolyogva mondta nekem:

- Széééépjónapot! Munkaügyi ellenőrzés!

Namegmondom, mégmitnem…. nehogymá pont Terike kóstoljon be engemet, mikor mindig én szoktam őt! Ellenőrzés… munkaügyi…. jóóóóvammmá, persze. Ennél én azért értelmesebb vagyok, semmint elhiggyem, hogy majd pont a kolleginám jön engemet ellenőrizni. Ezért látványosan – talán túl látványosan is – ijedséget színleltem, és jó hangosan mondtam neki:

- Zárva vagyunk!

Majd sebtiben fogtam az ajtót, és magamra zártam.

Terikén láttam, hogy megilletődött. Nem lett volna ez furcsa, hiszen mindig ledobja a láncot, ha baromkodok vele. De most valahogy másként illetődött meg. Odaállt az ajtó elé, nézett be az üvegen keresztül, és fogta a kilincset. Nyomta volna lefelé, hogy nyíljon az ajtó. …deénmeg belülről tartottam, hogy az ne nyíljon ki.

Pár másodperc múlva résnyire nyitottam az ajtót, és a fejemet kidugva mondtam:

- Zárvavagyunk! Tessen holnap visszajönni!

Azzal ismét bezártam az ajtót.

Terikén láttam olyan zavart, mint még sosnem. Hüppögött szegénykém, forgatta a kétszépszemét, és valamit rebegett, de igenhalkan, így nem hallottam.

A hölgy, akivel a kollegina érkezett, közben meg igen-igen meglepetten állt kissé távolabb.

De hát a hülyeségnek is megvannak a maga határai. Poénvolt, jópoén, röhögtem is magamban egy cseppet, deugye kell a komolyság is. Meghát mégse lehetek zárva egész nap, megugye valszeg nem véletlenül jött a Terike, biztos akar valamit. Kisvártatva kitártam hát az ajtót, és mosolyogva köszöntem:

- Szeva Terikém! Mondsza, mijáratban?

- Szia – köszönt nekem vissza, gyanúsan megilletődötten. – Semmi különös, csak a munkaügyi ellenőrzés miatt jöttem én is.

- Perszepersze, tudomén, már mondtad – válaszoltam gúnyos vigyorral. – Nadetényleg, mibensegíthetek?

Eközben a másik hölgy már bejött a helyiségbe, és látszott rajta, hogy nagyon, de nagyon nem jókedvű. Gondoltam is magamban, hogy vanilyen, biztos fázik, vagy melegevan, vagy mittudomén…

Terike azonban komolyra váltott. Gyanúsan komolyra.

- Mondom – majd szótagolni kezdte:– mun-ka-ügyi el-le-nőr-zés!

Akkor esett le.

….aztarohadtmocskosrohadt…

Hát minden szakkönyvben külön fejezet foglalkozik azzal, hogy az ellenőrök hogy néznek ki! Tudom, bemagoltam én is az egészet!

Kistáska és/vagy mappa, rohadtmód nem potenciális vásárlónak kinéző struktúra, az elmaradhatatlan hivatali fölényeskedéssel a tekintetben.

…és a másik hölgy koppra pont így nézett ki! Én meg nem vettem észre, hogy koppra pont így néz ki, mert elvoltam foglalva, hogy baromkodjak a kolleginámmal…

„Nabaz+, eztmost beszoptam…” – ez volt az első gondolatom.

Merugye egy valamirevaló ellenőrzésnél azért rendesen meg tudják mázsálni az embert, sokszor azért is, amit el sem követett. Épp ezért igyekszik mindenki a lehető legsegítőkészségesebb lenni, úgy tennivenni, hogy abban hiba ne legyen.

Erre én micsinálok? Be se engedem…

…karaj…

Dehát engem nagyon nem ejtettek sosem a fejem lágyabbik részére. Gyorsan feltaláltam magam – bár ilyen vesztett helyzetből még Maradóna se tudna mérkőzést fordítani. Deazért én mégiscsak megpróbáltam.

Megamúgyis: mostmár igazából tökmindegy. Ittbiza bírság lesz, de elég vastag. Akkormegmár nemmindegy?

- Akkor eztmost beszoptam, mi? – mondtam hát kényszeredetten vigyorogva Terikének.

…majd mielőtt a (mostanra már) szemmel láthatólag ellenőr kinézetű hölgyemény bármit is reagálhatott volna, hozzá fordultam, és a lehető legédesebb mosolyommal próbáltam roppantmód sármos lenni.

- Keziccsókolom – búgtam felé – esetleg nem tetszene kimenni az ajtón?

Láttam a hölgy arcán az értetlenséget. Láttam, hogy egy ilyen belépővel sem találkozott még, hogy egyáltalán, be se akarják engedni nyitvatartási időben, és amikor meg már bent van, tutuhótziher, hogy nem mondta még neki senki sem, hogy menjen már ki.

- Kiteccik menni – folytattam gyorsan – és megismételjük ismét ezt a bejövetelt. Ígérem, elsőre be fogom engedni. Úgymond, kezdjük újra ezt az egészet.

…háááát…

Az, hogy a hölgy mosolygott, az enyhe túlzás.

Viszont mérges sem volt, pedig láthatóan nagyon az akart lenni.

Valami olyasmi nézéssel illetett engem, mint amivel egy szülő illeti a hülyegyerekét, aki megint valami orbitális baromságot művelt, de olyat, amin inkább nyeríteni kellene, de hát a szülői tekintély megköveteli, hogy ne nevetés, hanem szidalom legyen a vége.

- Nem, nem megyek ki – monda végül nekem. – És ha már bent vagyok, akkor mutassa már meg nekem az igazolványát.

Hát, ez van…

Leellenőriztek engemet.

De nagyon.

Természetesen minden irat megvolt, rendelkezésre állt, noha nem is feltétlen azon nyomban.

…mert mit is tagadjam: izgultam, de nemkicsit.

Keresgélés közben ugyanis az agyam azon pörgött, hogy mennyi kápé is van otthon, meg mennyire vastag a bankszámlám, hogy a leendő büntetésemet ki tudom-e vajon fizetni. Ahogy számoltam, tételenként olyan 50-100ruppó lesz a tarifa, és ha még erre rájön a benemengedés ténye, akkor meg annyi, hogy az egy sorba ki se fér a sárgacsekken.

Nyilvánvaló, nyomtam a sódert ezerrel, merugye én alapból roppant jópofa csávó tudok lenni, szorult helyzetben meg pláne. Gondoltam, tán így egy cseppet vékonyabban fog majd a toll az ellenőr kezében. Terikém, véve a lapot, sietve valami nagyonfontos dologra hivatkozva magamra is hagyott – elvégre kiröhögte magát mára, minek is maradna tovább.

Közel háromnegyed órát volt nálam az illetékes.

Alapos munkát végzett, mi tagadás.

…de büntetést végül nem kaptam semmit se…

Hogy azért, mert ennyit még életemben nem smúzoltam senkivel, vagy azért, mert megszánt, hogy mégegyilyenhülye a világonnincs, mint én – ki tudja.

…én hajlok az utóbbi lehetőségre…

 

0 Tovább

Könyvemnekem

...nakérem10telettel...

Közkívánatra megjelent a könyvemnekem...

Mondanám, hogy olvasd el, de már elolvastad - hiszen a tartalma itten van leírva, ezt pedig olvasod szorgalmasan.

De ha mégis úgy véled, hogy jobb érzés egy könyvet olvasni a kényelmes fotelban ülve, mint görnyedt háttal bámulni a monitort, akkor... nos, akkor itt a lehetőség: olvasd el a könyvem.

...

...

...najó, de csakazért, mert így szokás: itt van belőle egy részlet, rögvest az ötödik oldalról:

...

…miért is?

…a kötelező és megkerülhetetlen kérdés: Miért is írtam meg ezt a könyvet?

Őszintén? Fogalmam se nem van… de tényleg. 

Alap, hogy amikor néhanapján összejöttünk a spanokkal, ment (és a mai napig megy) a sztorizgatás – kivel mi és hogyan történt. Nem nagy csoda ez, Nálad is így szokott ez lenni, ne tagadd. Viszont mikoron már sokadjára röhögte szét az agyát az éppen aktuális beszélgetőtársaságom, az egyik nagyonokos valami olyasmit mondott nekem, hogy dejólenneezt leírnom, hogy más is olvashassa… nosza, én meg voltam olyan hülye, hogy az internetikus világban belekezdtem a blogomnekem elnevezésű agyfolyásomba.

Nem nagy kaland – csupán leírtam olyan dolgokat, amik megtörténtek velem, olyan dolgokat, amiket ha a baráti társaságban elmeséltem, jókat röhögtünk rajta. Meg amúgy is mindenki blogolgat manapság – nehogymá pont én maradjak ki ebből.

…és mit ád az ég: a jónép meg elkezdte ezt olvasni. Hogy miért, azt nem tudom, mert nemigen hirdettem sohasem. Valszeg egymásnak adták az infót az emberek, hogy tefigyu, vanezaizé, eztolvasdel, merezjó… hát, ha valakinek ez jó, ám legyen. Bár mondjuk a baromságra mindig is vevők voltak az emberek. Ésamikor már sokadjára tette közzé az origó pont hu, akkor meg pláne biztos voltam abban, hogy a baromságra mindig is vevők lesznek az emberek

Aztán persze, ahogy egyre több bejegyzés született, egyre gyakrabban hallottam, hogy miénemadomki könyvben. Énmegugye  vagyok olyan hülye, hogy könybe foglaltam mindezt.

De mielőtt dobnál egy vastag hátast: nem olyan bonyult ez. Kontrolcé - kontrolvé, és uppsz, kész is a kézirat…. nem fogom mégegyszer bepötyögni a gépbe azt, amit már egyszer leírtam. Ott volt a blogomban, fogtam, kimásoltam, oszt’ jóccakát. Ennyi. Nem több – de nem is kevesebb. Najó, azért kiválogattam belőle azt, ami nekem is jobban tetszik, így egy cseppett szűkítve lett a dolog – de még mindig maradt benne annyi, hogy egy könyvrevaló kijöjjön belőle…

Milyen történetek ezek? Huhhh…. hát ezt nem tudom elmondani, még akkor sem, ha nagyonszépenkérnél. Mindenfélék. Az élet mindenféle területéről. Egy közös van bennük csak: mindegyik valós, mindegyik megtörtént. Persze, néhol a neveket átírtam, mert kell a balbokámnak egy per a nyakamba, hogy eztésezt megsértettem vagy mittudomén, rágalmaztam, vagy bárakármi – de a történetek lényegi részén ez egy cseppet sem változtat.

Hogyanírok, mikéntírok? Majd meglátod… ez nem a kézírásom, tehát nem csúnya, a szavaim viszont az enyémek, nem mesterkéltek. Így beszélek mindig, aki ismer, tudja: peppenként én másként vagyok agyilag bekötve. Hogy ez mit is jelent pontosan, azt majd kitalálod hamarást.

Nnnno…. hát, sokmindent nemtudtálmeg szerintem. Úgyhogy visszakanyarodva az elejéhez: miért is írtam ezt a könyvet?

öööö…. akkor ez jó ötletnek tűnt. A végén meg majd megmondot Te, hogy tényleg jó ötlet volt-e, vagy sem.

Üdv: Én, Saját Magam

...

...

0 Tovább

Intro

...nakérem10telettel... közkívánatra, napokon belül nyomdába kerül a Blogomnekem. 
Mintegy ízelítőként, ihol a könyvemnekem bevezetője - ésmielőtt bárki megszólna a merőben szokatlan nyelvezetért: ezt az ajánlót nem én írtam... 

... ... ...

…úgy vélem, kétféleképpen lehet bevezetőt írni irodalmi alkotásokhoz. Az egyik módja, ha ismerjük a szerzőt. Félek, ilyenkor nem tudunk szabadulni egyfajta előítélettől. Vagy tiszta szívvel dicsérjük, vagy muszájból, szavaink mindenképpen mézként csorognak. A másik módja, ha nem ismerjük magát a szerzőt, az alkotást viszont olvassuk, és közben alakul ki róla valamilyen képünk. Így biztos, hogy őszintébbek tudunk lenni. Én az utóbbi módon jártam…

               Hazudnék, ha azt állítanám róla, hogy sose láttam, hogy azt sem tudom, kicsoda. Szoktam látni az edzéseken, ahol elhussan mellettem dolgát intézve. Középmagas, mokány figura, tizenkettő egy tucat kinézetű, különös ismertetőjegye nincs. Viszont néha olyan cinikusan villan meg a szeme, hogy abból tudható, lobog ott benn a fejben némi tűz.

               Több éve gyűjtögeti már írásait, internetes blogon el is érhető, olvasható. Most pedig könyv formájában ki is adja. Megkért, hogy idegen szemmel, pártatlanul olvassak bele, majd írjak bevezetőt munkájához. Azt viszont nem kérte, hogy véleményezzem is. De hogyan lehet bevezetőt írni vélemény nélkül? Sehogy.

               Amikor az ember leül olvasni egy könyvet, általában maga választja azt ki valamilyen előismereti vagy hangulati hatásra. Veszélyes, ha valaki ajánlja, hogy ezt és ezt olvassuk el, mert remek. Persze az is: neki. Sokszor csalódtam már ilyen könyvekben, mert sehogy se tudtam belelátni azt az értéket, amit ő. Így voltam én most is. Gondoltam, elolvasom, mert kértek, és majd írok valamit szőrmentén. Ugyan mi nagyszerűt tudna írni egy hétköznapi figura? Mondta ő, hogy Hofi stílusában gondolkodott. Hát ez komolynak vicces, viccesnek pedig komoly. Ugyanis Hofi sajátosan egyedi és időtálló. Majd nekiveselkedtem az olvasásnak, és megértettem benne Hofit is, saját magát is, a stand up comedy műfaját is.

               A most kézben tartott könyv az életből merített apró történetekből áll, amelyek mindannyiunkkal megeshettek volna, sőt meg is estek - csak nem vettük észre. 40 – 50, sőt több évesen az életet és a munka napjait keresztnek, tehernek, nyűgnek érezzük. Hajtjuk az időt, hogy csak lennénk már rajta túl. Higgyék el, túl is vagyunk. Kereszttel, teherrel, nyűggel a vállunkon. Fáj is bele, hiszen nyomja. Közben pedig teljesen elfelejtkezünk egy fontos dologról: a mindenkivel megeső munkahelyi és közéleti jelenetek alapvetően viccesek. Hát miért nem tudunk rajta nevetni? Fiatalon, tele vággyal és erővel még tudtunk! Hová lett ez belőlünk az eltelt évek alatt? Miért hagytuk elszelelni? Nos, Ő nem hagyta. Benne megmaradt az ifjonti szem, a tréfa, a vidámság, néha a keserű vicc, vaskos féltrágárság, meredek következtetés, bármely helyzet fonák oldala, oszd meg másokkal, hogy boldogabbak legyenek vágya. Hiszen mindannyian dolgozunk – főnökkel, munkatársakkal, kuncsaftokkal - , majd hazamegyünk, szórakozunk, dühöngünk, pihenünk, interakciókba keveredünk, újra bosszankodunk stb.  A körforgásunk ugyanaz, mint az övé. De a szemünk nem. Nem politizál, nem kerget nagy vágyakat és vádakat, nem mocskolódik, nem ad mindent megváltó tanácsokat. A történetei régiek is, maiak is. Tehát Hofi is, hiszen nem szállt el aktualitásai fölött az idő. Stand up comedy is, hiszen élőben is fel lehetne vele rázni az embereket. Önnön maga is, mert kortársként olyat adott vissza például nekem, amit régen elvesztettem.

                              Kedves olvasó, aki leültél most olvasni, hidd el, nem ugyanolyan emberként állsz fel a fotelodból, mint ahogy beleültél. Betűről betűre haladva fogod nehezékeidet leejteni életed mindennapjairól.

               Szokták boncolgatni, hogy mit akart mondani az író. Alapvetően nem érdekel. Az érdekel, hogy akadnak furcsa szituációk a munkahelyemen, bánt már el velem a háziállatom, iszkolni akartam már néhány vendéglátó-ipari egységből. Rosszul éreztem magam. De lehet ezt másként!

…de jó, hogy akadnak még ilyen mokány, cinikus pillantású emberek!

G.né  Éva – magyar nyelv- és irodalomtanár

2018. május

0 Tovább

Könyvemnekem

…merhogy olyan vége lett a közvéleménykutatásnak, amilyen…

Szóval: nemisolyanrégen feltettem én egy kérdést, miszerint, legyen-e könyvkiadás, vagy nelegyen.

A válaszokat olvasva úgy döntöttem, hogy lesz.

Kerestem is hát rögvest egy olyan helyet, ahol kiadják a produktumot.

Elmentem hát valakihez valahová, aki ilyen könyvkiadással foglalkozik. Illendően, a napszaknak megfelelően köszöntem, majd megkérdeztem, hogy hogyan lehetne kéziratból nekem könyvet fabrikálni. Mondta is nekem az illető, hogy hogyan és miként - úgyhogy faja minden. Ám amikor beleolvasott a kéziratba, csak annyit mondott: kileheteztadni, deminek….   

Nadehát nemazért mentem én oda, hogy véleményezze bárki is a blogomnekemet, hanem azért, hogy jól megcsinálja könyvnek – úgyhogy ezen vélemény nem tántorított el engemet egy cseppetsenem.

Egyszónakisszázavége: meglesz a könyvemnekem.

…hogy mikor? Azt nem tudom. Ha minden igaz, akkor egy hónapon belül.

Nyugi…. amint a nálam lesz az első példány, hidd el, szólni fogok.

 

0 Tovább

Tükör

…a tükör az egy jó dolog. Látod benne magad, növeli a teret, miazmás. Máramennyiben észreveszed…

Süldőkoromban meglehetős gyakorisággal látogattam én is a bulikat. Bulikat, igen – mert pölö diszkónak azért ezeket a helyeket nemigen nevezném.

Kicsiny városunkban a tanárképző főiskola igen nagy vonzerővel bírt. No nem feltétlen a tanulás, hanem az ott tanulók végett. Hiszen a napközbeni hallgatók estére igencsak átvedlettek valami mássá – amit mi igen nagyra értékeltünk. Annak ellenére, hogy mi inkább dolgoztunk valahol, és nem a főiskolán tanultunk…

Míg a májerek várták a hétvégei dizsiket, hogy ott slusszkulcsot lóbálva a menő hacukájukban méregdrága italokat fizessenek bárakárkiknek, hogy majdan hajnalban horizontális helyzetben is megtapasztalják a tánctudást, addig mi hétvégére már bőven letudtuk a letudnivalókat.

Hogy miért?

…hát azért, mert minden hétköznap este volt valami buli valahol…

Hétfőn a mittudomén milyen karnak volt a csoportbulija. Két-három ismerősön keresztül simán részt tudtunk venni ezen a zártkörű eseményen. Hogy milyen volt ez a buli? Hááát… nem feltétlen az okítás volt terítéken sosem. Kedden a fősuli pincéjében volt egy hallgatói klub elnevezésű összeröffenés. Hogyhogynem, ide is bejutottunk. Itt már komolyabb zene szólt (mármint a hangtechnikát tekintve), és némi novellát is lehetett olvasni. Szerdán egy helyi táncklub volt estére átavanzsálva főiskolás haccacárévá, külön olvasószobával és mindenféle könyvtári kellékkel. Mondanom sem kell, oda is bejáratosak voltunk. Csütörtökön egy belvárosi szórakozóhely volt a hallgatók által kibérelve, szigorúan csak a hallgatók részére fenntartott szerény diszkóval – nyilván előfordultunk ott is rendszeresen. Pénteken már pihi volt – lévén, hogy a hallgatók többsége hazautazott a hétvégére, így már nem volt igény a bulikra. …hétfőn meg úgyis kezdődött minden elölről.

Hihetetlenül jó programok voltak ezek. Nem feltétlen csak azért, mert nem azért voltál népszerű, hogy milyen a kulcstartód, hiszen itt az összetett mondatok alkalmazása, a szavak megfelelő ragozása jóval többet ért, mint egy guccsiöltöny. Nem feltétlen azért, mert az otthoni jókislányok ilyenkor nagyon nem voltak jókislányok (illetve dehogynem, nagyon is jókislányok voltak), hanem mert a lubárékat nem azért tudtad levenni a lábukról, mert előzőleg beléjük töltöttél ötliter méregdrága koktélt. Nem feltétlen azért, mert csiriviri környezetben rázhattad a tuctuczenére, hanem azért, mert a lehetőségekhez képest tényleg jól tudtál szórakozni.

Továbbá ezen bulik közös jellemzője volt, hogy nem éjszaka kezdődtek, hanem csak késő este – így viszonylag emberi időben véget is értek. Két részről volt ennek nagy haszna: egy, hogy a hallgatók kipihenték a fáradalmakat a másnapi előadásra, kettő, hogy mi is jófiúkhoz méltóan időben ágyba kerültünk… a fantáziádra bízom, hogy kivel és hogyan.

Egyszóval: csudajó volt minden mindenhol. Annyi élmény köt ezekhez az időkhöz és helyekhez, hogy az elmondani nem tudom.

illetve egyet azért csak lejegyzek. De csak azért, mert ez valóban egyedi eset volt…

Szerda.

Először mentünk tánceválni arra a bizonyos hétköznaponként táncstúdióként funkcionáló ojjektumba.

Az első részvétel az új helyeken macerásabb volt mindig is. Hiszen az első benyomást ugye nem lehet megismételni. Ilyenkor nagyon viselkedni kellett – hogy aztán a későbbiekben már olajozottan menjen minden.

Általában én voltam a csapatban az ész. No nem azért, mert nekem volt a legtöbb eszem, hanem azért, mert úgy néztem ki, mintha a csapatban nekem volna a legtöbb eszem. A titkom nem más volt, mint a szemüvegem…. mikor felvettem, voltam benne olyan okos, hogy nemhogy hallgatónak hittek, hanem egyenesen dékánnak. A bejutásnál pedig egy okos fej azért az ilyen helyeken elég vastagat nyom a latban…

A menetrendet tudtuk már előre, hiszen addig előfordultunk pár fősulis buliban: az ajtónálló tesiszakos hallgatónak az ingyenes pecsét mellé a markába került egy Ady (a véknyabbak kedvéért: ötszázas), pluszban kértünk neki a könyvtárszobában egy könyvet és/vagy egy novellát, valamint igéretet tettünk arra, hogy nembalhézunk, és a tesiszakos csajokat messze elkerüljük. Nyilván úgyvolthülyeség a fogadalom ahogy volt: persze, nem balhézni mentünk (és sosenem balhéztunk), deazért a felhozatalnál a tesiszak azért messze vitte a prímet minden más előtt – érthető okok miatt. De persze az első bejutáshoz ezeket a köröket meg kellett futni, hogy aztán máskor már messziről köszönjenek nekünk, és mindenféle gond-probléma nélkül zökkenőmentesen bejuthassunk bárakárhová.

Úgyhogy távolról is jól érthetően, igenválasztékos modorral, a szemüvegemmel magamon biztosítottam az ajtónállót, hogy minden zsírkirály lesz, majd némi baráti hátbaveregetés közepette beljebb is fáradtunk hamarást….

…vonultunk a helyiség mélyére, hogy tegyük, amit tennünk kell…

Szemüveg le – ez volt az első mozzanatom itt is, mint mindenhol. Hiszen az okés, hogy nagyonokosfejem van benne, de azért a csibészséget a szemem mélyén a gárék csak jobban észrevették az okulárom nélkül. Amire legyünk őszinték, ilyen estéken cseppet nagyobb szükségem volt, mint a pejoratív értelemben vett tisztánlátásra.

…holott itt pont ez lett a vesztem…

Miután még soha nem jártam azelőtt abban az intézményben, néztem is nagyokat. Bazinagy helyiség, félhomály, naprakész slágerek recsegve üvöltve. A táncparketten alig félház, a többség még melegített a különféle folyóiratok mellett. Mondhatnám, olyan, mint máshol.

Csakhogy!

Ez a helyiség tényleg bazinagy volt! De akkora, mint egy hodály!

Na és a tömeg! …voltunk már egypár hasonszőrű buliban, tudtuk jól, hogy a felhozatal plusz-mínusz 30 emberrel számolva koppra ugyanaz, de itt annyian voltak, hogy még a néhány is baromisok volt.

Álltam is csodálkozva, tekintgettem jobbra-balra, tátottam a szám…. kérdezi is mellettem a haver:

- Mivan, mitbámulsz ennyire?

- Bakker, mekkora hely ez! – válaszoltam – Nédda, hát a végére nem is látok el!

…a szemem sarkából láttam, hogy haverom fordul oda a csapat többi tagjához, és értetlenül bámulnak egymásra.

- Hogymicsinálsz? – kérdezi hitetlendekve.

- Micsinálok-micsinálok! Nézem a tömeget!

A röhögés ekkor túlszárnyalt mindent.

Hiába volt a zene majdnem csutkán, hiába volt az alapzsivaj az embereknél, az öt spanom úgy röhögött, hogy zengett bele az egész helyiség.

Mivan, mondom? Most mi a pálya? Min röhögnek ezek ennyire?

Kisvártatva, mikor haverom már tudott kicsit beszélni, akart valamit mondani…. de aztán megint visítva röhögött tovább. Én meg persze eztán sem értettem semmit.

Szét is tártam a kezem, hogy most ténylegnemértem…

..azaz csak szét is tártam volna a kezem.

Ugyanis nem tudtam.

Nem tudtam, mert míg az egyiket megemeltem, a másik nekiütközött egy falszerű valaminek…

Akkor esett le…

Az okés, hogy szemüveg nélkül tényleg másképp nézek ki egy kicsit – viszont szemüveg nélkül másképp is nézek egy kicsit. Konkrétan nem túl jól…

Ezen okból kifolyólag, amit én hatalmas hodálynak néztem, az nem volt más, mint egy kábé harminc négyzetméternyi tükör – faltól falig, padlótól mennyezetig. Ahogy egy táncstúdióban az elvárt ugye...

…abban pedig értelemszerűen minimum duplájának látszott a hely is, és a tömeg is, mint valójában volt…

…mikor a brandérium magához tért a sírástól, próbáltuk felvenni a ritmust. Perszehogy nem sikerült.

Hiszen aznap estére már megvolt a program.

Nemolvastunk, nemcsajoztunk – csak az én hülyeségemen röhögött mindenki.

…jópár év múlva is előkerült még a sztori: mikor álltam a tükör előtt, és csodáltam a messzeséget.

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések