A skót hármas

…van az úgy, hogy nem úgy van, pedig de…

Nemrégiben hivatalos voltam egy maskarás bálba.

Najó, újrafogalmazom, mer tudom, hogyezt úgysehiszedel

Tehát: nemrégiben hivatalos voltam egy beöltözős-táncolós-kultúrolvasásos házibuliba.

…ezt így már biztos elhiszed…

Szóval: meghíttak, hát énmeg mentem. Meraz úgyillik ugye.

A buli témája roppant bonyolult volt: menjünk, vigyünk magunkkal valamit amit ennénk, de azsebaj, ha annyit viszünk, hogy abból más is enni tudjon, nomegpersze alkalomhoz illően öltsünk magunkra valami jelmezt.

Nakérlekszépen, örültemis, meg nemis.

Merugye ha már batyusbál, akkor oda biza vinni kell valamit, de hát amit én főzök, attól aztán sokmindenkinek nem mozdul meg az ádámcsutkája. Denemisezabaj…. hanemhogy akkor az olvasás akkor az most akkor hogy lesz az? Aztisvinnikell?

De a kedves barátom – aki invitált – aggodalmamat nóperc alatt szétoszlatta: pincében leszünk, tehát ha nem muszáj, ne vigyek semmi olvasnivalót, mert ott annyi van, hogy csak győzzük elolvasni.

Mondanom sem kell, így már lenyugodtam kissé. Olyannyira, hogy elkezdtem ötletelni, hogy minek is öltözzek be.

Jutott nekem eszembe sokminden, de annyi minden, hogy azt elsehiszed. A kovbojt azt hamar elvetettem, merazolyan nagyonelcsépelt. Hasonló sorsra jutott a rendőr, a robinhúd, de még a rambó is – égetem én magam ilyenekkel. A nővérke eszembe se jutott. …de nem akarlak untatni… végül skót harcosnak öltöztem be. Miért-miért…. mittudomén. Akkor ez jó ötletnek tűnt. Ennyi.

Eljött végre a várva várt nap.

Rendeltünk egy taxit, merugye mimással érdemes egy olvasós buliba menni. Szegény sofőr nézett egy vastagot, mikor meglátott a térdigérő kockás szoknyámban, de mikor közöltem vele, hogy én vagyok konormeklód éppen aktuális reinkarnációja, hamar rájött, hogy nem kellene velem vitatkozni…. márcsak azért sem, mert a kezemben lévő kartonpapírból készített kelta másfélkezes kard igencsak alátámasztotta a mondandóm lényegi részét. Az meg pláne, hogy párom meg boszorkánynak maszkírozta magát – szóval tök logikus párosítást alkottunk úgy mi ketten kora szombat este.

Megérkezvén a pincébe igazi sztár lettem. Najó, amúgy sem vagyok az az észrevehetetlen fajta, de akkor egy cseppet népszerűbb voltam a kelleténél. Miért? Mert az első tíz megérkezett vendégből csak a csajomnekem és én voltunk beöltözve. Lúzerek…. mi bezzeg komolyan vettük a meghívást.

Nem is lett volna olyan nagy téma mindez, ha mondjuk otthon a fejembe nyomok egy faja kis bézbózsapkát, és azt mondom, hogy én egy kamionos vagyok, és kész… de férfiember létemre csini kis rakott szoknyában feszíteni egy pincében, azazért elég necces ügynek számított…. gondolhatod, kaptam az ívet rendesen. Ha nincs ott velem párom, akkor talán félre is vittek volna valamit diktálni nekem, ha már így bemelegedtem télvíz idejére… de hát erről a gondolatmenetről hamar lebeszéltem mindenkit, kilátásba helyezve némi pároslábbal történő járomcsontrugdosást.

Mondtam is a gazdának, hogy ha már így megszívatott, hogy csak mi öltöztünk be, akkor talán tölts…. izé…. nyisson már ki legalább egy könyvet, vagy ami mégjobb lenne, egy kis novellát is elolvasnék például, hogy hátha akkor csendesül a haragom irányába.

Parázs vita kerekedett arról, hogy jogosult vagyok-e egyáltalán az ő féltve őrzött novellás köteteire egyáltalán a tekintetemet rávetni, nemhogy belelapozni, merhogy én olyan műveletlen fajta vagyok, nem érteném meg a nehéz nyelvezetet.

Nnnna, itten vettem elő a rég megtanult dzsókerszöveget….

(nem tartozik szorosan a témához, de azért úgy illik – ha már itt vagyunk - , hogy elárulom, hogy ez hogyan is működik nagyonjól:

Kínálják az embert novellával. Namármost köztudomású, hogy akinek házi nyomdában készített novellája van, annak háromféle van: egy a vendégnek, egy a barátnak, egy pedig saját olvasásra. Nyilván a vendégé a legsilányabb, a gazdáé pedig a legjobb. De nyugi: a vendég részére nyomtatott olvasmány is olyan, hogy olyat Te könyvesboltban nemhogy nem veszel, de még hallani se hallottak róla, olyan választékos iromány – namostakkor gondoldel, milyen lehet a tulajé…

Szóval, ilyenkor mindig azt kell mondani, hogy köszönömszépen, nemkérek. Persze, ilyenkor mindig düllednek a szemek, hogy hogyhogynemkérsz, tepedig mondod, hogy azért nem, mert egyrészt nagyon ritkán szoktál novellát olvasni, másrészt pedig éppen az előbb említett ok miatt, megválogatod mit olvasol el.

Nnnna, ilyenkor a gazda szeme egy cseppet megrebben, nagyon nem vidáman. Hiszen minden gazda szent meggyőződése, hogy az ő novellája a legeslegjobb a világon. Gyorsan bele is lapoztat tégedet az egyikbe, majd árgus szemekkel figyeli, hogy mi a szitu. …tepedig elolvasod szépen. Látod, érzed, hogy ezbiza hiába a „vendég” kategória, ezbizony nagyon ottvan…. de pókerarcal azt mondod, hogy "köszönöm". Ennyi. "Köszönöm". Semmi mást.

Namármost, ilyenkor a gazduramat a gutaütés kezdi el kerülgetni. Merolyanosztmánincs, hogy csak annyi, hogy "köszönöm"…. ééééés mintha ezt tanítanák valahol, ilyenkor minden egyes gazda eltűnik egy kicsi ajtó mögött, hogy kisvártatva előjöjjön egy másik novellával. Elolvasod azt is, majd annyit mondasz, hogy "egész jó". Ennyit. "Egész jó". De csak ennyit.

Nnnna, itt már nem gutaütés van fennforgásban a vendéglátó részéről, hanem valami olyan agybaj, aminek a nevét még a legképzettebb ideggyógyász is csak a lexikonban találja meg. Ilyenkor – és tényleg szent meggyőződésem, hogy ezt tényleg tanítják a gazdaképzőben – a gazda kevésbé barátságosan karon ragad tégedet, és bevisz az előzőleg említett kis ajtó mögé. Ott aztán elámulnál – de persze csakazértse ámulsz el – annyi novellakötet van porosodva a könyvespolcokon, hogy elsehiszed hirtelen. De te csak állsz ott, max annyit nyögsz ki flegmán, hogy „aha”. Mintegy kegyelemdöfésként, hogy „aha”. Erre a gazda odamegy a polc legvégéhez, és leghátulról leemel egy novelláskötetet, leporolja, és közösen olvastok belőle pár sort. Az első oldal után te csak annyit mondasz, hogy "jóez, csak nemértem redesen a mondanivalóját", erre persze elolvastatnak veled még egy oldalt, mire te azt mondod, hogy "háááát, mintha érteném", és uppsz, máris kapod a harmadik oldalt elolvasásra. De itt már vigyázz: erre már azt KELL mondani, hogy "értem a lényegét" az olvasmánynak, lejött a mondanivaló, és szépen elregélsz róla egy rövid esszét. Merha nemígyteszel, akkor biza ott vágnak tartón szívlapáttal, és sohatöbbet nem kerülsz elő. Deha elrebesz egy rövid értekezést a novelláról, akkor biza teleszel a legnagyobb haver, az űbermencs…)

Naszóval, megejtettem én a dzsókert.

Olvastunk is pár fejezetet bent a kishelyiségben, csak mi ketten a gazdával.

…és mire kijöttünk, akkor már voltunk egy páran, százötvenhárman…

Merhogy észre se vettük a nagy értekezésben, hogy közben megérkezett a meghívottak többi része is…. és kábé a fele komoly jelmezben ráadásul!

Ami önmagában még nem is lett volna olyan nagy baj: csakhogy mi a házigazdával akkora olyan műveltek lettünk, hogy fejből el tudtuk volna szavalni a háború és békét. Akár még oroszul is.

Ráadásul akkor már szólt a zene is… nekem meg köztudottan a bugi hamar belemegy a lábamba…

Hagyneragozzam…. táncoltunk. …többek közt. De tényleg.

…és ekkor történt meg…

Ropom nagyban, de úgy, hogy szegény fredeszter ilyenkor elpirul a sírjában, merhogyő csórikám ilyeneket sosenem tudott. Najó, énse, csak akkor, ha már művelt vagyok. De akkor nagyon. De nagyon.

Szóval, ment a dajdaj mega haccacáré.

Egyszercsak tácpartnerem ekezdi gombolni kifelé az ingemet….

…uuuuuhhhhh….

Alapvetően nem lepődtem volna meg ezen tényen olyan nagyon, csakhát történetesen az akkori táncpartnerem éppen a házigazda felesége volt – ha jól emlékszem valami kovbojnak vagy minek öltözve. Így aztán kicsit pikánsnak éreztem a dolgot…

Merugye köztudott, hogy messzeföldön híres korpusszal rendelkezem minden egyes hétköznap délelőtt, ami szombat estére azért meglehetősen hatványozottabbá válik. Elég gyakran megesik, hogy meg akarják közelebbről is tekinteni, hogy mit rejt az éppen általam viselt verszaccsepolló…. dehogy vendégségben maga a gazdáné mozduljon rám, nnnna, olyan még nem nagyon volt – legalábbis úgy nem, hogy maga a gazda is elérhető kartávolságban van tőlem. Énmegmár futottam éppen eleget életemben muszájból, úgyhogy vallom azt, hogy ha nem muszáj, fusson az, akinek nagyonfontos.

Szóval, tekergetem ott nagyban a deréktájamat, közben meg huncut mosollyal a szája szegletében a vendéglátónk oldalbordája nem nagyon titkolt célzattal szerette volna megtekinteni az én bordáimat rejtő fényes bőrömet. Első gondolatom az volt, hogy hogy a ’csába fogok én télvíz idején rohadtqrvagyorsan elfutni innen, a város szélén lévő pincéből, ha majd a gazduram észreveszi, hogy ki vett észre engemet – második gondolatom meg az volt, hogy hogy a ’csába fogok én télvíz idején rohadtqrvagyorsan elfutni innen, a város szélén lévő pincéből, ha majd a csajomnekem észreveszi, hogy valaki más is észre vett engemet. Nagyobb dilemma volt ez, mint hittem…

Hanem aztán éreztem, hogy a hátam mögül elibém nyúl két kecses kis kacsó, és segédkezik az ingem kigombolásánál. Kissé meglepődve sandítottam hátra, hogy ugyan kinél vagyok még ilyen népszerű, és meglepve tapasztaltam, hogy a saját magam alá rendszeresített, boszorkánynak öltözött kicsi páromé a két kicsi segítő kacsó….

…aztarohadtmocskos…

Nnnnna, jöttem is olyan zavarba legalább másfél másodpercre, mint még tán soha.

Gondolhatod: elölről is vetkeztetnek, meg hátulról is vetkeztetnek. Temeg állsz középen, és azt hiszed, hogy egyszerre van karácsony-szülinap-búcsú…. uhhhh, netuddmeg.

Még a Kisherceg is elkezdett ébredezni a szoknyám alatt, holott ő már ilyenidőtájt pontosan tudja, hogy műveltségem egyre növekvő mértékével egyre nagyobb eséllyel fogja átaludni az éjszakát. De most érezte - mit érezte! Tudta! - , hogy ittaztán melólesz, de nemisakármilyen!

Volt szerencsére még annyi eszem, hogy felmértem körben a terepet: jobbra ajtó, pontjó, idelehetmajd behúzódni szépen észrevétlenül. Ésmilyenkosvagyok! Milyen jó jelmezt is választottam! Hiszen a skótszoknyának hála nem kell sokat matekolni, hogy hogyan gyürkőzzek majd neki a melóhoz: egyszerűen fellibbentem, és kész. Visszafelé meg még magyarázkodni sem kell, ha netán nyitva maradna a karámajtó, mikor kijövök a sufniból – hiszen a kockás rakottszoknyán nemvan semmilyen ajtó sem. Faja…

Nézelődtem tovább – hiszen a naviszélsznél megtanultam, hogy ahol bent vagyok, mindig tudjam, hogy megyek ki. Balra is ajtó – rémlett, hogy ott jöttem be. Erre akkor olyan 60-40 arányban mertem volna fogadást kötni, de hát azért az is több, mint a semmi. Bizakodtam annak ellenére, hogy ha a rossz ajtón próbálok kifelé menni - azaz pont a novellákat rejtő helyiség felé veszem az irányt - akkor nagyobb bajban leszek mint Laurapálmer a Tvinpíkszben. Viszont akkor és úgy az ajtók között sok különbséget nem tudtam tenni. De a legnagyobb gondot inkább az jelentette volna, ha a házigazda kiszúrja, mi történik.

Forgattam is fejem, mint akinek muszáj. Közben meg persze az egyik kezemmel magam mögé nyúltam, és közelebb húztam magamhoz kedvesemet, míg másik kezemmel újsütetű rajongómat húztam közelebb magamhoz frontálisan. Akkor már az ingem nemhogy rajtam, de még a környékemen sem volt. Ott tekeregtünk hármasban, és meg szimultán próbáltam élvezni ezt a sohavisszanemtérő alkalmat, és közben rálelni a tömegben a házigazdára. Pusztán csak kíváncsiságból persze.

Hamar egymásra is talált a tekintetünk…

Miközben gondolatban már számos pozitúrát kitaláltam így hármasban, azért legbelül cseppet fáztam attól, hogy ha a gazduram kiszúrja, hogy ki szúrt ki engemet, akkor biza én a pinceajtó fölé leszek kiszúrva vasvellával. De nagyonhirtelen.

Viszont én – gondolom ez azért érthető – kevesebbért is vittem már vásárra a bőrömet. Hiszen a majdani memoáromban marha jól fog az mutatni, hogy mi is történt abban a bizonyos pincében, éshogy kivel, éshogy kikkel, meghátúgy egyáltalán: ééééérdekli a balbokámat, hogy mi lesz, de ezt, eeeezt, akkor se nem hagyom abba, ha nagyonmuszáj lesz….

Miközben járt az agyam, a két csajszi elég rendesen tekergett. Egy előttem, egy megettem…. uhhh…. még most is beleborzongok…. én ott középen, és tekergek én is velük. Ekkor kezdtem érteni az addig kevésbé értett jelmezválasztását kedvesemnek… boszorkány, de a javából! 

…és egyszercsak összetalálkozott a tekintetem a gazdáéval…

Namostgondolom valami nagyon brutál dologra vársz….

Hát akkor ne várjál hiába.

Tényleg nagyon brutál dolog történt.

Ugyanis gazduramat is vetkőztették már ketten. Őt is ugyanúgy: egyelőtte, egymögötte. Ő is ugyanúgy vonaglott középen, mint én.

Rámnézett…. és arcán a világ legőszintébb vigyorával, amolyan nonverbále közölte velem, hogy mindenokés, királyabuli, nyomjukahogybírjuk….

Nnnna, én meg ebből akkor ott annyit értettem, mint most te. Úgy nagyjából semmit.

Miiiiivaaaaaaan?!?!?!

Itt tekergetem (egyenlőre) félmeztelenül a gazda nejét, hátulról hozzám simulva életem virágoskertjének egyetlen nyíló rózsaimbójával, miközben ő is két gáré között tekereg félmeztelenül…. erre nemhogy hozzám vágna egy raklapnyi féltéglát, vagy legalább egy baltanyelet, neeeeem, ez még visszainteget, hogy minden okés, nyugavér, csigalom, menjen a buláj…. hát komolyan mondom, voltam olyan tanácstalan, mint még sohanem….

Nade nemvéletlenül éltem én túl már oly sok mindent eddig életemben! Nemhiába van nekem messzeföldön híres problémamegoldó képességem! Nehogymá ebből a helyzetből ne kerüljek ki győztesen! Főleg úgy, hogy vesztenivalóm se nagyon van….

…hiszen ebből a szituból max két ember rángathat ki belemnél fogva: az egyik a páromde ő történetesen elég vastagon benne volt abban a halmazban, amire éppen az apetitusomat pont ő hozta meg. A másik a másik párom párjade ő meg történetesen pont most adott zöld jelzést a továbbhaladásra. Úgyogy minden úgyjó, ahogyvan…

Viszont azért kezdtem ebben a helyzetben cseppet alulművelődni. Ahogy tisztult ki a tudatom, jöttem rá, hogy ácsi, hé, ebből még azért nagy gebasz is lehet…. merugye mivanakkor, ha azért lett minden engedélyezve a házigazdáék részérről, merhogy valami gruppenizébe akarnak engemet belerángatni? Mivan olyankor, ha nemcsak harmadmagammal, hanem attól sokkal többedmagammal kell eltűnnöm azon bizonyos ajtó mögött?

Okés, korán megtanultam én, hogy a gruppennél egy dologra kell nagyon vigyázni: nehogy kimaradjon belőle az ember. Deazért én a lúdbőrös stanyeszlit kizárólag egy perspektívából szeretem tekintgetni – történetesen maradnék én csak az indulási oldalon. És ezen tényen nem áll szándékomban változtatni. De hát azért csak van az az áldozat, amiért….. de nincs…. de van…. de nincs… zakatoltak a gondolataim, elhiheted. 

A döntő érv végül megszületett bennem: miután láttam vendéglátónkat mind a három dimenziójában félmeztelenül, csatakosra izzadva táncolni, úgy döntöttem, hogy nincsazazisten, hogy én vele együtt bármit is csináljaklegyen mellettünk bárakakárhány bárakármilyen kiscsücsörikisgáré, akkorsenem. De még akkorse, ha erre pont a csajomnekem adott nekem engedélyt.

Fogtam hát magam, kihámoztam a két hölgyike közül a felsőtestem, majd közöltem, hogy köszönömszépen, nagyonjólérzemmagm, deén szerinteménmost kimegyek rágyújtani

A két csaj egyszerre nézett egymásra nagykerekszemekkel…. okés, akkor valahol megértettem őket, merthátúgy szerintem elég ritka lehet, hogy egy férfi nemet mond egy ilyen hármas felállásra.

De csak egy pillanatig néztek egymásra – majd szinte egyszerre nyúltak felém, és rángattak vissza maguk közé. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt csajomnekem:

- Dehogymésztesehová ilyen csatakizzadtan. Megfázol, hülyegyerek. A vizes inget is azért vettük le rólatok, hogy nehogy tüdőgyuszi legyen a vége…

Ekkor néztem igazán szanaszerteszéjjel…

Ekkor vettem észre, hogy nemcsak én, mega házigazda, hanem minden férfi le van vetkőztetve derékig….

Hát mitnemondjak….. Jerikó falai nem omlottak össze olyan robajjal, mint ahogy bennem dőlt össze egy egész világ.

Nemazért vetkőztettek ezek engemet, mert…. hanem azért, mert…. azért, hogy meg ne fázzak.

És a többieket is azért vetkőztették, hogy meg ne fázzanak az átizzadott ingükben….

…hát ennyit a skót hármasról.

...és ekkor kezdtünk el igazán csak olvasni...

7 Tovább

Tökömnekem

Faragtam én egy faja kis tököt a napokban. Olyan igazi tökfejet.
Miért? Hát, csak azért….

Helóvén ide vagy oda, pont nem érdekel. Faragtam egy tököt, és kész. Ennyi.

Erre mit ád a sok istenbarma?

Nekemáll, hogy nemvagyok Magyar.

…nokéremtisztelettel…

Szerintem pedig igenis Magyar vagyok még attól, hogy faragok egy tökfejet. Nem pont azért faragtam, mert a mi kultúránkban megszokott és elfogadott Mindenszenteket és/vagy Halottak Napját így ünneplem, hanem azért, mert tetszik ez a móka, egész jól elvagyok ezzel a tökfaragással. És kész. És ennyi.

Közismert, hogy én aztán nem nagyon vagyok a jenkibiznisz legnagyobb rajongója. Pont nem érdekel a másokra erőszakolt ilyenolyan termék, a sok műmájer faxságuk meg pláne nem. Nekem ááámerika az annyit jelent, hogy jó messze van, és baromi sokat kellene hozzá úsznom, ha át akarnék hozzájuk jutni.

Ugyanakkor ami jó, az jó. És ha jó, akkor pont nem érdekel, hogy az muszka, jenki, kelta, germán, porosz, jugó, kínai, vagy bárakármi. Ha jó, akkor jó – ha nem, akkor meg nem. Szerintem ez ilyen egyszerű.

…vegyük sorra, úgyakorrekt…

Az amcsi filmekért azért nagyon oda meg vissza tudok lenni… a vígjátékok a kedvenceim. Illetve nagyon nem vagyok homár, de egynémely hasonmásom filmjeit nagyon tudom csipázni, mertpéldául szerintem ez a Dzsézöngyerek egész jól ugrabugrál a képernyőn. Demielőttmég így a monitoron keresztül leköpnél, szeretem én a honi fimeket is, csakhátabból ugye sokkal kevesebb van. De az is igaz, ha van, akkor az mindent visz: pölö az Üvegtigrincs vagya Valamiamerika…. ez a kettő nekem már-már eposz, nem is film. Egyszóval: nekem nagyon bejön nagyon sok amcsi film. Ennyi.

Vagy például a bézbózsapka. Az is nagyon tetszik nekem, és pont nem érdekel, hogy ez most ááámerikai vagy ógermán. És hidd elnekem, a bézbózhoz annyit értek, mint a paksi atomerőmű működési elvéhez – de tán még annyit sem. Egyszerűen: tetszik ez a fajta fejfedő. Ennyi.

Szoktam nyilazgatni jobbrabalra, de inkább előrefelé, holott tudom, hogy a magyarok hátra nyilaztak… és mit ád Isten, a nyilam is amcsi modell. Miért? Hát azért, mert szerintem ez a márka a legjobb. Ennyi.

…szóval ezek szerint én nem is vagyok Magyar, hanem egy velejéig romlott amcsib.zi…

Faragom a tökömet, fejembe nyomom a bézbózsapkám, kezembe veszem az amcsi nyilamat, és éneklem a bortubívájdot… és már nem is vagyok nemhogy Magyar, de még Hun sem. Avar meg pláne nem. Gepida meg aztán végképp nem.

Töredelmesen vallom meg, jobban megnézem a legingszeket a csajokon, mint a rakottszoknyát. Persze, tetszik nekem a fodrosszoknya is, de hát egy igazi kis szűk naci, azazért jobban megérinti a romantikus énemet. Röstellem is, de nagyon.

Sőt, hosszú szárú bőrcsizmát sem vagyok hajlandó felvenni. Jobb nekem a szintén valamilyenküldöldről származó túrabakancs. Sőt, szerintem a bricsesz is nagyon hülyén nézne ki rajtam, inkább hordok farmert, és pont nem érdekel, hogy a farmert ki-mikor-miért találta ki. Nekem ez tetszik, és kész. De szerintem egy kolumbiai bakancstól vagy egy lévisz pantallótól még nem leszek ááámerikai csávó.

Nos…

Úgy vélem, igencsak kevés ember rendelkezik hiteles forrásból származó, papírra vetett családfával. Mondjuk nekem megvan, egészen a Dédszüleimig. És bizton mondhatom, eddig a pontig mind Magyarok voltak az őseim.

…de a lényeg: nem vagyok Magyar?

Ki/kik szerint is?

A sok kis nyikhajjal ellentétben ÉN szolgáltam a hazámat. Tudom, nem húsz évig, hanem csak egyig – bocsesz, ennyire hívtak be anno, nem tehetek róla. Se többet, se kevesebbet nem tudtam szolgálni – de szolgáltam, és ez a lényeg. Azért szintén énkérekelnézést, hogy nem repültek a lövedékek sivítva a fülem mellett, dehát én ekkor születtem, ebbe a békés világba – nem adatott meg (szerencsére) a valós frontvonal. De a lényeg: ne lennék Magyar?

De mondok cifrábbat is, ha már a külsőségben megnyilvánuló materializmus is lényeges infó (aztarohadt, eztdeszépen fogalmaztam meg): a sok műmájer űberszittya pannonmacsóval ellentétben ÉN megülöm szőrén a lovat. Tudom, mert tettem nemegyszer, és remélem, teszem is még sokszor. Sőt, anno a saját lovamat én magam törtem be csikókorában. Úgyhogy szerintem azokkal ellentétben, akik azért veszik meg a karikásostort a hidivásárban, merazolyan nagyonmagyar, azért járnak cocókázni a divatos istállókba, mert az olyan trendi életérzés, és akkor egy cseppet jobban Magyar vagyok.

Kereszténynek keresztény vagyok, noha az igazat megvallva templomba igen ritkán járok. Persze, mehetnék gyakrabban is, de hát ez van – nem megyek gyakrabban. Viszont nem megyek divatból sem. Holott tudom, hogy egyeseknek mekkora fless csakazértis ottlenni karácsonykor az éjféli misén, úgy, hogy egész évben azt se nem tudja egyiksem, hogy melyik utcában is van a templom. De azt se nagyon értem meg, mikor lovagunk elveszi nőül élete virágoskertjének egyetlen nyíló rózsabimbóját, nagy csinnadrattával vonul a helyileg illetékes legeslegnagyobb templomba, csakazért, mert az a divat – egyébként meg pont nem érdekli sosenem a vallás. És persze ettől sem érzem magam kevésbé Magyarnak.

Szétnézve az utcán, ritkán látom, hogy valaki lovaskocsival közlekedik, télvíz idején subába burkolódzik, vagy kucsmát húz a fejére…. ehelyett van a sok divatcucc, és hiddelnekem, megse fordul a fejemben, hogy ezek nem magyarok…

Az ember márcsak ilyen: átvesz, vagy fölvesz olyan szokásokat más népektől, melyek által kényelmesebb vagy élhetőbb az élet.

….

Szóval: faragtam egy tököt.

Szerintem jó lett, szép lett.

De mindegy is, mert a sorsa úgyis az lesz, mint a tavalyinak: ott fog megrohadni az erkélyen, és belepik a muslincák. Utána meg dobom belefele a kukába, mert olyan büdös, mint a dög.

Nem vagyok ezért Magyar? …pedig szerintem de.

…hidd el, nem azért faragtam, mert nekem ez jobban fekszik, mint a gyertyaégetés a temetőben. Azért faragtam, mert szerintem ezt egy tök jó buli. Elvagyok vele egy fél délután, összegányázom vele a fél konyhát, a kezem is háromszor vágom el mire kész vagyok, de akkor is: tök jó buli az ilyen.

Megyek én gyertyát is égetni… bár vallom, hogy mocskosgané ember az, kinek csak ilyenkor jutnak eszébe az eltávozott szerettei, amikor a naptár azt diktálja, hogy menni kell a temetőbe.

…de megyek, és égetek gyertyát – méghozzá meggyőződésből. Úgy, hogy otthon vár a tököm.

Szóval, tök jó lett a tökömnekem így október végére.

Olyannyira, hogy faragok majd egyet jövőre is.

Megtán még azután is, mert mint mondtam, ez jó buli.

…és hidd el: ettől nem érzem magam kevésbé Magyarnak…

 

3 Tovább

Mesterséges inteligencica

…merugye némelyik ló mindegyik egyforma…

Mozi, multiplex – sokjófilm, teltház. Sorbanállás, kígyózva, ahogy kell.

Merugye nemlehet mindig a könyvtárba menni, kell néha másféle kultúra is az agynak.

Állunk ott spanommal nagy vidáman, emlegetve a kis pénztáros csücsörikigádzsik nemesebbik felét, hogy hogy a .csába nem tudnak egy cseppet jobban haladni. Jobb esetben akkor sem kerülünk idejében sorra eben a kiszolgálási ütemben, mikor a tervezett megtekintenivaló film elkezdődik.

De hát így van ez mindig, valszeg még egy darabig így is marad. Sorbannállás, csigalassúság.

Készülünk is rá rendesen minden alkalommal.

Kóla már a kézben, hogy azért szomjan ne haljunk a nagy várakozásban, a pupillánkat meg nem a végtelenre fókuszáljuk, hanem az előttünk álló népek garmadájára.

…éspersze van is látnivaló mindig is…

A sok műmájer agyongyúrt csávó mellett minduntalan ott domborít egy ciccccababa, és mi ezeket ilyenkor jobb híján jól megszakértjük – szigorúan csak azért, hogy ne unatkozzunk.

Pedig hamar eljön az idő, hogy rájuk ununk…. mert mindegyik cicus egy a százezer közül. Lassan már tényleg nem érdemes rájuk vetni egyetlen pillantást sem.

Trendi kis rucika, aligvalami rajtuk. Pirinyó kistáska, amibe még egy igenminiatűr zsebkutya sem férne bele. Okosteló, szigorúan ájfon, más nem is lehetne. Hakell-hanem, szelfi ezerfelé, utána meg a pöttyögés az instára vagy a fészre. Bodorséró, aztsenemtudni, hogy mi az eredeti hajszíne, szemöldök óne, a borotvált homlokukra filccel rajzolt széles ív. Vakolat annyi a fején, hogy megmosdva még az anyja sem ismerné meg. Az elkapott szófoszlányok alapján eszük annyi, mint egy marék molylepkének, nekik még a szimbóleum is a riviréria, bömösön kívül maszkimum egy mergába hajlandóak belecsüccsenni – kérdés, hogy a sofőr mennyi fuksszal bír. Szóval, mindegyik egy a százezerből. Ahogy mondják: némelyik mind egyforma. Mi is csak annyit nézünk meg rajtuk, hogy melyiknek jobb a farosszériája…

Viszont most volt rajtuk kívül egy igazi látni- és hallanivaló is…

Nem sokkal előttünk állt az illető, aki hamarást szemet szúrt nekünk. De még hogy állt! Mint egy megelevenedett gránitszobor…

Hamar nem lehetett nem észrevenni. Hirtelen ránézésre semmi exra, csak úgy van. Viszont nem tudod róla levenni a szemed… hidd el, nem. Mer én se nem tudtam…

Semmi mesterkélt izémizé, maga a megtestesült valóság. Semmi kivagyiság, mégis, tudod, hogy ez nem egy sziszamisza, hanem egy makka, de a javából. Kapott is szemmelverést eleget mindenfelől… itt biza nem volt igaz a mondás, hogy némelyik mind egyforma. Ez nemvolt egyforma, de nagyonnem…

Mondom, csak úgy állt ott, és volt. Nem magában, hanem barátnővel – de az úgy eltörpült mellette, hogy szinte észre sem vettük, pedig az is verte a kilencésfelet a tízes skálán. Igazi tájidegen lények voltak ott mindketten a sok műcsaj mellett.

…na és a hangja…. az az igazi búgó, mély, választékos stílusú…. aki még egy kombinált békávéjegyet is úgy tud kérni, hogy ellenőr legyen a talpán, aki ellenőrzés után széttépi neki.

Nem messze állt, úgyhogy akarva-akaratlanul hallottuk, mit beszél a telefonon.

Élmény volt….

- Igen, igen, már itt vagyunk – búgta bele a telóba. – Persze, sokan vannak. De kivárjuk.

Az a hang…. hát, lettem volna a vonal végén, mit nem mondjak. Vagy lettem volna telefon, úgysem az almás fajta volt a kezében.

- Tudod, hogy nem szeretem az akciófilmeket – mondja tovább mosolyogva. – Inkább ezt a kosztümös filmet nézzük meg. Ehhez jobban van most apetitusom.

Drááááágakenyér…. apetitus…. kosztümös film….

Egyből levettük, hogy itt bizony nagy a kontraszt. Nem divatspiné, ez lejött elsőre. A szava, a hangja, a mozdulatai arra engedtek következtetni, hogy ez bizony egy igazi puma, a vadabb fajtából. Tudja, mit akar, és még esze is van. A divatfilmek helyett inkább néz egy történelmi jellegű műsort, így is pallérozva elméjét.

…lassan kezdtünk magunk alá csokizni…

Néztük is sebesen, hogy melyik filmre is kéne nekünk bemenni, csakhogy a közelében maradhassunk.

A kínálat nem volt túl nagy, a halmaz kezdett szűkülni. Autósborulós, csihipuhikarate, meg az új lovas film… hát, csak az utóbbi lehet, amire kívánást érzett őnacccsága. Hamarást el is döntöttük, hogy nekünk is azt kell megtekinteni.

…de csakhamar rá kellett döbbennünk, hogy ez a makka is csak olyan, mint a többi szisza ott a sorban. Csak ennek a lubárénál cseppet jobb volt a külcsín, de a belső az ugyanaz maradt…. nóperc alatt rájöttünk, hogy ez is csak egy olyan, mint a többi százezer. Csak kicsit másként néz ki… de attól még beletuszkolódott a némelyik mind egyforma kategóriába…

…mert (köbö másik húsz emberrel egyetemben) hallottuk a telefonbeszélgetés végét is…

- Igen, igen, az a magyar lovas film az, a Kincsem – igazolta vissza gondolatmenetünket a telefonba. – Nem, nemtudom pontosan miről szól. Annyit tudok csak, hogy az Óverdóz a főszereplő..

…aztarohadtmocskosrohadtbüdösmocskosrohadt….

Röpke másodpercekig tartottuk magunkban a röhögést… de végül nem bírtuk tovább.

Könnyezve, taknyunk-nyálunk összefolyatva visítottunk, majd végül kiálltunk a sorból.

Azaddig okés, hogy ló mindkettő, azisokés, hogy magyar a vonatkozás, dehát a kettő között van jópár év… éshamég ez sem lenne gyanús, galambom, hát más a nevük is! Az egyik Kincsem, a másik Overdose!!!

Szóval, tényleg van olyan, hogy mesterséges intelligencia. A saját szememmel hallottam…

…és persze végül mozi helyett megintcsak egy könyvtárban kötöttünk ki…

 

0 Tovább

A papucs

Van az az ajándék, amit bárcsak ne adtunk volna oda…

Az alábbi történet idején még dúlt a nyolcvanas évek nagy életérzése. Sokminden nem volt, de ami volt, az volt, és úgy volt jó, ahogy volt. Ha meg mást kívánt az emberi természet, akkor így járt, kívánjon csak…

Bizonyára sokaknak rémlik, hogy abban az időben nemigen volt pláza, hipermarket, hanem csak a centrum és a skála áruház. Ami azért volt jó, mert mindenhol ugyanazt lehetett kapni, és azért volt rossz, mert mindenhol ugyanazt lehetett kapni. A dolgozó népnek meg kellett elégednie a tiszacipő és derbidezodor kombóval.

Viszont azért az ember már akkor is emberből volt, és mint olyan, gyarló, mint a nemtudommi. Főleg, hogy nagyritkán, mikor a kevésbé keletnémet turistákon látta a honi jómunkásember az adidasz csukát, vagy a nájki mackófelsőt.

Sztorim főhőse (illetve szenvedő alanya – kinek hogy tetszik), Tibor, ebből a helyzetből sokat nem érzékelt. Sőt! Neki pont ez volt a legjobb.

Tibi ugyanis kamionosként dolgozott. Kemény meló volt ez már akkoriban is, viszont megvolt az a megkérdőjelezhetetlen előnye, hogy a csúnyagonosz nyugati világba munkaköri kötelessége volt kilátogatni. Míg más éveket várt arra, hogy valamelyik kevésbé baráti ország levegőjét a tüdejébe szippanthassa, Tibcsink már annyiszor végigment a máriahilferen, hogy már jobban unta, mint a hazai főutcát.

Éspersze ennek a munkaköri előnynek megvolt a maga egyéb előnye is – történetesen a hazai szemszájnak igencsak különleges cuccok legkevésbésem hivatalos behozatala.

Volt is annyi donáldrágó meg dobozoskóla Tibi ismerősi körének, hogy nem győzték azt továbbértékesíteni. Ha kellett valami, szóltak a spannak, és az egy-két héten belül leszállította. Kinek kétkazettásmagnó, kinek műsoroskazetta, kinek autómagnó, kinek véháeslejátszó, kinek pumamelegítő– az igényeknek valóban csak a fantázia szabott határt (nomega vámosok, de azokat mindig le lehetett kenyerezni egy-egy üveg viszkivel – de ez egy másik történet) Ezen tevékenységével pedig annyit keresett, hogy dehogyakartő más, könnyebb munka után nézni…

Élt is volna boldogan Tibi, mint a nagyok. De csak élt volna… de szegényszerencsétlennek volt otthon egy felesége.

Alapból jó dolog lehet a házasságügyi párkapcsolat: mindigvanakihazavár, azotthonmelege, aggódófeleség, miazmás – de Tibink ebből csak annyit érzékelt, hogy mikor hetente/kéthetente itthon töltött pár napot, akkor mindig állt a bál. „Sosevagyitthon, egyedülélek, nemtörődszvelem” – hallgatta ilyenkor napestig a kötelező érvényű hisztit.

Mert mit tud csinálni az emberfia, mikor távol van az otthontól? Gondolkodik. És mingondolkodik? Az otthoni dolgokról. Naneméppen a háromajtós koloniál szekrényről, vagy a lehelhűtőről, hanem az asszonykájáról. Mert hiába álltak külhonban is a búzatáblák mellett a szebbnélszebb pipacsok, ő azért csak a hazai muskántlijára esküdött, hogy azazigazi. Minden este, mikor a Rába volánja mögött lehajtotta a kerekfejét az ülésre, csak az járt az eszében, hogy dejólenneotthon, meghogy miket is csinálna élete virágoskertjének egyetlen nyíló rózsabimbójával. … …Megromantikázná. Kétszer. Aztán ha elszívott egy szofit, még kétszer.

Így hát, mikor hazaért, sokszor már a lépcsőházban bedurrant az …izé… ….nnnna…. az alkarja a cipekedéstől, és mire beért az előszobába, ott második dolga az volt, hogy romantikus dolgokat kezdett foganatosítani. Merugye az első dolog az volt, hogy leveszi legalább a kabátját… ha a cipőjét nem is.

Igenám, de a naccságosasszony nem midig gondolta úgy, hogy a háztájit be kéne kapálni. Valami miatt rendre elutasította férjét. Fejfájás, hasfájás, mostjönmeg, mostmegvan, mostmúltel, ésatöbbi. Hiába gondolta Tibink, hogy a hosszú nélkülözésben kiszíjasodott kapanyelével dolgozhat végre egy jót a kertek alatt, a legtöbb esetben nem kapott mást, mint egy tál nokedlit csirkepörkölttel. Azisjó, persze, főleg úgy, hogy tőlünk nyugatabbra nemigen ismerik még most sem ezt a fejedelmi étket, de hát a másmilyen éhséget nemigen csillapítja a nokedli, legyen az bármennyire is tökéletesen szaggatva.

Pedig Tibi el volt eresztve romantikaügyileg elég vastagon. Bármerre járt a nyugati világban, mindig hozott haza kedvesének valami szépet: a hollandusoktól facipét, a franciáktól napóleonkonyakot… és végül, ami a legdrágább volt mind közül: a németektől adidasz papucsot.

…és ez a pacsker, ez lett a veszte végül.

Egy idő múlva ugyanis hősünk érezte, hogy neki bizony itt valamit tenni kell.

Először ugye saját kezébe vette a dolgokat, dehátaz csak amolyan egy korty víz a szomjhalál ellen. Hamarást rájött, hogy ezzel nemigen van bentebb, hanem csak méginkább szomjasabb lesz.

Mitvoltmitteni, nyakába vette a nagyvilágot. Illetve csak a várost, amiben élt.

Nem messzire tőlük volt egy kávéház. Szép szovjetes neve volt, hiszen az akkori kor egyrészt pont arról volt híres, hogy a mai divatos angol/amerikai elnevezéseket az orosz elnevezésekkel illették. Pölö Vöröscsillagmozi, Csuvasétterem, Szamovárkávézó….  és ide, ebbe az igen sokatmondó névvel ellátott műintézménybe tért be aznap este Tibor.

Leült a pulthoz, és kért egy novellát. Mikor elolvasta, kért mégegyet. Majd mégegyet. Ekkor érezte azt, hogy elég bátor ahhoz, rendeljen abból is, amiért tulajdonképpen idejött.

- Szeretnék kérni egy kávét – szólt végül a pultosnak sokatmondó arckifejezéssel.

- Milyen kávét? – kérdezett vissza a pultos, ugyanolyan sokatmondó arckifejezéssel.

- Feketekávét, öt cukorral – válaszolt Tibi.

A pultos szája szélén kaján vigyor terült el, és a kért kávéval egyidőben letett egy gémkapcsokkal összetűzött ánégyes papírköteget.

Az ötcukros feketekávé ugyanis egy jelszó volt arra, hogy az ember egy kis folklórműsorra vágyik az este folyamán… tudta ezt a város belsőbb köre, szájról szájra járt az ige, és igénybe is vette sokmindenki a vendéglátóipar eme produktumát.

Tibi félfülig elpirulva kezdte lapozgatni az eléje tett paksamétát. Röstellte magát egy kicsit, hogy meglett, házas férfiemberként ilyesmire vetemedik, dehát az éhség az nagyúr. Ha éhes az ember, eszik. „Ennyire egyszerű” – nyugtatgatta saját magá.

Midegyik lapon volt egy hölgyről készült fekete-fehér fénykép. Aligvalami ruhában pózoltak a delikvensek - jobbára csak egy bugyingó vagy egy széthúzott fürdőköpeny takarta a takarnivalót. Az arcuk filctollal volt lesatírozva, egyéb híján teljes természetességben pompáztak – lévén, hogy akkor még a szilikon és a fotósop nem volt még feltalálva mifelénk. A képek alatt rövid leírás, hogy hánykiló, milyenmagas, hányéves…

Hősünk mélázva lapozgatta a dokumentációkat. Rendre dobta félre a neki kevésbé tetsző adatlapokat. Szemmel látható volt, hogy egy bizonyos típust keres. Egy olyat, mint egy muskántli…. és láss csodát, három ilyet is talált a végére. Ezt a három lapot szétterítette maga előtt, és kikérve egy újbóli novellát, nekilátott, hogy kiválassza a neki legmegfelelőbbet.

A három képen a három hölgyike majdnem egyforma volt. Teltkarcsú mindhárom, ahol kell, ott bőséggel, ahol nem fontos, ott szűkebben mérve a mérnivalót. Az első világos, rövid hajú, kigombolt ingben, tűsarkúban. A második félhosszú hajú, széttárt fürdőköpenyben, csípőre tett kézzel, strandpapucsban. A harmadik pedig hosszú, sötét hajú, falatnyi kis bugyellárisban és tornacipőben.

Már majdnem ki is választotta a harmadikat, mikor a pillantása visszasiklott a második képre.

Valahogy nagyon ismerősnek tűnt az a képen szereplő hölgyemény. „Tán a szomszéd Ica az…” – futott át az agyán. Ebben a hitben marad is volna, ha a tekintete meg nem akad a képen szereplő papucsán.

Mert ugye sok papucs van a világon.

Még tán adidaszból is van ezernél több.

De olyan adidaszpapucs csak egy van: és ezt onnan tudta Tibi, hogy azt pont ő hozta németből még tavaly a szeretett Jolikájának.

Öntötte is el az agyát a kulimász de hirtelen.

Akkor már nemcsak a papucsot ismerte föl, hanem a tavalyelőtt vett fürdőköpenyt is, meg a frizurát, amire még tőle kérte el az ezrest a Joli.

…de hősünk nyugodt maradt. Pont ezért volt hős.

- Ezt kérem – nyújtotta át vérben forgó szemekkel a második lapot a pultosnak.

Szegényszerencsétlen fickó…. ha tudta volna, hogy milyen lapot adtak át neki, ezerrel iramodik ki a pult mögül, és fut, úgy, hogy hátra sem néz. Nemhogy beszól….

- Tökéletes választás uram – mondta Tibinek. – A hölgyről csak a legjobbakat hallani mindenkitől.

…és ekkor kapta az elsőt.

Ököllel.

A másodikat már térddel, a harmadikat pedig spiccel.

Tibor, mikor a látszólag indokolatlanul félholtra vert pultos látványától halálos csendbe burkolódzott könyvtárat elhagyta, rögvest hazasietett.

Otthon már persze várta a Joli – hogy adidaszpacskerben és fürdőköpenyben, vagy sem, arról nem szól a legenda.
Arról viszont már inkább beszélnek azóta is a környéken, hogy mikért verte le a harmadikról a bolond kamionos a feleségét, keresztül a lépcsőházon, át a kis parkon, egyenesen a buszmegállóig.

…szóval, van az az ajándék, amit bárcsak ne adtunk volna oda.

Vagy legalábbis ne emlékeznénk rá…

(a történetben szereplő nevek nem valósak, csupán az én agyam torz és hirtelen szüleményei. Így értelemszerűen a cselekményhez semmiképpen nem köthetők – ezt asszem le kellett írnom)

 

6 Tovább

Felismerés

Az embereket az arcukról a legkönnyebb felismerni. De van az a helyzet, amikor mégsem onnan a legkönnyebb…

Régebben spanomnekemmel egy laza olvasás közben úgy döntöttünk, hogy az este további részét a helyi sziksztinájn klubban töltjük el. Miért, miért… hát azért. Mert ez akkor jó ötletnek tűnt. Pedig sosenem járunk ilyen helyekre, nekem elhiheted.

Péntek este lévén hamar beengedtek minket a nevezett ojjektumba, és egyáltalán nem azért, mert már ismertek minket, azért meg pláne nem, mert a törzsvásárlói kártyánkról épp a kedvezményes belépőt igyekeztünk rendszerbe állítani. Azért jutottunk be könnyen, mert mi ilyen rendes emberek vagyunk.

A speciális kultúrára kialakított helyiség egy pincében leledzik, és teljesen természetes, hogy oda lépcső vezet lefelé. Értelemszerűen onnan kifelé is.

..és hát az volt ott a probléma…

Mert mikor nagyritkán – tényleg nagyon ritkán, úgyszólván, szinte soha – arrafelé tévedünk, akkorra már cseppet olvastunk ezt azt, úgyhogy a lefelemenet a lépcsőn inkább hasonlít egy drótkötélen való egyensúlyozáshoz, mintsem egyenes vonalban történő mozgáshoz. De aki lemegy ugye, az előbb utóbb fel is jön. Holmáshol? Lépcsőn… és az a folyamat ha lefelé nehéz volt, akkor fölfelé meg majdhogynem lehetetlen. Mert vagy még jobban ki vagyunk olyankorra művelődve, vagy pediglen kergetnek minket izmosék – szóval, kalandos az oda és visszaút, de elég vastagon.

De én világéletemben nagyonokos ember hírében álltam. Kitaláltam, hogy ezt a lépcsőn való közlekedést valahogy biztonságosabbá és túlélhetőbbé kell tennem, mert ha nem, akkor a nem túl távoli jövőben végem lesz, mint a tvinpíksznek. Vagy legurulok a lépcsőn, és szanaszét töröm magam, vagy nem tudok felmenni rajta, és visszagurulok, és szanaszét töröm magam, vagy nem tudok időben elmenekülni, és szanaszét törnek engemet.

Mi hát a kézenfekvő megoldás?

Az edzés. Például a futás. Mert a futással minden izmot karban lehet tartani, és nemkevés állóképességet ad az embernek. Ami az én esetemben nagyon nem jön rosszul.

Futópálya. Semmi extra, kisvárosi körbepálya, faja kis gumis felülettel.

Ide jár a környék apraja nagyja, és mert bár peppenkét el lett cseszerintve a pálya, azért azt figyelembe kell venni, hogy csak ez az egy pálya van. Igaz, nincs négyszáz méter (ami azért érdekes, mert pont egy nagy focipálya köré lett építve), és az is igaz, nincs meg a másfélméter szélesség (így a dagadtabbak, mint én, nem férünk el ketten egymás mellett), de attól még a miénk. És miután a miénk, szeretjük. De nagyon.

De nem is a szépsége miatt szeretjük nagyon ezt a futópályát – hanem a látnivalókért. Mert látnivaló akad ott néha dögivel.

Egy alkalommal futom a szokásos köreimet. Telószene, füles, fejpánt, rókacipe, rövidgatyesz, soklihegés. Ahogy szoktam.

…és jönnek a népek…

A szokásos sportolók szinte szót sem érdemelnek. Alapjáraton nem nehéz őket felismerni, mert ők azok, akik praktikus ruhában róják a köröket, izzadnak, mint akik sportolnak. Kedvesen egymásra köszönnek, merthát aki fut, az rosszember nemlehet.

De aztán hamar megjelennek Májerék, akik mindig azt hiszik, hogy a félmillás futócuccukkal tudják kompenzálni a tunyaságukat. Aztán két-három kör után rájönnek, hogy mégsem, így hát hirtelen be kell kötniük a cipéiket, majd egész véletlenük kapnak egy borzasztófontos hívást, és uzsgyi, már ott se nem vannak. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.

Aztán jönnek Gyúrósék, akik úgy gondolják, hogy ha százötvenet kinyomnak fekve, akkor simán lefutnak pár kilcsit. Persze ők is tévednek egy cseppet, mert a futás az egy icipicit más tészta. Hamar átgondolják ők is, hogy inkább nyújtanak egyet kettőt úgy nagyon látványosan, majd pár fekvőtámasz után, a tüdejüket maguk után húzva elandalognak. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.

Persze mindig ott vannak Csinikéék is, a helyileg illetékes plázacicák. Friss, futáshoz igazított frizurával, nemegészen szolid sminkkel, háromliternyi párfőmel, vadiúj trendi cuccokban kelletik magukat. Lebotorkálják a maguk két körét, együtt, egy csapatban, csicseregve, aztán leállnak kelletni magukat a pálya szélére. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.

És mint mindig, jönnek friss, új arcok is. Olyanok, akiket addig sosem láttunk még – innentőlfogva besorolásuk se nagyon van.

…így történt ez azon a bizonyos napon is….

Merthogy azon a szép napon jött egy leggingsz. Csak úgy magában.

Najó, nem magában, de az első negyedórában semmi mást nem vettem észre, csak a leggingszet.

Mertkérlekszépen azegy olyan leggingsz volt, hogy olyat még én nem láttam, de tán még Te sem. Olyan szép zöld. Vagy sárga. Vagy fehér…. izé… a színére tényleg nem emlékszem. De a formájára, nnnna, arra igen. Milyen volt? …hát…. nagyon. De nagyon.

Kábé negyedóráig semmit se nem láttam, csak azt a leggingszt. Csodálatos látvány volt.

…de nem csak nekem akadt meg rajta a szememnekem….

A leggingsz ugyanis kezdett egy kicsit bemelegíteni. Párszor leguggolt (ééééééédesistenem….), néhány csípőkörzést végzett (dráááááágakenyér….), majd úgy kötötte szorosabbra a cipőfűzőjét, hogy abból három (de lehet, hogy négy) ötvenszürkeárnyalat is kijött volna.

Erre persze Májerék hamarást be is fejezték az üzleti megbeszéléseket a mobilon. Húzták ki magukat, mint a nagyok, olyannyira, hogy a sörpocak legalább két számmal kisebb legyen. Húzták le a dzsoggingfelsőn a cipzárat, hogy jól látni lehessen a fukszokat, közben meg lóbálták a mercislusszkulcsot. Persze, mindezt szigorúan úgy, hogy a leggingsz látókörében maradjanak.

De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ennek vagy van egy merdzsója otthon, vagy tényleg csak futni jött….”

Rövidesen Májerék feladták a harcot, és egyéb, kápéért megvehető szolgáltatásokért a távozás mezejére létptek.

Ekkor vették át a stafétabotot Gyúrósék. Egymás után bújtak ki atlétikai trikójukból, és minden egyes mozdulatuknál feszítették megfele valamelyik agyontuningolt izmukat. Felváltva nyomták a fekvőtámaszokat tizesével, utána pedig az elengedhetetlen bicepsz-tricepsz-mellizom mozgatás következett. Persze, mindezt szigorúan úgy, hogy a leggingsz látókörében maradjanak.

De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ennek vagy van egy izmos csávója otthon, vagy tényleg csak futni jött….”

Csinikéék a pálya szélén állva kollektíve szemmelvertek. A leggingsz úgy kihozta őket a sodrukból, hogy ember legyen a talpán, aki állta a gyilkos tekintetüket. Hamar rádöbbentek, hogy ez a leggingsz kétszázon többet tud, mint ők egy félmaratonon. Úgy tekintgettek ráfele, hogy az felért egy hadüzenettel.

 De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ez vagy tényleg tisztában van önmagával, vagy tényleg csak futni jött….”

Mikor végül Csinikéék is belátták, hogy nem érdekli őket a kutya se, a sportolók jöttek volna. De ők nem jöttek. Ők csak futottak. Igaz, valahogy mindig arrafelé voltak a tekintetek fókuszálva, ahol a leggingsz leledzett.

Kisvártatva a leggingsz is belekezdett a futásba. …huhhhh…. hatemégláttálolyat…. merénmégnem. Nagyjából úgy tudnám megfogalmazni, hogy a monoton körbe-körbe futásból egy olyan látványsportot csinált, hogy azt megirigyelhetné még a jenki futbballiga is.

…akkor vettem csak észre, hogy a leggingszhez tartozik egy csini kis felső (a színére ennek sem emlékszem), igen-igen étvágygerjesztő tartalommal.

A futópálya kisvártatva úgy nézett ki, mint az afrikai szavanna. Lesben állt pár oroszlán, néhány hiéna, az elefántok ott tébláboltak a szélen, a körben pedig futott egy nagy gnúcsorda, tarkítva néhány zebrával meg antiloppal. És egyesegyedül ott futott köztük egy kecses kis impala….

Rovom a köreimet, közben persze nem gondoltam semmi romantikus dologra. De tényleg nem. Mondom. …najó, de legfeljebb csak kétszer. Mikor egyszercsak utolérem a központi látványelemet…

…namostakkor micsináljak mostakkor?

Alap, hogy hosszabb táv futásakor az egyéni ritmust ne változtassuk, mert abból nem lesz semmi jó. A gyorsabbak hagy előzzenek, a lassabbakat meg előzni kell – nem túl bonyolult ez. Nademost mitévő legyek? Merugye ilyen helyzet nem sok van…

Van az a verzsön, hogy maradok mögötte. Nem lenne ez rossz, hiszen a látvány azért az nagyon ott van, legalább elmozizok… de hát akkor oda a futásom. Másik verzsön, hogy megelőzöm. Akkor viszont oda a látvány, ami nagyon ott van, viszont megmarad a futásom. Rajtam meg ugye sokmindent nemigen lehet mozizni hárulról… illletve… van egy harmadik opció, hogy mellémegyek, és megpróbálok vele úgy verbálisan is kommunikációt folytatni.

Merugye az érintett félnek nem kellett se a mercikulcs, se a kigyúrt bicepsz – ergo, a maradék halmazba bőven beleférek. Ha meg nem, akkor így jártam, futok tovább, jóccakát.

Nosza, másfél másodperc alatt döntöttem is. Mellémegyek, ráköszönök, beszélgetést kezdeményezek, oszt lesszamilessz….

Így is lett. Melléér, ráköszön, beszélgetni kezd.

Erre mi történik?

Visszaköszön, beszélget. Értelmesen, kerek mondatokban.

….hidd el, ezen én csodálkoztam a legjobban….

Nem untatlak, miről folyt a diskurancia. De hogy megnyugodjál egy kicsit: megtudtam, hogy hívják a nevét, mitcsinál amikor dolgozik. Megtudtam azt is, hogy az irodai munkát, ahol napi sokórát dolgozik, nagyon nem bírja, mert a folyamatos számítógép előtti ülés nem neki való, ezért szokott gyakran futni. Namegpersze azt is megtudtam, hogy szingli, mert még nem találta meg az igazit.

Én meg közben nyolcvan százalékon üzemeltem, mint a strandon. Anno ugyanis a nagyfiúk megtanították velem a nyolcvanszázalékos létet. Azaz: a tüdőből csak 80% levegőt szabad kifújni, így a bennmaradó többi domborítja a mellkast. A hasat csak 80%-ban szabad kiengedni, mert még így őszintének tűnik a laposság, de nem durván. És persze a hülyét is csak 80%-ban szabad adni, mert különben ugrik a préda….

Azt kell mondjam, hogy főnyeremény volt a hölgyike. Null smink, sportolóhoz méltón. Mégis, jobban nézett ki, mint másik ötven, a maguk félmázsa vakolatjában. Hajzat copfban, semmi frizura, sportolóhoz méltón. Sehol, semmi extra feltöltés, kitöltés, mindenből annyi és ott, ahol kell. A mozgás nem mesterkélt, látszik, hogy nagyon tud mozogni. Dolgozik, nem kitartott, éli az életét. Nem érdelik a külsőségek, tényleg a normális faszikat szereti, saját bevallása szerint romantikus alkat. Beszéde érthető, kerek mondatok… és várja a szépszőkeherceget a fehérlovon. Hát kell ennél több?

A szokásos adagom lefutása után elköszöntem tőle. Kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy a közeljövőben ismételten össze fogunk futni, ha már úgyis ugyanoda járunk futni…

Pár alkalommal még találkoztunk ott a futópályán. Mindig – persze merő véletlenségből – futottam mellette pár kört, és közben beszélgettünk. Szegénykém mindig panaszkodott a munkájára, hogy nem elég érdekes az irodában ülni, és a férfiakra, akik csak „azt” akarják. Mondtam is neki mindig, hogy a férfiak szemetek, mert mindig csak „azt” akarnák. Biztosítottam is arról, hogy én biza szívesebben nézném vele a Lusziszitát az Izauratévén, minthogy csak „azt” csinálnám. …nyilván…

Namindegy, kicsit elkanyarodtam az eredendő témától. De majd úgyis megérted, hogy miért.

Szóval, spanommal lent vagyunk a sziksztinájn klubban, és élvezzük a kora esti matinét. Olvassuk a könyveket, mer az úgy az igazi.

Egyszercsak a konferanszié ordít bele a mikrofonba: - Mostpedig követekzik legújabb üdvöskénk, Ééééndzsöl, az ördögi dééééémon!

Ha hiszed, ha nem, egyszerre fordultunk a krómrúd felé. Egyértelmű, hiszen az új munkatársat szemügyre kell venni, márcsak úgy szakmai szemmel. Nekünk meg ugye ott minden új volt…

Éndzsöl meg közben belekezdett a műsorba.

Alap, semmi extra. ….azt hiszem. Úgy mesélik, mindig ilyen szokott lenni. Mer én annyira nem tudom. Ritkán járok oda, mondtam már….

Közben meg feledkezünk bele a sokadik könyvbe, és csak úgy félvállról nézünk oda, ahova nem kéne, pedig mindig kéne.

Egyszercsak valami megüti a lelkemet. Valami furcsa érzés.

Mondom is a havernak: - Tefigyejj, eznekem, eznekem ez ismerősnekem. Ezténmárláttamvalahol…

- Hülyevagyte – kapom rögvest a választ. – Ugyan honnan ismernéd? Most mondták, hogy újgáré…

- Nemtom. De ismerős…

- Hülyevagyte…. amúgy is, már legalább tízperce csak hátulról látszik.

Az igaz, hogy csak a hátsó rész látszott belőle.  A krómrúdon éppen le- és föl mozgatta magát, valahogy úgy, ahogy… szóval nagyon.

….ésakkoresettle….

Hát persze! Hát persze, hogy ismerős!

Zavarom oka csak azért volt, mert nem az arcát néztem, hanem nyaktól kábé ötvencentivel lejjebb – és az volt nekem olyan ismerős. A leggingsz!

Mert azt a bizonyos leggingszet ezer közül is megismerném, még akkor is, ha megvakulnék.

...

Mikor pediglen a leggingsz felénk fordult, az arcát látva minden addigi kétségem elmúlt – noha nem is volt.

Irodai munka…. romantika… …mindeki csakazt akarja…. meg szépszőkeherceg.

….nesze neked…

2 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések