Átverés

…eddig még sokat nem írtam komolyabb hangvételben, de most úgy érzem, muszáj. Mintegy tanulságként mindenkinek, hogy fenntartásokkal kell fogadni minden bizalmas közeledést. …és nem kértem még ilyet, de most mégis: kérlek, aki ezt olvasod, juttasd el mindenki felé, hogy mással ez ne történhessen meg…

...

...

Átvertek.

Nem is kicsit.

Miért? …mert naiv voltam.

Naiv, és hiszékeny. Esdő, aki a pillanat hevében hitt a szép szavaknak, a negédes stílusnak és a hangzatos ígéreteknek.

…persze, nem volt nehéz dolog engem akkor és ott átverni. Hiszen ki voltam éhezve a szeretetre, a törődésre, a megértésre. És nyilván az ilyen megtört lelket a legkönnyebb kihasználni.

Pedig többen voltunk. Társaságban. Jóllehet, sokukat nem ismertem. A barátok is távolabb voltak akkor tőlem – érthető, hisz akkor más volt a középpontban. Jókedvem volt látszólag, mi tagadás. De csak látszólag. Mert belül csak üresség tombolt bennem – amit kifelé nem engedtem láttatni.

És akkor jelent meg Ön, kedves Hölgyem…

Kacéran pillantott rám – nehéz volt ezt nem észrevenni. Láthatta rajtam, hogy szinte szomjazom egyfajta társaságra, és Ön pontosan tudta, hogy milyen társaságra. Igen, most már belátom, hibáztam – de az ön társaságára. Akkor legalábbis így véltem.

Igaz, nem egymagamban ültem. Mégis odavittem Önt a társaságunkba, és bár néhányan rosszalló pillantásokkal illettek, én bíztam Kegyedben. Jóllehet, nem kellett volna.

De az az élmény! …nekem akkor ez kellett.

Férfiból engem is faragott a természet, mit tagadjam. Sok esetben előrébb veszem a pillanatnyi helyzet adta röpke lehetőségeket, semmint hosszú, biztos távra tervezzek. Belátom, gyarló vagyok – és mint ilyen, megérdemlem a következményeket.

Ültünk, és beszélgettünk. Ön megértett engem. Mi több, értett engem. Tudta jól, hogy akkor és ott nekem pont mire van szükségem.

…jóllehet, megzavart az, hogy Ön, mint németjakú, egzotikumnak számított az asztalunknál. És igen, miután megértő társaságnak tartottam Kegyed, büszke is voltam rá, hogy milyen jól hidaljuk át a nyelvi akadályokat, milyen jól egymásra találtunk. Én balga.

Pedig az igazi hibát és tévedést nem is itt követtem el.

Hanem akkor, mikor a kedves párját is a társaságunkba invitáltam.

...ismernek sokan, így fölösleges tagadnom: a külcsíny engem is magával tud ragadni. Az első benyomás, amit Önök prezentáltak felém, meggyőzött engem. Akkor hittem, hogy ez egy gyümölcsöző kapcsolat lehet.

Önt Uram, egyfajta társnak tekintettem akkor. A messzi írországból érkezett, így – kövezzenek meg – közösnek vélt kelta múltunk tiszteletére a bizalmamba fogadtam. A megjelenése, a kendőzetlen modora azt az érzést keltette bennem elsőre, ami nem kellett volna: megnyerő, bizalomgerjesztő külső, kicsit csibészes, de határozott stílus, sokatmondó, mélyenszántó szavak, amik elsőre talán kissé bántók, de sokadjára tudja az ember, hogy minden betűje színigaz.

Hiába pillantottak felém párszor az ismerőseim azzal jellegzetes arckifejezéssel, amivel. Én ezt akkor nem értettem – talán mert nem akartam érteni. Hiába jöttek a barátaim, hogy elvigyenek Önök mellől, én nem mentem velük.

Miért nem?!

…mert jó volt Önökkel beszélgetni…

Jó volt Önöket hallgatni. Jó volt, hogy Önök meghallgatnak, sőt, hallgatnak engem! Síró lelkemnek vigaszt nyújtottak.

…nem feltételeztem rosszat még akkor sem, mikor magunkra hagyott mindenki. Mikor már csak mi hárman beszélgetünk. Nem hittem el, amit Önökről mondtakpedig kellett volna.

Óva intettek. Mondták, hogy az osztrák hölggyel vigyázzak: hajlamos az ujja köré csavarni a kellemes modorával, majd eldob magától, mint egy elhasznált, szétszaggatott ruhadarabot. Mondták, hogy az ír úriember veszélyes: belopja magát az ember bizalmába a kellemes modorával, hogy aztán… de ezen mondatokat akkor én ott végig sem hallgattam. Nem hittem senkinek. Mert nem akartam hinni!

Jónéhány patrióta honfitársam még le is nézett, hogy miért pont Önökkel parolázok, miközben a sok jó Magyar szinte vár, kérlel, hogy velük is foglalkozzam. Persze én naiv nem tágítottam. Maradtam újsütetű külföldi ismerőseim társaságában…

…aztán ahogy telt az este, rájöttem, hogy hibáztam.

Egy idő után már nem csak az asztalnál nem szólt hozzám Önökön kívül más hozzám, hanem a közvetlen környezetem is eltávolodott tőlem. A rosszalló pillantások olyannyira sokasodtak felém, hogy éreztem, ezen változtatnom kell. Meg kell mutatnom, hogy én nem csak azért vagyok egy nagyobb társaságban, hogy az egész estét harmadmagammal töltsem el az asztalnál ülve.

…és ekkor mutatták ki Önök igazán a foguk fehérjét. Ekkor csaptak be engem úgy istenigazából…

Mikor már a párom is magunkra hagyott, akkor döntöttem végérvényesen úgy, hogy Önöket hátrahagyva, részt veszek a társaság addigi tevékenységében.

Ekkor láttak el Önök engem mindenféle jó tanáccsal – hogy utána a felelősséget nem vállalva, a háttérből szemléljék tettük következményeit.

Meggyőztek engem, hogy rendelkezem mindenféle olyan tulajdonsággal, amivel a lelkem mélyén tudtam, hogy nem. Igen, tudtam – és noha tudtam, azon az estén mégis elhittem, hogy én tudom rosszul. Mert meggyőztek, alantas, csalárd módon.

Mondták, menjek táncolniés én mentem. Mondták, menjek énekelniés én mentem. Mondták, menjek, és bizalmasan diskuráljak az ünnepeltekkel – és én még ezt is megtettem.

Miért? Mivégre?

…mert az este folyamán elhittem, azt, hogy hihetek Önöknek.

Hiba volt.

Most már tudom.

Megannyi kellemetlen helyzettől kíméltem volna meg magam és környezetem is, ha nem hallgatok Önökre.

…de késő bánat, búbánat.

Ami történt, megtörtént.

Megváltoztatni már lehet a dolgokat. Az sűrű bocsánatkérések, melyeket azóta kénytelen vagyok foganatosítani, esetleg csak tompítják a fájdalmat, amit okoztam – de be nem gyógyítják sosem.

Egyet azonban megígérhetek: ha legközelebb találkozok Önökkel, az egy egészen más találkozás lesz.

Félre ne értsen senki: ez nem fenyegetés. Ez ígéret.

frau Gösser, és miszter Jameson roppantmód haragszom Önökre.

 

1 Tovább

Ellenőrzés

…mégegyilyenhülye ténylegnincs mit én…

Terike egy régi jó ismerősömnekem. Amolyan kolleginaféle vagy mi…

Szeretem (mint kolleginát), jófej, nem dobálja kővel a repülőket.

Egy szép késő tavaszi nap állok a melóhelyem előtt, éppen a nyitás körüli teendőket intéztem. Nemnagymeló, ezt csinálom minden nap, van benne rutinom. Kulcs, elfordít, kilincs lenyom, ajtó kinyit – nem túl bonyolult.

Ilyentájban, mikor a hosszú hideg tél után megenyhül nemcsak az idő, hanem az én szívem is, virágot ültetek az ajtó elé. Szerintem jól néznek ki. Ápolom is őket ezerrel.

…aznap is épp a kicsi kis virágimat locsoltam. Egyszercsak a szemem sarkából látom, hogy másodmagával, egy elegáns hölggyel közeledik Terike. Namondom, megviccelem – ahogy mindig is.

Ahogy jött felém, kedvesen mosolyogva mondta nekem:

- Széééépjónapot! Munkaügyi ellenőrzés!

Namegmondom, mégmitnem…. nehogymá pont Terike kóstoljon be engemet, mikor mindig én szoktam őt! Ellenőrzés… munkaügyi…. jóóóóvammmá, persze. Ennél én azért értelmesebb vagyok, semmint elhiggyem, hogy majd pont a kolleginám jön engemet ellenőrizni. Ezért látványosan – talán túl látványosan is – ijedséget színleltem, és jó hangosan mondtam neki:

- Zárva vagyunk!

Majd sebtiben fogtam az ajtót, és magamra zártam.

Terikén láttam, hogy megilletődött. Nem lett volna ez furcsa, hiszen mindig ledobja a láncot, ha baromkodok vele. De most valahogy másként illetődött meg. Odaállt az ajtó elé, nézett be az üvegen keresztül, és fogta a kilincset. Nyomta volna lefelé, hogy nyíljon az ajtó. …deénmeg belülről tartottam, hogy az ne nyíljon ki.

Pár másodperc múlva résnyire nyitottam az ajtót, és a fejemet kidugva mondtam:

- Zárvavagyunk! Tessen holnap visszajönni!

Azzal ismét bezártam az ajtót.

Terikén láttam olyan zavart, mint még sosnem. Hüppögött szegénykém, forgatta a kétszépszemét, és valamit rebegett, de igenhalkan, így nem hallottam.

A hölgy, akivel a kollegina érkezett, közben meg igen-igen meglepetten állt kissé távolabb.

De hát a hülyeségnek is megvannak a maga határai. Poénvolt, jópoén, röhögtem is magamban egy cseppet, deugye kell a komolyság is. Meghát mégse lehetek zárva egész nap, megugye valszeg nem véletlenül jött a Terike, biztos akar valamit. Kisvártatva kitártam hát az ajtót, és mosolyogva köszöntem:

- Szeva Terikém! Mondsza, mijáratban?

- Szia – köszönt nekem vissza, gyanúsan megilletődötten. – Semmi különös, csak a munkaügyi ellenőrzés miatt jöttem én is.

- Perszepersze, tudomén, már mondtad – válaszoltam gúnyos vigyorral. – Nadetényleg, mibensegíthetek?

Eközben a másik hölgy már bejött a helyiségbe, és látszott rajta, hogy nagyon, de nagyon nem jókedvű. Gondoltam is magamban, hogy vanilyen, biztos fázik, vagy melegevan, vagy mittudomén…

Terike azonban komolyra váltott. Gyanúsan komolyra.

- Mondom – majd szótagolni kezdte:– mun-ka-ügyi el-le-nőr-zés!

Akkor esett le.

….aztarohadtmocskosrohadt…

Hát minden szakkönyvben külön fejezet foglalkozik azzal, hogy az ellenőrök hogy néznek ki! Tudom, bemagoltam én is az egészet!

Kistáska és/vagy mappa, rohadtmód nem potenciális vásárlónak kinéző struktúra, az elmaradhatatlan hivatali fölényeskedéssel a tekintetben.

…és a másik hölgy koppra pont így nézett ki! Én meg nem vettem észre, hogy koppra pont így néz ki, mert elvoltam foglalva, hogy baromkodjak a kolleginámmal…

„Nabaz+, eztmost beszoptam…” – ez volt az első gondolatom.

Merugye egy valamirevaló ellenőrzésnél azért rendesen meg tudják mázsálni az embert, sokszor azért is, amit el sem követett. Épp ezért igyekszik mindenki a lehető legsegítőkészségesebb lenni, úgy tennivenni, hogy abban hiba ne legyen.

Erre én micsinálok? Be se engedem…

…karaj…

Dehát engem nagyon nem ejtettek sosem a fejem lágyabbik részére. Gyorsan feltaláltam magam – bár ilyen vesztett helyzetből még Maradóna se tudna mérkőzést fordítani. Deazért én mégiscsak megpróbáltam.

Megamúgyis: mostmár igazából tökmindegy. Ittbiza bírság lesz, de elég vastag. Akkormegmár nemmindegy?

- Akkor eztmost beszoptam, mi? – mondtam hát kényszeredetten vigyorogva Terikének.

…majd mielőtt a (mostanra már) szemmel láthatólag ellenőr kinézetű hölgyemény bármit is reagálhatott volna, hozzá fordultam, és a lehető legédesebb mosolyommal próbáltam roppantmód sármos lenni.

- Keziccsókolom – búgtam felé – esetleg nem tetszene kimenni az ajtón?

Láttam a hölgy arcán az értetlenséget. Láttam, hogy egy ilyen belépővel sem találkozott még, hogy egyáltalán, be se akarják engedni nyitvatartási időben, és amikor meg már bent van, tutuhótziher, hogy nem mondta még neki senki sem, hogy menjen már ki.

- Kiteccik menni – folytattam gyorsan – és megismételjük ismét ezt a bejövetelt. Ígérem, elsőre be fogom engedni. Úgymond, kezdjük újra ezt az egészet.

…háááát…

Az, hogy a hölgy mosolygott, az enyhe túlzás.

Viszont mérges sem volt, pedig láthatóan nagyon az akart lenni.

Valami olyasmi nézéssel illetett engem, mint amivel egy szülő illeti a hülyegyerekét, aki megint valami orbitális baromságot művelt, de olyat, amin inkább nyeríteni kellene, de hát a szülői tekintély megköveteli, hogy ne nevetés, hanem szidalom legyen a vége.

- Nem, nem megyek ki – monda végül nekem. – És ha már bent vagyok, akkor mutassa már meg nekem az igazolványát.

Hát, ez van…

Leellenőriztek engemet.

De nagyon.

Természetesen minden irat megvolt, rendelkezésre állt, noha nem is feltétlen azon nyomban.

…mert mit is tagadjam: izgultam, de nemkicsit.

Keresgélés közben ugyanis az agyam azon pörgött, hogy mennyi kápé is van otthon, meg mennyire vastag a bankszámlám, hogy a leendő büntetésemet ki tudom-e vajon fizetni. Ahogy számoltam, tételenként olyan 50-100ruppó lesz a tarifa, és ha még erre rájön a benemengedés ténye, akkor meg annyi, hogy az egy sorba ki se fér a sárgacsekken.

Nyilvánvaló, nyomtam a sódert ezerrel, merugye én alapból roppant jópofa csávó tudok lenni, szorult helyzetben meg pláne. Gondoltam, tán így egy cseppet vékonyabban fog majd a toll az ellenőr kezében. Terikém, véve a lapot, sietve valami nagyonfontos dologra hivatkozva magamra is hagyott – elvégre kiröhögte magát mára, minek is maradna tovább.

Közel háromnegyed órát volt nálam az illetékes.

Alapos munkát végzett, mi tagadás.

…de büntetést végül nem kaptam semmit se…

Hogy azért, mert ennyit még életemben nem smúzoltam senkivel, vagy azért, mert megszánt, hogy mégegyilyenhülye a világonnincs, mint én – ki tudja.

…én hajlok az utóbbi lehetőségre…

 

0 Tovább

Könyvemnekem

...nakérem10telettel...

Közkívánatra megjelent a könyvemnekem...

Mondanám, hogy olvasd el, de már elolvastad - hiszen a tartalma itten van leírva, ezt pedig olvasod szorgalmasan.

De ha mégis úgy véled, hogy jobb érzés egy könyvet olvasni a kényelmes fotelban ülve, mint görnyedt háttal bámulni a monitort, akkor... nos, akkor itt a lehetőség: olvasd el a könyvem.

...

...

...najó, de csakazért, mert így szokás: itt van belőle egy részlet, rögvest az ötödik oldalról:

...

…miért is?

…a kötelező és megkerülhetetlen kérdés: Miért is írtam meg ezt a könyvet?

Őszintén? Fogalmam se nem van… de tényleg. 

Alap, hogy amikor néhanapján összejöttünk a spanokkal, ment (és a mai napig megy) a sztorizgatás – kivel mi és hogyan történt. Nem nagy csoda ez, Nálad is így szokott ez lenni, ne tagadd. Viszont mikoron már sokadjára röhögte szét az agyát az éppen aktuális beszélgetőtársaságom, az egyik nagyonokos valami olyasmit mondott nekem, hogy dejólenneezt leírnom, hogy más is olvashassa… nosza, én meg voltam olyan hülye, hogy az internetikus világban belekezdtem a blogomnekem elnevezésű agyfolyásomba.

Nem nagy kaland – csupán leírtam olyan dolgokat, amik megtörténtek velem, olyan dolgokat, amiket ha a baráti társaságban elmeséltem, jókat röhögtünk rajta. Meg amúgy is mindenki blogolgat manapság – nehogymá pont én maradjak ki ebből.

…és mit ád az ég: a jónép meg elkezdte ezt olvasni. Hogy miért, azt nem tudom, mert nemigen hirdettem sohasem. Valszeg egymásnak adták az infót az emberek, hogy tefigyu, vanezaizé, eztolvasdel, merezjó… hát, ha valakinek ez jó, ám legyen. Bár mondjuk a baromságra mindig is vevők voltak az emberek. Ésamikor már sokadjára tette közzé az origó pont hu, akkor meg pláne biztos voltam abban, hogy a baromságra mindig is vevők lesznek az emberek

Aztán persze, ahogy egyre több bejegyzés született, egyre gyakrabban hallottam, hogy miénemadomki könyvben. Énmegugye  vagyok olyan hülye, hogy könybe foglaltam mindezt.

De mielőtt dobnál egy vastag hátast: nem olyan bonyult ez. Kontrolcé - kontrolvé, és uppsz, kész is a kézirat…. nem fogom mégegyszer bepötyögni a gépbe azt, amit már egyszer leírtam. Ott volt a blogomban, fogtam, kimásoltam, oszt’ jóccakát. Ennyi. Nem több – de nem is kevesebb. Najó, azért kiválogattam belőle azt, ami nekem is jobban tetszik, így egy cseppett szűkítve lett a dolog – de még mindig maradt benne annyi, hogy egy könyvrevaló kijöjjön belőle…

Milyen történetek ezek? Huhhh…. hát ezt nem tudom elmondani, még akkor sem, ha nagyonszépenkérnél. Mindenfélék. Az élet mindenféle területéről. Egy közös van bennük csak: mindegyik valós, mindegyik megtörtént. Persze, néhol a neveket átírtam, mert kell a balbokámnak egy per a nyakamba, hogy eztésezt megsértettem vagy mittudomén, rágalmaztam, vagy bárakármi – de a történetek lényegi részén ez egy cseppet sem változtat.

Hogyanírok, mikéntírok? Majd meglátod… ez nem a kézírásom, tehát nem csúnya, a szavaim viszont az enyémek, nem mesterkéltek. Így beszélek mindig, aki ismer, tudja: peppenként én másként vagyok agyilag bekötve. Hogy ez mit is jelent pontosan, azt majd kitalálod hamarást.

Nnnno…. hát, sokmindent nemtudtálmeg szerintem. Úgyhogy visszakanyarodva az elejéhez: miért is írtam ezt a könyvet?

öööö…. akkor ez jó ötletnek tűnt. A végén meg majd megmondot Te, hogy tényleg jó ötlet volt-e, vagy sem.

Üdv: Én, Saját Magam

...

...

0 Tovább

Intro

...nakérem10telettel... közkívánatra, napokon belül nyomdába kerül a Blogomnekem. 
Mintegy ízelítőként, ihol a könyvemnekem bevezetője - ésmielőtt bárki megszólna a merőben szokatlan nyelvezetért: ezt az ajánlót nem én írtam... 

... ... ...

…úgy vélem, kétféleképpen lehet bevezetőt írni irodalmi alkotásokhoz. Az egyik módja, ha ismerjük a szerzőt. Félek, ilyenkor nem tudunk szabadulni egyfajta előítélettől. Vagy tiszta szívvel dicsérjük, vagy muszájból, szavaink mindenképpen mézként csorognak. A másik módja, ha nem ismerjük magát a szerzőt, az alkotást viszont olvassuk, és közben alakul ki róla valamilyen képünk. Így biztos, hogy őszintébbek tudunk lenni. Én az utóbbi módon jártam…

               Hazudnék, ha azt állítanám róla, hogy sose láttam, hogy azt sem tudom, kicsoda. Szoktam látni az edzéseken, ahol elhussan mellettem dolgát intézve. Középmagas, mokány figura, tizenkettő egy tucat kinézetű, különös ismertetőjegye nincs. Viszont néha olyan cinikusan villan meg a szeme, hogy abból tudható, lobog ott benn a fejben némi tűz.

               Több éve gyűjtögeti már írásait, internetes blogon el is érhető, olvasható. Most pedig könyv formájában ki is adja. Megkért, hogy idegen szemmel, pártatlanul olvassak bele, majd írjak bevezetőt munkájához. Azt viszont nem kérte, hogy véleményezzem is. De hogyan lehet bevezetőt írni vélemény nélkül? Sehogy.

               Amikor az ember leül olvasni egy könyvet, általában maga választja azt ki valamilyen előismereti vagy hangulati hatásra. Veszélyes, ha valaki ajánlja, hogy ezt és ezt olvassuk el, mert remek. Persze az is: neki. Sokszor csalódtam már ilyen könyvekben, mert sehogy se tudtam belelátni azt az értéket, amit ő. Így voltam én most is. Gondoltam, elolvasom, mert kértek, és majd írok valamit szőrmentén. Ugyan mi nagyszerűt tudna írni egy hétköznapi figura? Mondta ő, hogy Hofi stílusában gondolkodott. Hát ez komolynak vicces, viccesnek pedig komoly. Ugyanis Hofi sajátosan egyedi és időtálló. Majd nekiveselkedtem az olvasásnak, és megértettem benne Hofit is, saját magát is, a stand up comedy műfaját is.

               A most kézben tartott könyv az életből merített apró történetekből áll, amelyek mindannyiunkkal megeshettek volna, sőt meg is estek - csak nem vettük észre. 40 – 50, sőt több évesen az életet és a munka napjait keresztnek, tehernek, nyűgnek érezzük. Hajtjuk az időt, hogy csak lennénk már rajta túl. Higgyék el, túl is vagyunk. Kereszttel, teherrel, nyűggel a vállunkon. Fáj is bele, hiszen nyomja. Közben pedig teljesen elfelejtkezünk egy fontos dologról: a mindenkivel megeső munkahelyi és közéleti jelenetek alapvetően viccesek. Hát miért nem tudunk rajta nevetni? Fiatalon, tele vággyal és erővel még tudtunk! Hová lett ez belőlünk az eltelt évek alatt? Miért hagytuk elszelelni? Nos, Ő nem hagyta. Benne megmaradt az ifjonti szem, a tréfa, a vidámság, néha a keserű vicc, vaskos féltrágárság, meredek következtetés, bármely helyzet fonák oldala, oszd meg másokkal, hogy boldogabbak legyenek vágya. Hiszen mindannyian dolgozunk – főnökkel, munkatársakkal, kuncsaftokkal - , majd hazamegyünk, szórakozunk, dühöngünk, pihenünk, interakciókba keveredünk, újra bosszankodunk stb.  A körforgásunk ugyanaz, mint az övé. De a szemünk nem. Nem politizál, nem kerget nagy vágyakat és vádakat, nem mocskolódik, nem ad mindent megváltó tanácsokat. A történetei régiek is, maiak is. Tehát Hofi is, hiszen nem szállt el aktualitásai fölött az idő. Stand up comedy is, hiszen élőben is fel lehetne vele rázni az embereket. Önnön maga is, mert kortársként olyat adott vissza például nekem, amit régen elvesztettem.

                              Kedves olvasó, aki leültél most olvasni, hidd el, nem ugyanolyan emberként állsz fel a fotelodból, mint ahogy beleültél. Betűről betűre haladva fogod nehezékeidet leejteni életed mindennapjairól.

               Szokták boncolgatni, hogy mit akart mondani az író. Alapvetően nem érdekel. Az érdekel, hogy akadnak furcsa szituációk a munkahelyemen, bánt már el velem a háziállatom, iszkolni akartam már néhány vendéglátó-ipari egységből. Rosszul éreztem magam. De lehet ezt másként!

…de jó, hogy akadnak még ilyen mokány, cinikus pillantású emberek!

G.né  Éva – magyar nyelv- és irodalomtanár

2018. május

0 Tovább

Könyvemnekem

…merhogy olyan vége lett a közvéleménykutatásnak, amilyen…

Szóval: nemisolyanrégen feltettem én egy kérdést, miszerint, legyen-e könyvkiadás, vagy nelegyen.

A válaszokat olvasva úgy döntöttem, hogy lesz.

Kerestem is hát rögvest egy olyan helyet, ahol kiadják a produktumot.

Elmentem hát valakihez valahová, aki ilyen könyvkiadással foglalkozik. Illendően, a napszaknak megfelelően köszöntem, majd megkérdeztem, hogy hogyan lehetne kéziratból nekem könyvet fabrikálni. Mondta is nekem az illető, hogy hogyan és miként - úgyhogy faja minden. Ám amikor beleolvasott a kéziratba, csak annyit mondott: kileheteztadni, deminek….   

Nadehát nemazért mentem én oda, hogy véleményezze bárki is a blogomnekemet, hanem azért, hogy jól megcsinálja könyvnek – úgyhogy ezen vélemény nem tántorított el engemet egy cseppetsenem.

Egyszónakisszázavége: meglesz a könyvemnekem.

…hogy mikor? Azt nem tudom. Ha minden igaz, akkor egy hónapon belül.

Nyugi…. amint a nálam lesz az első példány, hidd el, szólni fogok.

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések