A papucs

Van az az ajándék, amit bárcsak ne adtunk volna oda…

Az alábbi történet idején még dúlt a nyolcvanas évek nagy életérzése. Sokminden nem volt, de ami volt, az volt, és úgy volt jó, ahogy volt. Ha meg mást kívánt az emberi természet, akkor így járt, kívánjon csak…

Bizonyára sokaknak rémlik, hogy abban az időben nemigen volt pláza, hipermarket, hanem csak a centrum és a skála áruház. Ami azért volt jó, mert mindenhol ugyanazt lehetett kapni, és azért volt rossz, mert mindenhol ugyanazt lehetett kapni. A dolgozó népnek meg kellett elégednie a tiszacipő és derbidezodor kombóval.

Viszont azért az ember már akkor is emberből volt, és mint olyan, gyarló, mint a nemtudommi. Főleg, hogy nagyritkán, mikor a kevésbé keletnémet turistákon látta a honi jómunkásember az adidasz csukát, vagy a nájki mackófelsőt.

Sztorim főhőse (illetve szenvedő alanya – kinek hogy tetszik), Tibor, ebből a helyzetből sokat nem érzékelt. Sőt! Neki pont ez volt a legjobb.

Tibi ugyanis kamionosként dolgozott. Kemény meló volt ez már akkoriban is, viszont megvolt az a megkérdőjelezhetetlen előnye, hogy a csúnyagonosz nyugati világba munkaköri kötelessége volt kilátogatni. Míg más éveket várt arra, hogy valamelyik kevésbé baráti ország levegőjét a tüdejébe szippanthassa, Tibcsink már annyiszor végigment a máriahilferen, hogy már jobban unta, mint a hazai főutcát.

Éspersze ennek a munkaköri előnynek megvolt a maga egyéb előnye is – történetesen a hazai szemszájnak igencsak különleges cuccok legkevésbésem hivatalos behozatala.

Volt is annyi donáldrágó meg dobozoskóla Tibi ismerősi körének, hogy nem győzték azt továbbértékesíteni. Ha kellett valami, szóltak a spannak, és az egy-két héten belül leszállította. Kinek kétkazettásmagnó, kinek műsoroskazetta, kinek autómagnó, kinek véháeslejátszó, kinek pumamelegítő– az igényeknek valóban csak a fantázia szabott határt (nomega vámosok, de azokat mindig le lehetett kenyerezni egy-egy üveg viszkivel – de ez egy másik történet) Ezen tevékenységével pedig annyit keresett, hogy dehogyakartő más, könnyebb munka után nézni…

Élt is volna boldogan Tibi, mint a nagyok. De csak élt volna… de szegényszerencsétlennek volt otthon egy felesége.

Alapból jó dolog lehet a házasságügyi párkapcsolat: mindigvanakihazavár, azotthonmelege, aggódófeleség, miazmás – de Tibink ebből csak annyit érzékelt, hogy mikor hetente/kéthetente itthon töltött pár napot, akkor mindig állt a bál. „Sosevagyitthon, egyedülélek, nemtörődszvelem” – hallgatta ilyenkor napestig a kötelező érvényű hisztit.

Mert mit tud csinálni az emberfia, mikor távol van az otthontól? Gondolkodik. És mingondolkodik? Az otthoni dolgokról. Naneméppen a háromajtós koloniál szekrényről, vagy a lehelhűtőről, hanem az asszonykájáról. Mert hiába álltak külhonban is a búzatáblák mellett a szebbnélszebb pipacsok, ő azért csak a hazai muskántlijára esküdött, hogy azazigazi. Minden este, mikor a Rába volánja mögött lehajtotta a kerekfejét az ülésre, csak az járt az eszében, hogy dejólenneotthon, meghogy miket is csinálna élete virágoskertjének egyetlen nyíló rózsabimbójával. … …Megromantikázná. Kétszer. Aztán ha elszívott egy szofit, még kétszer.

Így hát, mikor hazaért, sokszor már a lépcsőházban bedurrant az …izé… ….nnnna…. az alkarja a cipekedéstől, és mire beért az előszobába, ott második dolga az volt, hogy romantikus dolgokat kezdett foganatosítani. Merugye az első dolog az volt, hogy leveszi legalább a kabátját… ha a cipőjét nem is.

Igenám, de a naccságosasszony nem midig gondolta úgy, hogy a háztájit be kéne kapálni. Valami miatt rendre elutasította férjét. Fejfájás, hasfájás, mostjönmeg, mostmegvan, mostmúltel, ésatöbbi. Hiába gondolta Tibink, hogy a hosszú nélkülözésben kiszíjasodott kapanyelével dolgozhat végre egy jót a kertek alatt, a legtöbb esetben nem kapott mást, mint egy tál nokedlit csirkepörkölttel. Azisjó, persze, főleg úgy, hogy tőlünk nyugatabbra nemigen ismerik még most sem ezt a fejedelmi étket, de hát a másmilyen éhséget nemigen csillapítja a nokedli, legyen az bármennyire is tökéletesen szaggatva.

Pedig Tibi el volt eresztve romantikaügyileg elég vastagon. Bármerre járt a nyugati világban, mindig hozott haza kedvesének valami szépet: a hollandusoktól facipét, a franciáktól napóleonkonyakot… és végül, ami a legdrágább volt mind közül: a németektől adidasz papucsot.

…és ez a pacsker, ez lett a veszte végül.

Egy idő múlva ugyanis hősünk érezte, hogy neki bizony itt valamit tenni kell.

Először ugye saját kezébe vette a dolgokat, dehátaz csak amolyan egy korty víz a szomjhalál ellen. Hamarást rájött, hogy ezzel nemigen van bentebb, hanem csak méginkább szomjasabb lesz.

Mitvoltmitteni, nyakába vette a nagyvilágot. Illetve csak a várost, amiben élt.

Nem messzire tőlük volt egy kávéház. Szép szovjetes neve volt, hiszen az akkori kor egyrészt pont arról volt híres, hogy a mai divatos angol/amerikai elnevezéseket az orosz elnevezésekkel illették. Pölö Vöröscsillagmozi, Csuvasétterem, Szamovárkávézó….  és ide, ebbe az igen sokatmondó névvel ellátott műintézménybe tért be aznap este Tibor.

Leült a pulthoz, és kért egy novellát. Mikor elolvasta, kért mégegyet. Majd mégegyet. Ekkor érezte azt, hogy elég bátor ahhoz, rendeljen abból is, amiért tulajdonképpen idejött.

- Szeretnék kérni egy kávét – szólt végül a pultosnak sokatmondó arckifejezéssel.

- Milyen kávét? – kérdezett vissza a pultos, ugyanolyan sokatmondó arckifejezéssel.

- Feketekávét, öt cukorral – válaszolt Tibi.

A pultos szája szélén kaján vigyor terült el, és a kért kávéval egyidőben letett egy gémkapcsokkal összetűzött ánégyes papírköteget.

Az ötcukros feketekávé ugyanis egy jelszó volt arra, hogy az ember egy kis folklórműsorra vágyik az este folyamán… tudta ezt a város belsőbb köre, szájról szájra járt az ige, és igénybe is vette sokmindenki a vendéglátóipar eme produktumát.

Tibi félfülig elpirulva kezdte lapozgatni az eléje tett paksamétát. Röstellte magát egy kicsit, hogy meglett, házas férfiemberként ilyesmire vetemedik, dehát az éhség az nagyúr. Ha éhes az ember, eszik. „Ennyire egyszerű” – nyugtatgatta saját magá.

Midegyik lapon volt egy hölgyről készült fekete-fehér fénykép. Aligvalami ruhában pózoltak a delikvensek - jobbára csak egy bugyingó vagy egy széthúzott fürdőköpeny takarta a takarnivalót. Az arcuk filctollal volt lesatírozva, egyéb híján teljes természetességben pompáztak – lévén, hogy akkor még a szilikon és a fotósop nem volt még feltalálva mifelénk. A képek alatt rövid leírás, hogy hánykiló, milyenmagas, hányéves…

Hősünk mélázva lapozgatta a dokumentációkat. Rendre dobta félre a neki kevésbé tetsző adatlapokat. Szemmel látható volt, hogy egy bizonyos típust keres. Egy olyat, mint egy muskántli…. és láss csodát, három ilyet is talált a végére. Ezt a három lapot szétterítette maga előtt, és kikérve egy újbóli novellát, nekilátott, hogy kiválassza a neki legmegfelelőbbet.

A három képen a három hölgyike majdnem egyforma volt. Teltkarcsú mindhárom, ahol kell, ott bőséggel, ahol nem fontos, ott szűkebben mérve a mérnivalót. Az első világos, rövid hajú, kigombolt ingben, tűsarkúban. A második félhosszú hajú, széttárt fürdőköpenyben, csípőre tett kézzel, strandpapucsban. A harmadik pedig hosszú, sötét hajú, falatnyi kis bugyellárisban és tornacipőben.

Már majdnem ki is választotta a harmadikat, mikor a pillantása visszasiklott a második képre.

Valahogy nagyon ismerősnek tűnt az a képen szereplő hölgyemény. „Tán a szomszéd Ica az…” – futott át az agyán. Ebben a hitben marad is volna, ha a tekintete meg nem akad a képen szereplő papucsán.

Mert ugye sok papucs van a világon.

Még tán adidaszból is van ezernél több.

De olyan adidaszpapucs csak egy van: és ezt onnan tudta Tibi, hogy azt pont ő hozta németből még tavaly a szeretett Jolikájának.

Öntötte is el az agyát a kulimász de hirtelen.

Akkor már nemcsak a papucsot ismerte föl, hanem a tavalyelőtt vett fürdőköpenyt is, meg a frizurát, amire még tőle kérte el az ezrest a Joli.

…de hősünk nyugodt maradt. Pont ezért volt hős.

- Ezt kérem – nyújtotta át vérben forgó szemekkel a második lapot a pultosnak.

Szegényszerencsétlen fickó…. ha tudta volna, hogy milyen lapot adtak át neki, ezerrel iramodik ki a pult mögül, és fut, úgy, hogy hátra sem néz. Nemhogy beszól….

- Tökéletes választás uram – mondta Tibinek. – A hölgyről csak a legjobbakat hallani mindenkitől.

…és ekkor kapta az elsőt.

Ököllel.

A másodikat már térddel, a harmadikat pedig spiccel.

Tibor, mikor a látszólag indokolatlanul félholtra vert pultos látványától halálos csendbe burkolódzott könyvtárat elhagyta, rögvest hazasietett.

Otthon már persze várta a Joli – hogy adidaszpacskerben és fürdőköpenyben, vagy sem, arról nem szól a legenda.
Arról viszont már inkább beszélnek azóta is a környéken, hogy mikért verte le a harmadikról a bolond kamionos a feleségét, keresztül a lépcsőházon, át a kis parkon, egyenesen a buszmegállóig.

…szóval, van az az ajándék, amit bárcsak ne adtunk volna oda.

Vagy legalábbis ne emlékeznénk rá…

(a történetben szereplő nevek nem valósak, csupán az én agyam torz és hirtelen szüleményei. Így értelemszerűen a cselekményhez semmiképpen nem köthetők – ezt asszem le kellett írnom)

 

6 Tovább

Felismerés

Az embereket az arcukról a legkönnyebb felismerni. De van az a helyzet, amikor mégsem onnan a legkönnyebb…

Régebben spanomnekemmel egy laza olvasás közben úgy döntöttünk, hogy az este további részét a helyi sziksztinájn klubban töltjük el. Miért, miért… hát azért. Mert ez akkor jó ötletnek tűnt. Pedig sosenem járunk ilyen helyekre, nekem elhiheted.

Péntek este lévén hamar beengedtek minket a nevezett ojjektumba, és egyáltalán nem azért, mert már ismertek minket, azért meg pláne nem, mert a törzsvásárlói kártyánkról épp a kedvezményes belépőt igyekeztünk rendszerbe állítani. Azért jutottunk be könnyen, mert mi ilyen rendes emberek vagyunk.

A speciális kultúrára kialakított helyiség egy pincében leledzik, és teljesen természetes, hogy oda lépcső vezet lefelé. Értelemszerűen onnan kifelé is.

..és hát az volt ott a probléma…

Mert mikor nagyritkán – tényleg nagyon ritkán, úgyszólván, szinte soha – arrafelé tévedünk, akkorra már cseppet olvastunk ezt azt, úgyhogy a lefelemenet a lépcsőn inkább hasonlít egy drótkötélen való egyensúlyozáshoz, mintsem egyenes vonalban történő mozgáshoz. De aki lemegy ugye, az előbb utóbb fel is jön. Holmáshol? Lépcsőn… és az a folyamat ha lefelé nehéz volt, akkor fölfelé meg majdhogynem lehetetlen. Mert vagy még jobban ki vagyunk olyankorra művelődve, vagy pediglen kergetnek minket izmosék – szóval, kalandos az oda és visszaút, de elég vastagon.

De én világéletemben nagyonokos ember hírében álltam. Kitaláltam, hogy ezt a lépcsőn való közlekedést valahogy biztonságosabbá és túlélhetőbbé kell tennem, mert ha nem, akkor a nem túl távoli jövőben végem lesz, mint a tvinpíksznek. Vagy legurulok a lépcsőn, és szanaszét töröm magam, vagy nem tudok felmenni rajta, és visszagurulok, és szanaszét töröm magam, vagy nem tudok időben elmenekülni, és szanaszét törnek engemet.

Mi hát a kézenfekvő megoldás?

Az edzés. Például a futás. Mert a futással minden izmot karban lehet tartani, és nemkevés állóképességet ad az embernek. Ami az én esetemben nagyon nem jön rosszul.

Futópálya. Semmi extra, kisvárosi körbepálya, faja kis gumis felülettel.

Ide jár a környék apraja nagyja, és mert bár peppenkét el lett cseszerintve a pálya, azért azt figyelembe kell venni, hogy csak ez az egy pálya van. Igaz, nincs négyszáz méter (ami azért érdekes, mert pont egy nagy focipálya köré lett építve), és az is igaz, nincs meg a másfélméter szélesség (így a dagadtabbak, mint én, nem férünk el ketten egymás mellett), de attól még a miénk. És miután a miénk, szeretjük. De nagyon.

De nem is a szépsége miatt szeretjük nagyon ezt a futópályát – hanem a látnivalókért. Mert látnivaló akad ott néha dögivel.

Egy alkalommal futom a szokásos köreimet. Telószene, füles, fejpánt, rókacipe, rövidgatyesz, soklihegés. Ahogy szoktam.

…és jönnek a népek…

A szokásos sportolók szinte szót sem érdemelnek. Alapjáraton nem nehéz őket felismerni, mert ők azok, akik praktikus ruhában róják a köröket, izzadnak, mint akik sportolnak. Kedvesen egymásra köszönnek, merthát aki fut, az rosszember nemlehet.

De aztán hamar megjelennek Májerék, akik mindig azt hiszik, hogy a félmillás futócuccukkal tudják kompenzálni a tunyaságukat. Aztán két-három kör után rájönnek, hogy mégsem, így hát hirtelen be kell kötniük a cipéiket, majd egész véletlenük kapnak egy borzasztófontos hívást, és uzsgyi, már ott se nem vannak. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.

Aztán jönnek Gyúrósék, akik úgy gondolják, hogy ha százötvenet kinyomnak fekve, akkor simán lefutnak pár kilcsit. Persze ők is tévednek egy cseppet, mert a futás az egy icipicit más tészta. Hamar átgondolják ők is, hogy inkább nyújtanak egyet kettőt úgy nagyon látványosan, majd pár fekvőtámasz után, a tüdejüket maguk után húzva elandalognak. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.

Persze mindig ott vannak Csinikéék is, a helyileg illetékes plázacicák. Friss, futáshoz igazított frizurával, nemegészen szolid sminkkel, háromliternyi párfőmel, vadiúj trendi cuccokban kelletik magukat. Lebotorkálják a maguk két körét, együtt, egy csapatban, csicseregve, aztán leállnak kelletni magukat a pálya szélére. Észre sem venném ezt, ha nem látnám ezt a folyamatot annyiszor.

És mint mindig, jönnek friss, új arcok is. Olyanok, akiket addig sosem láttunk még – innentőlfogva besorolásuk se nagyon van.

…így történt ez azon a bizonyos napon is….

Merthogy azon a szép napon jött egy leggingsz. Csak úgy magában.

Najó, nem magában, de az első negyedórában semmi mást nem vettem észre, csak a leggingszet.

Mertkérlekszépen azegy olyan leggingsz volt, hogy olyat még én nem láttam, de tán még Te sem. Olyan szép zöld. Vagy sárga. Vagy fehér…. izé… a színére tényleg nem emlékszem. De a formájára, nnnna, arra igen. Milyen volt? …hát…. nagyon. De nagyon.

Kábé negyedóráig semmit se nem láttam, csak azt a leggingszt. Csodálatos látvány volt.

…de nem csak nekem akadt meg rajta a szememnekem….

A leggingsz ugyanis kezdett egy kicsit bemelegíteni. Párszor leguggolt (ééééééédesistenem….), néhány csípőkörzést végzett (dráááááágakenyér….), majd úgy kötötte szorosabbra a cipőfűzőjét, hogy abból három (de lehet, hogy négy) ötvenszürkeárnyalat is kijött volna.

Erre persze Májerék hamarást be is fejezték az üzleti megbeszéléseket a mobilon. Húzták ki magukat, mint a nagyok, olyannyira, hogy a sörpocak legalább két számmal kisebb legyen. Húzták le a dzsoggingfelsőn a cipzárat, hogy jól látni lehessen a fukszokat, közben meg lóbálták a mercislusszkulcsot. Persze, mindezt szigorúan úgy, hogy a leggingsz látókörében maradjanak.

De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ennek vagy van egy merdzsója otthon, vagy tényleg csak futni jött….”

Rövidesen Májerék feladták a harcot, és egyéb, kápéért megvehető szolgáltatásokért a távozás mezejére létptek.

Ekkor vették át a stafétabotot Gyúrósék. Egymás után bújtak ki atlétikai trikójukból, és minden egyes mozdulatuknál feszítették megfele valamelyik agyontuningolt izmukat. Felváltva nyomták a fekvőtámaszokat tizesével, utána pedig az elengedhetetlen bicepsz-tricepsz-mellizom mozgatás következett. Persze, mindezt szigorúan úgy, hogy a leggingsz látókörében maradjanak.

De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ennek vagy van egy izmos csávója otthon, vagy tényleg csak futni jött….”

Csinikéék a pálya szélén állva kollektíve szemmelvertek. A leggingsz úgy kihozta őket a sodrukból, hogy ember legyen a talpán, aki állta a gyilkos tekintetüket. Hamar rádöbbentek, hogy ez a leggingsz kétszázon többet tud, mint ők egy félmaratonon. Úgy tekintgettek ráfele, hogy az felért egy hadüzenettel.

 De a leggingsz erre oda se szagolt. Mondtam is magamban: „Nnnna, ez vagy tényleg tisztában van önmagával, vagy tényleg csak futni jött….”

Mikor végül Csinikéék is belátták, hogy nem érdekli őket a kutya se, a sportolók jöttek volna. De ők nem jöttek. Ők csak futottak. Igaz, valahogy mindig arrafelé voltak a tekintetek fókuszálva, ahol a leggingsz leledzett.

Kisvártatva a leggingsz is belekezdett a futásba. …huhhhh…. hatemégláttálolyat…. merénmégnem. Nagyjából úgy tudnám megfogalmazni, hogy a monoton körbe-körbe futásból egy olyan látványsportot csinált, hogy azt megirigyelhetné még a jenki futbballiga is.

…akkor vettem csak észre, hogy a leggingszhez tartozik egy csini kis felső (a színére ennek sem emlékszem), igen-igen étvágygerjesztő tartalommal.

A futópálya kisvártatva úgy nézett ki, mint az afrikai szavanna. Lesben állt pár oroszlán, néhány hiéna, az elefántok ott tébláboltak a szélen, a körben pedig futott egy nagy gnúcsorda, tarkítva néhány zebrával meg antiloppal. És egyesegyedül ott futott köztük egy kecses kis impala….

Rovom a köreimet, közben persze nem gondoltam semmi romantikus dologra. De tényleg nem. Mondom. …najó, de legfeljebb csak kétszer. Mikor egyszercsak utolérem a központi látványelemet…

…namostakkor micsináljak mostakkor?

Alap, hogy hosszabb táv futásakor az egyéni ritmust ne változtassuk, mert abból nem lesz semmi jó. A gyorsabbak hagy előzzenek, a lassabbakat meg előzni kell – nem túl bonyolult ez. Nademost mitévő legyek? Merugye ilyen helyzet nem sok van…

Van az a verzsön, hogy maradok mögötte. Nem lenne ez rossz, hiszen a látvány azért az nagyon ott van, legalább elmozizok… de hát akkor oda a futásom. Másik verzsön, hogy megelőzöm. Akkor viszont oda a látvány, ami nagyon ott van, viszont megmarad a futásom. Rajtam meg ugye sokmindent nemigen lehet mozizni hárulról… illletve… van egy harmadik opció, hogy mellémegyek, és megpróbálok vele úgy verbálisan is kommunikációt folytatni.

Merugye az érintett félnek nem kellett se a mercikulcs, se a kigyúrt bicepsz – ergo, a maradék halmazba bőven beleférek. Ha meg nem, akkor így jártam, futok tovább, jóccakát.

Nosza, másfél másodperc alatt döntöttem is. Mellémegyek, ráköszönök, beszélgetést kezdeményezek, oszt lesszamilessz….

Így is lett. Melléér, ráköszön, beszélgetni kezd.

Erre mi történik?

Visszaköszön, beszélget. Értelmesen, kerek mondatokban.

….hidd el, ezen én csodálkoztam a legjobban….

Nem untatlak, miről folyt a diskurancia. De hogy megnyugodjál egy kicsit: megtudtam, hogy hívják a nevét, mitcsinál amikor dolgozik. Megtudtam azt is, hogy az irodai munkát, ahol napi sokórát dolgozik, nagyon nem bírja, mert a folyamatos számítógép előtti ülés nem neki való, ezért szokott gyakran futni. Namegpersze azt is megtudtam, hogy szingli, mert még nem találta meg az igazit.

Én meg közben nyolcvan százalékon üzemeltem, mint a strandon. Anno ugyanis a nagyfiúk megtanították velem a nyolcvanszázalékos létet. Azaz: a tüdőből csak 80% levegőt szabad kifújni, így a bennmaradó többi domborítja a mellkast. A hasat csak 80%-ban szabad kiengedni, mert még így őszintének tűnik a laposság, de nem durván. És persze a hülyét is csak 80%-ban szabad adni, mert különben ugrik a préda….

Azt kell mondjam, hogy főnyeremény volt a hölgyike. Null smink, sportolóhoz méltón. Mégis, jobban nézett ki, mint másik ötven, a maguk félmázsa vakolatjában. Hajzat copfban, semmi frizura, sportolóhoz méltón. Sehol, semmi extra feltöltés, kitöltés, mindenből annyi és ott, ahol kell. A mozgás nem mesterkélt, látszik, hogy nagyon tud mozogni. Dolgozik, nem kitartott, éli az életét. Nem érdelik a külsőségek, tényleg a normális faszikat szereti, saját bevallása szerint romantikus alkat. Beszéde érthető, kerek mondatok… és várja a szépszőkeherceget a fehérlovon. Hát kell ennél több?

A szokásos adagom lefutása után elköszöntem tőle. Kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy a közeljövőben ismételten össze fogunk futni, ha már úgyis ugyanoda járunk futni…

Pár alkalommal még találkoztunk ott a futópályán. Mindig – persze merő véletlenségből – futottam mellette pár kört, és közben beszélgettünk. Szegénykém mindig panaszkodott a munkájára, hogy nem elég érdekes az irodában ülni, és a férfiakra, akik csak „azt” akarják. Mondtam is neki mindig, hogy a férfiak szemetek, mert mindig csak „azt” akarnák. Biztosítottam is arról, hogy én biza szívesebben nézném vele a Lusziszitát az Izauratévén, minthogy csak „azt” csinálnám. …nyilván…

Namindegy, kicsit elkanyarodtam az eredendő témától. De majd úgyis megérted, hogy miért.

Szóval, spanommal lent vagyunk a sziksztinájn klubban, és élvezzük a kora esti matinét. Olvassuk a könyveket, mer az úgy az igazi.

Egyszercsak a konferanszié ordít bele a mikrofonba: - Mostpedig követekzik legújabb üdvöskénk, Ééééndzsöl, az ördögi dééééémon!

Ha hiszed, ha nem, egyszerre fordultunk a krómrúd felé. Egyértelmű, hiszen az új munkatársat szemügyre kell venni, márcsak úgy szakmai szemmel. Nekünk meg ugye ott minden új volt…

Éndzsöl meg közben belekezdett a műsorba.

Alap, semmi extra. ….azt hiszem. Úgy mesélik, mindig ilyen szokott lenni. Mer én annyira nem tudom. Ritkán járok oda, mondtam már….

Közben meg feledkezünk bele a sokadik könyvbe, és csak úgy félvállról nézünk oda, ahova nem kéne, pedig mindig kéne.

Egyszercsak valami megüti a lelkemet. Valami furcsa érzés.

Mondom is a havernak: - Tefigyejj, eznekem, eznekem ez ismerősnekem. Ezténmárláttamvalahol…

- Hülyevagyte – kapom rögvest a választ. – Ugyan honnan ismernéd? Most mondták, hogy újgáré…

- Nemtom. De ismerős…

- Hülyevagyte…. amúgy is, már legalább tízperce csak hátulról látszik.

Az igaz, hogy csak a hátsó rész látszott belőle.  A krómrúdon éppen le- és föl mozgatta magát, valahogy úgy, ahogy… szóval nagyon.

….ésakkoresettle….

Hát persze! Hát persze, hogy ismerős!

Zavarom oka csak azért volt, mert nem az arcát néztem, hanem nyaktól kábé ötvencentivel lejjebb – és az volt nekem olyan ismerős. A leggingsz!

Mert azt a bizonyos leggingszet ezer közül is megismerném, még akkor is, ha megvakulnék.

...

Mikor pediglen a leggingsz felénk fordult, az arcát látva minden addigi kétségem elmúlt – noha nem is volt.

Irodai munka…. romantika… …mindeki csakazt akarja…. meg szépszőkeherceg.

….nesze neked…

2 Tovább

A menet

Ha voltál katona, akkor tudod, hogy a vigyázzmenet nem olyan nagyon jó buli. Ha nem voltál, akkor hidd el: a vigyázzmenet nem olyan nagyon jó buli…

Bizton állíthatom, hogy én annak idején a világ legjobb katonája voltam. Az akkoriban feladatomként szabott egy szolgálati évet öt különböző alegységnél töltöttem le – hiába, engem akart mindenki.

Ellenben bizton állítja minden akkori elöljáróm, akiknek az irányítása alatt szolgáltam akkoriban, hogy mégegyilyen semmirevaló csibész nem fordult meg a honvéccség kötelékében, mint én – úgyhogy igyekezett mindegyikőjük mihamarabb áthelyezni más alakulathoz.

Hogy mi az igazság? Ki tudja… nameg ennyi év elteltével kit is érdekel már.

Én viszont akkor is nagyon élveztem a helyzet adta lehetőségeket, és ma már őszinte vigyorral gondolok vissza az akkori nehezebb időszakokra (is).

Öreg baka voltam már, mikor kalandos körülmények között lekerültem a helyőrségünk által üzemeltetett honvédségi üdülőbe, kincstári pincér beosztásba. Az idény nyitására hatodmagammal keltünk útnak, hogy leszolgáljuk ott is a leszolgálnivalót.

A zászlóalj egyik része köpött ránk, úgy konkrétan szó szerint. Persze, hisz úgy gondolták, hogy ezzel a szolgálati beosztással megfogtuk a Mennyei Dandártábornok lábát, és míg ők a laktanyában mindennap a szívás különböző változatait művelik, mi az üdülőben csináljuk majd ugyanazt, csak épp az érintett matéria másik végén állva.

Kevés ember volt csak, aki huncut mosollyal a szája szegletében nyugtázta a tényt, hogy hová is vetett minket a sors és a laktanyapéká kegyes fintora. Ezen kevesek hallották már a régi híreket, hogy ebben az üdülőben bizony minden van, csak jólét nem.

…persze mi inkább hittünk az irigyeinknek, lelki szemeink előtt láttuk napbarnított testünket a strandon heverészni, többtucat ledér öltözetű hölgy édes társaságában. Mindezt úgy, hogy közben szépkerek hazánkat híven szolgáljuk…

Megérkezésünk nem volt valami nagy sztori. Egy buszravaló tiszttel utaztunk együtt, akik már az út során belekezdtek az olvasásba. Mikor megérkeztünk, az egyik fele már le sem tudott szállni, a másik fele jókatona módjára leszállt ugyan, de minek…. jópáran ott feküdtek le, ahol a bakancsuk a földet érte, mások még eljutottak ugyan az üdülőházakig, de a küszöb átlépése meghaladta a képességeket. Tán egy-kettő volt csak, aki ágyban kezdett bele az utazás fáradalmainak a kipihenésébe.

Modjuk ezzel nekünk pont semmi gondunk nem volt, mert legalább már első nap békibe hagytak bennünket. Mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza jó ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Hamarjában előkerült a Gondnok Úr. Míg a tisztek is jelen voltak, addig a polgári alkalmazásban leledző Tóni bá’ olyan mézesmázos stílussal bírt, hogy könnyek szöktek a szemünkbe. Így kisfiaim, úgy kisfiaim, hogyutaztatok, ettetekemár, mitinnátok, pihenjetek, majdbeszélünk, miegymás. Ezek szerint tényleg megfogtuk azt a bizonyos Mennyei Surranót! Mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza jó ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Hanem aztán, mikor a vitézurak szétszéledtek látó- és hallótávolságon kívülre, cseppet megváltozott a helyzet. Dicső Tóni bá’ olyan alpári módon kezdett velünk beszélni, hogy azt három tucat felderítő tiszt is megirigyelte volna. Beszéltek már velünk csúnyán, vettek már minket legaljaszámba, volt már benne tapasztalásunk nem kevés. De úgy, ahogy az öreg osztott bennünket, még nemigen hallottuk. Voltunk mi mocskosdisznók, ingyenélő semmirekellő bagázs, puncsos kis szemetek, és biztosított bennünket arról, hogy az üdülőben töltött időszakunkat megemlegetjük, ha nem úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül. Nemleszitt sestrand, seeltáv, demég kimaradás se, ha nem úgy áll minden, ahogy annak állnia kell. Úgyhogy mondtuk is magunknak: ha ilyen az első nap, akkor ez biza igen rossz ómen, mert ilyen lesz a többi is, míg le nem szolgáljuk az időnket.

Ahogy teltek-múltak a hetek, a helyzet nem lett jobb. Gondnokunk mindig gondoskodott arról, hogy nagyon ne érezzük jól magunkat. Olyannyira, hogy két hét elteltével nyálcsorgatva gondoltunk társainkra, akik talán épp lövészteknőt ásnak valahol a kemény földbe bele, vagy épp harcászkodás közben menetelnek a végtelen horizont felé, vagy mi több, a tűzforró betonon alakiznak órák hosszat. De a világ ugye igazságos: mi őket irigyeltük, hogy dejólehet nekik, ők meg valszeg ugyanúgy minket irigyeletek, hogy dejólehet nekünk.

Az üdülőbeli ganéságokról tudnék annyit írni, hogy három klaviatúrát is elrontanék közben. A legkeményebb mégis az volt, mikor Tóni bá’ a váppal (katonai rendészettel) fenyegetőzött. Kiderült, hogy az öreg nem a levegőbe beszél: háromszor rendelte ki hozzánk a helyőrségi rendészeket. A második alkalomnál már gyanús volt a dolog, a harmadiknál azonban bebizonyosodott: mindig csak akkor hívta, mikor az a bizonyos mélységis tiszt adta a vápos parancsnoki szolgálatot…. úgyhogy volt mitől félnünk, de vastagon.

A bizonyos tiszt ugyanis először ütött, aztán rúgott, aztán megint ütött, majd csak aztán kérdezett. Nevezetesen akkor is azt, hogy ugye milyen meredek ez a lépcső, és hogy legközelebb vigyázzon a delikvens, hogy le ne essen róla. Továbbá nagyon nem mellékes az a tény, hogy a saját maga által szabadalmaztatott módszere a következő volt: az elfogás helyszínétől a laktanyafogdáig folyamatosan ütötte-verte-rúgta-harapta a bakát, így értelemszerűen meggondolta mindenki, hogy jól viselkedjen-e, vagy sem, ha ez az állat van rendészeti szolgálatban. Lévén pedig, hogy az üdülőnk saccper másfélórás UAZ-ban történő utazást jelentett, nem akartunk nagyon vitába keveredni még önmagunkkal sem, nemhogy vele.

Úgyhogy mikor már harmadjára cserélték le mellőlem néhány társamat, én is kezdtem úgy gondolni, hogy a dobizás nem olyan nagyon jó ötlet, pedig abból akkorra már megírtam a doktori disszertációmat. Mielőtt még kombinálnál: engem csak azért nem cseréltek le sosem, mert én voltam a helyőrségben az egyetlen pincér – ergo, ha akartak sem tudtak volna kire lecserélni. Pedig akartak, elhiheted… Mondták is párszor, csak egyszer találjanak olyan embert, aki kicsit is ért ehhez, a családi bizsumnál fogva fognak fellógatni az első lámpaoszlopra. Persze csak miután háromszor agyonvertek-főbelőttek-felnégyeltek.

De a kivülállók ebből semmit nem érzékeltek. Más jelenlétében Tóni bá’ mindig egy nyájas öregúr volt, aki fiaimozta a kiskatonákat. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a látszatot fenntartsa.

Még az is a látszathoz tartozott, hogy szombaton esténként kiengedett minket a faluba. Az más tészta, hogy legalább háromszor tapsolt vissza bennünket, mire megfelelőnek találta a kimenő öltözetünket, de kimehettünk, és ez volt a lényeg.

Azt viszont hajlott kora miatt nem tudta az öreg, hogy mi ilyenkor átosontunk a szomszéd faluba, mert ott jobb volt a diszkó…

…és az igazi bajok itt kezdődtek…

Az említett szomszéd falu saccper öt kilométerre volt tőlünk, tehát gyalog seperc alatt megtettük az utat. Sebesen, büszkén, minden létező testrészünket kihúzva. Mert az a dizsi valóban felülmúlta minden álmunkat. Az olyan volt nekünk, mint a kánaán – a szó legszorosabb értelmében.

Mert míg a vezénylési falunkban az emberek úgy néztek ránk, mint Tóni bá’ kutyáira, addig pár kilométerre arrébb mi voltunk a délceg huszárság megtestesítői.

A diszkóba való bejutás már előjelezte, hogy mi vagyunk a valakik. Soha, egyetlen egyszer sem kértek tőlünk izmosék pénzt a belépésért, sőt, már mikor kiszúrtak bennünket az úton, harsány üdvözléssel invitáltak minket befelé. Ilyen belépő után már esély nem volt elvegyülni a tömegben – nem mintha akartunk volna.

A pulthoz szinte odarángattak minket. Ott pedig hol a pultos, hogy pedig valami helyi háemcsé hívott meg minket arra, amit csak kívántunk. A társaság fele már volt katona, így adott volt, hogy sztorizgattunk, a másik fele meg még nem volt katona, úgyhogy szintén adott volt, hogy sztorizgattunk. Egyfajta példaképek voltunk ott, egyrészt mert katonák voltunk, egyenruhában, másrészt meg városi csávók voltunk egy olyan faluban, ahonnét naponta csak egyszer indult a nagysárgabusz a sok kilométerre lévő első városba.

A csajok pedig…. nos, a csajok pedig…. hát most ezt hogy írjam le. Tudod mit? Nem írom le sehogyse. Legyen elég annyi, hogy nem kellett energiánkat az udvarlásra pazarolni. Nemhogy nem kellett, még válogathatunk is a ránk várók közül – amit az érintettek igen jó néven vettek. Pár hét után már annyira, hogy megjelentek a klikkek a gárék között: az egyik rész, akik még nem voltak velünk, és a vagányabb rész, akik már voltak velünk. Egy idő után pedig már csak konkrét ajánlásra és közeli ismerősre volt szükség ahhoz, hogy valaki a közelünkbe kerüljön. Mi meg természetesen átadtuk magunkat a romantikának, és minden alkalommal más hölgyeménnyel folytattunk élénk diskurzusokat a felkelő hold által szivárványosra megvilágított hófödte hegycsúcsok alatt meghúzódó zöld mezőkön szálló pillangók szárnyainak suhogásáról. Hiszed vagy sem, így volt….

Egyszóval: egyszerre éreztük magunkat Bredpittnek, Dzsordszklúniank és Mettdémonnak. Merthogy nekik sem lett volna jobb dolguk, az tutihótziher.

De az ember fia gyarló, és hamar beleszokik a jóba…. így volt ez velünk is. Az első időben még csendben intéztük a dolgokat, igyekeztünk a lehetőségekhez képest nem nagyon a középpontban lenni. Hanem aztán, ahogy teltek a hétvégék, egyre jobban belevetettük magunkat a sok földi jóba. Ami jobbára az olvasásban és egyébirányú mozgásformákban merült ki….

Lévén, hogy soha semmiért nem engedtek bennünket fizetni, így nagyon nem volt nehéz annyit olvasni, amennyi csak jólesett. Viszont mi még akkor is olvastunk, amikor már nem esett annyira jól – ez viszont hozta magával a többi problematikát.

Az egyik este lezajlott a szokásos éjfél előtti balhé. Nem velünk, félre ne értsd… csak a szokásos, ami egy átlag diszkóban lenni szokott. Beszól-visszaszól, meglök-visszalök, megüt-visszaüt, kidobó-kidobás, satöbbi…. sima ügy, így volt/van/lesz ez. Viszont: az ojjektumból való kitessékelés ebben az esetben nagyon szerencsétlenre sikeredett. A rongyként az utcára kidobott fickó épp egy rendőrautó látókörébe került. A szervek meg kíváncsi természet ugye, rögvest bejöttek szétnézni tényálladékilag…

Persze ezt mi csak az utólagos elbeszélésekből tudtuk meg. Az olvasás legvadabb részeinél tartottunk épp, mikor azt vettük észre, hogy a zene megszűnik, az összes lámpa felkapcsolódik, és ott áll előttünk két egyenruhás rendőr.

Először fel sem fogtuk, hogy mi történt. De hamarjában észhez tértünk, mert egy társunkat gallérjánál fogva, öles léptekkel húzta ki az utcára az őrmester. A velünk szemben álló zászlós csendben csak annyit kérdezett tőlünk:

- Önként indulnak el, vagy én rugdaljam ki magukat?!

Nem mintha lett volna választásunk, úgyhogy valszeg ez költői kérdés volt. Nemtúl egyenesen, de zokszó nélkül kicammogtunk.

Az utcán állva – vagy legalábbis állni próbálva – kérték el tőlünk nagyonnemszépen a katonakönyveket. Egy halovány pillanatra eszembe jutott, hogy a rendőrség kérhet-e tőlünk ilyen jellegű passzust, vagy csak a katonai rendészet, de hála őrangyalomnak, befogtam a nagy pof…. izé…. számat. Csendben átnyújtottuk hát a kért iratokat.

A rend éber őrei szakavatott tekintettel lapozgatták az igazolványokat. Néha ránkpillantottak, nyilván azért, hogy összehasonlítsák az igazolványképet a valós tulajdonosával – nem emlékszem hogy néztem ki, de a többiekből kiindulva nemigen hasonlítottam én akkor ott a képen szereplő önmagamra. Óráknak tűnt az a pár perc, míg minket vizslattak….

Egyszer csak az őrmester az öt darab igazolványt bedobta a villogó tetejű autó műszerfalára, a zászlós meg csípőre tette a kezét. Nem voltunk még ilyen helyzetben, ellenben mégis tudtuk, itt most a gebasz nem kicsi…

- Nakéremtisztelettel – kezdte a rangidős. – Az igazolványaik szerint a kimaradás holnap reggel ötnullanulláig szól. Csakhogy nem ebbe a faluba!

- Sanyibá’, hívjuk a váposokat. Az is egy óra mire ideérnek, nekünk meg menni kéne jelentést írni… - szólt közbe az örmi.

Fojtott hangú parázs vita kerekedett kettejük között, minek témái természetesen mi voltunk, kissé érintve a fiatal kopaszrendőr szájalását, ami bár logikus volt, de mindazonáltal túl okoskodó.

Kisvártatva a nagydarab zászlósúr felénk fordult, és láttuk rajta, hogy itten és most vége szakad mindennek. Ha az életünknek nem is, de jelen katonai állomáshelyünknek mindenképp. Tekintetéből tisztán kivettük, hogy a méltó büntetés mértékén és módján gondolkodik éppen….

- Naakkor faszikáim – mondta nem túl hivatalos, de annál meggyőzőbb hangsúllyal. – Két lehetőségük van. Egy: bilincs, fogda, és ott várják a vápot. A következményeket ismerik – majd látványosan az ujjain kezdte számolni a vétkeinket - Engedély nélküli körletelhagyás, szórakozóhelyen való tartózkodás megkérőjelezhető állapotban, honvédségi tulajdonú ruházat részleges hiánya és a meglévő nem szabályszerű viselése. A másik verzió…. – és itt elhallgatott.

Zászlósunk szakavatott mestere lehetett a mentális kínzásnak. Hiszen miután meglebegtette lehetőégként a rendészek kihívását, így a második verzió, legyen az bárakármi, mindenképpen jobbnak igérkezett még látatlanban is…. Én személy szerint lelki szemeim előtt már láttam a kiérkező parancsnoki UAZ-t, kiugrani belőle a rettegett tisztet, aki ugyanazon lendülettel gyomronrúg, állonvág, majd úgy bevág a hátsó ülésre, hogy három, de inkább négy bordám törik szanaszerteszéjjel. És ez még csak a bemelegítés lesz, mert a helyőrségig lévő hosszú út során minden maradék csontomat összevisszatöri, és a lelket kipaszírozza belőlem, hogy majd utána jelenthessem az ügyeletes tisztnek, hogy énbiza azért nézek úgy ki, mint akit agyonvertek, mert leestem a lépcsőn. Hátköszönömszépen, én ebből nem kértem…. Úgy voltam vele, legyen bármi is a második verzsön, jobbleszaz, de nemkicsit.

Körbenézve a cimboráimon is láttam, hogy hasonlókon gondolkodnak – amin egy cseppet nem csodálkoztam.

Így lehetett ezzel a rendőrfőnök is, mert pár pillanattal később folytatta:

- Szóval második a verzió: bekussolnak szépen, alakzatot felvesz, és vigyázzmenet az üdülőig.

A vér meghűlt bennünk…. okés, vertük mi a vigyázzt már jópárszor, nemtéma. De azért ahhoz igencsak hozzászoktunk, hogy bennünket innen hajnaltájt visznek vissza valami nagyonmenő tuningolt ezerkettessel… ráadásul akkor épp olyan állapotban voltunk, hogy állni nem bírtunk egyenesen, nemhogy vigyázzmenetben masírozni öt kilométert.

De mit volt mit tenni? Ez az a választás, ahol nem tudsz választani. Nagyjából élet és halál volt a tét…

Én kaptam észbe elsőként.

Vigyázzba vágtam magam, és ordítottam egy kurtát: - Szakaaaaasz ’gyázzz!

Zászlósunk ábrázata egy árnyalatot megenyhült. Ebből a vigyázzból megértette, hogy megértettük. Masírozunk vissza az üdülőbe.

…demégmielőtt csodálkoznál: nem azért kaptam észbe, mert nem van eszem. Van énnekem, csak ritkán használom – de akkor nagyon. Mint ott akkor is.

Szóval: gondolamenetem szerint elindulunk vigyázzban, had lássák, hogy milyen katonák vagyunk. Aztán mikor már látótávon kívül vagyunk, elhagyjuk a falutáblát, úgyis töksötét van, átváltunk sétába. Ottmegasztán majd megbeszéljük, hogy reggel félötig visszajövünk-e befejezni a befjeznivalót, vagy épp tényleg elsétálunk Tóni bá’ birodalmába.

Igen ám, de nem egészen így történt a dolog….

Ugyanis rendőreinket nem nagyon ejtették a fejük lágyára. Vagy voltak ők is bakák. Vagy mindkettő…. Ugyanis a zászlós úr negédes mosollyal a szája sarkában, hamarjában közölte, hogy jönnek utánunk a kocsival, mert ők olyan jószívűek, és hogy a fényszóró világítsa nekünk az utat, nehogy megbotoljunk valamiben. Aztán szikrázó szemekkel még hozzátette, hogy ha neadjisten abbahagyjuk a vigyázzt, vagy csak egyszer is félreveri valamelyikőnk, úgy végigver minket a gumibottal, hogy azt is megbánjuk, amit nem gyakran szoktunk.

Aztajóbüdösrohadtmocskosbüdös…..

Nade mitvoltmitteni? Semmitsenem. Elfogadni a lehetetlent.

A fejeken látszott, hogy úgy érzi mindenki magát, mint egy század légiós, akiknek kulacs nélkül kell átszelni a sivatagot. Annyi különbséggel, hogy nekik volt némi remény – nem úgy, mint nekünk. Abban az állapotban esélyünk nem volt véghezvinni a bevállalt feladatot…

Zászlósunk átvette az irányítást. Vigyázzt vezényelt, majd ránknézett. Rögvest módosította a vigyázzt egy szerelvénytigazítsra, ami enyhén szólva ránkfért. Az ingek t.kig kigombolva, kitűrve a nadrágból, az egyikünknek a derékszíja hiányzott, másikunknak a cipője, nekem személy szerint a sapkám nem volt a rendeltetésszerű helyén. – Egy perc – parancsoltak ránk, és mi értettünk a nemszépszóból. Uzsgyi vissza a dizsibe, összeszedtük a ruházatunk darabjait. El se hiszed: egy-egy lubárén volt a szíj is, a cipő is, és a sapka is. Hihetetlen…

Felsorakoztunk végül, majd elindítottak minket.

…hátnetuddmeg…

Bakancsban, frissüde állapotban sem nagyon vidám dolog vigyázzmenetet verni, kimenőcipőben és taknyosra olvasottan meg pláne nem az. Ekkor az egyszer csináltam ilyet életemben, és nagyon, de nagyon remélem, hogy soha többet. Kábé száz méter után éreztem, hogy leszakad a fejem, újabb pár méter után már zsibbadt az egész lábam…. komoly összegbe le mertem volna fogadni, hogy félútig sem érünk el, nemhogy a szolgálati helyig.

De hagy ne részletezzem tovább. A lényeg, hogy megérkeztünk. Hogy mikorra, azt nem tudom. Hogy hogyan, azt sem. Jóformán végig egyfajta transzban voltam, csak arra figyeltem, hogy ne tévesszem el a lépést, és hogy a rendőrautó fényszórójának csóvájából ne lépjek ki. A rendőrök szidalmait, parancsszavait és kaján röhögésüket hallottam ugyan, de csak nagyon, de nagyon homályosan.

Megcsináltuk, és ez a lényeg.

Az ember mindig tanul valamit.

Azt mondják, hogy az okosabbja a más kárán, a hülyébbje meg a sajátján.

Mi is tanultunk a saját hülyeségünkből.

Két hét elteltével ismét a szomszéd falu diszkójában voltunk.

Két apró változással:

1., sokkal nagyobb sztárok voltunk, mint előtte bármikor

2., ha jött a jard, a pultos bevitt minket a raktárba

….szeláví….

 

6 Tovább

Halló!

Elméletileg egy kórházi folyosó szürke egyhangúságában nincsenek emlékezetes dolgok. Viccesek meg pláne…

Egyszervolt, holnemvolt, az úgyvolt, hogy ültünk a gyerekekkel egy kórházi folyosón. A szemészet ajtaja előtt vártuk a sorunkat – el se hiszed: szemvizsgálatra vártunk.

Maga a kórházban semmi különös nem volt. Régi, ódon épület, a maga egyébként is nyomasztó mivoltával. Omladozó vakolat kívül belül, néhol hiányos csempeburkolat a falon – szóval az az igazi, hamisíthatatlan, Magyar fíling.

A folyosón, ahol vártunk több ajtó állt rendelkezésünkre. Ha jól emlékszem, az első az adminisztráció, a második kettő valami gasztroizé, a harmadik-negyedik hallásvizsgálat, mellette pedig két ajtó állt a szemészet rendelkezésére. Hogy a többi ajtón belül mi volt, azt nem tudom, mert nem mentem tovább… minek, hiszen mi a szemészetre érkeztünk.

Az ajtókkal szemben hosszú padsor. Ültek rajta a népek, szépen csendben, ahogy egy kórházi folyosón azt illik.

Kivéve minket.

Ugyanis mi nagyon nem voltunk betegek. Az egyik kölköt hoztam egy felülvizsgálatra látásügyileg.

A gyerek meg milyen? Nóperc alatt elkezd unatkozni együltő helyében. Hogy lehet lefoglalni ilyenkor? Nehezen….

Jött a szokásos játék, csak hogy maradjon már legalább félóráig nyugton, míg szólítanak bennünket. Barkóba, fekete-fehér-igen-nem…. elkezdtünk játszani. Nevetgélve, egymást cukkolva, mint otthon.

Hamar el is telt az első fél óra.

A körülöttünk lévők közben meg persze cserélődtek folyamatosan. Akiket behívtak, azok mentek szépen elfelé, akik újonnan jöttek, azok pedig ültek szépen lefelé.

Mellettünk a népeknek két közös jellemzőjük volt: az egyik, hogy reménytelennek tűnő tekintettel várták a sorukat, tudván, hogy egyhamar nem szabadulnak a gyorsnak nagyon nem mondható kórházi tevékenységek alól. A másik, hogy jókat kuncogtak rajtunk magukban, hiszen az egész folyosón hallani lehetett, hogy mi játszunk unaloműzés gyanánt.

Nem is lett volna semmi baj, ha bele nem feledkezünk a játékba.

Az igazat megvallva, nem zavart különösebben senkit az, hogy jókedvünk van. Legalább vittünk egy kis üde színfoltot a várakozás nagy unalmába.

Hanem a jókedv az még nagyobb jókedvre deríti az embert….

Ahogy sorra nyíltak az ajtók, rendre megjelent a bejáratukban egy-egy asszisztens, és invitálta befelé a betegeket.

Nyílt a szemészet ajtaja, kijön egy hölgy, és kéri a soron következőt. Nagyon jó, utána már mi jövünk!

Nyílik a másik ajtó, onnan is kinéz egy hölgy, és szól: - Hallásvizsgálatra vár még valaki?

Az emberek csendben ültek tovább.

Mint ahogyan ilyenkor az a Kórházi Váróteremben Leledzők Almanachjában írva vagyon, teátrálisan nézett mindenki a másikra, vizslatva, hogy ki is az a szerencsés, akit szólítottak, aki hamarosan elmondhatja magáról, hogy végzett a sorban állással.

….eltelt köbö három másodperc, de senki nem válaszolt…

Viszont ez alatt a három másodperc alatt nekem hogy-hogynem a szokásos módon beugrott valami….

…valami, amit nem lehetett hihagyni.

Úgyhogy fennhangon megszólaltam: - Tessék?!

Saccper másfél másodperc kellett ahhoz, hogy a jelenlévőknek leessen a veddmárfel.

Egyemberként kezdte el mindenki a röhögést – ki hangosabban, ki óvatosabban.

Az ajtóban álló asszisztensnő is nyelte a mosolyát, persze, őt kötötte a hivatalból kötelezően viselt komor tekintetre vonatkozó hűségeskü. Be is csapta az ajtót nagyon gyorsan.

Pár pillanat elteltével ismét kinyílt a fülészet ajtaja, és egy másik asszisztens nézett ki rajta.

A visszafogott nevetéstől könnyes szemekkel mondta, hogy amennyiben tényleg nem vár már senki további hallásvizsgálatra, akkor ők befejezték a műszakot, és elmennek hazafelé.

Sok éve történt, de rendszeresen eszembe jut ez a sztori.

Főleg, mikor orvosi rendelőkben várom a soromat.

….és máig sem tudom, hogy szégyelljem-e magam a beszólásomért.

1 Tovább

Ócseny szilveszter

Az alábbi történet fikció. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán merő véletlen.

„Újév.” Ez volt Béla első gondolata, mikor megébredt.

Az, hogy mennyi az idő, ekkor még nem tudta, jóllehet, kíváncsi volt rá nagyon. Arra meg pláne, hogy milyen nap is van pontosan – miután az elsejét is csak saccolni merte.

Ahogy feküdt az ágyon, egyre táguló tudattal, nem meglepődve vette tudomásul, hogy tudata enyhén szólva be van szűkülve. De nem is kicsit.

Kavargó gondolatokkal, és egyre nagyobbra nyitott szemekkel próbálta felidézni az elmúlt éjszaka történéseit. Fekvő helyzetében lévő szédüléséből és tompaságából arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nagy buli lehetett. Hogy hol és hogyan, azt viszont nem tudta volna teljes egészében megmondani.

Lassan, nagyon lassan felült az ágyban.

Galilei jutott eszébe, aki annak idején kitalálta, hogy mégis forog a Föld. Béla ilyenkor igen konkrétan érezte, hogy tényleg forog, és mint ilyenkor mindig, elküldte a jóbüdös .csába Galileót. …és mint ilyenkor mindig, most is hithű hazafiként azon elmélkedett, hogy biza milyen jó lehetett anno a honfoglaló magyaroknak, mikor a kumisztól másnapos fejjel még nem találták föl azt, hogy forog a föld. Könnyű is volt a sztyeppéken csatakmásnaposan hátrafelé nyilazni a vágtató lovakról…. próbálnák meg csak most, amikor már ennyire előrehaladott a tudomány.

Röpke agymenése után hősünk belefogott az ilyenkor szokásos személyes leltárába.

Utcai ruhában volt. Ugyanabban, amelyben otthonról elindult. „Faja…” – gondolta. „Akkor cseppet szétcsúsztam”. A testén összevissza tekert színes szerpentinek nem hagytak kétséget afelől, hogy közvetlenül a szilveszteri buliból ért ide.

A cipője és a kabátja azonban nem volt rajta, pedig bizton emlékezett rá, hogy ezen ruhadarabokat is magán viselte, mikor elkezdődött az est. „Akkor nem is voltam annyira mák, ha levetettem…” – büszkélkedett saját magán.

A ruházata azonban sehol nem volt a szokottnál jobban megnyitva, sőt, még megtépázva sem – igazolva, hogy az éjszaka fekvéssel töltött része mindenféle alternatív altesti mozgásformáktól mentes volt. „Szóval nem volt eksön az éjjel…” – konstatálta kissé csalódottan.

A gyors egyéni leltárral végezvén a szobát vette szemügyre. Egyre kerekebb szemmel próbált támpontot találni – sikertelenül.

Ismeretlen helyen volt. A bútorok, és az azokon lévő berendezési tárgyak nagyon nem voltak ismerősek neki. A redőny le volt húzva az ablakon, csak az alján lévő vékony résen beszűrődő gyenge fény engedte arra a következtetésre jutni, hogy véget ért az éjszaka. A félhomályban észrevett egy éjjelilámpát, felkapcsolta, és jobban szétnézett.

Alap szoba, semmi extra. Ágy, szekrény, komód, rajta tévé. A falon valami kép, a padlón szőnyeg. Lehetett ez bárakálhol, de hogy Béla még nem járt ott, az biztos, mint a hótziher. Ráadásul ha perpill mást nem is, ezt pontosan tudta. Egy szobára csak emlékezne az ember…

Óvatosan felállt az ágyból. Szédülése felerősödött, igazolva, hogy nemigen aludta ki rendesen magát.

- Hol vagyok? – mondta félhangosan a fejét vakarva.

A szobaajtón túlról kisvártatva hangokat hallott. Léptek közeledtek.

Pár pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Roland haverja állt vele szemben.

- Méltóztattál felébredni végre, díszmajom?! – rivallt rá haragosan. – Nezavarjon, hogy rád várunk, legyél csak nyugodtan!

Hősünk kiérezte a hangsúlyból a szarkazmust. Nem volt nehéz.

Határozatlan léptekkel kibotorkált a szobából. Egy folyosón találta magát.

Még mindig nem tudta, hogy hol van egész pontosan. Annyit tudott csak biztosan, hogy egy lakótelepi házban – lévén felismerte a házgyári lakások egyenformára tervezett helyiségeit. De ezzel még nagy kört nem szűkített le…

A szűk folyosóról a hangok felé vette az irányt. Egy konyhába ért.

Az asztalnál két barátja ült egy laptop előtt – Roland és Ferenc. Mindketten ziláltnak tűntek, jóllehet feleannyira sem, mint ő maga. Páni igyekezettel ütögették a billentyűzetet, és izgatottan nézték a képernyőt.

Béla fejében a zavar egyre csak nőtt.

Az egy dolog, hogy az időt nem tudta pontosan, de még a helyet sem tudta beazonosítani, hogy éppen hol leledzik.

Gondolkodásából éles hang térítette kissé magához.

- Remélem, most boldog vagy vazze! Jól sikerült a buli! – kiabálta Feri. – Ilyen baromságot kitalálni!

- Mi vagyunk a hülyék, minek hallgattunk rá! – kontrázott Roland. – Minek kell mindig rá hallgatni!

Bélában a tanácstalanág egyre nagyobb méreteket öltött. – Mivaaaan? – kérdezte végül bágyadtan.

- Mivaaan? Aztkérdezed mivaaaaaan?! Gáz van! Qrva nagy gáz van, az van! – ordította Roland, fel sem pillantva a képernyőről.

- Idefigyejjé majom – állt föl Feri a székről. – Te kevertél ebbe bele minket, úgyhogy most már old is meg, ha ilyen balf@x voltál! Gyere ide, ülj le, és találj ki valamit de rohadtqrvagyorsan, mert nem akarok többet szívni miattad!

Azzal fogta Bélánkat, és leültette a székre. A laptopot felé fordította, és mutatta az aktuális helyzetet.

- Látod, most itt vagyunk – mutatott Feri a monitorra. – Mondjad, mit látsz?

Béla kapásból majdnem rávágta, hogy faja kis gép, fullhádé kijelző, pöpec kis darab, de a tudatalattija tudatta vele, hogy most nem feltétlen erre kíváncsiak a haverék. Az ilyenkor elmaradhatatlan tarkóncsapásra meg abszolúte nem volt szüksége, így megnézte hát jobban, mit is kéne neki jobban megnéznie.

Térkép, gugli, műholdas. Messziről felismerni, ő is szokott ezen útvonalat tervezni ha indul valahová. Csak most olyan érdekes nevek voltak kiírva… hirtelen nem tudta értelmezni.

- Mivanodaírva?! – bökött a térképre Roland. – Olvasd!

Béla bágyadt hangon tett eleget a kérésnek: - Munkács…

- Azbaz+, Munkács! – ordíott Feri. – És tudod miért van az odaírva, hogy Munkács?! Mert ott vagyunk éppen, te majom! Munkácson! Ukraaaajnááááábaaaaan!!!!!

…most már semmit nem értett Béla….

Valószínűleg ez külsőleg is meglátszott rajta, mert a két haverja felpattant a székről, és szinte kórusban mondták a magukét.

- Persze, őkegyelmessége megint nem emlékszik semmire! Miért is emlékezne, hogy megint okos volt az éjjel!

- Hogy emlékezne! Mindig ez van! Mindig utólag kell eszébe juttatni a dolgokat!

…Béla közben ült a gépnél. Szeme előtt a megnyitott oldalak: gugli mepsz Munkács térkép, Munkacsevó vonatindulási menetrend, amit a gugli elég sajátosan fordított, fészbuk… közben meg homályos tudattal próbálta felidézni az előző estét.

Otthon, gyülekező. Bemelegítés, indulás. Cél: az nem volt. Túra jellegűre beszélték meg az óévbúcsúztatót. A második állomásig tiszta…. valamelyest. Addig már volt két telefon, az egyik a pesti spanokkal, hogy nagyszeretettel várják őket oda, de ő meg mondta, hogy nemigen mennek oda, mert ottmaradnak Ladányban. A harmadik, negyedig állomáshely már cseppet homályba veszett, közben volt valami taxizás is, meg némi téren való táncolás egy koncerten – de ez már nem olyan biztos. Utána tüzijáték, megint utca, meki hamburgerrel, aztán…. aztán reggel lett hirtelen. Vagy legalábbis nappal.

- Mostakkormiaf@xvan?! – kérdezte végül Bélánk.

- Namilenne, okostojás?! – kiabált Roland. – Az van, hogy elhoztál bennünket ide, merhogy itt olyan jó lesz majd!

- És nem lett jó? – kérdezte Béla őszintén. De tényleg őszintén…

- Nem b@szod, nagyon nem lett jó! Sőt, qrvára, hogy nagyon nem lett jó! – ordították le ismét.

Hirtelen sokatmondó csend támadt. A legyek zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha ilyenidőtájban lennéne a lakásban legyek.

- Najólvan, nyugodjunk le – huppant le a székre Ferenc. – A csesztetéssel nem leszünk beljebb. Csináljunk valamit, oszt húzzunk haza, nekem holnap melózni kell.

Béla vert seregként ült tovább. Annyira nem értett semmit, hogy nagyon. A kétségbeesés egyre jobban uralkodott el rajta.

- Mondja már el valaki, hogy most mi a here van! – szinte sírva jöttek ki belőle a szavak.

- Na figyejjé – kezdte Roland. – Meddig van meg az este? Túra, taxi, még megvan? Tér, koncert, tüzijáték? Az is?

Hősünk igenlő bólogatását látva folytatta.

- Naszóval. Elindultunk, eddig villany. Jött egy telefon valami Esztikétől vagy kitől, hogy menjünk fel Pestre bulizni. Megbeszéltük, nem megyünk, mert messze van. Utána ide be, onnan ki, taxi, megint be, biliárd…. megvan ez is? Faja… aztán le a térre.

- Közben meg játszottad az eszed, hogy csak fel kellett volna menni Pestre, mert az vagányabb, mint itt Ladányban – vette át a szót Feri. – Ott emberkedtél, hogy neked mindegy hova mész, neked mindenhol vannak spanjaid, te mindenhol tudsz bulizni, főleg szilveszterkor. Májerkodtál, hogy neked nemhogy Pesten, de még a dunántúlon is vannak cimbik, de még külföldiában is!

- És mi meg itt cseszerintettük el – vágta rá csendesen Roland. – Be voltunk már mi is nyomva, mint a jancsiszög, úgyhogy húztuk az agyad, hogy dehogyvan, dehogyvan, nincsneked külföldiában senkisem. Aztán telefonáltál párat, vettünk egy karton édelvájszt, agancsoskóla volt még nálunk, kimentünk a vasúthoz, aztán idejöttünk. Most meg itten vagyunk.

Pár pillanatig ismét csend borította a konyhát.

- Húbaz+… - összegezte Béla a hallottakat. Látszott rajta, hogy forognak az agykerekei, de rendesen. – És a csajok? – kapta fel a fejét.

- A csajok?Mármint a csajod?! Apám, még a tüzijáték előtt elhajtottad, mondván, hogy újév, újélet! – mondta megvetően Feri. – Az enyém meg ment vele…. én hülye meg hagytam.

Béla egyre jobban összetörni látszott. Nem lehetett eldönteni hirtelen, hogy mi fáj neki jobban: az, hogy kissé messzire keveredett otthonról, vagy az, hogy ilyen szépen lekoptatta a barátnéját. Talán mindkettő…. ki tudja.

Persze, volt már rá példa egy párszor, mikor idegen helyen ébredt. De azokból sosem volt nagy gebasz, mert egyrészt az mind Ladány max 20km-es körzetében volt, másrészt meg mindig valami lubárénál. De ilyet, hogy fogalma sincs kinél, fogalma sincs hol, külföldön ébredjen fel, ilyen még nem fordult elő. Eddig…

- Akkor most mi legyen akkor? – kérdezte végül kétségbeesve  – Telefonáljak? Vagy hol a tulaj egyáltalán?

- Hova telefonálnál, b@szod?! – pattant fel Roland. - A telefonunk itt rohadtul nem működik, mert ha eddig nem esett volna le, nem Magyarországon vagyunk! Itt nincsen se témobil, se pannongéesem baromarc! Meg kit hívnál fel?! Szilveszter volt, b@szod! Mindenki bulizott, úgyhogy ilyenkor senki nincs képben! Aki meg nem volt szétcsapva, hanem melózott, az meg azért nincs képben! Még ennek a kecónak a tulaja is csatak volt! Ő is csak annyit tudott mondani hajnalban, hogy legyünk nyugodtan, zárjunk be ha elmegyünk, a kulcsot meg dobjuk a postaládába! Telefonálni…. mikor tudtál te telefonálni értelmesen, ha be voltál állva?!

Hősünknek ekkor eszébe jutott néhány telefonbeszélgetés, mikor hasonló állapotban valami belső kényszer hatására randomra hívogatta ismerőseit, gondolván, hogy nekik éppen ő most nagyon hiányzik. Egy alkalommal felhívta egy haverját, hogy elvesztette a telefonját. Persze, az mondta is neki gyorsan, hogy nyugodjon meg, mert biztos, hogy megvan a telefonja, mert épp azzal telefonál… úgyhogy Béla hamar felismerte azt a tényt, hogy ilyen állapotban tényleg nem biztos, hogy telefonon keresztül bármilyen problémát is meg lehetne oldani.

- Egyébként is: beszélsz egyáltalán oroszul? – folytatta Roland. – Mer’ aztat ugye tudod, hogy Ukrajnában is oroszul beszélnek!

- Hááát… - vakarta fejét Béla – távárisa ucsítyelnyica, nyiktonye acúsztvujet.

- Aaaazmilyenjólesz, ha ezt eltolod majd a kalauznak – temette kezeibe az arcát Feri. – Nincs elég bajunk így is…. megneszólaljodakint, megneszólalj, mer énváglaknyakon, nem a ruszkik!

- Ott van a fészbuk. Lépjél be, és írjál Te is valakinek, hogy segítsen – utasította Roland – Mi már írtunk, most várjuk a választ. Ha kapunk egyáltalán….

Béla megadván magát a sorsnak, a gép felé fordult. Agyában tekeregtek volna a gondolatok, de nagyon nehezére esett bármin is gondolkodni. Annyi mindent kellett volna most megoldani, és ő, a messzeföldon híres megoldóember most egyszeriben csődöt mondott.

Motorikus képességeinek teljes hiányában próbálta beütni a belépési kódot a megnyitott felületre. Nehezen találta meg a megfelelő billentyűket, csak harmadjára fogadta el a rendszer a jelszavát.

- Mennyémáinnen, te szerencsétlen – tolta arrébb Feri a géptől. – Kiírom én helyetted, mert látom, azt se tudod, hogy hol az ujjad.

Feri kiírta hát az üzenőfalra, hogy segítséget keresnek, némi hazafuvarozás vonatkozásában Munkácsról Ladányba…

Bélánk nagyon nem volt magánál. Nem csak a kialvatlanság és a kínzó másnaposság gyötörte, hanem az a tudat is, hogy most akkor mi lesz most akkor. Merhogy valami lesz, az biztos, csak az nem, hogy ennek a kalandnak jó vége fog kerekedni.

Közben a barátok elkezdtek szedelőzködni. Cipő, kabát, sapka, sál – nóperc alatt útrakészen voltak mindketten.

- Te nem jössz, Béla? – rivallt rá Feri . – Gyere már, haladjál, mert ha nem lesz fuvar, vonattal kell menni, a gempa meg lehet, hogy nem is lesz elég.

- Persze. Mert őmajomságának annyi esze már nem volt, hogy retúrjegyet váltson Ladányban – nézett teátrálisan a plafon felé Roland. – Mer mindig csak ezek a szájbatekert jó öletek…. de én vagyok a hülye, hogy én meg követem.

- Még fogat sem mostam…. – nézett fel bambán hősünk.

- És mégis mi a repedt balherével mosnál fogat, te idióta?! – ordított ismét Feri. – Tán’ hoztál magaddal tisztasági csomagot?! Jóhogynem másik ruhát is akarsz! Kakpd össze magad, de rohadqrvagyorsan, oszt’ haladjunk amíg megvan mind a két lábunk!

Béla belátta, hogy barátjának igaza van. Haladni kell, szedelőzködni gyorsan, mert ha itt találja őket valaki, akkor annak akár nagyon csúnya vége is lehet.

Miközben a cipőjét próbálta magára húzni, nem kevés erőfeszítések közepette, próbálta felidézni, hogy kit is ismerhet Ukrajnában. Tomi jutott eszébe, de ő Beregszászon lakik – ami nem feltétlen jelentette azt, hogy éppen Munkácson nem lehetne mégegy lakása.

Aztán eszébe jutottak a rémtörténetek a világnak ezen részéről…. lelki szemei előtt már látta, hogy nyílik az ajtó, bejön rajta három Szerjózsa, darabonként akkorák mint ők hárman együtt, és miután nem tudják a történet részleteit teljes mélységében, ledarálják őket, mint a huzat. Persze, Bélánk már háromszor volt majdnem kint a légióban, így megtanulta, hogy marsordáj, de ebből itt bizony előbb lenne igen nagy dáj, mintsem bármikor is mars…. Cimboráiban azonban bízott, hiszen ők is tudták a naviszélszes szlogent: senkit nem hagyunk hátra. És miután őt most nem hagyták egyedül ébredni Munkácson, remélte, hogy a későbbi bárakárkivel szembeni nézeteltéréseket is együtt fogják megoldani.

Mikor Béla végre nagynehezen magára erőltette a cipőit, kabátját felrántotta, mikor még egy logikus gondolat szöget ütött a fejébe.

- És ha visszaüzen valaki a fészen? – kérdezte mélén.

- Akkor majd megnézem a telómon vifivel, hülyegyerek – vágta rá Roland.

A lépcsőházban megfontolt léptekkel haladtak lefelé. A fölöttük lévő emeleten szinte ugyanebben az időben kinyílt egy ajtó, és női topánkák óvatos lépteit hallották a lépcsőn feléjük közeledni. Lévén, hogy idegendben voltak, mindhárman ügyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb csendben és a lehető legnagyobb sebességgel közlekedjenek, illetve még véletlenül se essen le a lépcsőn egyikőjük sem a nagy macskajaj miatt. Egyéb se hiányozna, mint pár luvnya óbégatása a lépcsőházban…

Az épületből kiérve a jeges szél szinte csontig hatolt. Béla könnyes szemekkel nézett körül.

A szocreál építészeti stílus Ukrajnában is láttatni engedte a fantáziától mentes produktumokat. Minden épület egyforma, mint a volt Szovjet tagállamok mindegyikében. Még az utcán parkoló autók is olyanok voltak, mint odahaza…

…és hősünk ekkor látott meg egy Magyar rendszámú szuzukit szviftet….

- Más magyar is van itt rajtunk kívül? – kérdezte hitetlenkedve.

Barátai felé fordult.

Azok kétrét görnyedve röhögtek.

A két barátnő meg ott állt mellettük – mint utólag kiderült, ők voltak, akik a felsőbb emeletről indultak.

- Nézzémászét, de barom! – mondta visítva Feri. – Hát itthon vagyunk, cseszdmeg!

Bélánknak ekkor esett le a veddmárfel.

Persze, nem emlékezett mindenre – egy komolyabb hangvételű este után mindig így volt, és mindig a telefonját hívta segítségül. A híváslistából illetve a készített képekből tudta összerakni az este nagyobb részét, a további emlékezetbeli folytonossági hiányokat pedig a spanok élménybeszámolóival töltötte föl. De ezt most kimaradt, köszönhetően a pörgős, eseménydús reggelnek.

Ekkor jött rá, hogy nem véletlenül nem hagyták szóhoz jutni, hogy belebeszéljék a hülyeségeket. Ő meg persze elég kész volt ahhoz, hogy mindezt elhiggye.

Pár perces anyázás és a fizikai lehetőségekhez képest vehemens kergetőzés után Béla alig negyed óra múlva már a saját konyhájában kavargatta a reggeli kutyulóskávéját…

Nem kevés letargiával konstatálta magában azt a közismert tényt, hogy amilyen az újév első napja, bizony olyan lesz a tárgyév teljes egésze.

…de mint azt ahogy a történet elején is említettem: ez a történet fikció. Minden egyes sora a képzelet szüleménye. Bárminemű egyezése valós személyekkel és helyszínekkel az csupán a véletlen és nemkevés jégermájszter miatt lehetséges.

 

1 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések