Erőművészek

Ha az ember sokat olvas, jönnek a jobbnál jobb ötletek. Amik akkor és ott jó ötletnek tűnnek – később viszont már kevésbé.

Olvastál már sokat nem? Hátperszehogyde…. netagadd, tudom, mesélték. Szóval, tudod jól, hogy valami miatt eszednekebe ütköznek az ötletek. Amiket meg is csinálsz, mert nagyon jó ötletek. Viszont legkésőbb másnap fogod a fejed, hogy drágajóistenem, micsinátam?! – de akkor már késő. És hosszabb-rövidebb ideig azon gondolkodsz, hogy hogy a jófenébe jutott akkor és ott az az eszedbe, és miért nem szólt senki, hogy ne csináld…. szóval, ismerős ez mindenki számára, kár tagadni.

Egyszer valahol valamikor összejöttünk a spanokkal némi olvasásra. A klasszikus mondattal indult az az este is, miszerint: „Olvassunk el EGY könyvet”. … nos, aki már hallott és/vagy mondott ilyet, az pontosan tudja, hogy a legnagyobb szanaszerteszéjjelcsúszások ilyenkor szoktak előfordulni. Amikor az ember kimondottan csak EGY darab könyvet akar elolvasni. Mert pontosan ilyenkor nem egy könyv kerül elolvasásra, hanem valami miatt sokkal, de sokkal több. A mellé lehelyezett novellákról már nem is beszélve….

Mit ragozzam tovább: akkor mi is így jártunk. Elmentünk egy könyvtárba elolvasni egy könyvet, és mire észbekaptunk, akkorra már igencsak megkultúrálódtunk.

A téma, mint mindig, az asztalon (is) hevert. Egészséges férfiemberek lévén ilyenkor a szokásos forgatókönyvet követte a beszélgetés: először a meló, hogy kinek a marhább a főnöke, majd közvetlen ezután, hogy kinek milyen kolleganői vannak, akivel elmennének egyszerkétszerháromszor mítingelni, illetve szorosan eztán az a téma, hogy ki-hol-kivel-mennyiszer, egymásra tromfolva…. vágod Te ezt, mindig és mindenhol ez van. Eztán jön az a rész általában, hogy valaki beszól valakinek, aki visszaszól, majd jönnek a különféle dolgok…. nos, ez nálunk is majdnem (de csak majdnem) így alakult.

Merthogy nálunk senki nem tekintett be senkinek, így értelemszerűen a visszatekintés is okafogyottá vált. Viszont, azért nekünk is bicepszre ment a sok könyv és novella. Csak bennünket kicsit másként ért ez az epilógus.

Az egyik spanomnekem mondja, hogy ő annyira erős, hogy simán lenyom mindenkit szkanderben. Napersze! Elkezdtünk szkanderezni…. megvan?!.... az asztal tele félig kiolvasott könyvekkel, és már elolvasott novellatartókkal, mi meg ott szkanderezünk. Egy-egy győztes meccs után, mikor egy-egy kéz határozottabban landolt az asztalon, már nem csak mi szedegettük a földről az üvegdarabokat, hanem a könyvtárosnéni is, aki akkor már annyira nem volt boldog. Úgyhogy mikor kilátásba lett helyezve némi személyre szabott olvasójegykorlátozás, hamar abbafejeztük ebbéli tevékenységünket.

Igen ám, de akkor még mindig nem derült ki egyértelműen, hogy ki is az erősebb. Jött a nagy ötlet! Nyomjunk fekvőtámaszokat! Majd abból kiderül, ki a jani a gáton! …. úgyhogy ott a könyvtár teraszon nekiálltunk együtt fekvőtámaszt nyomni. Szerintem igen szép látványt nyújthattunk, mert igen sokan körbeálltak bennünket, sőt, még a szomszéd asztalokhoz is leültek páran, és onnan szurkoltak. Viszont mi már akkor igen sokat olvastunk, és ugye a fekvőtámasz nem az a kimondottan jó ötlet ilyekor. … hát hogyan is fogalmazzak… az egyik cimbi lehelyezett a földre maga elé egy szép vörösrókát.

Nahamégláttál véresszemű könyvtárost! Hátmiláttunk…. hagyneragozzam, mit kaptunk, hogy nemelég, hogy összetörtünk némi valamit, most még rókát is foghat a teraszon…. namindegy, a vége az lett, hogy nem lett vége, maradtunk.

Visszaülve az asztalhoz rájöttünk, hogy azért ez az erőlködésdi nem is olyan rossz. Mert már alapból szédültünk az olvasástól, a fekvőtámasz által generált megemelkedett pulzus ezen pedig nem keveset növelt.

Úgyhogy jött az ismételt nagy ötlet: folytassuk, de most már hardcore verzsönben!

Kitaláltuk, hogy ha már nem derült ki egyértelműen, hogy ki is nyerte a fekvőtámasz verseny, emeljünk a feladat szintjén, mert hát a tét nagy: két tálca könyv! Azért meg dolgozzon meg a leendő tulajdonos keményen! Úgyhogy az ismételten igen jó ötlet szerint kézállásba kellett lendülni, és onnan nyomni némi fekvőtámaszt….

….aha….

….szerintem előtted van. Könyvtár, terasz, tele emberrel, plusz még néhány, aki igen erősnek hiszi magát. Megvan?! Ugyehogymegvan…. és ugyehogymilyenszép?!

A gondot tetézte, hogy négyünk közül ketten jelezték, hogy ők legutóbb hetedikben álltak kézen, és most, így kicsivel túl a harmincon azért nem biztos, hogy megpróbálnák, főleg ilyen művelten nem. Okés, mondtuk nekik, semmi gáz, akkor viszont mi ketten nyertünk, és kérjük a nyereményt, majd megosztozunk rajta. Talán nem meglepő, de az előbbi két ember kettő másodperc alatt rájött, hogy mégiscsak tudnak kézenállni….

Odamentünk tehát a falhoz, és szépen egyszerre fellendültünk kézállásba. Illetve csak lendültünk volna, mert az a bizonyos két fő, aki először azt állította, hogy nem tud kézenállni, majd módosítottak, deigen, mégistudnak kézenállni, kiderült, hogy mégsemtudnak kézenállni…. minek eredményeképp az egyikőjük jobbra eldőlt. Ami önmagában nem lett volna baj, csakhogy épp egy asztalra dőlt. Ami mellett ismeretlenek olvastak, és nemcsak az asztal, hanem az asztalon levő összes olvasnivaló is az enyészeté lett. Miután összevakartuk a havert a földről, sűrűn elnézést kérve az érintett asztaltársasától, biztosítottuk őket arról, hogy spanunk édesanyja nem hivatásos, de tényleg nem, márcsak azért sem, mert a faterja szerint frigidebb mint a legújabb zanusszi hűtőláda.

….eztán igen rövid úton, nemtúl kedves szavakkal arra kértek bennünket, hogy ugyan, legyünk már kedvesek elhúzni a jóbüdösfrancba….

Na igen ám, de a versenynek még mindig nem volt győztese, a díj meg azért nagyon jó lett volna!

Jött egy újabb nagy ötlet: rendezzünk futóversenyt!

….uhhh…..

Énnekem nem sok gondom van a lábam kapkodásával, mert nemigen van a bolygón olyan ember, akit annyit kergettek volna vasvillával, mint engemet. Nade a spanok! Szerintem még akkor se futnának, ha futni kéne nekik – nemhogy akkor, amikor nem kéne nekik.

De azért csak fölálltunk a rajtvonalhoz. Eldördült a képzeletbeli startpisztoly, és mi nekiiramodtunk, mint a nagyok. Cél, hogy a három villanyoszlopnyi távolságot ki teszi meg haramább….

….azért az megvan, hogy ki voltunk művelődve elég rendesen, ugye? Nomármost szerintem azt gondolod, hogy ilyen mentális helyzetben nem lehet futni. Egyenesen meg pláne nem. Nos, barátom, tévedsz, de nem is kicsit. Nem tudom miért, ténylegnemtudom, de valami miatt, szédülés ide, szédülés oda, tudtunk futni. Gyorsan. Egyenesen.

Mindaddig nem volt baj, míg rá nem eszméltünk, hogy baromi gyorsan futunk, és baromi egyenesen. Szinte egyazon másodpercben derült ki mindenkinek, hogy mit is csinálunk, és milyen baromijó, hogy ilyengyorsan és ilyenegyenesen futunk. Akkor aztán egyikünk elkezdett nevetni (nekérdezdmiért, tudodjól, ilyenkor mindenen nevet az ember)…. mi többiek meg vele nevettünk.

….aztán akkorát zakóztunk a flaszteron, mint ide Tihany….

Tudvalévő, hogy a kisgyerekeknek és a művelt felnőtteknek külön őrangyaluk van. Hát a nagylókolbászt. Ha volt is őrangyalunk, az ott maradt a könyvtárban olvasni még egy kicsit.

Mert elég rendesen összevisszatörtük magunkat seperc alatt. Bár, mi tagadás, akkor ez (ha jól emlékszem) nem is fájt.

Mindenesetre megegyeztünk egy döntetlenben, nincs díj senkinek, majd máskor bepótoljuk a versenyt.

Irány haza.

….

Reggel…

….

….nos, reggel megébredtem. Ami csak volt rajtam végtag, az mind fájt. Bőrömnekem nemkevésbé. Felkel, irány mosdó, tükör, beletekint…. húbaz+….. hát volt mit tekinteni. Hagynemeséljemel. Szerintem pontosan tudod, hogy mit láttam benne.

…és ekkor „valaki” megkérdezte mögöttem: verekedtetek, mi?!

….

….

Mielőtt válaszoltam volna, azért egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elmondom, mi és hogyan történt.

De végül is nem mondtam el.

Mert nemigen hitték volna el nekem.

Mert még én sem hittem el, hogy azt csináltuk, amit csináltunk.

....úgyhogy inkább nem is feleltem semmit se nem….

 

0 Tovább

Nem a méret a lényeg

Vajon mitől fél jobban az ember? Egy négyszázkilós magyartarka tehéntől, vagy egy huszonötkilós pitbulltól? Ugye nem is kérdés…

Meló ezerrel. Nem győztük a győznivalót, talpaltunk, mint a távgyaloglók, közben meg értékesítettünk mindenféle földi jót, amit csak a söntés vagy a konyha megteremthetett. Főleg hétvégente volt igazán a nagy hajtás…

Kevés élményben volt részünk, mert ahhoz, hogy mindenki időben megkapja azt, amit rendelt, igencsak kapkodni kellett a fényeslépőnket, nomeg persze szünet nélkül figyelni százezerfelé, hogy nehogy elússzunk a pályán. Azon esetek, amik néhanapján kizökkentettek minket a monoton robotból, azok érthető módon sosem merültek feledésbe.

Az akkori munkahelyemen volt egy „kedves” főnököm. Amolyan igazi gusztustalan fajta – hírnevére minduntalan rá is szolgált. Azaz, mindig tett arról, hogy a róla alkotott kép a lehető legtöbbször megerősítést nyerjen.

Azon a bizonyos szombati napon is minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy mindenki a lehető legnagyobbat szívja. Ez nála amolyan idegi becsípődés volt, mert szemmel láthatóan rosszul volt attól, ha valakinek jó kedve van. Őkegyelme akkor érezte jól magát, ha mindenki meg van borulva, és szinte a fellegekben járt, hogy ha ezt a lelkiállapotot ő idézte elő nálunk. Érthető módon nagyon „kedveltük”, és mi is mindig megcsináltuk a kisebb-nagyobb stikliket (ezekről tán még a későbbiekben pötyögtetek pár gondolatot), csak azért, hogy szívassuk a csávót. Persze, muszáj volt elviselni, hiszen meglehetősen jól mutatott a hónap végén a csatosbukszánk, és ezen tényből kifolyólag hajlandóak voltunk benyelni ezeket a kellemetlenségeket.

De visszakanyarodva: szóval szombat este. Mint ilyekor mindig, teltház, a lehető legnagyobb. Hiába volt igen nívós az étterem, még a pultnál is vacsoráztak, mert nem volt hely, hogy mindenki asztalnál tudjon helyet foglalni.

Az est közepe felé odamegy a pultoshoz két srác, inni kérnek, majd az egyikőjük belefeledkezett a hölgyike tekintetébe – meg tán még a dekoltázsába is. Okés, igazi pultba való kiscsaj volt, nézte őt nem csak férfiak garmada, de még a nők többsége is, de ez most valahogy mégiscsak másmilyen nézés volt. Kiderült, hogy még gyerekkorukból ismerik egymást, és hosszú idő óta most találkoztak újra. Nosza, meg is lett az alap ahhoz, hogy kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Nem nagy trükk ez, sőt, nem is trükk. A söntésbeli jómunkásembernek alapból kötelessége végighallgatni mindenkit, hogy kinek szaladtak szét a tyúkjai az udvaron, kinek mennyit pörgött ki a merdzsó harmadikban, vagyhogy kinek mennyire pörgött aznap a tőzsde. Pont ezért van rendszeresítve egy csini kiscsaj, hogy még ezen témák felül lehessen udvarolni, jópofizni, hogy azt higgye a kedvesvendég, hogy sínen van, csak neki van kitéve a dekoltant, holott csak kettővel többet ivott, mint amennyit szeretett volna. A rendelkezésre álló hölgyike pedig mindig mindenki alá adja a lovat, hogy lehetőleg ne csak kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Szóval, a két srác és a pultoscsaj között ment a duma. Persze, volt mit kibeszélni, hogy kivel mi történt azóta, amióta nem találkoztak. Mondjuk a csaj részéről azért hamar kiderült, hogy pultos lett egy jó nevű étteremben, ami jelen esetben szemmel látható volt, de a fiúk nemigen akartak beszélni arról, hogy mivel keresik a kenyerüket. Aztán két-három kör után némileg megeredt a nyelvük, de csak annyit árultak el, hogy szabadságon lévő katonák.

Nosza, a tapaj főnökünknek több se kellett. Mert addig azért elnézte, hogy pultosunk jobban érzi magát, mint amennyire azt az ő ingerküszöbe megengedi, de kénytelen volt benyelni, mert zsigerből tudta a matekot: (csinos pultos csaj + kanos férfivendég) x jópofizás  = nagyobb fogyasztás. És az eredmény forintra átkonvertálva azért nem jött rosszul sosem senkinek. Nadeamikor megtudta, hogy a két delikvens „csak” némi szabadságos katona, akkor ez az egyenlet ugrott, mert az köztudott volt, hogy a szabadságos katonának sokmindene van, de lóvéja az nem nagyon. Úgyhogy a góré a tőle megszokott módon óvatosan szekálni kezdte a kolleginát, némi szakmai nonverbális kommunikációval utasítva, hogy illegesse magát másnál a pultban, majd ő ellesz ezzel a két mitugrásszal.

No, meg is lett az eredmény. Hiszen a srácok eddig beszélgettek ÉS ittak, de mikor régi/új barátnéjuk arrébb lett helyezve, ezután már CSAK ittak. Ami önmagában nem lett volna baj. Csakhogy: mindaddig csak sört fogyasztottak, és ezután meg már csak rövidet. A bajt meg tetézte, hogy sok, nagyon sok rövidet fogyasztottak.

Ahogy telt-múlt az idő, a vitézifjak egyre instabilabban ülték meg a bárszékeket, egyre bizonytalanabb léptekkel, és egyre gyakrabban látogatták meg azon helyet, ahová a sörissza ember sörivások alkalmával kicsit gyakrabban jár. Az egyikőjük, mikor ezen helyről visszatért, udvariasan közölte, hogy történ némi baleset a mellékhelységben, ugyanis az addig elfogyasztott rövidital orális úton visszakéredzkedett, és kicsit szanaszerteszéjjel ment mindenfelé a padlón. Ezért szeretne kérni egy jónagy elnézést, no meg némi felmosóvödröt, tisztítószert, és mégegyszer bocsánatot, de megy, és feltakarítja maga után a produktumot.

No, ez derék, gondoltuk. Ugyanis minden esetben, mikor ilyesmi történt, nekünk kellett nekiállni, és feltakarítani a kedvesvendég után. Sőt, sok esetben még magát a kedvesvendéget is fel kellett takarítani…. Ez a katonagyerek meg micsinál? Összeganéz maga után…. Respekt, koma, de egy szakajtóval!

Igen ám, de a vezérünk vérszemet kapott. Míg a srác takarította a mosdót, ő ott füstölgött a pultban a másik katonának, hogy hogy lehet ez, milyen gusztustalanok, éshogy most már elég, el lehet menni. Mi meg néztünk nagykerek szemekkel: hülyeez, baz+?! Hát minden péntek-szombat estére jut legalább  egy barom, aki televeri a piszoárt, pontosan tudjuk, mert mi szedjük ki belőle lapáttal és/vagy marokkal a csülökdarabokat…. mi a rákért kell a fiatalembereket fölöslegesen baxtatni, mikor ezek legalább eltakarítanak maguk után? Ráadásul itt ittak nálunk, nem keveset, ergo: lesszhaszonestére. Holittabaj?!

Na mindegy. A pultnál lévő fickó hallgatta egy darabig, bár szemmel láthatóan egyre jobban borult el az agya neki. Csendben hallgatta a szitkokat, egészen addig, míg a főnökünk azt nem mondta, hogy mostvanittavége, fizessenek, és alászolgálja, ellehettolni abiciklit. Közben a másikójuk visszatért a takarításból, és csodálkozva hallgatja, hogy miről is folyik a nagybanszó. Csendben elvoltak egy darabig, többször egymásra néztek, láttuk, hogy villog a szemük. Érdekes módon, már nem tűntek akkor annyira ittasnak, sőt, sokkal inkább úgy festettek, mint két tigrincs, akik csak arra várnak, hogy valaki csak egy kicsi résnyire nyissa a ketrecük ajtaját, mert annyi nekik elég, hogy kitörjenek a helyükről törnizúzni-karmolniharapni…. Mi meg változatlanul nem értettük a helyzetet. Sőt, az étteremben lévő vendégsereg nagyobb része sem, mert főnökünk, bizonygatva beosztásbeli hovatartozását, egyre magasabb hangerőn üzemeltette saját magát.

Kis idő múlva a két katona fizetett. A fokozottabb fogyasztás miatt fokozottabb számtannal ellátott számla, a főnök állt felettük, hogy ki tudják-e vajon fizetni. Hát, csalódnia kellett, mert nehogy ki tudták fizetni, de olyan vastag jattot is toldottak hozzá, hogy azon még a sokat látott csálingerek is dobtak egy hátast. Utána az egyik vitézúr nem kicsit morcosan hozzátette: a takarítást meg ingyen csináltuk.

Na, több se kellett a górénak! Kipattant a pult mögül, és odaállt a két srác elé, ordítva, hogy kifelé, takarodjanak, miegymás.

….és itt követte el főnökünk a hibát….

…illetve hibákat….

Az első hibát akkor vétette, mikor túldimenzionálta magát. Okés, a hülye is látta, hogy a bossz legalább százhúsz kiló, és egynyolcvannál bőven hosszabb, ha lefekszik. A katonagyerekek darabja meg nem volt nyolcvankiló se, no meg egy kábé fél fejjel alább is voltak a plafontól.

másodikat akkor, mikor nem kérdezte meg a pultoscsajt, hogy konkrétan miről is beszélgetett a két katonával, hogy egész pontosan hol is katonáskodnak.

De a legfontosabbat, a legnagyobbat pedig akkor hibázta, mikor – mint az utólag kiderült - nem tudta, mi az a francia idegenlégió….

….

….

tényleg meséljem tovább is?

Szerintem tudod magadtól, de jólvan, legyen gyereknap, leírom hogy lett a vége….

….

Mikor a hőn szeretett és istenített nagydarab főnökünk a két srác elé toppant, az valóban épületes látvány volt. Ahogy ott állnak hárman, kettő az egy ellen, ahogy a bossz fél fejjel a skacok fölé magasodik, ahogy láttatni engedte azt, hogy ő maga azért vaskosabb, szélesebb, idősebb, határozottabb, főnökebb mint ők ketten, az tényleg olyan izgis volt. Kábé, mint mikor a magyartarka marha áll a pitbullok előtt…. A két srác pedig a várt forgatókönyv ellenére nem esett se transzba, se pánikba, se semmibe, csak valami olyat láttunk a szemükben, mint még addig soha senkiében se nem láttunk. Úgy álltak ott kábé, mint pitbullok a magyartarka marha előtt….

…és akkor megtörtént…

Abban a szent szúrásban, mikor a főnök kiejtette a száján, hogy takarodjatok, elcsattant egy pofon. Onnan tudtuk, hogy pofon volt, mert ugye a pofonnak van egy olyan jellegzetes hangja, és legyünk őszinték, azért az élete során már mindenki kapott pofont, minek következtében soha nem felejti el a pofon hangját. Szóval, pofon csattant, azt hallottuk. De látni nem láttukMerthogy ki adta, vagy hogy egyáltalán, honnan jött, azt nem lehetett látni. Mintha, de tényleg csak mintha, az egyik srácnak kicsit mintha arrébb lett volna a válla, mint ahogy az előző másodpercben volt, de a kezét nem láttuk semmiféle az addig általunk ismert mozgási tartományban mozogni. A főnököt viszont annál inkább láttuk….. merthogy a lendülete megtört, a válla nemkicsit került lejjebb, a feje pedig egy peppenként oldalabbra mozdult. A levegő meg megfagyott az étteremben.

Ugyanis mint az korábban már kiderült – igaz, csak a pultosunk számára -, hogy a két srác valóban katona, és valóban szabadságon van. De. DE! Éppen nem Ököritőfülpösön teljesítenek kapuszolgálatot, hanem a francia idegenlégióban leledzenek őrmesteri rendfokozatban, és most jöttek haza Afrikából szabadságra. … ezen apró, de korántsem elhanyagolható tényt viszont senki, még a főnökünk sem ismerte. Mert ha tudta volna, akkor nemigen szól az egy rossz szót sem….

Eztán a két légioner visszament a pulthoz, elnézést kértek Katikánktól a közjáték miatt, majd, mint ha mi sem történt volna, elmentek a még mindig mozdulatlanul álló góré mellett, ki az ajtón, bele tovább a szombat éjszakába.

Mi azóta se felejtettük el azt a gyönyörű szombat estét, mikor végre valaki valahogy megmutatta a nagykedvencünknek, hogy nem mindig jó szemétkedni a másikkal.

Főnökömnekem pedig egy életre megtanulta, hogy nem feltétlen előny az, hogy ha valaki nagyobb az átlagnál…

…és legalább egy hónapon keresztül valami miatt be volt állva a nyaka.

 

 

0 Tovább

Középpontban

Ha valaki a figyelem középpontjában van, az jó. Bár néha mégsem olyan kellemes….

Tudom, tudom, tele van már a hócipellőd a gasztronómia világával, de most akkor is ismételten egy ilyen sztorit osztok meg. Ha már nagyon unod ezt a témát, akkor ne is olvasd tovább. … de én tudom jól, hogy olyan vagy, hogy akkor is továbbolvasod, mert érdekel… és nyugodj meg: nem ez lesz az uccsó ilyen vonatkozású történetem, amit a klaviatúrán elpötyögök.

Szóval: étteremvezetőként tevékenykedtem anno. Hogy zökkenőmentesen menjen minden, aminek zökkenőmentesen kell mennie, jobbára egy kézben összpontosult jónéhány dolog. Történetesen az én kezemben. Beszer, kalkula, infrastruktúr, dizájn, píár, háer, megmégtudjaajóisten miegyéb… a lényeg, hogy mindenfélét csináltam, merazjó.

A működés egyik meghatározó alappilére mégiscsak az anyagbeszerzés volt. Mit, honnan, mennyiért, milyet, ésatöbbi. Épp ezért igyekeztem olyan kapcsolati rendszert kiépíteni és fenntartani, hogy olajozottan működjön a gépezet mindig, minden körülmény között. Aminek is természetes velejárója volt, hogy a forrásoknál olyan személyes kontakt alakuljon ki, hogy zűrösebb esetekben elég legyen egy telefon, és akár február harmincegyedikén hajnali háromóra húszkor is ott legyen a konyhán a frissüderopogós birkabendő.

Következésképp igyekeztem haveri kapcsolatban lenni minden be- és kiszállítóval. Persze én is szóltam, ha valami nagyonokos dolog volt kilátásban, teszemazt mittudoménmi, a lényeg, hogy oda-vissza működött a pultalatti információáramlás. (namajdegyilyenről is írok a későbbiekben)

Egy napon hív a húsnagykeres spanom, hogy tefigyejjé, olyan bulát vettem föl a pultba, hogy héthatárból idejárnak majd vásárolni – gyere gyorsan, nézd meg frissibe!  … huhh … mit is mondhattam volna erre? Legszívesebben azt, hogy hülyevagyte Józsi, a húspultba nem jóbula kell, mert az nem feltétlen oda való. Dehát szegényszerencsétlen haver nem tudta a frankót, hogy hitelesnek illene lenni mindennek, ergo: bizonyos termékek eladásához inkább az kell, hogy ha a leendő vásárló ránéz az eladóra, akkor arról messziről leríjon, hogy nagyonérti a dolgát, és nála naprakészebben senki nem tudja a dörgést. Minden valamit is magára adó szakkönyv is megírja ezt, háromszáz oldalnyi terjedelemben, ápernégyes méretezéssel, hogy a megfelelő személyzet kiválasztása mennyiben tudja befolyásolni az üzlet forgalmának alakulását. Namármost, egy hentesüzletben nem feltétlen a frenkventáltabb dekoltázs meg a kerekfenék a némbörvan, hanem oda bizony egy százhatvankilós henteslegény kell, az elmaradhatatlan szétrágott végű kisceruzával a füle mögött, olyan alkarral, hogy még Popej is sírva kérje a receptet… Egy agyonszoláriumozott kacsaszájú picsingert maximum egy műkörmösnél lehet hitelességgel jellemezni, máshol nem. Illetve máshol is, csak ott inkább mindeféle krómrúdon vonaglanak, semmint kommunikálnak…

Nade mitvolt mittenni, egy ilyen szívből jövő meghívásnak csak nem lehetett ellenállni – márcsak azért sem, mert húspult ide vagy oda, azért ami szép, az szép. Éshamár a természet szépnek teremtett valamit, azt bizony meg kell csodálni, mert ha nem, akkor meg minek is a szépség. Úgyhogy nagyduzzogva felkerekedtem, hogy megnézzem a hentesék új eladóját. Meghát amúgy is kellett venni némi hátszínt, mertugye egészvéletlenül ki voltunk belőle fogyva.

Ahogy az húsüzletbe beléptem, rögtön észre is vettem, hogy miről is áradozott spanomnekem.

Szerintem láttál már húsboltot. Sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. Szóval, az egész hely semmi másról nem szól, csak a húsról. A pult mögött általában egy fehér ruhás eladó áll, aki mesterien kezeli a kést, úgy szeleteli a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, tudja mi a farhát és a lapocka között a különbség, sőt, jobbára még azt is megsúgja okosan, hogy egy vasárnapi ebédhez melyik húsból mennyit vegyél, hogy biztosan ne maradjon éhes a kompánia. Ugye, hogy ilyen egy húsbolt? Persze, hogy ugyehogyilyen.

…erre mit lát a szememnekem?

A már ismert üzlet, ott a sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. A pult mögött pedig egy fehér ruhás eladó állt, aki szemmel láthatóan nem kezelte mesterien a kést, nem úgy szeletelte a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, és szerintem aztsetudta, hogy miaza farhát. De! DE!!!! …huhh…. háteztmosthogyírjamle…. szóval…. képzeld el Mónikabelluccsit, Pamelaanderzent és Évamendezt egy személybe összegyúrva, némi Misellvájdos aurával a tekintete körül. Igazi csücsörikisgádzsi, falatnyi fehér miniszoknyában (merazolyan henteses), szolid műkörömmel, sötét göndör hajjal, bazinagy kerek barna szemekkel…. Egyszóval, olyan teremtés, aki az egyszerű délutáni kocogásból is képes látványsportot csinálni. (Egy hibát találtam csak benne hirtelen: azt, hogy nem az én istállómat gazdagította….) Szóval megvan milyen volt?! …ugyehogymegvan…. úgyhogy, szakértelem ide, szakértelem oda, első blikkre pont lexarnám, hogy a kért másfélkiló lapocka helyett három darab pulykanyakat kapnék, mert egész máshol járna az agyamnekem, és a véráram nem feltétlen a gondolkodó üzemmódba állítaná korpuszom egyes részeit.  Azért csak a feltételes mód, mert én ugye akkor és ott igencsak szakmai dolgok miatt mentem oda, mivelhogy a hátszín azért csak kellett a konyhára – így hiába láttam, amit láttam, engem tényleg csak az áru érdelelt, hogy minél előbb vihessem a szakácsoknak. De tényleg. Tényleg, ha mondom.

Állok be a sorba, szépen, ahogy illik. Ketten voltak előttem, persze, mondanom sem kell, férfiak. Révült tekintettel kérték a kérnivalót, és baromira nem érdekelte őket, hogy vajon azt kapják-e, amit ténylegesen kértek, vagy valami egészen mást, nem nézték a mérleget, hogy valóban egykilóhúszat mutat-e, mikor a szokásos és elengedhetetlen egykilóhúsz,maradhat?! kérdés elhangzik. Namondom, ez ugyan ellentmond mindenféle előregyártott szakirodalomnak, de ugyanakkor el kell ismerni, ez tényleg működik. Valóban el tudja adni a gádzsi a dolgokat, és nem is rosszul. Lehet, hogy nem azt és annyit, amit és amennyit a vevő kér, de hogy eladja, az biztoskurvaélet.

Kisvártatva én is sorra kerültem.

Illetve kerültem volna….

Merthogy a belladonna épp akkor kezdte el a mobilját nyomogatni, mikor én kerültem vele szemközt. Gondolom, sértve érezte magát, hogy én mindvégig a húsokat nézegettem, nem pedig az ő feszes fehér ruhája alól kikandikáló kikandikálnivalókat, vagy nem néztem bele mélyen abba a bababarna szemébe, és nem rebegtem egy köszönömöt, mikor még semmit se nem kaptam. Nem. Én bunkó módjára kerestem a hátszínt, amiért jöttem.

Kiskeziccsókolom ezen a tényen szemmel láthatólag nagyon meg volt sértődve. Gondolom, először találkozott azzal a jelenséggel, hogy bármiféle hímnemű egyed nem esik rögvest hanyatt a látványa előtt, hogy nem nyáladzik ott előtte senki, hanem célirányosan csak és kizárólag a húsok érdeklik. Nemtetszését kifejezendő, látványosan nem vett észre engemet, holott én azért csak észrevettem, hogy szándékosan nem vesz észre engemet. Már majdnem meglobogtattam előtte a slusszkulcsot, tudván, hogy az ilyen libákat jobbára az érdekli, hogy milyen autó van alattad – nekem meg pont ilyen libák esetére volt a cégesautó slusszkulcsán BMW-s kulcstartó. Holott a nevezett gépjármű enyhén szólva sem volt BMW, de még jóformán autónak se nagyon lehetett nevezni – de hát aki a slusszkulcsra bukik, az ne panaszkodjon, hogy nem jó a slusszkulcs…. Nademindegy is. Icipicit közelebb hajoltam, kissé megköszörültem a torkom, és szelíden, csendesen csak annyit mondtam: Bocsánat, neharagudjon…. de még be se fejeztem ezt a kétszavas mondatot, mikor őnaccsága felnéz a telefonnyomkodásból, és nem kis haragos hangsúllyal odaveti nekem, hogy Iiiiigen?!

…..naittborultelazagyam….

Az okés, galambom – gondoltam magamban - , hogy úgy nézel ki helyből, mint Hjúgheffner cicái nekifutásból, denehogymámajdén esdekeljek azért, hogy kiszolgáljanak! Ájjonmámegavilág! Nosza, az adrenalinomtól be is indultak hirtelen a receptoraim, úgyhogy egy százezredmásodperc töredéke alatt megszületett bennem az ötlet, hogy hogyan tegyem ennek a ciccccamicának feledhetetlenné a velem történő első találkozást.

A felém intézett neméppen kedves kérdésre nem is válaszoltam addig, míg a zakóm belső zsebéből elő nem vettem a jogosítványomat (de csak egy pillanatra), majd mélyen a hölgyike szemébe néztem, és azt mondtam:

- Kezét csókolom. Szeretném elkérni a személyi igazolványát, a munkaszerződését, az egészségügyi kiskönyvét, valamint az üzlet működési engedélyét. És legyen olyan kedves szólni az üzletvezetőnek, hogy a hatósági ellenőrzés lefolyása után a felvett jegyzőkönyvet alá kell írnia.

….mondjam, vagy tudod magadtól?

A cicmorek kezéből majdnem kiesett a telefon, a térdei megrogytak, a szeme kigúvadt, a tekintete igencsak észrevehetően elsápadt a mázsányi smink ellenére is. Majd halálravált arccal ment a pult másik végéhez, és akasztotta le a falról a kifüggesztett működési engedélyt.

Mindez nem tartott tovább tíz másodpercnél, de hidd el, minden egyes pillanatát kiélveztem. Ahogy ez a díszmaca fél percen belül átváltozott szürke kisegérré, aki már nagyon bánta, hogy franciamanikűrt (igen, képzeld el, tudom mi az a franciamanikűr) csináltatott a kiskacsójára, már nagyon nem érdekelte sem a műszempillája, sem a göndörített-pöndorített haja. Sőt, még az egyébként igen étvágygerjesztő dekoltázsát is eltakarta volna bármiféle virágmintás nájlonotthonkával, csak hogy végre ne ő legyen már a középpontban. Én meg ott álltam szálfaegyenesen, talpig öltönyben és fényeslépőben, és elégedetten konstatáltam, hogy munkaruhámnekem pont olyan lehet ezek szerint, mint bármelyik köjálos-apekos ellenőr ruházata. Közben persze jót röhögtem magamban, hogy nakiscica, ugyemilyenjó a figyelem középpontjában lenni?! ….de a színjátékom csak addig tartott, míg el nem nevettem magam. A hölgyike kérdőn nézett felém, holott még mindig a sokk alatt állt. Úgyhogy kedélyesen, a legszebb széles mosolyommal mondtam neki:

- Elnézést, neharagudj, csakvicceltem. A Józsi mondta, hogy megjött a friss hátszín, abból szeretnék elvinni nyolc kilót….

Kész.

Annyi.

Gémóver.

A lubáré aztsetudta, hogy merre van az egyszeregy. Ha eddig sokkban volt, akkor ezután meg pláne. Mondta a lelkem, hogyhát ittazengedély, meg mindjármutatja az igazolványát, a munkaszerződését, detényleg, meg igen, van hátszín is…. énmeg csakmondom neki, hogy tényleg csak vicc volt, és nemisvagyok ellenőr…. szerinted hitt nekem?! Nem. Naná, hogy nem. Bakker, ott győzködtük egymást vagy öt percig, én őt arról, hogy tényleg nem vagyok semmiféle ellenőr, ő meg engemet arról, hogy deténylegmegvan mindenpapír, amit kértem. A vége az lett, hogy a sápadtsága elmúlt, helyette viszont igen vastagon vörös lett a feje. Sőt, még az őzikenyakán is kidagadtak az erek kétoldalt. …és mintha (de tényleg, csak mintha) az a két tik-tak cukor is határozottabban látszódott volna rajta, ott, ahol látszódni szokott….

Naakkoraztán kaptam én olyan dolgokat, hogy azt inkább ide nem is írnám le. Amolyan sokszavas összetett mondatokat, amikben egyenként legalább két tárgyrag szerepelt. Jobbára olyan tartalommal, hogymitképzelekén, meghogy minekszívatom, meg miegymás…. én meg még mindig röhögtem magamban, hogy végül is egész jó poént sikerült csinálnom.

….ezzel akár vége is lehetne a sztorinak…. de nem ez a vége.

Épp amikor a kismacs a legdurvábban mondta a magáét, koppra akkor megjelent a háta mögött Józsi haverom, a húsbolt főnöke….. látszott a fején, hogy most nemigen tudja hova rakni a dolgokat, mert szemmel láthatóan nem akart hinni a szemének.

Most gondold el: bejön, és mit is lát? A haverja ott áll a pultnál vigyorogva, a picsinger meg telitorokból nekivörösödve szidja a jóédesanyjátneki…. hááááát, szerintem nem nagyon tudta összerakni a történetet…

….

….

De végül is minden jóra fordult.

Én megkaptam a hátszínt - igaz, a hölgyemény olyan lendülettel dobta bele a ládába, hogy az felért egy jobb klopfolással.

Józsi haveromnak is jó napja lett, mert egyrészt a hátszín is elment, másrészt látta imádott beosztottját kicsit vérmesebb verzióban is, beterpesztve, izomból húst hajigálni – igen, a hentesek már csak ilyenben mérik az erotikát.

Nomegpersze a ciccccamiccccának is hepiend lett estére: hátszínt vacsorázott az éttermemben.

A főnökével édeskettesben, természetesen.

….az persze merő véletlen, hogy Józsinak egy fullfekete ötösbéemvéje volt.

 

 

0 Tovább

Harcomnekem

Az, hogy tudod, félsz valamitől, és találkozol azzal a valamivel, az nem jó. De ha úgy találkozol egy ilyen valamivel, hogy előtte nem tudod, hogy félsz tőle, na, az nagyon nem jó…

Pár évvel ezelőtt egy kétnapos hímzőversenyen voltam. Ilyenkor a két versenynap között megalszik valahol a sportember, merazért csak használ, ha vízszintbe tudja magát pozicionálni, nomeg az sem elhanyagolható tényező, hogy estére többnyire csak elolvasunk néhány könyvet úgy csapatilag, persze csak a miheztartás végett.

Nem volt ez másként ekkor sem. Verseny vége, jólesően konstatáltam, hogy milyen szép mintákat hímeztem a vászonra, utána némi csapatépítő diskurzus arról, hogy akkor másnap milyen legyen a horgolótű szpájnértéke, aztán pedig irány a szállás, hogy ébredés után újult erővel vágjunk bele a nagyfeladatnak.

Így is lett pontosan. Szép sorban minden, ahogy az imént írtam.

Egy mérsékeltebb árfekvésű vendégházban foglaltam szállást, indultam is rögvest, hogy még lássam a tévében a barátokköztöt. A másnapi reggelimet már előre betáraztam, szépen elcsomagoltam sztaniolpapírba meg némi teszkósszatyorba, mindezt pedig be a szekreterbe, hogy reggel csak elő kelljen venni, amikor is nem túl frissen, de annál nagyobb étvággyal fogyasztom majd el. Gyors fürcsike, macimintás pizsama fölránt, bújok az ágyba, és szürcsölöm az esti uccsó begre langymeleg kakaómat, az álommanó meg ott téblábol körülöttem, mikor….

….mikor érdekes zajra leszek figyelmes a szekrény felől.

Olyan érdekes zörgésféle volt.

Olyan, mint amikor valaki, vagy valami nejlonszatyrot babrál, meg zörgevényezteti az alufóliát.

Aztarohadtéletbe! Lopják elfele a kajámat!

Ha valamire, akkor erre nagyon tudok harapni. Ha beleesznek a tányéromba, vagy neaggyisten, megeszik előlem az étkeket! Szóval, gondolhatod, hogy elborult az agyamnekem!

Pattanok ki az ágyból, tépem ki a szekrényajtót, hogy majd szanaszerteszéjjel ütömveremvágomrugdosom aki egyrészt nem hagy aludni, másrészt meg szemet vet a táplálékomra! De amilyen lendülettel nyitottam az ajtót, ugyanolyan lendülettel vágtam is vissza ijedtemben. Tán még sikkantottam is hozzá egy vastagot, erre nem emlékszem pontosan. De hogy majdnem elájultam ijedtemben, az tuti, mint a hótziher.

Mert mit láttam a szekrényben?! Egy egeret. Egeret, vazze! Egeret, ahogy eszi a szendrómat!

Ami még önmagában nem lett volna olyan nagy baj…. a baj inkább az volt, hogy akkor, abban a szent minutumban ébredtem rá, hogy énbizony félek az egerektől

Nosza, lett is nagy futkározás a szobában! Az egér futott a szekrényben (tudom, mert hallottam), a hideg futott a hátamon (tudom, mert éreztem), én meg futottam csak úgy körbe körbe, mert azt se tudtam hirtelen, merre van a villanykapcsoló.

Nabasszus, mostmicsináljak – gondoltam magamban. Az elmúlt pár perc alatt kiderült, hogy elég rendesen traspelok az egértől, ergo, nemigen tudok aludni, amikor tudván tudom, hogy egy szörnyeteg itt garázdálkodik a szobában. De aludni csak kell! Nomeghát a kajám… naaztaztán végképp nemadom!

Mit volt mit tenni, nekiültem gondolkodni, hogy akkor most hogyantovább. Jöttek is az ötletek szép sorban. 1.,: lemegyek a recepcióra, és kérek segítséget. Kézenfekvő…. csakhogy. Ha lemegyek, akkor majd jól kiröhögnek, hogy félek az egértől, és másnap az egész büdösbagázs ezen fog sztorizgatni, hogy milyen puding vagyok. Úgyhogy ezt ugrott. 2.,: átmegyek valamelyik szobába, és segítséget kérek valamelyik sporttárstól. Ez is kézenfekvő… és itt is itt a csakhogy. Mert ha szólok valakinek, akkor majd az jól kiröhög, sőt, tán még meg is ver, hogy mit abajgatom éjnek évadján holmi egérkével, és majd másnap az egész büdösbagázs ezen fog sztorizgatni, hogy milyen puding vagyok, hogy félek az egértől. Úgyhogy ez a terv is ugrott. 3.,: megküzdök én az egérrel egymagam…. huhh…. ebbe még belegondolni is rossz volt. De hát csak ez a verzió maradt, így hát erőt kellett gyűjtenem.

Akkor ha harc, legyen harc! Mivel többízben olvastam már a Háború Művészete című nagyszerű könyvet, így pontosan tudtam, hogy mit kell csinálni. Először tervezni kell, aztán félrevezetni az ellenfelet, aztán meg jól legyőzni. Egyszerű ez, mint a fábólvaskarika!

Nosza, meg is lett hamar a terv. Belerúgok a szekrénybe, mire az egér megijed. Ezt a pillanatnyi helyzetet kihasználva villámgyorsan kiveszem a kajámat. Valami eszközzel távozásra bírom az egeret, és már mehet is a szunya. Legalábbis ez volt a terv….

…azonban a terv a gyakorlatban azért egy kicsit másként szokik működni…

Vettem egy nagy levegőt, és belerúgtam a szekrénybe. Ahogy észrevettem, hogy már nem hallatszik a szekrényből a motoszka, kivágtam az ajtót, és nyúltam a szendróért. De! DE!!! Ez a nyüves egér nem szaladt el rögtön, hanem ott nézett velem farkasszemet! De a kezemnekem már elindult, és már meg is fogtam a najlonzacsit, sőt, ki is húztam a szobába, és az egér csak akkor döntött úgy, hogy a távozás mezejére lép. Nadehogy!!!! Leugrott a szoba padlójára, és befutott az éjjeliszekrény mögé….

Aztarohadtmocskosrohadt….. azthittem infarktibilist kapok ott helyben.

Namindegy, mondom magamnak, most már le kell ezt játszani, nincs mese. Vagy ő, vagy én, de valaki ittésmost veszejteni fog. Odalopakodtam az éjjeliszekrényhez, óvatosan elhúztam a faltól, és benéztem mögé. Mit látok?! Az egerentyű farkincája kikandikál a szekrényből! Há-há, barátom, mostvanvéged, mint a balázssónak!

Kinyitottam a szobaajtót, leheletfinoman megfogtam a kis kredencet, és a lehető legóvatosabb mozdulatok közepette kivittem a folyosóra. Ott ismét szemügyre vettem, és csak akkor láttam, hogy amit én egérfaroknak véltem, az nem más, mint egy kárpitdarab. ……óóóóó, hogyrohadnameg.

Nem is tudom, mi esett rosszabbul. Az, hogy fölöslegesen vittem ki a bútort a szobából az éjszaka közepén, vagy az, hogy az egér meg ott röhög a szobában, hogy milyen jól megszívatott engemet. Jóllehet, fájt mindkettő.

Namindegy, ezt most már végig kell csinálni, hatörik, haszakad, nincsmese. Nehogymá majd az egér győzzön! Hát a nagybüdöslókolbászt….

Harcolni kell! Egyik énem ordított a fejemben, hogy húzzálel, mert megöl a szörnyeteg…. a másik énem pedig maradt volna harcolni. Ott viaskodok magammal, hogy mostakkor menjek vagy maradjak, mikor rájöttem, hogy én azért elég vastagon megvagyok áldva különféle harci képességekkel. Hiszen anno véháesen többször is megnéztem az összes Burszlífilmet, sőt, írdésmond három (!) Csáknáriszos poszter is volt a gyerekszobámban. Úgyhogy nehogymámajd engem szívasson meg egy mikimauz! ... meg amúgy is, már Rambó is megmondta: ez az én harcom! 

Ismét tervezés, gondolkodás. Visszapörgettem az eseményeket, analizálva, hogy akkor most mi is történt eddig. Mi az amit tudok? Tudom, hogy egerem fél a zajtól. Tudom, hogy egeremnek nem esik jól a fény. … és tudom, hogy már nincs ott a kaja, amire vadászott. Így már rögvest másként rebútoltam a rendszert, immár figyelembe véve az ismert adatokat.

Visszamentem a szobába. Oké, fél a fénytől, de én meg a fényben aludni nem tudok. Úgyhogy a fürdőben felkapcsoltam a lámpát, így lett is annyi fény, amitől az egér félhet, de csak annyi, amennyi mellett én aludni tudok. Fél a zajtól…. nnna, ez már kicsit bonyolult volt megoldani. Merhogy hogy csináljak zajt, ha alszok? Így tehát lefeküdtem az ágyra, és tapsoltam egyet. Majd kisvártatva mégegyet. Majd ismét. …. majd ismét.

Nagyjából így telt el az éjszaka. Kis alvás, taps, megint alvás, taps…. közben meg izzadtam, mint a ló, mert nyakig betakaróztam, hogy nehogy megrágja a testem bármely részét is az egér. Mert mi tagadás, azért még így is féltem, elég rendesen…

Ezer évnek tűnt, mire megvirradt. Hullafáradtan keltem, talán mondanom sem kell.

Felkelek, nézem magamon a néznivalót, megvan mindenem hiánytalanul. Tehát nem evett meg az egér az éjszaka. Nézem a reggelim, az is megvan. Ezt sem ette meg a szörnyeteg. Végülis, minden okés. Tök jó!

Mikor elhagytam a panziót, találkoztunk a többiekkel. Köszönés, jóreggelt, hogyaludtál, miegymás… mondom, inkább elsemesélem. Kérdezem vissza illendőn, éste, hogyaludtál? Aszongya egész jól, míg valami idióta a fölötte lévő szobában el nem kezdett az éjszaka közepén lakberendezkedni, utána meg folyamatosan tapsolni.

….

….

…nem árultam el neki, hogy ez volt az én harcom.

 

 

2 Tovább

HAb a tortán

….merthogy a tévéműsorok tényleg nem butítanak….

Egyszervolt, holnemvan, túl az üvegvisszaváltón, ahol a kurtafarkú malacból kolbász lesz, ott, ahol a panelflekken nem csupán fikció, ott, ahol a macskák szelfiznek, pont a kertemnekem végén van egy kis könyvtár. Igazi kis mézeskalácsházikó, szép piros tetővel, takaros kis kerítéssel – tényleg olyan, mint a mesében.

Oda jár a környék apraja-nagyja. De főleg a nagyja. Van, aki munkából hazafelé csak megáll egy kicsit olvasni, van, aki az csak időnként jár oda, hogy művelje elméjét, és vannak olyanok, akinek érvényes éves bérletük van kiváltva – ami nem kizárólag a helyijárati buszokra érvényes. No meg persze vannak egy páran, akiknek konkrétan csak ide van kiváltva az olvasójegyük.

Az alábbi dialógus is az utóbbi társaság két tagjától származik – jóllehet, történt ez már vagy fél éve, de mostanra emésztettem meg magamban annyira, hogy el tudjam mesélni.

….

Szép téli este volt, és két spannal pont ide beszéltünk meg némi összeütközést. Bementem hát, leültem a könyvespolc elé, és nagyonokosan néztem ki a tekintetemből, míg vártam a többieket. Meg is akadt a szemem két törzsgárdatagon, akik ott olvastak az asztalnál. Alapjában véve nem lenne furcsa az, hogy egy könyvtárban olvas egy társaság, csakhogy ők ketten még ittak is mellette! Méghozzá fröccsöt…. pfújjjjj…. gusztustalan. …viszont ami még fokozta az összhatást, az, hogy fültanúja voltam egy igen magasröptű beszélgetésnek is.

- Te, figyejjámán, Józsi! Most akkor hogy van ez? Kifőz, meg minek?

A kérdező úriember egy agyonolvasott könyvmoly benyomását keltette a felületes szemlélőben. Ha pedig bárki jobban megnézte, akkor meg pontosan az a benyomást keltette, csak fokozottabban. A megszólított Józsi pedig – ha lehet ezt a titulust fokozni – még inkább az olvasottabb fajtához tartozott.

- Na figyejjé, Pista, akkor elmagyarázom – azzal nagyot kortyolt a poharából. – Van ez a főzősműsor. Egymásnak főznek. Kábé ennyi. Olyan, mint egy vetélkedő.
- És milyen vetélkedő?
- Tévés.
- Nincstévém
- Az nem baj. A lényeg: főznek egymásnak, és megmondják, ki milyet főzött.
- Mikor?
- Mikor-mikor… mittudomén. Este.
- Este? Ménem délbe?

(aztarohadtéletbe – gondoltam. ennek a fele se tréfa, úgyhogy kezdtem jobban sasolni, hátha okosabb leszek én is)


- Azénemdélbe, mer ez vacsora. Az meg este van.
- Télleg. ….öööö…. és mindennap főznek?
- Igen, mindennap. Utána meg pontozzák, hogy ki milyet főzött. Érted már?!
- Nem.
- Azénem, mert nincs agyad. Nafigyejjé. Elmagyarázom máshogy, hogy megértsd – megint ivott. – Itt vagyunk mi ketten. Hívjuk még a Janit…
- Melyiket? A lakatost?


(naénsaccperkábé itt adtam volna föl a harcot, de Józsi sokkalta keményebb nálam, úgyhogy folytatta)


- …jaja, a lakatost. De neszójjámábele. Szóval, hívjuk a Janit, meg még szólunk Ágikának…
- A pultosnak?
- Igen, neki! A pultos Áginak! De nepofázzámábele! …. naszóval. Szólunk még Bélának is, debeleneszólj, meragyonváglak, igen, a Bélának. Összeállunk öten, és minden nap máshoz megyünk fröccsözni.
- Minek?
- Minek-minek?! Azébaz+, hogy mindig másnál fröccsözzük!
- Mér, itt nem jó fröccsözni? Mindig ide járunk…
- De pont az a lényeg, hogy mindig máshoz megyünk!!!
- Denálam nem férünk el…
- Aztaqrva…. nafigyejjé. Ezt most csak úgy mondtam. Hogy megércsed.
- Én értem. De akkor se férünk el nálam.
- Húbaz+. …. namindegy… figyejjé. Szóval minden nap másnál fröccsözünk. És akinél iszunk, az készíti el.


(itt egy pillanatra azt hittem, hogy Pistánkat a fröccsivás fennforgásba helyezése majd visszazökkenti az értelmes gondolkodás szintjére – de tévedtem)


- Nekem annyi lóvém nincs, hogy annyi bort vegyek….
- Piiiiiistaaaaaa! Nem ez a lényeg!
- Hátakkormi?
- Az, hogy a hét végén lepontozzuk, hogy kinek a fröccse volt a legjobb…
- Kisfröccs, vagy nagyfröccs?
- Nemmindegy?
- Nem. A kisfröccs jobb.
- Jó, akkor legyen kisfröccs b.szod! Így már jó?! Így már érted?!


(én kábé itt már tarkónvágtam volna Pestát egy péklapáttal, és inkább leültem volna egy kutyingóval sakkozni)


- Ja. …és milyen borból?
- Nemmindegy baz+?!
- Nem. Nekem csak a rizling jó…
- Akkor az lesz! Rizling lesz mindenkinél!!!! Így már érted?!?!?!
- Nem.
- DEMIÉRTNEM?!?!?!?
- Azé, merha mindenkinél rizlingből lesz a kisfröccs, akkor az mindenkinél ugyanolyan. A kisfröccs az kisfröccs. Mindegyik jó.

....

....

Ekkor állt föl Józsi az asztaltól.

Hogy mit mondott Pista havernek, azt most inkább nem írnám le. 

Szerintem pontosan vágod, hogy miket.

....

Mindenesetre rájöttem, hogy a világon minden egyféleképpen működik. Minden cselekményt rá lehet vetíteni mindenre.

...noéspersze az emberi hülyeség tényleg nem ismer határokat....

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések