Le velek

….engem is utolért a népszerűség….

Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre) egyre többen olvassák a blogomnekem bejegyzéseit. Hogy ez most miféle perverzió a jónép részéről, fogggggalmam se nem van róla. Én akkor se olvasnék ilyet, ha muszáj lenne, de hát úgy látom, ezzel nem mindenki van így. Sőt, egyre többen nem így vannak ezzel. Mindegy, mitbánomén, én csak leírom, a többi nem az én dolgom….

Az elmúlt hetekben elérkezett az a pillanat, amikor levelet hozott nekem a posta. Illetve hát nem is hozott, mert ímélben jött. Illetve jöttek – merthogy két hét alatt három (3 !!!) „rajongói” levelet is kaptam.

Magától érthetődő lenne, hogy válaszoltam rájuk… de nem tettem. Azért nem, mert itt és most fogok mindháromra válaszolnipont megér ez is egy blogbejegyzést.

Aztán ha majd harag lesz belőle, akkor majd lesz békülés is. Ha meg nem, akkor meg nem. Ez van…. Megugye azért nemhiába vagyok igazi vidéki suttyó hülyegyerek, nem könnyen szereztem meg ezt a címet magamnak, úgyhogy igyekszem is megtartani!

(a kapott leveleket teljes terjedelmükben idézem, csak a személyes adatokat rövidítem, illetve törlöm)

 

- Levél no.1.: -

 

„Tisztelt „ÉN”!

 

Ezúton szeretnék Önnek gratulálni a blogjához!

Manapság meglehetős népszerűségnek örvend a világhálón a naplók, népszerűbb nevén, blogok vezetése. Jobbára ezek kulináris, kulturális, életmód-tanácsadó szerepeket töltenek be, igen szűk olvasótábort vonzva magukhoz.

Önnek azonban igen egyedi, mondhatni egyedülálló mondanivalója van. Ami jóllehet, nem mond igazából semmit, nem lehet a történeteket teljes egészében nyomon követni, összekapcsolni meg végképp nem. Épp ezért, a ’blogomnekem’ rendszeres olvasóinak köre napról napra gyarapodik.

Két hónapja kapcsolódtam be az Ön által publikált történetek olvasásába, és első blikkre az a következtetést vontam le, hogy ismételten egy olyan magát zsurnalisztának aposztrofáló illető tintaszüleménye ez, aki valamiféle (számomra akkor még nem ismert) indíttatásból ontja magából az összefüggéstelen történeteket. Második, harmadik (sokadik) olvasásra azonban rájöttem, hogy az Ön blogja olyan űrt tölt be a világhálón, ami a maga nemében igazán egyedülálló. Nem javasol semmit, nem irányít senkit sehová, pusztán mások szórakoztatása a célja, azáltal, hogy megosztja önnön élete színesebb eseményeit.

Önmagamat ismételve: gratulálok Önnek! Gratulálok, hogy ilyen személyes, olykor már az intimitás határát súroló történetekkel, egyedi módon, meglehetősen egyedi nyelvezettel „kényeztet” bennünket, olvasókat.

További tevékenységéhez jó munkát, kitartást kívánok! Remélem, még sokáig olvashatom a történeteit!

Üdvözlettel: B.István”

…. …. ….

Kedves István!

Köszönöm elismerő szavait! Mitagadás, jólesik. Szavaiból arra tudok következtetni, hogy Ön jóval műveltebb énnálam (mondjuk legyünk őszinték: ez nem túl nehéz). Épp ezért csodálkozom azon, hogy elolvasta többször is a kreálmányaimat.

Zsurnaliszta…. huhh…. aztsenemtudom, hogy az mit jelent. Najó, tudom, mert azóta rágugliztam…. éshátigen… azaz nem…. szóval nem vagyok megáldva semmiféle olyan tulajdonsággal, mint a zsurnaliszták. Mondjuk sok mással sem.

Sokan olvasnak engem? Tudom… látom. De hogy egyre többen? Nanemá…. szerintem amennyi új olvasóm van, nagyjából ugyanannyian vannak azok, akik gondolatban visszaküldenek engemet a jómeleg anyaméhbe, és soha többet nem olvasnak el semmit tőlem. De ez egyéni véleményem nekem…

Intimitás és egyéniség? Nahiszen! Egyéni nyelvezet?! Komolyan, mindjárt elpirulok…. Az intimitás az okés, elvégre nem mindennap írja le az ember mindenki szeme hallatára, hogy mekkora egy nagy barom. A nyelvezettel azonban vitatkoznék, mert nem szándékos nyelvezet ez, csupán én így szoktam beszélni, így magamtól érthetődő módon úgy írom le a szavakat, ahogyan azokat kimondanám a másik profiljába. Ha ez manapság egyéniség és stílus, hátakkor köszönömszépen, szeretnék a Marsra költözni. Vagy legalábbis a dunántúlra.

Végezetül, megnyugtatom: van még épp elég baromság itt a fejemben elraktározva, ami megtörtént a múltban velem. És lesgyanús, hogy még fog is történni velem egy-két olyan momentum, amit igencsak defektes énem nemhogy nem szégyell, hanem még büszke is rá – úgyhogy majd ezeket is mind jól leírom ide.

Egyszómintszáz: nyugavér, csigalom, lesz még itt bőven haccccacáré!

 

- Levél no.2.: -

 

„Azt szeretném megkérdezni, hogy maga tényleg szokott hímezni? Melyik városban található a maguk hímzőköre?”

…. …. ….

Húbaz+ …

Most erre mit? Vagy hogyan?

Seköszönés, sesemmi…. tehát ugyanolyan suttyó vagy te is, mint én. Végülis, ez is valami…

De a lényeg. Igen, szoktam hímezni. De ezt csak azok értik, akik hímezni szoktak velem a hímzőversenyeken, vagy a hímzőkörben. Ééééés, ha még nem esett volna le a veddmárfel (márpedig úgy látom, hogy nem esett le), akkor ez egyfajta kódszófedőnév, hogy más rajtam kívülálló ne értse, hogy én mivel ütöm el a drága szabadidőmet.

Igaz, nem kérdezted meg, de ha már itt tartunk, elárulom azt is (mosttessék nagyonkapaszkodni), hogy a könyvtár sem könyvtár igazándiból, ahogy olvasni is ritkán szoktamDeebbemost nebonyolódjuknbele szerintem….

Azmeghogy melyik városban található a saját különbejáratú hímzőköröm, azt csak telefonban árulom el. Úgyhogy ha tényleg kíváncsi vagy rá, híjjá fel!

 

- Levél no.3.: -

 

„Üdvözlöm!

 

Nagyon tetszik a blogomnekem című blogja. Próbáltam megtudni, hogy kicsoda ön tulajdonképpen, de nem találtam semmi információt, csak ezt az emailcímet. Azért szeretném megtudni az elérhetőségét, hogy megismerkedjünk személyesen is. Azt hiszem, hogy aki ilyen humorosan tud írni, az szerintem így is tud beszélni. Én egy xx éves QQQ-i lány vagyok, és azt hiszem, hogy mi igazán összeillenénk. Szívesen találkoznék önnel. Kérem küldjön képet magáról.

 

L.Edina”

…. …. ….

Edinadrága!

Ki vagyok én? Hát…. aztat még magam sem tudom. De a lényeg itt van a honlapon, a „Rólam” fül alatt. Bővebbet magamról meg még a Drágakedvesédesanyám kedvéért se nem mondanék el senkinek se.

A személyes találkozó lehetőségét nagyonszépenköszönöm, de vissza kell, hogy utasítsam. Márcsak két okból is. Először is: olyan ronda vagyok, hogy fagyit sem merek kérni a teszkóban, mert mindig ríva fakad az eladó. Csámpásláb, vastagderék, keskenyváll, sörpocak (pocak szereti a sört….), zsíroshaj, kapafog…. mitmondjakmégmagamról? Najó, legyen valami pozitív is: kancsal csak akkor vagyok, ha nyitva van a szemem. Úgyhogy akkor mostan vissza is kérdezek: tényleg küldjek magamról képet, vagy elég annyi, amit elmondtam? Naugye….

A másik ok: az, hogy hogyan írok, az egy dolog. Nagynehezen bepötyögom ide a hülyeségeket, oszt jóccakát. Ha beszélek, akkor dadogok, és még véletlenül se nézek a másik szemébe bele. Ha meg ez valakinek is tetszik, akkor asszem nem én vagyok a defektes. Harmadszor: én már egy peppenként elmúltam tizenkilenc (detényleg csak pár évvel), éshátugye QQQ cseppet odébb van, mint az én természetes előfordulási helyem. Tudom, tudom, mindjárt jön a kérdés, hogy hol is leledzek tulajdonképp. Okés, megmondom: Záhony és Sopron között majdnem félúton, de attól azért kicsit arrébb felfelé. Legyen elég ennyi. (most nézem, hogy nem is két ok ez, hanem három)

Úgyhogy kedves Edina, szerintem válassz magadnak másik szépszőkeherceget, példaképet, szuperhőst, bárakármimást, merthogy én nemleszekaz, azt tuti, mint a biztosqrvaélet.

…naszóval….

Remélem, minden igényt kielégítően megválaszoltam a kérdéseket, megmagyaráztam a megmagyaráznivalót, és teljes terjedelmemben kiálltam a magam igazáért.

Ha valakinek van még bátorsága, írjon nyugodtan nekem!

Majd azt is jól elolvasom és megválaszolom.

…vagy nem.

 

 

0 Tovább

Habparti

Az ember fiatalon mindenkit utánozni szeretne, és sok mindent kis is próbál. Aztán leggyakrabban mindezt meg is bánja….

Anno a hősidőkben a spanokkal mi is kipróbáltunk sokmindent. Illetve nem olyan sokminent, de mindenesetre jóval többet annál, mint amennyit a mai eszünkkel megtennénk. De hiába, ha az ember gyermeke épp hogy csak óvatosan tapodja a húszas évei elejét, akkor bizony némileg fantáziadúsabb az elméje.

Majdhogynem szokásos programnak volt mondható, hogy néhanapján összejöttünk, beizzítottuk a véháesmagnót, és megtekintettünk egy-két filmet, természetesen az épp aktuálisan napirendi ponton lévő hölgykoszorúval. Közben meg némi árpakóla, és/vagy malátapárlat – no meg az ilyenkor elengedhetetlen patikuki, sósropi, pilótakeksz, miegymás. Mindezek persze kötelező jelleggel.

Az az emlékezetes nap is így indult. Videó, csajok, tütüke, rágcsa. Meg valami idióta amcsi film, mittudomén mi volt a címe, tökmindegy egyébként is. A lényeg, hogy volt benne egy olyan rész, amikor a tejszínhabsprét nyomatták magukba, és jól bebódultak tőle.

Egyszerre állt meg mindenki kezében a távirányító…. tudom, hihetetlen, de tényleg egyre gondoltunk.

Nosza, pauzegomb megnyom, csajokat sarokbavág, menet a sarki kisboltba aeroszolos tejszínhabért. Rögvest vettünk is egy kartonnal –  pont tizenkettő volt benne. Úgy számoltuk, hogy négyünknek elég lesz ennyi, a csajok meg majd kiganéznak utánunk, ha bedurvulna a helyzet. A boltosnéni furcsállta, hogy négy fiatal srác mi a fenének vesz meg egyszerre ennyi habsprét, de hát biztos úgy volt vele, hogy fiatalságbolondság….

Gyorsan haza, fotelba bele, flakonokat a kézbe, filmet visszateker, néztük, hogyan is kell eztet csinálni. Kapaszkodj meg: nem túl bonyolult. Sőt, mi több, baromi egyszerű művelet. A lényeg, hogy nem rendeltetésszerűen fejjel lefelé kell a flakont tartani (amikor normális esetben kijönne belőle a hab), hanem fejjel felfelé, mikor is a hab bennmarad, ellenben a hajtógáz nagyon nem. A film szerint ezt kellett (volna) belélegezni a „siker” érdekében…

Namármost: ilyet még sosenem csináltunk addig (azóta meg pláne nem), úgyhogy az első flakon gyakorlatilag csak úgy elszellentett a szoba légterébe, mi meg ültünk nagy csodálkozva, hogy most akkor miisvan… uccuneki, nézzük akkor a következő flakont, dejóhogyhármatvettünk fejenként. Talán mondanom sem kell, hogy a következővel is hasonlóképp jártunk. Sőt, még a harmadikkal is. Viszont addigra már kicsit alábbhagyott a lelkesedésünk, meg persze miután nem feltétlen szakszerűen tartottuk a dobozokat, némi tejszínhab is kijött, ami természetesen a ruhánkon landolt. De a filmben látott kábulat még nem érkezett el…

Viszont mi már akkor sem voltunk azok a bármit is könnyen feladó fajták. Nosza, menet vissza a boltba tejszínhabért. Tanulva az előzőekből, most már nem egy, hanem két kartont vettünk, gondolván, ebbe a mennyiségbe még belefér némi hibázási ráta, ha meg nem, akkor pedig legalább igazán be leszünk állva. A boltosnéni ismételten csak csodálkozott, hogy most akkor mi is van, hiszen ennyi habot szerintem nem adott el fél év alatt sem, pluszban még látta a ruháinkon a foltokat is. Mindenesetre szólni nem szólt, csak huncutul mosolygott. Hiába, fiatalságbolondság….

Kezdtük hát előlről. Az első flakont persze ismét nem sikerült kiszippantani, a másodikból viszont már egy keveset igen. A harmadiknak pedig majdnem a teljes egészét. Néztünk egymásra, hogy kinél mi a pálya – de semmi. Elővettük a negyediket, kiszívtuk azt is. Ismét vizslatjuk a másikat, mivan, hogyvan, miegyéb. Az egyik haver – mentve a menthetőt – megszólalt: bakker, csíkos a kép a tévében! … …Perszehogycsíkos, hülyegyerek, agyonmásolt véháes, milyenlenne más! Úgyhogy rájöttünk, ez így valahogy nem jó.

Közben a csajok valamiért elunták a mulatságot. Lehet, hogy azért, mert nem foglalkoztunk velük. Vagy az is lehet, hogy azért, mert már nem csak a ruháink, hanem a szőnyegpadló is tejszínhabos volt. Kitudja?! Mindenesetre gondolták, hogy legalább valami értelme is legyen az estének, főznek egy kis virslit és rántottát…. mi meg a maradék flakonokkal még vérverítéket sem kímélve próbáltunk betépni.

….sikertelenül.

Mikor az utolsó habspré is kifogyott, úgy döntöttünk, hogy most már mindegy, ezt már végig kell csinálni. A filmben olyan egyszerű volt, mi meg már koponyánként kinyomtunk kilencet, és még mindig semmi. Vissza kell menni még a boltba, és venni még habot!

A csajoknál ekkor szakadt el a cérna. Hogyhát nemelég, hogy őket még csak megse, meghogyők csak főznek, meghogy a filmisdenemjó, ésmég a boltbase…. úgyhogy fogtuk őket, és elvittük magunkkal vásárolni. A boltban vettünk ismételten két karton habot, no meg a csajoknak némi eztazt, hogy duguljon el a csipogójuk, míg mi nem végzünk itten a nagy elképzeléssel. A boltosnéni ekkor viszont már nem is nézett olyan nagyon. Szerintem összerakta, hogy mi négyen srácok, ők négyen csajok, vesszük már a sokadik habokat, a ruhánkon több a tejszínfolt mint a tisztaság, tehát valami olyanban van részünk, amiben ő ott a pult másik oldalán csak szeretne lenni….. szegénykém, így visszagondolva, ha tudta volna….

Namindegy, lakásba vissza, kezdtük az elejéről az egészet. Illetve, kezdtük volna…. Merthogy a csajok kiverték a patáliát, hogymostmár elégvolt, bulizzunk, vagy fogják magukat, és nem engedik el. Pluszban még némi hazamenetel is kilátásba lett helyezve részükről. Ez utóbbi fenyegetés azért nagyot ütött rajtunk, merthát azért no, hát mivégre is vannak ott, hát nem azért, hogy hazamenjenek mielőtt…. szóval mielőtt megvacsoráztunk volna. Értedteezt, minekragozzam….

Úgyhogy nekiültünk újra filmezni, meg közben vacsorázni. No meg még volt pár üveg sö…. izé…. árpakóla, meg miegymás. Így hát ettünk némi frissensült virslit és frissenfőzött tojásrántottát, a hozzávaló mustárral és kenyérkével. Mellé meg iszogattunk még egy kevéskét.

Igen ám….

….de valakinek a tekintete megakadt a frissenvásárolt két karton habsprén.

….és ekkor jött a nagy ötlet.

Merugye, hamár megvan véve a sok hab, nehogymá kárba vesszen, nyomjuk egymás szájába, nézzük, ki bír többet lenyelni….

Úgyhogy a csajokat ismét bevágtuk a sarokba, mi meg egymás hegyénhátán toltuk a másik szájába a tejszínhabot. Eltudodképzelni, nem?! ….dehogynem.

A vége az lett, hogy a szobában szanaszerteszét volt minden spriccelve tejszínhabbal. A bendőnk meg majd ki pukkant, annyira tele lettünk.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, köszönhetően a jópár kör árpalének és malátaizének, ismét csak a filmet próbáltuk nézni, illetve a hölgyikéket megnyugtatni, hogy most már nyugivan, nemcsinálunk semmi baromságot aznap este – esetleg majd csak velük, de azt már csak édeskettecskén.

Azonban hamarosan észrevettük, hogy a természet ugyan jól összerakott bennünket, de a Mennybéli tervező nem feltétlen ilyesfajta igénybevételre alkotta meg belső részeinket. Az árpalé, a malátapárlat, keverve a tojással és a mustárosvirslivel, nomeg nemkevés tejszínhabbal igencsak összekuszálta az összekuszálnivalót. Egyre gyakrabban éreztük azt, hogy húdejólennemostegykicsit…. de hát ott voltak a gárék, azok előtt meg már azért mégse.

Egy kis idő múlva azonban beláttuk, itt bizony a biológiának nem lehet megálljt parancsolni. Aminek ki kell jönni, annak bizony ki kell jönni, nincs mese. Úgyhogy felváltva mentünk a fajanszhoz, mert a belünk úgy gondolta, hogy némi hígabb formában kiveti magából a sok összevisszaságot, amit mi beléje helyeztünk.

Fél óra elteltével már mind a négyen ott szambáztunk az ajtó előtt – illetve csak hárman, mert egyikőnk mindig bent trónolt. Ott brékeltünk, míg be nem jutottunk könnyíteni magunkon. Nemtudommeddig csináltuk, de hidd el, baromi hosszú volt az az idő, mire sorra kerültünk – és mikor végeztünk, szinte téptek is ki az ülőkéről, mert a másik már majdnem be… és ez így ment egy jó darabig. Vár-toporog-leül-megkönnyebbül-feláll-sorbaáll-vár-toporog-leül-megkönnyebbül-feláll-sorbaáll….ésatöbbi, ésatöbbi.

Talán mondanom sem kell, hogy a lányok leléptek közben. Nem is értem, hogy miért nem tetszett nekik ez a buli…. tényleg nem értem.

Köbö egy óra elteltével, mikor már nem nagyon volt mit üríteni magunkból, csak a fotelokban pihegtünk, és azon elmélkedtünk, hogy vajon mit ronthattunk el? Se kaja, se pia, se nők…. mi meg készvagyunk, mint a mateklecke.

….viszont a boltba vissza kellett menni, mert az összes létező papírt elhasználtuk, nem csak azt, ami egyébként rendeltetésszerűen arra a bizonyos célra lett kitalálva. Összetartó csapat lévén, most is egyszerre mentünk le vásárolni, hiszen már akkor is az volt a mottónk: senkit nem hagyunk hátra!

A boltba lépve a néni már automatice nyúlt a habspérkért, de mi mondtuk, hogy köszönjük, most kivételesen pár guriga egészségügyi papirosra lenne szükségünk.

…hatemégláttál kerekszemeket….

De így visszagondolva, meg is értem. Ott álltunk négyen, leharcolva, a gönceink enyhén szólva is rendezetlenek és (tejszínhab)foltosak, aznap este már megvettünk jópár doboz habsprét, megjelentünk ott lányokkal is, most meg nemkicsit kifacsart ábrázattal jöttünk némi tekercses papírért. Hátszerintem a boltosnéni előtt nem a saját élete filmje pergett le, hanem valami szaftosabb Rokkófilm, mert csak annyit mondott nekünk:

- Jó a buli, mi?!

….

….

Jó, baz+…

Nagyon jó…

…sosevoltilyenjó…

 

0 Tovább

Erőművészek

Ha az ember sokat olvas, jönnek a jobbnál jobb ötletek. Amik akkor és ott jó ötletnek tűnnek – később viszont már kevésbé.

Olvastál már sokat nem? Hátperszehogyde…. netagadd, tudom, mesélték. Szóval, tudod jól, hogy valami miatt eszednekebe ütköznek az ötletek. Amiket meg is csinálsz, mert nagyon jó ötletek. Viszont legkésőbb másnap fogod a fejed, hogy drágajóistenem, micsinátam?! – de akkor már késő. És hosszabb-rövidebb ideig azon gondolkodsz, hogy hogy a jófenébe jutott akkor és ott az az eszedbe, és miért nem szólt senki, hogy ne csináld…. szóval, ismerős ez mindenki számára, kár tagadni.

Egyszer valahol valamikor összejöttünk a spanokkal némi olvasásra. A klasszikus mondattal indult az az este is, miszerint: „Olvassunk el EGY könyvet”. … nos, aki már hallott és/vagy mondott ilyet, az pontosan tudja, hogy a legnagyobb szanaszerteszéjjelcsúszások ilyenkor szoktak előfordulni. Amikor az ember kimondottan csak EGY darab könyvet akar elolvasni. Mert pontosan ilyenkor nem egy könyv kerül elolvasásra, hanem valami miatt sokkal, de sokkal több. A mellé lehelyezett novellákról már nem is beszélve….

Mit ragozzam tovább: akkor mi is így jártunk. Elmentünk egy könyvtárba elolvasni egy könyvet, és mire észbekaptunk, akkorra már igencsak megkultúrálódtunk.

A téma, mint mindig, az asztalon (is) hevert. Egészséges férfiemberek lévén ilyenkor a szokásos forgatókönyvet követte a beszélgetés: először a meló, hogy kinek a marhább a főnöke, majd közvetlen ezután, hogy kinek milyen kolleganői vannak, akivel elmennének egyszerkétszerháromszor mítingelni, illetve szorosan eztán az a téma, hogy ki-hol-kivel-mennyiszer, egymásra tromfolva…. vágod Te ezt, mindig és mindenhol ez van. Eztán jön az a rész általában, hogy valaki beszól valakinek, aki visszaszól, majd jönnek a különféle dolgok…. nos, ez nálunk is majdnem (de csak majdnem) így alakult.

Merthogy nálunk senki nem tekintett be senkinek, így értelemszerűen a visszatekintés is okafogyottá vált. Viszont, azért nekünk is bicepszre ment a sok könyv és novella. Csak bennünket kicsit másként ért ez az epilógus.

Az egyik spanomnekem mondja, hogy ő annyira erős, hogy simán lenyom mindenkit szkanderben. Napersze! Elkezdtünk szkanderezni…. megvan?!.... az asztal tele félig kiolvasott könyvekkel, és már elolvasott novellatartókkal, mi meg ott szkanderezünk. Egy-egy győztes meccs után, mikor egy-egy kéz határozottabban landolt az asztalon, már nem csak mi szedegettük a földről az üvegdarabokat, hanem a könyvtárosnéni is, aki akkor már annyira nem volt boldog. Úgyhogy mikor kilátásba lett helyezve némi személyre szabott olvasójegykorlátozás, hamar abbafejeztük ebbéli tevékenységünket.

Igen ám, de akkor még mindig nem derült ki egyértelműen, hogy ki is az erősebb. Jött a nagy ötlet! Nyomjunk fekvőtámaszokat! Majd abból kiderül, ki a jani a gáton! …. úgyhogy ott a könyvtár teraszon nekiálltunk együtt fekvőtámaszt nyomni. Szerintem igen szép látványt nyújthattunk, mert igen sokan körbeálltak bennünket, sőt, még a szomszéd asztalokhoz is leültek páran, és onnan szurkoltak. Viszont mi már akkor igen sokat olvastunk, és ugye a fekvőtámasz nem az a kimondottan jó ötlet ilyekor. … hát hogyan is fogalmazzak… az egyik cimbi lehelyezett a földre maga elé egy szép vörösrókát.

Nahamégláttál véresszemű könyvtárost! Hátmiláttunk…. hagyneragozzam, mit kaptunk, hogy nemelég, hogy összetörtünk némi valamit, most még rókát is foghat a teraszon…. namindegy, a vége az lett, hogy nem lett vége, maradtunk.

Visszaülve az asztalhoz rájöttünk, hogy azért ez az erőlködésdi nem is olyan rossz. Mert már alapból szédültünk az olvasástól, a fekvőtámasz által generált megemelkedett pulzus ezen pedig nem keveset növelt.

Úgyhogy jött az ismételt nagy ötlet: folytassuk, de most már hardcore verzsönben!

Kitaláltuk, hogy ha már nem derült ki egyértelműen, hogy ki is nyerte a fekvőtámasz verseny, emeljünk a feladat szintjén, mert hát a tét nagy: két tálca könyv! Azért meg dolgozzon meg a leendő tulajdonos keményen! Úgyhogy az ismételten igen jó ötlet szerint kézállásba kellett lendülni, és onnan nyomni némi fekvőtámaszt….

….aha….

….szerintem előtted van. Könyvtár, terasz, tele emberrel, plusz még néhány, aki igen erősnek hiszi magát. Megvan?! Ugyehogymegvan…. és ugyehogymilyenszép?!

A gondot tetézte, hogy négyünk közül ketten jelezték, hogy ők legutóbb hetedikben álltak kézen, és most, így kicsivel túl a harmincon azért nem biztos, hogy megpróbálnák, főleg ilyen művelten nem. Okés, mondtuk nekik, semmi gáz, akkor viszont mi ketten nyertünk, és kérjük a nyereményt, majd megosztozunk rajta. Talán nem meglepő, de az előbbi két ember kettő másodperc alatt rájött, hogy mégiscsak tudnak kézenállni….

Odamentünk tehát a falhoz, és szépen egyszerre fellendültünk kézállásba. Illetve csak lendültünk volna, mert az a bizonyos két fő, aki először azt állította, hogy nem tud kézenállni, majd módosítottak, deigen, mégistudnak kézenállni, kiderült, hogy mégsemtudnak kézenállni…. minek eredményeképp az egyikőjük jobbra eldőlt. Ami önmagában nem lett volna baj, csakhogy épp egy asztalra dőlt. Ami mellett ismeretlenek olvastak, és nemcsak az asztal, hanem az asztalon levő összes olvasnivaló is az enyészeté lett. Miután összevakartuk a havert a földről, sűrűn elnézést kérve az érintett asztaltársasától, biztosítottuk őket arról, hogy spanunk édesanyja nem hivatásos, de tényleg nem, márcsak azért sem, mert a faterja szerint frigidebb mint a legújabb zanusszi hűtőláda.

….eztán igen rövid úton, nemtúl kedves szavakkal arra kértek bennünket, hogy ugyan, legyünk már kedvesek elhúzni a jóbüdösfrancba….

Na igen ám, de a versenynek még mindig nem volt győztese, a díj meg azért nagyon jó lett volna!

Jött egy újabb nagy ötlet: rendezzünk futóversenyt!

….uhhh…..

Énnekem nem sok gondom van a lábam kapkodásával, mert nemigen van a bolygón olyan ember, akit annyit kergettek volna vasvillával, mint engemet. Nade a spanok! Szerintem még akkor se futnának, ha futni kéne nekik – nemhogy akkor, amikor nem kéne nekik.

De azért csak fölálltunk a rajtvonalhoz. Eldördült a képzeletbeli startpisztoly, és mi nekiiramodtunk, mint a nagyok. Cél, hogy a három villanyoszlopnyi távolságot ki teszi meg haramább….

….azért az megvan, hogy ki voltunk művelődve elég rendesen, ugye? Nomármost szerintem azt gondolod, hogy ilyen mentális helyzetben nem lehet futni. Egyenesen meg pláne nem. Nos, barátom, tévedsz, de nem is kicsit. Nem tudom miért, ténylegnemtudom, de valami miatt, szédülés ide, szédülés oda, tudtunk futni. Gyorsan. Egyenesen.

Mindaddig nem volt baj, míg rá nem eszméltünk, hogy baromi gyorsan futunk, és baromi egyenesen. Szinte egyazon másodpercben derült ki mindenkinek, hogy mit is csinálunk, és milyen baromijó, hogy ilyengyorsan és ilyenegyenesen futunk. Akkor aztán egyikünk elkezdett nevetni (nekérdezdmiért, tudodjól, ilyenkor mindenen nevet az ember)…. mi többiek meg vele nevettünk.

….aztán akkorát zakóztunk a flaszteron, mint ide Tihany….

Tudvalévő, hogy a kisgyerekeknek és a művelt felnőtteknek külön őrangyaluk van. Hát a nagylókolbászt. Ha volt is őrangyalunk, az ott maradt a könyvtárban olvasni még egy kicsit.

Mert elég rendesen összevisszatörtük magunkat seperc alatt. Bár, mi tagadás, akkor ez (ha jól emlékszem) nem is fájt.

Mindenesetre megegyeztünk egy döntetlenben, nincs díj senkinek, majd máskor bepótoljuk a versenyt.

Irány haza.

….

Reggel…

….

….nos, reggel megébredtem. Ami csak volt rajtam végtag, az mind fájt. Bőrömnekem nemkevésbé. Felkel, irány mosdó, tükör, beletekint…. húbaz+….. hát volt mit tekinteni. Hagynemeséljemel. Szerintem pontosan tudod, hogy mit láttam benne.

…és ekkor „valaki” megkérdezte mögöttem: verekedtetek, mi?!

….

….

Mielőtt válaszoltam volna, azért egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elmondom, mi és hogyan történt.

De végül is nem mondtam el.

Mert nemigen hitték volna el nekem.

Mert még én sem hittem el, hogy azt csináltuk, amit csináltunk.

....úgyhogy inkább nem is feleltem semmit se nem….

 

0 Tovább

Nem a méret a lényeg

Vajon mitől fél jobban az ember? Egy négyszázkilós magyartarka tehéntől, vagy egy huszonötkilós pitbulltól? Ugye nem is kérdés…

Meló ezerrel. Nem győztük a győznivalót, talpaltunk, mint a távgyaloglók, közben meg értékesítettünk mindenféle földi jót, amit csak a söntés vagy a konyha megteremthetett. Főleg hétvégente volt igazán a nagy hajtás…

Kevés élményben volt részünk, mert ahhoz, hogy mindenki időben megkapja azt, amit rendelt, igencsak kapkodni kellett a fényeslépőnket, nomeg persze szünet nélkül figyelni százezerfelé, hogy nehogy elússzunk a pályán. Azon esetek, amik néhanapján kizökkentettek minket a monoton robotból, azok érthető módon sosem merültek feledésbe.

Az akkori munkahelyemen volt egy „kedves” főnököm. Amolyan igazi gusztustalan fajta – hírnevére minduntalan rá is szolgált. Azaz, mindig tett arról, hogy a róla alkotott kép a lehető legtöbbször megerősítést nyerjen.

Azon a bizonyos szombati napon is minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy mindenki a lehető legnagyobbat szívja. Ez nála amolyan idegi becsípődés volt, mert szemmel láthatóan rosszul volt attól, ha valakinek jó kedve van. Őkegyelme akkor érezte jól magát, ha mindenki meg van borulva, és szinte a fellegekben járt, hogy ha ezt a lelkiállapotot ő idézte elő nálunk. Érthető módon nagyon „kedveltük”, és mi is mindig megcsináltuk a kisebb-nagyobb stikliket (ezekről tán még a későbbiekben pötyögtetek pár gondolatot), csak azért, hogy szívassuk a csávót. Persze, muszáj volt elviselni, hiszen meglehetősen jól mutatott a hónap végén a csatosbukszánk, és ezen tényből kifolyólag hajlandóak voltunk benyelni ezeket a kellemetlenségeket.

De visszakanyarodva: szóval szombat este. Mint ilyekor mindig, teltház, a lehető legnagyobb. Hiába volt igen nívós az étterem, még a pultnál is vacsoráztak, mert nem volt hely, hogy mindenki asztalnál tudjon helyet foglalni.

Az est közepe felé odamegy a pultoshoz két srác, inni kérnek, majd az egyikőjük belefeledkezett a hölgyike tekintetébe – meg tán még a dekoltázsába is. Okés, igazi pultba való kiscsaj volt, nézte őt nem csak férfiak garmada, de még a nők többsége is, de ez most valahogy mégiscsak másmilyen nézés volt. Kiderült, hogy még gyerekkorukból ismerik egymást, és hosszú idő óta most találkoztak újra. Nosza, meg is lett az alap ahhoz, hogy kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Nem nagy trükk ez, sőt, nem is trükk. A söntésbeli jómunkásembernek alapból kötelessége végighallgatni mindenkit, hogy kinek szaladtak szét a tyúkjai az udvaron, kinek mennyit pörgött ki a merdzsó harmadikban, vagyhogy kinek mennyire pörgött aznap a tőzsde. Pont ezért van rendszeresítve egy csini kiscsaj, hogy még ezen témák felül lehessen udvarolni, jópofizni, hogy azt higgye a kedvesvendég, hogy sínen van, csak neki van kitéve a dekoltant, holott csak kettővel többet ivott, mint amennyit szeretett volna. A rendelkezésre álló hölgyike pedig mindig mindenki alá adja a lovat, hogy lehetőleg ne csak kettővel többet igyanak, mint amennyit alapból szerettek volna.

Szóval, a két srác és a pultoscsaj között ment a duma. Persze, volt mit kibeszélni, hogy kivel mi történt azóta, amióta nem találkoztak. Mondjuk a csaj részéről azért hamar kiderült, hogy pultos lett egy jó nevű étteremben, ami jelen esetben szemmel látható volt, de a fiúk nemigen akartak beszélni arról, hogy mivel keresik a kenyerüket. Aztán két-három kör után némileg megeredt a nyelvük, de csak annyit árultak el, hogy szabadságon lévő katonák.

Nosza, a tapaj főnökünknek több se kellett. Mert addig azért elnézte, hogy pultosunk jobban érzi magát, mint amennyire azt az ő ingerküszöbe megengedi, de kénytelen volt benyelni, mert zsigerből tudta a matekot: (csinos pultos csaj + kanos férfivendég) x jópofizás  = nagyobb fogyasztás. És az eredmény forintra átkonvertálva azért nem jött rosszul sosem senkinek. Nadeamikor megtudta, hogy a két delikvens „csak” némi szabadságos katona, akkor ez az egyenlet ugrott, mert az köztudott volt, hogy a szabadságos katonának sokmindene van, de lóvéja az nem nagyon. Úgyhogy a góré a tőle megszokott módon óvatosan szekálni kezdte a kolleginát, némi szakmai nonverbális kommunikációval utasítva, hogy illegesse magát másnál a pultban, majd ő ellesz ezzel a két mitugrásszal.

No, meg is lett az eredmény. Hiszen a srácok eddig beszélgettek ÉS ittak, de mikor régi/új barátnéjuk arrébb lett helyezve, ezután már CSAK ittak. Ami önmagában nem lett volna baj. Csakhogy: mindaddig csak sört fogyasztottak, és ezután meg már csak rövidet. A bajt meg tetézte, hogy sok, nagyon sok rövidet fogyasztottak.

Ahogy telt-múlt az idő, a vitézifjak egyre instabilabban ülték meg a bárszékeket, egyre bizonytalanabb léptekkel, és egyre gyakrabban látogatták meg azon helyet, ahová a sörissza ember sörivások alkalmával kicsit gyakrabban jár. Az egyikőjük, mikor ezen helyről visszatért, udvariasan közölte, hogy történ némi baleset a mellékhelységben, ugyanis az addig elfogyasztott rövidital orális úton visszakéredzkedett, és kicsit szanaszerteszéjjel ment mindenfelé a padlón. Ezért szeretne kérni egy jónagy elnézést, no meg némi felmosóvödröt, tisztítószert, és mégegyszer bocsánatot, de megy, és feltakarítja maga után a produktumot.

No, ez derék, gondoltuk. Ugyanis minden esetben, mikor ilyesmi történt, nekünk kellett nekiállni, és feltakarítani a kedvesvendég után. Sőt, sok esetben még magát a kedvesvendéget is fel kellett takarítani…. Ez a katonagyerek meg micsinál? Összeganéz maga után…. Respekt, koma, de egy szakajtóval!

Igen ám, de a vezérünk vérszemet kapott. Míg a srác takarította a mosdót, ő ott füstölgött a pultban a másik katonának, hogy hogy lehet ez, milyen gusztustalanok, éshogy most már elég, el lehet menni. Mi meg néztünk nagykerek szemekkel: hülyeez, baz+?! Hát minden péntek-szombat estére jut legalább  egy barom, aki televeri a piszoárt, pontosan tudjuk, mert mi szedjük ki belőle lapáttal és/vagy marokkal a csülökdarabokat…. mi a rákért kell a fiatalembereket fölöslegesen baxtatni, mikor ezek legalább eltakarítanak maguk után? Ráadásul itt ittak nálunk, nem keveset, ergo: lesszhaszonestére. Holittabaj?!

Na mindegy. A pultnál lévő fickó hallgatta egy darabig, bár szemmel láthatóan egyre jobban borult el az agya neki. Csendben hallgatta a szitkokat, egészen addig, míg a főnökünk azt nem mondta, hogy mostvanittavége, fizessenek, és alászolgálja, ellehettolni abiciklit. Közben a másikójuk visszatért a takarításból, és csodálkozva hallgatja, hogy miről is folyik a nagybanszó. Csendben elvoltak egy darabig, többször egymásra néztek, láttuk, hogy villog a szemük. Érdekes módon, már nem tűntek akkor annyira ittasnak, sőt, sokkal inkább úgy festettek, mint két tigrincs, akik csak arra várnak, hogy valaki csak egy kicsi résnyire nyissa a ketrecük ajtaját, mert annyi nekik elég, hogy kitörjenek a helyükről törnizúzni-karmolniharapni…. Mi meg változatlanul nem értettük a helyzetet. Sőt, az étteremben lévő vendégsereg nagyobb része sem, mert főnökünk, bizonygatva beosztásbeli hovatartozását, egyre magasabb hangerőn üzemeltette saját magát.

Kis idő múlva a két katona fizetett. A fokozottabb fogyasztás miatt fokozottabb számtannal ellátott számla, a főnök állt felettük, hogy ki tudják-e vajon fizetni. Hát, csalódnia kellett, mert nehogy ki tudták fizetni, de olyan vastag jattot is toldottak hozzá, hogy azon még a sokat látott csálingerek is dobtak egy hátast. Utána az egyik vitézúr nem kicsit morcosan hozzátette: a takarítást meg ingyen csináltuk.

Na, több se kellett a górénak! Kipattant a pult mögül, és odaállt a két srác elé, ordítva, hogy kifelé, takarodjanak, miegymás.

….és itt követte el főnökünk a hibát….

…illetve hibákat….

Az első hibát akkor vétette, mikor túldimenzionálta magát. Okés, a hülye is látta, hogy a bossz legalább százhúsz kiló, és egynyolcvannál bőven hosszabb, ha lefekszik. A katonagyerekek darabja meg nem volt nyolcvankiló se, no meg egy kábé fél fejjel alább is voltak a plafontól.

másodikat akkor, mikor nem kérdezte meg a pultoscsajt, hogy konkrétan miről is beszélgetett a két katonával, hogy egész pontosan hol is katonáskodnak.

De a legfontosabbat, a legnagyobbat pedig akkor hibázta, mikor – mint az utólag kiderült - nem tudta, mi az a francia idegenlégió….

….

….

tényleg meséljem tovább is?

Szerintem tudod magadtól, de jólvan, legyen gyereknap, leírom hogy lett a vége….

….

Mikor a hőn szeretett és istenített nagydarab főnökünk a két srác elé toppant, az valóban épületes látvány volt. Ahogy ott állnak hárman, kettő az egy ellen, ahogy a bossz fél fejjel a skacok fölé magasodik, ahogy láttatni engedte azt, hogy ő maga azért vaskosabb, szélesebb, idősebb, határozottabb, főnökebb mint ők ketten, az tényleg olyan izgis volt. Kábé, mint mikor a magyartarka marha áll a pitbullok előtt…. A két srác pedig a várt forgatókönyv ellenére nem esett se transzba, se pánikba, se semmibe, csak valami olyat láttunk a szemükben, mint még addig soha senkiében se nem láttunk. Úgy álltak ott kábé, mint pitbullok a magyartarka marha előtt….

…és akkor megtörtént…

Abban a szent szúrásban, mikor a főnök kiejtette a száján, hogy takarodjatok, elcsattant egy pofon. Onnan tudtuk, hogy pofon volt, mert ugye a pofonnak van egy olyan jellegzetes hangja, és legyünk őszinték, azért az élete során már mindenki kapott pofont, minek következtében soha nem felejti el a pofon hangját. Szóval, pofon csattant, azt hallottuk. De látni nem láttukMerthogy ki adta, vagy hogy egyáltalán, honnan jött, azt nem lehetett látni. Mintha, de tényleg csak mintha, az egyik srácnak kicsit mintha arrébb lett volna a válla, mint ahogy az előző másodpercben volt, de a kezét nem láttuk semmiféle az addig általunk ismert mozgási tartományban mozogni. A főnököt viszont annál inkább láttuk….. merthogy a lendülete megtört, a válla nemkicsit került lejjebb, a feje pedig egy peppenként oldalabbra mozdult. A levegő meg megfagyott az étteremben.

Ugyanis mint az korábban már kiderült – igaz, csak a pultosunk számára -, hogy a két srác valóban katona, és valóban szabadságon van. De. DE! Éppen nem Ököritőfülpösön teljesítenek kapuszolgálatot, hanem a francia idegenlégióban leledzenek őrmesteri rendfokozatban, és most jöttek haza Afrikából szabadságra. … ezen apró, de korántsem elhanyagolható tényt viszont senki, még a főnökünk sem ismerte. Mert ha tudta volna, akkor nemigen szól az egy rossz szót sem….

Eztán a két légioner visszament a pulthoz, elnézést kértek Katikánktól a közjáték miatt, majd, mint ha mi sem történt volna, elmentek a még mindig mozdulatlanul álló góré mellett, ki az ajtón, bele tovább a szombat éjszakába.

Mi azóta se felejtettük el azt a gyönyörű szombat estét, mikor végre valaki valahogy megmutatta a nagykedvencünknek, hogy nem mindig jó szemétkedni a másikkal.

Főnökömnekem pedig egy életre megtanulta, hogy nem feltétlen előny az, hogy ha valaki nagyobb az átlagnál…

…és legalább egy hónapon keresztül valami miatt be volt állva a nyaka.

 

 

0 Tovább

Középpontban

Ha valaki a figyelem középpontjában van, az jó. Bár néha mégsem olyan kellemes….

Tudom, tudom, tele van már a hócipellőd a gasztronómia világával, de most akkor is ismételten egy ilyen sztorit osztok meg. Ha már nagyon unod ezt a témát, akkor ne is olvasd tovább. … de én tudom jól, hogy olyan vagy, hogy akkor is továbbolvasod, mert érdekel… és nyugodj meg: nem ez lesz az uccsó ilyen vonatkozású történetem, amit a klaviatúrán elpötyögök.

Szóval: étteremvezetőként tevékenykedtem anno. Hogy zökkenőmentesen menjen minden, aminek zökkenőmentesen kell mennie, jobbára egy kézben összpontosult jónéhány dolog. Történetesen az én kezemben. Beszer, kalkula, infrastruktúr, dizájn, píár, háer, megmégtudjaajóisten miegyéb… a lényeg, hogy mindenfélét csináltam, merazjó.

A működés egyik meghatározó alappilére mégiscsak az anyagbeszerzés volt. Mit, honnan, mennyiért, milyet, ésatöbbi. Épp ezért igyekeztem olyan kapcsolati rendszert kiépíteni és fenntartani, hogy olajozottan működjön a gépezet mindig, minden körülmény között. Aminek is természetes velejárója volt, hogy a forrásoknál olyan személyes kontakt alakuljon ki, hogy zűrösebb esetekben elég legyen egy telefon, és akár február harmincegyedikén hajnali háromóra húszkor is ott legyen a konyhán a frissüderopogós birkabendő.

Következésképp igyekeztem haveri kapcsolatban lenni minden be- és kiszállítóval. Persze én is szóltam, ha valami nagyonokos dolog volt kilátásban, teszemazt mittudoménmi, a lényeg, hogy oda-vissza működött a pultalatti információáramlás. (namajdegyilyenről is írok a későbbiekben)

Egy napon hív a húsnagykeres spanom, hogy tefigyejjé, olyan bulát vettem föl a pultba, hogy héthatárból idejárnak majd vásárolni – gyere gyorsan, nézd meg frissibe!  … huhh … mit is mondhattam volna erre? Legszívesebben azt, hogy hülyevagyte Józsi, a húspultba nem jóbula kell, mert az nem feltétlen oda való. Dehát szegényszerencsétlen haver nem tudta a frankót, hogy hitelesnek illene lenni mindennek, ergo: bizonyos termékek eladásához inkább az kell, hogy ha a leendő vásárló ránéz az eladóra, akkor arról messziről leríjon, hogy nagyonérti a dolgát, és nála naprakészebben senki nem tudja a dörgést. Minden valamit is magára adó szakkönyv is megírja ezt, háromszáz oldalnyi terjedelemben, ápernégyes méretezéssel, hogy a megfelelő személyzet kiválasztása mennyiben tudja befolyásolni az üzlet forgalmának alakulását. Namármost, egy hentesüzletben nem feltétlen a frenkventáltabb dekoltázs meg a kerekfenék a némbörvan, hanem oda bizony egy százhatvankilós henteslegény kell, az elmaradhatatlan szétrágott végű kisceruzával a füle mögött, olyan alkarral, hogy még Popej is sírva kérje a receptet… Egy agyonszoláriumozott kacsaszájú picsingert maximum egy műkörmösnél lehet hitelességgel jellemezni, máshol nem. Illetve máshol is, csak ott inkább mindeféle krómrúdon vonaglanak, semmint kommunikálnak…

Nade mitvolt mittenni, egy ilyen szívből jövő meghívásnak csak nem lehetett ellenállni – márcsak azért sem, mert húspult ide vagy oda, azért ami szép, az szép. Éshamár a természet szépnek teremtett valamit, azt bizony meg kell csodálni, mert ha nem, akkor meg minek is a szépség. Úgyhogy nagyduzzogva felkerekedtem, hogy megnézzem a hentesék új eladóját. Meghát amúgy is kellett venni némi hátszínt, mertugye egészvéletlenül ki voltunk belőle fogyva.

Ahogy az húsüzletbe beléptem, rögtön észre is vettem, hogy miről is áradozott spanomnekem.

Szerintem láttál már húsboltot. Sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. Szóval, az egész hely semmi másról nem szól, csak a húsról. A pult mögött általában egy fehér ruhás eladó áll, aki mesterien kezeli a kést, úgy szeleteli a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, tudja mi a farhát és a lapocka között a különbség, sőt, jobbára még azt is megsúgja okosan, hogy egy vasárnapi ebédhez melyik húsból mennyit vegyél, hogy biztosan ne maradjon éhes a kompánia. Ugye, hogy ilyen egy húsbolt? Persze, hogy ugyehogyilyen.

…erre mit lát a szememnekem?

A már ismert üzlet, ott a sok üvegpult, benne még több ilyenolyan hús, a falakon képek helyett sertések és marhák kapcsolási rajzai, ártábla, miegymás. A pult mögött pedig egy fehér ruhás eladó állt, aki szemmel láthatóan nem kezelte mesterien a kést, nem úgy szeletelte a kért húst, mint egy szabadnapos szamuráj, és szerintem aztsetudta, hogy miaza farhát. De! DE!!!! …huhh…. háteztmosthogyírjamle…. szóval…. képzeld el Mónikabelluccsit, Pamelaanderzent és Évamendezt egy személybe összegyúrva, némi Misellvájdos aurával a tekintete körül. Igazi csücsörikisgádzsi, falatnyi fehér miniszoknyában (merazolyan henteses), szolid műkörömmel, sötét göndör hajjal, bazinagy kerek barna szemekkel…. Egyszóval, olyan teremtés, aki az egyszerű délutáni kocogásból is képes látványsportot csinálni. (Egy hibát találtam csak benne hirtelen: azt, hogy nem az én istállómat gazdagította….) Szóval megvan milyen volt?! …ugyehogymegvan…. úgyhogy, szakértelem ide, szakértelem oda, első blikkre pont lexarnám, hogy a kért másfélkiló lapocka helyett három darab pulykanyakat kapnék, mert egész máshol járna az agyamnekem, és a véráram nem feltétlen a gondolkodó üzemmódba állítaná korpuszom egyes részeit.  Azért csak a feltételes mód, mert én ugye akkor és ott igencsak szakmai dolgok miatt mentem oda, mivelhogy a hátszín azért csak kellett a konyhára – így hiába láttam, amit láttam, engem tényleg csak az áru érdelelt, hogy minél előbb vihessem a szakácsoknak. De tényleg. Tényleg, ha mondom.

Állok be a sorba, szépen, ahogy illik. Ketten voltak előttem, persze, mondanom sem kell, férfiak. Révült tekintettel kérték a kérnivalót, és baromira nem érdekelte őket, hogy vajon azt kapják-e, amit ténylegesen kértek, vagy valami egészen mást, nem nézték a mérleget, hogy valóban egykilóhúszat mutat-e, mikor a szokásos és elengedhetetlen egykilóhúsz,maradhat?! kérdés elhangzik. Namondom, ez ugyan ellentmond mindenféle előregyártott szakirodalomnak, de ugyanakkor el kell ismerni, ez tényleg működik. Valóban el tudja adni a gádzsi a dolgokat, és nem is rosszul. Lehet, hogy nem azt és annyit, amit és amennyit a vevő kér, de hogy eladja, az biztoskurvaélet.

Kisvártatva én is sorra kerültem.

Illetve kerültem volna….

Merthogy a belladonna épp akkor kezdte el a mobilját nyomogatni, mikor én kerültem vele szemközt. Gondolom, sértve érezte magát, hogy én mindvégig a húsokat nézegettem, nem pedig az ő feszes fehér ruhája alól kikandikáló kikandikálnivalókat, vagy nem néztem bele mélyen abba a bababarna szemébe, és nem rebegtem egy köszönömöt, mikor még semmit se nem kaptam. Nem. Én bunkó módjára kerestem a hátszínt, amiért jöttem.

Kiskeziccsókolom ezen a tényen szemmel láthatólag nagyon meg volt sértődve. Gondolom, először találkozott azzal a jelenséggel, hogy bármiféle hímnemű egyed nem esik rögvest hanyatt a látványa előtt, hogy nem nyáladzik ott előtte senki, hanem célirányosan csak és kizárólag a húsok érdeklik. Nemtetszését kifejezendő, látványosan nem vett észre engemet, holott én azért csak észrevettem, hogy szándékosan nem vesz észre engemet. Már majdnem meglobogtattam előtte a slusszkulcsot, tudván, hogy az ilyen libákat jobbára az érdekli, hogy milyen autó van alattad – nekem meg pont ilyen libák esetére volt a cégesautó slusszkulcsán BMW-s kulcstartó. Holott a nevezett gépjármű enyhén szólva sem volt BMW, de még jóformán autónak se nagyon lehetett nevezni – de hát aki a slusszkulcsra bukik, az ne panaszkodjon, hogy nem jó a slusszkulcs…. Nademindegy is. Icipicit közelebb hajoltam, kissé megköszörültem a torkom, és szelíden, csendesen csak annyit mondtam: Bocsánat, neharagudjon…. de még be se fejeztem ezt a kétszavas mondatot, mikor őnaccsága felnéz a telefonnyomkodásból, és nem kis haragos hangsúllyal odaveti nekem, hogy Iiiiigen?!

…..naittborultelazagyam….

Az okés, galambom – gondoltam magamban - , hogy úgy nézel ki helyből, mint Hjúgheffner cicái nekifutásból, denehogymámajdén esdekeljek azért, hogy kiszolgáljanak! Ájjonmámegavilág! Nosza, az adrenalinomtól be is indultak hirtelen a receptoraim, úgyhogy egy százezredmásodperc töredéke alatt megszületett bennem az ötlet, hogy hogyan tegyem ennek a ciccccamicának feledhetetlenné a velem történő első találkozást.

A felém intézett neméppen kedves kérdésre nem is válaszoltam addig, míg a zakóm belső zsebéből elő nem vettem a jogosítványomat (de csak egy pillanatra), majd mélyen a hölgyike szemébe néztem, és azt mondtam:

- Kezét csókolom. Szeretném elkérni a személyi igazolványát, a munkaszerződését, az egészségügyi kiskönyvét, valamint az üzlet működési engedélyét. És legyen olyan kedves szólni az üzletvezetőnek, hogy a hatósági ellenőrzés lefolyása után a felvett jegyzőkönyvet alá kell írnia.

….mondjam, vagy tudod magadtól?

A cicmorek kezéből majdnem kiesett a telefon, a térdei megrogytak, a szeme kigúvadt, a tekintete igencsak észrevehetően elsápadt a mázsányi smink ellenére is. Majd halálravált arccal ment a pult másik végéhez, és akasztotta le a falról a kifüggesztett működési engedélyt.

Mindez nem tartott tovább tíz másodpercnél, de hidd el, minden egyes pillanatát kiélveztem. Ahogy ez a díszmaca fél percen belül átváltozott szürke kisegérré, aki már nagyon bánta, hogy franciamanikűrt (igen, képzeld el, tudom mi az a franciamanikűr) csináltatott a kiskacsójára, már nagyon nem érdekelte sem a műszempillája, sem a göndörített-pöndorített haja. Sőt, még az egyébként igen étvágygerjesztő dekoltázsát is eltakarta volna bármiféle virágmintás nájlonotthonkával, csak hogy végre ne ő legyen már a középpontban. Én meg ott álltam szálfaegyenesen, talpig öltönyben és fényeslépőben, és elégedetten konstatáltam, hogy munkaruhámnekem pont olyan lehet ezek szerint, mint bármelyik köjálos-apekos ellenőr ruházata. Közben persze jót röhögtem magamban, hogy nakiscica, ugyemilyenjó a figyelem középpontjában lenni?! ….de a színjátékom csak addig tartott, míg el nem nevettem magam. A hölgyike kérdőn nézett felém, holott még mindig a sokk alatt állt. Úgyhogy kedélyesen, a legszebb széles mosolyommal mondtam neki:

- Elnézést, neharagudj, csakvicceltem. A Józsi mondta, hogy megjött a friss hátszín, abból szeretnék elvinni nyolc kilót….

Kész.

Annyi.

Gémóver.

A lubáré aztsetudta, hogy merre van az egyszeregy. Ha eddig sokkban volt, akkor ezután meg pláne. Mondta a lelkem, hogyhát ittazengedély, meg mindjármutatja az igazolványát, a munkaszerződését, detényleg, meg igen, van hátszín is…. énmeg csakmondom neki, hogy tényleg csak vicc volt, és nemisvagyok ellenőr…. szerinted hitt nekem?! Nem. Naná, hogy nem. Bakker, ott győzködtük egymást vagy öt percig, én őt arról, hogy tényleg nem vagyok semmiféle ellenőr, ő meg engemet arról, hogy deténylegmegvan mindenpapír, amit kértem. A vége az lett, hogy a sápadtsága elmúlt, helyette viszont igen vastagon vörös lett a feje. Sőt, még az őzikenyakán is kidagadtak az erek kétoldalt. …és mintha (de tényleg, csak mintha) az a két tik-tak cukor is határozottabban látszódott volna rajta, ott, ahol látszódni szokott….

Naakkoraztán kaptam én olyan dolgokat, hogy azt inkább ide nem is írnám le. Amolyan sokszavas összetett mondatokat, amikben egyenként legalább két tárgyrag szerepelt. Jobbára olyan tartalommal, hogymitképzelekén, meghogy minekszívatom, meg miegymás…. én meg még mindig röhögtem magamban, hogy végül is egész jó poént sikerült csinálnom.

….ezzel akár vége is lehetne a sztorinak…. de nem ez a vége.

Épp amikor a kismacs a legdurvábban mondta a magáét, koppra akkor megjelent a háta mögött Józsi haverom, a húsbolt főnöke….. látszott a fején, hogy most nemigen tudja hova rakni a dolgokat, mert szemmel láthatóan nem akart hinni a szemének.

Most gondold el: bejön, és mit is lát? A haverja ott áll a pultnál vigyorogva, a picsinger meg telitorokból nekivörösödve szidja a jóédesanyjátneki…. hááááát, szerintem nem nagyon tudta összerakni a történetet…

….

….

De végül is minden jóra fordult.

Én megkaptam a hátszínt - igaz, a hölgyemény olyan lendülettel dobta bele a ládába, hogy az felért egy jobb klopfolással.

Józsi haveromnak is jó napja lett, mert egyrészt a hátszín is elment, másrészt látta imádott beosztottját kicsit vérmesebb verzióban is, beterpesztve, izomból húst hajigálni – igen, a hentesek már csak ilyenben mérik az erotikát.

Nomegpersze a ciccccamiccccának is hepiend lett estére: hátszínt vacsorázott az éttermemben.

A főnökével édeskettesben, természetesen.

….az persze merő véletlen, hogy Józsinak egy fullfekete ötösbéemvéje volt.

 

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések