BÚÉK

…nemsokára elüti az óra az utolsó idei percet is…

Mi meg majd bontjuk hozzá a pezsgőket, valamint próbálunk megállni a saját két lábunkon, miközben szépen énekeljük a Himnuszt….

Mit is lehetne ilyenkor kívánni?

….hmmmm….. nem is tudom…. talán, mint a mesékben: kívánok hármat!

Először is azt, hogy az év utolsó napját méltóképp búcsúztassuk el…. mondjuk olyan igazi ereszdelahajamat típusú házibuliban való részvétellel. Azért pont házibuli, mert ott nem vágnak ki rögtön, ha telerókázod a fürdőkádat hajnalban…..

Másodsorban azt kívánom, hogy hamar aludd ki a másnaposságod… nemröhög, hanem elsején eszébe jut ez a mondat! Akkor hidd el, Te is ezt fogod elsőként kívánni magadnak az új évre – ha nem, akkor az azért lesz, mert még ki vagy akkor is művelve.

Harmadszor pedig azt kívánom, hogy teljen a jövő éved is legalább olyan jól, mint az idei – ha nem jobban. Ne a cipőd szorítson, hanem az, amire gondolok, ne csak a tálcád legyen vastag, hanem a karod is, ne csak a teled legyen kemény, hanem a markod (is). Meg még csupa ilyen szép és hasznos dolgokat….

…namegpersze azt is, hogy ne felejts el olvasni blogokat. Ezt meg főleg ne.

Úgyhogy: jó legyél, sárga hóból ne egyél, és legyen tényleg boldog az új évedneked!

0 Tovább

Karácsony

Még kettőt alszunk, és jön a Jézuska….

…vagy valami olyasmi – ki miben (kiben) hisz.

Mindenesetre, ahogy tavaly, úgy az idén sem fogom blogolással tölteni az ünnepeket.

Egyrészt azért, mert Te sem netes olvasnivalókkal ütöd el a drága idődet, hanem ünnepled az egyik legszebb és legszentebb ünnepünket. Ha meg még Te sem olvasol engemet, akkor meg minek törjem magam fölöslegesen....

Másrészt meg azért, mert nekem pölö nagyon sok dolgom van…. Nagytakarítás után üvegest keresni (nagyon nem egyszerű így az ünnepek környékén), mert szerintem megint úgy sikerül ablakot pucolnom, hogy az betörik majd. Mire felcipelem a lakásba a fenyőfát, az összes szentet lekiabálom az égből (pedig mindig megfogadom, hogy jövőre kisebbet veszek), majd mikor beállítom egyenesbe, bekötözöm a kezemnekem, mert valszeg széjjelvágom ismételten a fűrésszel (ahogy eddig minden évben). A szentestére való főzőcskézésben most lehet, hogy nem veszek részt, és nem csak azért, mert mindig odaégetem/elsózom az ételt, vagy hogy megégetem a sült pulykával való viaskodásban a testemet, hanem azért nem, mert találtam egy pizzériát, ami huszonnegyedikén is nyitva van, és házhoz is szállít.

…szóval, el vagyok havazva rendesen…

Arról nem is beszélve, hogy mikor négy napon keresztül degeszre eszem magam, utána a sok olvasnivaló is megfekszi a beleimet, úgyhogy örülök, ha újévre meggyógyulok.

Úgyhogy idén már nem írok egy fia betűt sem…

A szilveszteri bulit, ha tudom, megírom jövőre, mert ez (is) jónak igérkezik…. okés, tudom, ezt ígértem egy évvel ezelőtt is, de vakuljakmeg, nemazért nem írtam, mert nem akartam, hanem azért, mert sem én, sem a résztvevők nem emlékeztek rá teljes egészében, hogy mik is történtek pontosan. Az utólag összerakott történetek keresztmetszetében pedig inkább olyan dolgok voltak, amiket – hogy is fogalmazzak – nem feltétlen akarom a nagyvilág tudomására hozni.

Áldott, békés karácsonyt kívánok, és legyen boldog az új évedneked!

 

0 Tovább

Számok és nevek

Anno megfogadtam, hogy ha kikerülök abból a bizonyos rabszolgamelóból, amit vendéglátás néven aposztrofál a közhiedelem, hát én biza könyvet fogok írni róla.

Hát könyvet azóta sem írtam róla, no nem azért, mert nem lenne mivel megtölteni a lapokat. Csak épp annyi baromság esett meg velem közben, hogy ha én azt papírra vetném, senki se nem hinné el nekem, hogy igazságokat regélek. Pedig de…

Úgyhogy egyenlőre marad az, hogy néha ide a blogba írok egy-két sztorit, aztán majd ha nyugdíjba vonulok, tán lesz időm egy pofás kis novelláskötet megkötésére. Ha meg mégsem, akkor az se baj. Főleg Neked nem. A leendő főszereplőknek meg pláne nem.

Dehogy témánál is maradjak, meghogy Te se maradjál sztori nélkül, folytatom amit el se kezdtem…

…csak még egy pillanat: ha unod a vendéglátós sztorikat, szólj, és megoldom. Van a géped monitorján a jobb felső sarokban egy piros „X” gomb… nem, nem az… igen, az az…. úúúúúgy, szépen vidd rá a kúzort, és nyomd meg a bal oldali egérgombot. Nnnnnna…. meg is vagyunk. Ígérem, hogy így nem fogsz több ilyen témájú történetet olvasni itt…

Naszóval….

Szokványos nap volt az is, mint mindegyik más. Délidő, a jónép ebédel, mi meg ebédeltetünk. Ahogy mindig is.

Egyik társaság végez, feláll, a másik azonmód huppan le a helyére – nagyüzem ezerrel. Mint minden délben…

A nép egyszerű dolgozó fia mit tehet mást, mint dolgozik. Nagyüzemben vettük fel a rendeléseket, ahogy mi neveztük ezt a jelenséget: szórtuk ki a pályát.

Állok az egyik asztaltársaság fölött, hallgatom a sok óhajsóhajt. Kinek habbal, kinek kétcukorral, másiknak menteset, harmadiknak a jobbikból – ahogy ilyenkor ez mindig lenni szokott.

Mikor azonban az ebédrendelés leadásához került a sor, akkor jöttek a kisebb gondok: persze, az eszemmel, mivel mással is. Ugyanis alapból gyérebben vagyok bútorozva, ha meg túl sok infó jut a fejembe, akkor meg ez a tény hatványozottabban meg is mutatkozik. Magyarán: csak egy bizonyos pontig tudom befogadni az új ingereket….

Namármost, hogy néz ki egy átlag étlap? Nem, ne kezd el itt nekem felsorolni, hogy hogy néz ki…. persze, levesek, főételek, saláták, meg ilyesmi…. Nem, nem erre gondoltam. Meg vannak számozva az ételek! A fene se érti, hogy miért, de meg vannak számozva….

Alapból rendben van, értem én, hogy a rendfegyelem az alapja mindennek, de ezt akkor sem értem…. mert minek? Mire megtanultam, hogy pölö a huszonhármas a vínersnicli, addigra jött egy jópofa étlapváltás, és ugyanezen rajtszámmal már a csikóstokány indult. Szóval, szívtam ezzel rendesen….

A másik, amit soha nem értettem, az az volt, hogy mindig akadt valaki, aki ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy „kérekszépen egy húslevest és egy rántottsajtot”, inkább azt mondta, hogy „lesz egy egyes leves és egy tizenhatos főétel”. Persze. Én meg utána skubizhattam kifele, hogy milyen rendelést is vettem föl. Érdekes, az itallap is mindig be volt sorszámozva, de ott sosem hallottam még olyat, hogy „kérek egy harminckettest és egy negyvennyolcast”, hanem csak azt, hogy „kérek egy pohár sört és egy fél barackot”. Szerintem ez is elárulja, hogy az alapvető túlélési ösztön tekintetében hogyan is viselkedik az ember fia.

Persze, tudom, meg lehetett volna tanulni minden számot. Volt is egypár kolléga, aki arra adta a fejét, hogy rendre megtanul mindent – de én ehhez egyrészt túl lusta, másrészt meg túl hülye voltam mindig is.

Szóval, ott állok az asztalnál, és írom, kinek mi a szívevágya. Kinek ilyen, kinek olyan leves, van aki levest sosem – ahogy szokott, mondja mindenki az elképzelését, én meg jegyzeteltem nagy bőszen. Még csodálkoztam is, hogy milyen rendes emberek ezek, a nevén mondják az ételeket, nem kell bajlódnom ezzel.

Megyek szép sorban, aki kitalálta, hogy mit rendelne, mondja is nekem nagy sietve. Utoljára egy hölgyike választott – szegénykém igen sokáig nézegette az étlapot, a sok földi jó közül nem tudott választani. Namegpersze nem is véletlenül hagytam pont őt a végére, hiszen így tovább élvezhettem a társaságát – nomeg ő is az enyémet.

Állok fölötte, mosolygunk egymásra mindketten: ő azért, mert én mosolyogtam rá, én meg azért, mert mosolyognom kellett rá. Najó, nem csak hivatali kötelezettségből mosolyogtam, hanem amúgy is szemrevaló teremtmény volt….

Meg is szólalt nagysokára: - A huszonkettest legyen olyan szíves nekem kihozni.

Hogyazajóbüdösrohadtmocskos….

Bakker, a tízfős társaság névvel leadott egy komplett menüsort, de olyat, hogy abból három laktanya is jóllakik, az utolsó vendég pedig benyög egy számot… huszonkettest…

…nanehogymá…

Elővettem a messzeföldön híres legszebb mosolyom felét, és odavetettem a szépkisasszonynak. Láttam rajta, hogy vevő a témára, mert úgy belepirult, mintha konkrét ajánlatot tettem volna neki… Elővettem a szebbik pillantásom is, majd a mosolyom maradék felét is odabiggyesztettem a szájam szélére, és úgy mondtam neki: - Elnézést, de a sorszám helyett legyen olyan kedves a nevet is elárulni nekem…

Nem tudom, mire gondolt a hölgyemény. Illetve pontosan tudom, tudtam akkor is, csak nemigen akartam elhinni.

…és még az a rossz, aki rosszra gondol…

Mert a belladonna csak annyit rebegett felém szemlesütve: - Kovács Eszter….

….

….

Egy pillanatnyi hatásszünet után, miközben persze a levegőben a nemlétező legyek zümmögését is hallani lehetett, kitört a röhögés az asztalnál.

Érthető módon…

2 Tovább

Aki keres, az talál

Általában nagyon izgalmas dolog a keresgélés. Kivéve akkor, amikor azért izgulsz, hogy ne Te találd meg azt, amit keresel.

Nem olyan régen egy hímzőversenyen voltam. Nagy ügy, voltam már párszor, és lesgyanús, hogy leszek is még – ha tetszik, ha nem. De ez egy peppenként más volt a többihez képest.

Megy a dzsembori, ahogy szokott. Mindenki szépen hímez-hámoz, csattognak a kötőtűk, miegymás – beszéltem már erről, ha nem villany valami, akkor figyelj oda rendesebben.

Szóval, ott téblábolok a jónép között, mint aki tudja, hogy mit miért csinál, teszem az agyam, úgy, hogy szemmel láthatólag én legyek a helyileg illetékes Atyaúristen, vagy legalábbis annak földi helytartója. Teszem hozzá csendben, ez általában magától össze is szokott jönni, ha meg nagyritkán nem, akkor teszek róla, hogy kis rásegítéssel, de valahogy összejöjjön. Ha mégse jön össze, akkor az azért van, mert akaratomon kívül valami olyan nagy gebasz történik, amit még én sem tudok a helyén kezelni – pedig ha én nem, akkor senki se nem tud ilyeneket kezelni.

Valami ilyesmi volt akkor is. Valaki elcseszett valamit, és többek közt én is ittam a levéből…

Mint mondottam volt, ment minden a maga medrében – egy ideig. Majd a versenynap végén az egyik delikvens szól az egyik kollégának, hogy talált valahol az erdőben egy bombát. Bár mondjuk ez annyira nem volt ilyen egyszerű: hiszen a bejelentő német illetőségű volt, akinek pedig bejelentette, az csak annyit tudott németül, hogy möhte ájn bír. Szóval, az ékes szavak alkalmazása helyett itt is életbe lépett a pantomim, és úgy lett elkarattyolva, hogy mit is talált., sok bumm-bumm (gondolom, ez volt a bomba hangja), meg egy csomó brrrrr-brrrrr (ez lehetett a repülő), valamint az elengedhetetlen két kézzel való fejmegfogás, a félreérthetetlen nemzetközi szóhasználattal, hogy „ajjajjjajjj”. Az érintett csapattárs először azt hitte, hogy viccelnek vele, és már épp készült tarkóncsapni egy szőlőkaróval a germán fószert, mikor az elővette a nagyonokos telefonját, és megmutatta a bombáról készült fotót. Nnnna, a kolléga akkor kapott egy gyengébb agyvérzést és egy infarktibilist egyszerre…. de mire felocsúdott az első rémülettől, a delikvens már felszállt a buszra, és mintha sose lett volna ott, ott se volt hirtelen.

Nosza, ment is a nagy össznépi fejvakarás, hogy most akkor hogyan tovább most akkor.

Merugye, ha lefotózta, akkor az bizony ott van, mégpedig olyan helyen, hogy arra bármikor bárki ráléphet, aztán majd szedheti ki a repeszdarabokat a fogai közül. Arról nem is beszélve, hogy ha felrobban a bomba, akkor annak olyan hangja lesz, hogy pont ő süketül meg először. Szóval, nem jó ez sehogyse….

Nadimivanakkor – tételeztük fel -, hogy ha valóban csak szívatni akart minket? Ami végsősoron sikerült is szemmel láthatólag… Szóval, mi van akkor, ha azt a fotót valahol máshol készítette, vagy mittudomén, leszedte az internetről, és ezzel húz minket, hogy itt találta ebben az erdőben? Lásd pölö, nekem is van a telómon egy csomó kép, én is tudnék mutatni képeket mondjuk hajókról, hogy itt láttam a fák között….

Kisvártatva azonban elvetettük a szívatás lehetőségét, mivel a központból szóltak a fejesek, hogy szólt bent nekik valami német ürge, hogy talált egy bombát, és még fényképet is mutatott róla.

…aztarohadtmocskosrohadtmocskos…

Kérlekszépen, lett is olyan összevissza szaladgálás közöttünk, hogy csak na. Hatvanon simán lefutottuk volna a százat is, úgy be voltunk sózva.

Most akkor mi legyen? Hogy legyen? Micsináljunk?

Mikor kicsit magunkhoz tértünk, lecsapoltuk az infót. Az azért mégse volt elég, hogy van egy bomba, de valami közelebbit kellene róla tudni, mert anélkül azért bolyonghatunk az erdőben egy jó ideig, míg rátalálunk.

Annyit sikerült megtudni, hogy nagyjából melyik versenybeli állomáshelynél találta az illető a pukkancsot. Sőt, még annyit is, hogy ettől-és-ettől a ponttól kábé tíz méterre, az avarban.

Mit volt mit tenni, irány keresni a keresnivalót. De csak ketten mentünk Zsolesszal a csapatból, azon gondolatmenetet követve, hogy ne mindenki vesszen oda a csapatból ebben a csatában – nomeghogy legyen kinek megbosszulni bennünket, ha előbb lépnénk a bombára, mintsem hogy megtalálnánk azt.

Elindultunk hát… közben meg égtek a telefonvonalak. Kiderült, hogy nem is biztos, hogy tíz méterre van ettől-és-ettől a ponttól, hanem harminc, vagy negyven méterre, és nem is biztos, hogy az avarban van, hanem valami réten, amin avar is van. Nabaz+, ezzel most nagyon beljebb vagyunk, morfondíroztunk Zsolesszal. Azért nagyon nem mindegy, hogy mekkora területet kell átfésülni, és azért harminc méter ide vagy oda nem elhanyagolható akkor sem, ha mondjuk csiperkegombát keresnénk – nemhogy valami nagyonhangos valamit. Arról nem is beszélve, hogy az infók alapján a bomba rozsdás volt, ergo, majdnem olyan színű, mint az avar körülötte – csak hogy egyszerűbb dolgunk legyen.

Közben mentünk az erdőben, és éreztük, hogy annyi adrenalin szaladgál bennünk, mint két enbéegyes focicsapatban együttesen. Ami mondjuk érthető, hisz én például nem kerestem még soha életemben bombát, úgyhogy ezen a területen igencsak kezdőnek számítottam. Spanomnekem sápadt arcáról meg messze lerítt, hogy ő se nagyon volt még hasonló cipellőben. Még brunyáltunk egy remélhetőleg nem utolsót, tartva attól, ha megtaláljuk a bombát, akkor legalább ne vizeljük össze magunkat ijedtünkben, és én személy szerint betoltam a tüdőmbe egy remélhetőleg nem utolsó szál kékmultit, csak a megnyugvás végett.

Elkezdtük a keresést. Szerintem szakszerűen, mert csak oda tettük le a bakancsunkat, amit már előtte megnéztünk. Gondolhatod, igen gyorsan haladtunk előre…. Közben meg szidtuk mindenkinek a jóédesanyját. Először is annak, aki pont ide ejtett le egy bombát. Másodszor annak, aki pont most találta meg…. Meg is állapítottuk, hogy kedves német barátunk azért nagy eséllyel vinné el a „Az év hülyéje” díjat. Gondold el: talál egy bombát, és ahelyett, hogy azon nyomban szólna valaki biztonsági személyzetnek, neeeem, ő vár vele jópár órát, majd akkor mondja meg, hgoy mi a szitu. Hogy még véletlenül se lehessen egyszerűen megtalálni. De fotózni persze, arra volt esze az istenbarmának…. namindegy, keresni kellett.

Tevékenységünk közben azért nemcsak a szemünk, hanem az agyunk is járt jobbra-balra. Mer az addig okés, hogy keressük, ez nem téma. De mi van akkor, ha megtaláljuk? Akkor hogyan tovább? Nomegpersze az se mellékes, hogy mi van akkor, ha a lábunk előbb találja meg, mint a szemünk, és rálépünk? Ezen a dolgon kicsit eltöprengtünk…. A haverral mindketten voltunk katonák annak idején, és pontosan emlékeztünk arra, hogy ha aknára lépünk, mi a teendő: egyenes ívben felrepülünk kábé tízméteres magasságba, majd harmincméteres körzetben egyenletesen szétszóródunk. Mondtam is Zsolesznak: „Te figyumá, ha má úgyis ketten szopunk itt, osszuk már meg ezt a melót is!” Láttam rajta, hogy nemigen érti, miről hablatyolok. Folytattam hát: „Ha robban, akkor majd befogjuk a fülünket, hogy meg ne süketüljünk. Utána meg Te felrepülsz magasra, mert nekem tériszonyom van, én meg addig szép egyenletesen szétszórom magam, mert úgyis kisebb darab vagyok, mint Te, úgyhogy az nekem könnyebben megy úgyis…” … láttam a haveron, hogy legszívesebben ő szórna szét engem ott helyben, hogy most is a baromság jár az eszemben, ahelyett, hogy ne a baromság járna az eszemben.

Kerestük serényen, de nem találtuk. A nap közben kezdett szépen lassan eltűnni a horizontról, úgyhogy kábé fél óránk maradt megtalálni a bombát, mert a sötét az erőben hamar beköszönt, és igen sokáig úgy is marad. A rozsdás bombát meg még világosban se nagyon lehet megtalálni, nemhogy sötétben…

Közben persze meg ment az imádkozás… én csak azt nem tudtam, hogy miért is imádkozom tulajdonképp? Azért, hogy ne találjuk meg? Fölösleges… meg kellett keresni, addig le nem mehetünk az erődből, míg nincs meg. Azért, hogy ne én találjak rá? Nnna, azért már inkább. Hiszen ha én lelem meg, akkor jobb esetben minimum összefirkálom a gatyámat, rosszabb esetben meg elájulok ott menten.

Namegpersze elküldtünk gondolatban – najó, néha nem csak gondolatban – az emberünket melegebb éghajlati viszonyokra. Azt, aki meglátta először, és nem jelölte meg a helyet. Mennyivel egyszerűbb dolgunk lett volna most, főleg, hogy egyre jobban kezdünk traspelni minden egyes lépésünk után. Közel ezer négyzetmétert kellett milliméterenként átnézni… hidd el, nem egy nagy élmény – főleg szürkületben. Köztudott, hogy én nem vagyok az az ijedős fajta, például simán megnézem egyedül este a sötét szobában az ikszfaktort is, sőt, még az éjjelnappalbarátokköztöt is, de akkor és ott az erdőben a zabszem még az orromba se fért volna fel, nemhogy máshová.

...

Kisvártatva Zsolt fekiálltott: Megvan! Megtaláltam! – tudom, genya vagyok, de tényleg örültem neki, hogy nem én akadtam rá a szerkezetre. Haverom kevésbé: úgy le volt sápadva, hogy simán elmehetett volna Hamupipőkének. Vagy Hófehérkének. De Csipkejózsikának biztosan.

Nosza, tekintettük is megfele, hogy mit is kerestünk ilyen lázasan. Persze csak nagyon óvatosan. Ismereteink szerint egy gyalogsági aknavető gránátot láttunk magunk előtt… persze, lehet, hogy más a neve, de ki nem tojja le. Nekünk akkor az volt, és kész. Egy kábé harminccentis hengeres valami, kis szárnyakkal a végén. Szóval, ott álltunk fölötte, és meg sem mertünk moccani. Mert mi van akkor, ha ez az egy van itt a talaj fölött, száz másik meg épp a lábunk alatt a földbe beásva? Akkor nagy szoárréban vagyunk, kérem!

Ekkorra már odamerészkedett hozzánk a csipet csapat többi tagja is. Hiába mondtuk nekik, hogy húzzanak el de rohadtkrvagyorsan a csába, mit lehetett tenni: ilyet még ők sem láttak, meg kellett hogy nézzék. Úgyhogy némi tisztes távolból való szemrevételezés után, lassan, óvatosan körbekerítettük az érintett részt némi nájlonszalaggal, hogy még a hülye is lássa, hogy ne menjen oda, majd elviharzottunk onnan, minél messzebbre. Párszáz méter után kifújtuk magunkat, és elégedetten konstatáltuk, hogy mindenki hiánytalan és megszakítások nélküli végtagokkal rendelkezik, egyikünk sem repült fel tízméter magasra, és senki sem süketült meg a robbanásban. Épp időben, mert ránkesteledett…. A sötétben alig találtunk vissza az erdőből.

A bázisunkra visszaérkezve azon nyomban három dolgot csináltunk: először felhívtuk a főmuftikat, hogy az ojjektum lokalizálás útján való elszeparálása foganatosítva lett, második dolgunk az volt, hogy fejenként elolvastunk egy-egy novellát, a nagy ijedségre, majd harmadik dologként pedig elolvastunk fejenként még egy-egy novellát, annak örömére, hogy épségben vagyunk. A telefonok közben meg szinte égtek, jöttek ezerfelől az infók, hogy mit és hogyan kell majd csinálni, ha megvirrad, hogy nehogy baleset legyen, vagy ilyesmi.

Nagyban sztorizgattunk, hogy mekkora májerek vagyunk, hogy megkerestük a pukkancsot, jókat röhögünk, hogy melyikünk milyen hülye képet vágott keresgélés közben, ki is az a Csipkejózsika, hogyan kerestem a kisebbik énemet az utolsónak hitt brunzoláskor, ésatöbbi, ésatöbbi.

Kisvártatva megérkeztek a rend éber őrei, tudakolván, hogy tényalladékilag most hol is tart ez az egész fennforgás.

Közöltük velük, hogy mi az ábra. Ők meg hallgattak minket, és közben nagyokat bólogattak.

Azt vártuk, hogy lázas telefonálásba kezdenek, vagy legalábbis megjelenik valaki abban a barominehéz bombahatástalanítós ruhában, de legalábbis hoznak egy kákilences bombakereső kutyát, vagy mittudomén. De legalább összevont szemöldökkel nézzék a horizontot, mintha valamin nagyon gondolkodnának.

De nem.

Rendőréken kábé annyi meglepetés látszódott, mint rajtam, amikor megtudom, hogy megint nem nyertem a hatoslottón.

Végül az egyikőjük megszólalt: - Nem nagy ügy. Szinte minden hónapban találnak ilyet kettőt-hármat errefelé.

Baaaaaaaz++++++!!!!!

…és ettől voltunk mi úgy bex@rva!

0 Tovább

Szoknya

Jó darabig azt hittem, hogy az angol nyelv az világnyelv. Tévedtem. Az igazi világnyelv az a pálinka…

A nyáron voltam azon a bizonyos Íjász Világbajnokságon. Nemereszdaszemed, írtam róla nem is olyan régen, és nem is egyszer. Ha nem vágod, hogy mi van, olvass vissza a bejegyzések között. Szóval ott voltam vébén, és dolgozódtam, tevékenykedtem, meg minden sok egyebet csináltam – és persze nem véletlenül kerestem a kapcsolatot az íjászokkal.

A kontaktkeresés oka nagyon egyszerű volt: még idehaza elhatároztam, jóval a világverseny előtt, hogy ha már egyszer én is ott leszek, meg ott lesz a sok külföldiából érkezett sportoló, akkor én bizony nem térek onnan haza mindenféle nemzeti folkróltermék nélkül. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy annyi idegenországból jövő ember lesz ott, hogy valszeg össze se nem tudom azt számolni. Így némi tarkóvakarás után osztottam-szoroztam, és nagyon hamar átláttam, hogy ha mindenkitől csak egy nemzeti valamit szermányolok, akkor biza plusz egy utánfutó kell ahhoz, hogy mindent haza tudjak magammal vinni.

Épp ezért igényeimet leadtam, de jócskán. Egy valami maradt csak a képzeletbeli tarsolyomban: egy eredeti skót szoknya. Nekérdezdmiért. Azért mert csak. Okés, mindenki tud venni skótkockás szoknyát, dehát venni még a hülye is tud. Az eredeti az meg mégiscsak eredeti, a respektet meg főleg emelné az a tény, hogy egy ehte skóttól szerezném meg bármiféle cserekereskedelem által. No meg legyünk őszinték: egy eredeti viking balta némi feltűnést keltene az övembe dugva, arról nem is beszélve, hogy nem is biztos, hogy hoznának magukkal ilyesmit a vikingek. Nomeg az sem mellékes, hogy melyik nemzet is mondaná magát igazán vikingnek…. úgyhogy ez az elképzelés ugrott. Csakúgy mint a frankoktól szerzett eredeti franciadrazsé – állítólag nincs is nekik ilyen. Angolteát meg a plázákban annyit találok, amennyit csak akarok. Egyszómintszáz: ha lesznek ott skótok, én hatörik-haszakad, szerzek egy skót szoknyát. Punktum.

A versenykiírásban szereplő regisztrációs oldalakon szemmel látható volt, hogy jönnek Skóciából is. Örültem, mint majom a banánhéjnak! Hiszen, ha lesz skót, akkor énnekem is lesz egy szoknyám! Ha belegebedek, akkor is szerzek egyet! Ha mást nem, elcserélem a saját nadrágomra, de akkor is lesz!

Tanultam is épp ezért nagyon sokat a nyelveket. Főleg az angolt.

Najó, nemolyan sokat. De azért tanultam.

De tényleg.

… mondom …

Jólvan, látom, senki nem hiszi el, hogy tanultam …

… igazából úgy tanultam, hogy filmeket néztem magyar szinkron nélkül. Angol nyelvűeket.

… milyen filmeket?

…. hátöööö ….

Hátolyan birkózós filmeket. Amikben ruha nélkül birkóznak a nénik és a bácsik. Ágyon. Meg széken. Meg mindenhol. És jajgatnak közben. Meg ilyesmi…

…amúgy meg nem mindegy?! Az ilyen filmekben is pont úgy beszélnek angolul, mint mondjuk a rambóháromban. Az lehet, hogy nem beszélnek annyit, mert a film a cselekményre van kihegyezve, de akkor is beszélnek benne. Legalábbis annyit beszélnek, mint Rambó…

A lényeg: az angol nyelvtudásomat felfrissítettem. Nem is volt rá panasz. Amit beszéltem, azt jól beszéltem, aki meg akart érteni, az megértett.

De visszakanyarodva a téma lényegi részéhez: eljött hát a verseny első napja. Mászkálok kint a versenypályán, nézek okosan és szigorúan mindenfelé, vegzálom a jónépet, ha kell, ha nem. Persze azért igyekeztem a lehetőségeimhez képest jópofizni is, lássák, hogy Magyarhonban milyen is az igazi vendégszeretet.

Csapatokban versenyeztek az íjászok, és minden csapattal igyekeztem egy-két kedves(ebb) szót is váltani. Máramennyire sikerült, mert ott derült ki, hogy okés, beszélek én angolul, de a szókincsem azért messze nem mozog olyan széles skálán, mint azoké az embereké, akik nem úgy tanulták az angolt, mint én. Arról nem is beszélve, hogy a fent említett tananyagaim közé hogy-hogynem belekeveredett némi német anyanyelvű mű is, úgyhogy a nyelvtudásom amolyan anglo-germán szinten mozgott. Sok bajom végül is nem nagyon volt, mert örök törvény: aki meg akarja magát értetni, az meg is fogja. Úgyhogy akinek gondja-baja volt, az egész érthetően el tudta pantomim stílusban mondani, hogy mit is szeretne.

Viszont egy nagy baj volt az egész rendszerrel: a versenyszabályzat értelmében a versenyzők csak angolul beszélhettek egymással. Ez önmagában még nem jelentett volna nagy gondot, csakhogy a versenyzők java része még annyit sem beszélt angolul, mint én. A másik gond igazából csak nekem volt gond: így elég nehéz volt kiszűrnöm, hogy ki a skót – merthogy mindenki egyformán beszélt.

De engem nem ejtettek a fejem lágyára! Ha már mindenki angolul diskurál, akkor hamarást rájöttem, hogy hogyan tudnám kiszelektálni a jónépből a skótokat. Meg kell kérdezni, hogy ki jött Skóciából! Egyszerű ez, mint a hatszorhat…

Kábé két órát töltöttem el azzal, hogy a csapatoktól kérdezgettem, van-e közöttük skót. Elsőre nemigen értette senki, mert azt nehezen értette meg bárki is a kérdésemet, miszerint:  számbádi géhen für szkotland? Pedig úgy vélem, érhetően fogalmaztam… Mikor aztán elkalimpáltam kézzel-lábbal, hogy mit is szeretnék kérdezni, csak a nemzetközi fejcsóválás volt a válasz. Pedig én még mondtam is, hogy mit szeretnék, nevezetesen: áj vant egy ehte oridzsinál szkattiss kilt – azaz  szeretnék egy eredeti skót szoknyát.

Viszont fél óra elteltével észrevettem, hogy kezdenek rám furcsán nézni a népek. Köztudomású, hogy én arcról nagyon jól tudok olvasni, az emberi testbeszédet meg nagyon értem, főleg a franciát – de ezen arckifejezéseket nemigen tudtam értelmezni. Holott, én annyira látom a látnivalót, hogy még serlokholmsz is hozzám járhatna tanulni. Beletelt újabb fél órába, mire rájöttem, hogy ezek azért néznek rám ilyen furcsán, mert azt hiszik, hogy én rattyinger vagyok – mi másért kellene nekem szoknya.

Csaptam is olyat a homlokomra, hogy belezengett az egész erdő. Hát persze, hogy nem akarja senki bevállalni azt, hogy skót, merthogy ugye én mondtam, hogy kellene nekem egy eredeti skót szoknya. Ezek meg, ha azt hitték, hogy azért kell nekem, hogy abban parádézzak a szivárványos parádén, pláne letagadták.

Úgyhogy más módszerhez voltam kénytelen folyamodni: ha már nem értik meg a nyelvezetem, akkor megértik máshogy. A cserekereskedelemnek működnie kell!

A legközelebbi csapatnál ismét megkérdeztem, hogy van-e köztük skót, és a szokásos nemleges választ meghallva teátrálisan elhúztam a számat, és közöltem, hogy dekár, mert kellett volna egy skótszoknya. Majd amikor megláttam a szokásos érdekes összenézős tekinteteket, rögvest hozzátettem: ih bin cséndzs a kilt tú mács pálinka – azaz, pálinkát adnék a szoknyáért cserébe…

Hatemégláttál megbolydult embereket…

Azonmód mindenki értett minden nyelven. Az angol németül, a német angolul, a francia svédül, és még sorolhatnám.

Egy szempillantás alatt olyan haverban lettem mindenkivel, mintha együtt nőttünk volna föl Brisztolban vagy Berlinben.

Karattyoltak mindenfélét, mutogattak százezerfelé, de a lényeg: megértettem. Mindent megértettem ahogy ők is.

Megtudtam, hogy nincs az ismerősi körükben skót nemzetiségű, ellenben az egyikőjük északír, azmegugye szomszédos Skóciával. Nem mellesleg hozott magával némi házi viszkit, és ha gondolom, boltolhatunk, mert a jómagyarpálinkának arrafelé is nagy híre van. A másikójuktól megtudtam, hogy Németország nyugati tartományából érkezett, és hozott olyan rajnai rizlinget, amit cserélt már lengyel vodkáért is, pedig annak az ilyenkori megszokott árfolyama egy a háromhoz, de itt és most két palackot is adna egy fél liter kisüstiért. Az olasz úriember hosszan ecsetelte, hogy az ő grappája a numeróúnó, de mikor mondtam neki, hogy okés, de  az enyém fiftifájv fokos, akkor kikerekedett a szeme, majd némi elismerő csettintések közepette felajánlotta egy közös, nemzetközi kóstoló lehetőségét.

Olyannyira sikeres volt ez a diskurzus, hogy innentől fogva az összes többi csapatnál úgy indítottam, hogy van pár liter pálinkám, amit skótszoknyára cserélnék. És láss csodát: senki nem nézett ratyinak, senki nem kérdezte, hogy miért, és mindenkivel mindent megértettünk.

Megtudtam az egyik kompániánál, hogy a vonatuk kicsit késve érkezett, és majdnem lemaradtak a becsekkolásról, a másik azt ecsetelte hosszan, hogy milyen szép az itteni taxiknak a belső kárpithuzatjuk, míg a harmadik élénk eszmecserét folytatott Magyarország mikroklímájáról. Mindezt úgy, hogy egy dekát nem beszéltek az én anyanyelvemen, és én se nagyon az övéken – tekintve, hogy találkoztam dán, spanyol és holland férfiakkal. Mit ad Isten, a pálinka szó hallatára megértett mindenki mindenkit….

…nade skót sehol nem volt közöttük.

…így értelemszerűen skót szoknyát sem találtam.

Ezt persze nem én sajnáltam a legjobban, hanem kábé százhúsz ember, akikkel emiatt nem sikerült a cserebiznisz. Többen ígéretet tettek arra, hogy ha kell, a föld alól is szereznek nekem kiltet, csak adjak a páleszből. De én tanult ember vagyok: mondtam, hogy csak skóttól fogadok el ilyesmit, mert nekem eredeti kell.

Talán mondanom sem kell, két nap alatt egyetlen egy skóttal sem sikerült találkoznom. Csekély vigasz, hogy közben megtanultam olaszul, dánul, szlovénul, lengyelül, sőt, még portugálul is egy kicsit – de skótszoknyám az nem lett.

Este – mint mindig – hívott csajomnekem.

Szokásos smúzolás, hogyvagy-mizu-teisnekem-márcsakpárnap – vágod, ami ilyenkor lenni szokott. Hanem aztán mondja, hogy képzeljem, otthon most ilyen utcabál vagy mi van, és egy pár srác miben mászkál a főtéren? Skótszoknyában! Merthogy valami skót zenekarral vannak, éshogy milyen tökjó, meg izébizé….

….mondom: miiiiivaaaaaan?!

Aszongya skótok, skótszoknyában. Itt, a Dobó tér közepén.

Három agyfaxt hordtam ki ott menten.

Én itt százezer ember közül nem találok se skótot, se skótszoknyát…

…miközben odahaza meg odahozták volna helybe.

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések