Meglepetés

A meglepetésben pont a meglepetés a lényeg. Ha tudsz róla, az már nem meglepetés. Ha meg nem tudsz róla, az meg akkor legyen meglepetés. Nem túl bonyolult ez…

Olyan, de olyan régen írtam már ilyen témájú sztorit, hogy már lassan kacsintani is elfelejtettem. Pedig azt állítólag nagyon jól tudok. Te meg amúgy is élvezed, ha ilyenekről írok, úgyhogy akkor tessék, itt van: ismét a vendéglátásé a főszerep.

Bazi régen történt ez is. Ami nem meglepő, mert eleve bazi régen dolgoztam vendéglátósként. De szinte minden nap eszembe jut valami olyan történet, amit a világba kiabálnék, ám jóllehet, ezek többsége nemigen alkalmas arra, hogy ízléses keretek között megfogalmazhassam – így hát igencsak szelektálni kell a szelektálnivalók között, hogy mi az ami még belefér, és mi az, ami már nem.

Nos, ez szerintem bőven belefér.

Asszem szerda volt. Vagy csütörtök. De lehet, hogy kedd. Az biztos, hogy se nem hétfő (mert akkor szinte százszázalékban szabadnapos voltam), péntek meg pláne nem. Nade mindegy is. A lényeg, hogy dolgoztunk erősen. Mint akkoriban mindig. Ki se látszottunk a melóból, mikor odajön a pulthoz egy igencsak fullexktrás hölgyike, és megkérdezi, hogy ki fog a jelenlévők közül szombat este műszakban lenni.

Megállt az ütő mindhármunkban, holott csak ketten voltunk borostásak. Najó, a pultoscsaj is borostás volt egy kicsit, de ő egész más miatt és máshol, mint mi. A lényeg: olyan kiscsaj jött a pulthoz, hogy nemcsak mi ketten kanok lettünk kanosak, hanem még a kolléganőnk is. Hidd el, olyan volt, amilyennek lenni kellett… hagyneragozzam.

Szóval, mikor felocsúdtunk, közöltem vele, hogy biza én leszek szombat este szolgálatban teljes terjedelmemben, és igen, éppen képes vagyok igensokféle egyéb szolgáltatás foganatosítására akár munkaidőben is, és nem, éppen nem vagyok elkötelezve egyenlőre sem vallásilag, sem politikailag, de főleg párkapcsolatilag nem. Ám miután láttam, hogy nem feltételen ilyen irányú igényei vannak, így visszakapcsoltam magam a normál kerékvágásba, és érdeklődve hallgattam, hogy mit is szeretne kérni és/vagy kérdezni.

Nem kis csalódásomra a következő kérdéssel állt elő a kisasszony: szombat estére szeretne nálunk lefoglalni egy asztalt nyolc fő részére, merthogy a vőlegényének akkor lesz a születése napja, és illőn meg szeretnék ez ünnepelni a szűk családdal. Persze, hogyne lehetne megoldani, gondoltam, de hogy ehhez minek kellett még hétköznap bejönni személyesen, mikor mindezt telefonon keresztül is elmondhatta volna, azt nem értettem. De aztán jött a lényegi folytatás: a kérés az lenne – és itt a nagyonfontosság része - , hogy a vacsora után vigyek már ki nekik egy meglepetés tortát. Hagyna itt pénzt, rendeljünk már meg egy csini kis édességet valamelyik cukrászdából, tüzijátékkal, miegyébbel, és ha vége a vacsinak, akkor én vigyem ki az asztalhoz. A lényeg, hogy senki ne tudjon erről az egészről, mert akkor nem lesz meglepetés, és Ő mindenképp meglepetést szeretne….

Nabakker….

Énmegmár aszittem, hogy azért kérdi a szombat estét, mert…. namindegy, szóval aszittem, nnna. Te is aszittedvolna….

Mindegy. Megrendeltük a tortát, csinit-szépet, ahogy kell, rajta minden hozzávaló, sokgyertya, tüzijáték, kismarcipán, miazmás. Aztán ment minden tovább ahogy szokott.

Szombat este.

Jönnek a népek, ahogy kell. Jön az említett család is, tessékelem oda az asztalhoz őket. A hölgyike, amikor hét közben bent volt, nagyon jó bőrnek nézett ki már akkor is, holott akkor éppenhogycsak volt rajta valami hétköznapi kis egyszerű ruhácska – de szombat este, nos, szombat este úgy nézett ki mint ahogy azt Te el se tudod képzelni. Legyen elég annyi, hogy a vadászbombázó kategóriát is vastagon túlszárnyalta.

Egy darabig ment minden simán a maga medrében. Leül, választ, iszik, eszik, miegymás. Én, mint személyzet pedig ott sertepeltélek körülöttük, egyrészt mert az a dolgom, másrészt meg tényleg nagyon jó volt ott a közszemlére bocsájtott dekoltázs körül foglalatoskodni.

A vacsora ideje alatt azonban a hölgyike igen zavartan viselkedett. Persze, mi tudtuk jól, hogy izgul a kicsike, hogy vajon mit fog majd szólni a szíve választottja a meglepetéshez. Én igyekeztem mindig a közelében lenni (persze szigorúan csak szakmai dolgok végett), de sehogyan sem találtam alkalmat arra, hogy diszkréten megérdeklődjem, a meglepetéstortát mikor vigyem ki a társaságnak.

Az érintett úriember, a hölgy vőlegénye viszont kiszúrta, hogy ott legyeskedek a kedvese körül. Mondjuk ezt nem is volt nagyon nehéz kiszúrni, hiszen ott voltam, ha kellett, ha nem. Szegény kisasszony pedig igen sokat pillantott felém, sokat sejtően rám-rám mosolygott néha, és egyszer, de tényleg csak egyszer még rám is kacsintott.

Nos…. a be nem avatottak számára mindez úgy tűnhetett, hogy én flörtölök a hölgyikével, vagy méginkább, a hölgyike flörtöl velem. Asszem erre mondják pont azt, hogy a látszat csal. Mindenesetre kénytelen voltam azt is észrevenni, hogy a leendő ünnepelt igencsak észrevett engemet, és szemmel láthatólag azt szerette volna tőlem megkérdezni, hogy „Fej, vagy gyomor?!”

Egyszercsak eljött a vacsora vége. Az asztaltársaság – mint ilyenkor szokás – rendelte volna a desszertet. Igen ám, de akkor hogy lesz a meglepitorta? Ha kérnek desszertet, mit mondjak, miért nem hozom? És a tortát meg hogy hozzam ki? És mikor? És a többi….

Mit volt mit tenni, kérdést kell hát intézni, hogy most akkor hogyan tovább…

Megyek az asztalhoz, már messziről keresem a belladonna tekintetét, hogy majd csak úgy nonverbále félrehívom, vagy valami ilyesmi…. de a kandúrja már akkor olyan erővel kapaszkodott bele az asztalnál, hogy tán még egy traktorral sem tudtam volna mellőle elvonszolni. Így hát egy megoldás maradt, fésztúfész megkérdezni, hogy most hogy legyen. De ezt azért mégse lehet így, úgyhogy megpróbáltam diszkréten feltenni a kérdést.

Odaálltam hát a társaság elé, és szépen megkértem a hölgyet, hogy legyen már olyan kedves velem fáradni egy pillanatra.

Az ünnepelt először csak elvörösödött, majd ellilult, majd olyan fenyegetően nézett rám, hogy majdnem meg is ijedtem. Majdhogynem ordítva szólt hozzám:

- Mit akar maga a menyasszonyomtól?!

- Semmi különöset, csak szeretnék Tőle kérdezni valamit négyszemközt – mondtam.

- Mit? Mégis mit?! Mit akar kérdezni Tőle, amit itt nem lehet megkérdezni?! Kérdezze meg itt! – mondta emelt hangon.

- Öööö…. hát azt hiszem, ezt a kérdést nem tenném fel itt az asztalnál. Jobb lenne, ha a hölgy velem fáradna egy pár pillanat erejéig – hebegtem-habogtam, mint a ma született szüzike

- Hát márpediglen itt fogja megkérdezni, ha tetszik, ha nem! – mondta a vőlegény, azzal szavainak nyomatékot adva, felállt a helyéről, és fenyegetően elém tornyosult.

Nabaz+…. mostmicsináljak.

A hölgyike közben irultpirult, én nemkevésbé, az asztalnál ülő szülők nagyon nem értettek semmit, a csávókám meg harmadik típusú féltékenységi rohamot kapott.

Azért más buláját levarrni vacsora közben, úgy, hogy ott az egész kiscsalád, az azért nagy respekt lett volna még Marlonbrandótól is, nemhogy tőlem. Nem is értem, hogy gondolhatta ezt bárki is. Okés, abban az időben jellemző volt rám, hogy inkább vagyok szép, mint okos. Bár, ha jobban belegondolok, ez így van mind a mai napig: mert amennyit fakított a küllememen az idő vaskos foga, én annál hülyébb lettem – úgyhogy az egyenlet hányadosa ugyanaz mint régen. Namindegy, szóval ezen megközelítésből egy kicsit érthető volt a féltékenység a fiatalúr részéről.  Mindenesetre sértő volt mindez rám nézve…. ettől függetlenül büszke voltam magára a feltételezésre….

...nademosthogylegyekokos….

Fújtam hát egy nagyot, és kerekperec elmondtam az istenbarmának, hogy csak annyit szerettem volna megkérdezni az érintett kisasszonytól, hogy a meglepetésnek szánt születésnapi tortát mikor hozhatom ki.

…csávókám lesáppadt…

Vágod, milyen hülyén érezhette magát. Őt akarják meglepni, és pont ő rontja el az egész meglepetést a baromságával. A kiccica meg elvörösödött, mert szerintem nem csak én éreztem úgy, hogy megkérdőjelezik azt, hogy mennyire lehet benne megbízni….

De a fiatalúr, hogy mentse a menthetőt, nomeghogy a férfiúi büszkeség is megmaradjon, flegmán odavágta nekem:

- Hozzad most, mert mindjárt mennünk kell úgyis….

….

….

Nnnna, hát én vittem a tortát.

Nagy sallang nem kellett mellé, mert a mindaddig ünnepi hangulat nemkicsit lett fagyos, az ünnepelt dúlt-fúlt (mondjuk azt nem értem miért), a hölgyike duzzogott, a szülők nagyon k.ssban voltak. Expresszgyorsasággal kapták szét a tortát.

Még gyorsabban fizettek, és még annál is gyorsabban viharzottak el.

Mondanom sem kell, nem kaptam vastag jattot.

Pedig a kellemetlenségekről MOST tényleg nem én tehettem….

 

 

0 Tovább

Autó kerestetik

Szombat este…

Olvasás…

Alap sztori…

Nanenézzél ilyen csúnyán, teiseztcsinálod, csak esetleg nem vallod be mindig.

Szóval, olvastunk, műveltek lettünk, mitragozzam – voltmárilyen, lesszismég.

Másnap másnap. De rendesen. Fejem tisztul, kávét iszom, váltom a világot megfele. Telefon cseng, Faterom. Mondja, hogy vigyek már át neki eztmegazt, végülis ráér holnapis, de ha tudom, vigyem már át most. Már majdnem mondtam, hogy okés, indulok, mikor eszembe ötlött, hogy nincs is kocsim. Illetve hát van nekem, csak momentán nincs a birtokomban, mert előző este letettem valahol, amikor már fokozottabb mértékeket öltött az olvasás… Úgyhogy mondtam is a telefonba, hogy indulnék én rögvest, de hát nincs is kocsim, illetve hát van nekem, csak momentán nincs a birtokomban, mert előző este letettem valahol, amikor már fokozottabb mértékeket öltött az olvasás. Hallom, Apám röhög, de nem kicsit… kérdi:  - Teiselhagytad, mi?! …

Akkor jutott eszembe, hogy ez nálunk amolyan apáról fiúra szálló tudomány: kultúrált keretek között, kiművelt állapotban gépjárművet elhagyni a város dzsungelében.

Najó, én köbö másfél másodperc alatt vissza tudtam tekerni szürkeállományomat addig a pontig, ahol is letettem a mobilitásomat biztosító matériát, így az, hogy elvesztettem, az azért enyhe túlzás. Mindössze nem állt rendelkezésemre akkor és ott, ahol és amikor szerettem volna. De tudtam, hogy hol leledzik, csak érte kellett menni.

Nem így Apámnekem.

Ugyanis Ő annak idején, egy hasonló művelődési estet követően, nem találta meg az autóját.

Az eset a nyolcvanas évek derekán történt. Anno Fater a rendnek és rendszernek az éber őrizője volt, és az ominózus napon csillaghullás volt náluk. Értsd: előléptették, azaz kapott egy csillagot a vállapjára. S mint ilyenkor mindig, a kollektíva kimondta az ukászt: száraz csillagot föltenni nem szabad, mert annak súlyos, beláthatatlan következményei lehetnek, úgymint örökérvényű kollegális kigúnyolás. Gondolom, ezt sem érted, mert miért is értenéd: a kapott csillagot belehelyezték egy kors…. öööö…. egy regénybe, és azt addig kellett lapozgatni, míg az illető az utolsó lapon meg nem találta – csak akkor tehette föl magára. A gondot nem is feltétlen az jelentette, hogy el kellett olvasni egy könyvet, hanem sokkal inkább az, hogy biztosamihótziher alapon, sokszor eljátszották ezt a mutatványt, mondván, hogy biztosan rászolgáljon a leendő viselője az új rendfokozatra. Magyarra fordítva a lényeget: a történet pontosan ugyanaz volt, mint manapság. Egyik könyvtárba be, a másikból ki, közben regények, novellák, folyóiratok, mimásegyéb, ami a műveltségi szintet fokozza majd megfelelően szinten tartja. Ilyen volt ez mindig, és valszeg ilyen is marad az idők végezetéig.

Azon a bizonyos estén egy bizonyos idő eltelte után Ősöm már kezdte magán érezni, hogy lassan már tényleg kiérdemelte az új csillagot, és ezzel párhuzamosan kénytelen volt rájönni azon kézenfekvő tényre, hogy a pultnál egyre gyakrabban kézenfekvő Ő is. Azaz sokkal olvasottabb lett annál, hogy képes legyen egyenes vonalban közlekedni sajátkétlábon – sajátautóval meg pláne nem.

Namegpersze a mundér is kötelez: az már azért mégsem lehet, hogy pont az az ember üljön be a volán mögé művelten, aki a nép dolgozó fiait elég nagy rendszerességgel vegzálta ebbéli tevékenységük folytán. Így hát két novella között - mint napokkal később kiderült, úgy, hogy a többiek ne lássák - kiment a könyvtárból, és letette az autómobilt egy közeli kis zsákutcában, tudva tudván, hogy ott akkor is megtalálja majd, ha esetleg épp elfelejtené keresni.

Folytatódott tovább a felolvasóest, és a csillag egyre gyakrabban került a könyvekbe, egyre többen és egyre többet olvastak…. mitragozzam, tudodte mivolt. Ennyi. Setöbb, sekevesebb.

Másnap aztán a szokásos: megébred, fejefáj, kávékell, jajjdenemjó, ilyettöbbetnem, akkorse hogyhakérik – ez is így volt akkor, így is lesz mindig, eztisminekragozni.

Hanemaztán eljött az az idő, mikor menni kellett volna az autóval. Fater keresi a kulcsot, nincs meg. Baktat a garázsba, kocsi sehol. Fejvakarás, gondolkodás, hogymostakkormivan….

Ha lett volna mobilja az Öregnek, akkor valszeg küldi az esemeseket, tárcsázza a kollégákat, ha pedig lett volna internet, akkor meg a fészbukon teszi fel a nagykérdést az üzifalra, hogy valaki mondja már meg a tutit. De abban a időben nemhogy mobil, de még stabil telefon se nagyon volt, a világhálóról meg még az se tudta senki, hogy lesz majd egyszer olyan. Úgyhogy akkor egy kicsit nagyobb volt a gebasz, mint az manapság elképzelhető.

Mitvoltmitteni, bement hát a munkahelyre. Bevárta a kollégákat, pontosabban azokat a kollégákat, akikkel előző este a csillagot keresték a könyvek lapjai között, majd a kölcsönös smúzolás és az esti történtek felemlegetése után feltette nekik a kínos kérdés: - Holakocsim?

Válasz helyett csak a sok ööööööööö, meg hááááááát, meg húúúúúúúbakkker hangzott el, de konkrét tipp egy sem. Nade nemhiába volt már akkor is a rend őrizője a logika nagymestere! Segítségül hívták a szakmát. Rekonstruálták hát az eseményeket, figyelembe véve a rendelkezésre álló tényálladékokat. De ezzel sem lettek sokkal beljebb, mert mindenki emlékezett valamennyire az előző estéből, csak mindenki más időintervallumról állította azt az ilyenkor közismert fogalmat, hogy addigmegvanhogy…. És sajnos a sok addigmegvanhogy-ból sehogyan sem sikerült egy olyan közös halmazra rálelni, amiben benne van legalább egy olyan szó, hogy autó. Így értelemszerűen forró nyomon már nem indulhattak el nyomozatilag. Jóapámnak is csak addig volt meg az addigvanmeghogy, hogy egészen biztosan tudta, hogy autóval érkezett, és hogy valamelyik könyvtárból az est folyamán valamikor kiosont letenni a kocsit valahová. Jogos lehet a kérdés: miért osont, miért nem szólt másnak? A válasz egyszerű: mert akkor a többiek azt hitték volna, hogy menekülőre fogja a dolgot, és sohasenemjön többet vissza…

Gondolkodtak, mostmilegyen. Az első ötlet tűnt a legbiztosabbnak: namajd akkor egyenruhájuk félelmetes hatalmát megmutatva, megtudják a könyvtárosoktól, hogy hol a bánatban van az autó! Felkerekedtek hát, hogy ha másként nem megy, kivallatják az esetről a könyvtárosnéniket, és a még a helyszínen előforduló olvasóközönséget. De ezzel sem lettek odébb egy picit sem, mert hiába feszítettek a szép szürke műbőr kabátban, hiába lóbálták olyan elegánsan bal kézben a kádárkolbászt, hiába helyeztek kilátásba mindenféle ügyesbajos dolgokat főleg a farbarugdosás tekintetében, mindenhol ugyanazt a választ kapták: a pulthoz bizony gyalog jöttek a biztosurak, hogykintmitörtént, arról nincs fogalom. Ezt hallották minden egyes ojjektumban, így két lehetőség marad: vagy leadták egymásnak a drótot, hogy ezt mondják, vagy igazat beszél mindegyik. Az utóbbi verzsönnél maradtak végül: igazat beszélnek…

Elkezdődött a fejvakarás. Mégannyi félretolt tányérsapkát nemigen látott még a belügyminisztérium sem, mint amennyit akkor. Kisvártatva meg is született az újabb nagy ötlet: járőrözés közben csak meg lesz! Nem olyan nagy ez a város, ilyen autó meg csak egy van! Max kettő, de a rendszám alapján majd szelektálunk és konkretizálunk….

A parancsnoknak viszont senki nem merte megmondani, hogy mit is szeretnének csinálni, hogy talán legyenmárolyankedvesszíves körözést kiadni a kolléga kocsijára. Így hát maradt az a verzió, hogy „járőrözni úgyiskell, közbe meg majd nézelődünk jobbrabalra”. Gondolták, seperc alatt meglesz az a fránya autó.

Hát nem lett meg seperc alatt az a fránya autó.

Két nap és két éjjel ment a sok kékcsíkos zsiguli a városban felalá, árgus szemekkel tekintgetve jobbrabalra, hogy megleljék az autót – de azt mintha a föld nyelte volna el. Nem volt az seholsenem.

A fejvakarást ezen a ponton váltotta fel az antantszíjhúzgálás nagyüzemben, ami már csaknem a végső stációt jelentette éberéknél. Fel sem tudták fogni, hogy hogy a bánatban lehet az, hogy egy ilyen kis városban eltűnhessen úgy egy autó, hogy még csak hírét se hallotta senki. Az meg még hab a tortán, hogy nem is egy egész városról volt szó, hanem annak csak az igencsak centralizált részéről, ami az esetben szereplő könyvtárak háromszáz méteres körzetét érintheti. Magyarán, cirka kilenc négyzetkilométeren nem találtak meg egy csudaszép kék autót. Pedig ha valakik, akkor aztán Ők megtaláltak mindent mindig, sok esetben még olyan dolgokat is, amelyek még csak el sem vesztek.

Közben meg Apámnekem odahaza fülétfarkátbehúzva közlekedett. Reszkető térddel várta a pillanatot, hogy mikor kérdezi meg élete párja, hogy hol van az autó.

De a kérdés csak nem lett feltéve két nap alatt egyszer sem.

Ezen a legjobban pont Fater csodálkozott. Azért legyünk őszinték: egy autó hiánya csak feltűnik a családnak, különösképp akkor, ha csak egy autó van, és azt csak és kizárólag egy személy volt hivatott azt vezetni, lévén, hogy csak neki volt jogosítványa a famíliában. Szegényszerencsétlen lélekben már felkészült a legrosszabbra: kedvesneje szanaszerteszéjjelveri rajta a sodrófát, a malteroskanalat a fejére húzza, majd az autóból megmaradt emelőt lenyeleti vele. Így, ebben a sorrendben.

Mert micsoda szép autó is volt! Világoskék Polski, igen, AZ a lengyel nagypolszkiNemröhög! Abban az időben ez a gép akkora respekttel rendelkezett, mint manapság egy mérsékeltebb évjáratú hármasbömös! A sok zsiga, varnyú, záporjóska, trabi, moszkvics és kispolák között csak úgy feszített a flaszteron ez a masina! Gondold el: króm dísztárcsa… bordó műbőr ülés… rádió a műszerfalon…éééééés ami a fullextrát a mennyei magasságokba emelte: hátul középen kartámasz, a szélvédőn az kötelező jelleggel felragasztott „Rallye” felirat, hátul pedig az elengedhetetlen „Casco” tacepaum!!! És mindemellett alig fogyasztott kilencésféllitert…. Szóval ha valamivel, ezzel az autóval azért vastagon lehetett frenkizni akkoriban. És ennek az autócsodának veszett nyoma!

Ősöm azonban nem sokáig bírta a lelki terrort.

Máig nem tudom, hogy mi fájt neki jobban: az, hogy nincs meg a kocsi, vagy az, hogy Jóanyám ezt nem tette szóvá. Valszeg az utóbbi….

Harmadik nap reggelén aztán fogta magát, emberesen teleszívta tüdejét, és egyélete-egyhalála, odaállt a rögtönítélőszék elé, és töredelmesen bevallotta, hogy őbiza elveszejtette az autót.

A várt helyszíni kizsigerelés helyett azonban – csodák csodájára - Anyám előhúzta a kocsi slusszkulcsát a pongyolája zsebéből, és csak ennyit szólt: - Dehogy vesztetted el. Én tudom, hogy hol van.

Faterom mikor ezeket a szavakat meghallotta, ott helyben kihordott három agyfaxt. Tekintetében felcsillant az a halovány reménysugár, hogy már délben megmarkolhatja a kormányváltót kedvelt kis szörnyetegében. Lelki szemeivel már látta, ahogy végigsimít a karosszérián, finoman kinyitja az ajtót, behuppan az ülésbe, ráindít, és tövig nyomja a gá… azonban ebbéli fantáziálását Anyám pengeéles szavai szakították meg. – Tudom, hogy nem veszett el – mondta – de nem mondom meg, hogy hol van. Látod, itt vannak nálam a kulcsok. Az autót viszont keresd meg, ha voltál olyan marha, és elhagytad.

Apám lesápadt azon rögvest. Hát már harmadik napja kereste a város összes rendőre, és mégsem találták meg! Hogy keresse még jobban, eddig se találta meg senkisenem! Kihez menjen tanácsért? Tán a tanácshoz? Vagy az akkoriban muszájból illegalitásba vonult Atyaúristenhez?!

Kérte hát szépen Anyámat, hogy árulja már el, hogy hol van. De nem. Anyám nem árulta el. Vitt neki virágot, kérte úgy is. Akkor sem árulta el. Vitt neki bonbont, kérte úgy is. De még akkor sem árulta el, hogy hol van. Kérte ríva, térden állva, de nem jött válasz. Az autó holléte titokban maradt…

Újabb két nap után végül is megesett az asszonyi szív a férje szánakozó tekintetén – vagy csak már neki is hiányzott az autó. Ki tudja? Mindenesetre egy szép pénteki napon elárulta a tutifrankót, hogy hol is van letéve a csudamasina.

Tudvalévőleg Jóanyám onnan tudta pontosan, hogy hol van a szóban forgó gépjármű, hogy saját kétszépszemével látta, hogy Jóapám bizonytalan, de annál határozottabb léptekkel száll ki a polszkiból a parkolóban. Nevezett parkoló pedig pont az Anyám munkahelyével szemben lévő kis zsákutcában volt, amiben alig három pár ház leledzett. Tisztánvilágos, hogy azon az estén Faterben még volt annyi logikai érzék, hogy oda teszi le az autót, ahol mindenki látja, és könnyen meg is fogja találni. Viszont logika ide, logika oda, ahhoz már elég művelt volt, hogy a kulcsot bennehagyja a zárban. Így Muterom odament, lezárta a kocsit, és eltette a kulcsot – mondván, jóóóóóóleszmégez valamire.

Viszont megkerülhetetlen a kérdés: hogy-hogy nem találta meg mégsem senkisenem?

A választ nagyon egyszerű: ahogy az Öreg leparkolt, pár percre rá beállt elé egy Barkas. Innentől fogva viszont a főútvonalról nem lehetett látni a kék szörnyet, csak azt a kekiszínű vasdobozt, ami előtte állt. A járőrök pedig – lévén, hogy a főútról koppra belátták az egész utcát – nem mentek be, csak a főútról skubizták nagy bölcsen, hogy „ittsincsenbaz+”.

Úgyhogy mindenjó, ha jóavége: meglett a kocsi is, meg mellé két darab örökérvényű  tapasztalat.

Egy: máskor nem kell olyan helyre letenni a gépet, ahol nem találjuk meg. Kettő: az asszonyi bosszú kiismerhetetlen mélységeket tud magába foglalni….

….

….

Máig emlékszem, hogy Apám a legközelebbi csillaghullásra helyijárati busszal ment.

 

0 Tovább

Para meg az itáliánó

Elveszteni valamit? Nem nagy ügy….  Elveszteni valakit? Az már nagy ügy.

A közelmúltban szervezték ezt az íjász VilágbajnokságotNenézzélilyenhülyén, említettem már, hogy volt ilyen, ha nem emlékszel, olvass vissza pár bejegyzést. Naszóval. Mint azt meg is írtam, ott voltam ezen a nagyszabású rendezvényen én is dolgozódni, vagy mi. De inkább csak vagy miMert igen hamar kiderült, hogy nemcsakhogy a nyilazáshoz nem értek, de sokminden máshoz sem. Ez van, én mondtam előre, de ők akkor is erősködtek, hogy dehogynem, pedig én már akkor is tudtam, hogy pedig nem. Mindegy, mentem, ők akarták, aztán már nem akarták, de én meg akkor már akartam, de nem tudtam. Zavaros ez, de a lényeg: nemsokmindent mertek rám bízni, nehogy baj legyen belőle. Pedig lett….

Mint említettem régebben is, első körben azért hívtak oda engemet, hogy emeljem a dzsembori színvonalát. Viszont hamar rájött mindenki, hogy ha nem a klaviatúrát püfölöm, akkor biza egy fia szót se tudok magamból kinyögni, kinézni meg hát úgy nézek ki ahogy, hovatovább a színvonalat nemhogy nem emelem, hanem igencsak redukálom lefelé. Viszont, ha már odahívtak, akkor csináljak is valamit ugye - mert az előadóestjeimen a kincstári három fő beépített tapsolóemberen kívül más nemigen volt jelen. De hát micsináljon egy magamfajta művészlélek? Valamit. De inkább semmit se.

Mindenesetre adtak mindig nekem egy olyan izgalmas feladatot, amivel elvoltam egész nap. És legyünk őszinték: másra nemigen akarták bízni, mert mindenki más az ilyenekhez nem volt olyan túl hülye, mint én.

A nagyonfontos feladatom egyik sarkalatos része az volt, hogy kísérjem le az versenyzőket a buszokhoz. Óóóóó, mondom, karaj kis feladat ez, pont az én képességeimnek való, nem lesz ezzel gebasz, megoldja mindenki ezt ügyesen magának. Merugye járni mindenki tud aki ott van, a buszt is csak felismeri minden ember, nehéz összekeverni a gumitalicskával, úgyhogy jóóóóóóleszez, hagycsináljamén.

Napersze….

Csak azt nem mondta nekem senki, hogy itt ám van agyalás, meg felelősség, meg minden. Ami nekem nem nagyon van sosem, értelemszerűen itt se. Elfelejtették ugyanis közölni velem, hogy ez a meló hogy is néz ki teljes mélységében.

Józan paraszti ésszel én úgy gondoltam, hogy jönnek a versenyzők a verseny végén, mondják nekem, hogy huhhhdejóvolt, deelfáradtam, megyekhaza, holabusz, mutimeg, én meg együttérzően és nagyonokosan bólogatok, majd jobb karomat a megfelelő irányba emelve, a mutatóujjam segítségével pontosítva a koordinátát, azt mondom, hogy ottabusz, viszlát, jópihenést, gyertekmáskoris.

Ehhezképest:

Kiderült, hogy a sporik igen nagy százaléka nem beszél magyarul, és hogy a buszmegálló túl messze van ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk megmutassam bárkinek is, hogy merre van az arra, ergo, oda kell őket kísérni. A komplikációt még csak tetézte, hogy annyian voltak, hogy nemhogy egy, de még két buszra sem fértek föl, egyenesen három jött értük. Éshogy teljes legyen az örömboldogság, nem egyszerre végeztek a delikvensek a versennyel, így értelemszerűen nem is egyszerre óhajtottak hazafelé menni.

Nameghogy elnefelejtsem megemlíteni, mindenkit, értsd, mindenkit fel kellett rakni a buszra, senki sem maradhatott a versenypályán. Ez mondjuk tök logikus is, csakhogy: az ojjektum és a buszmegálló között volt cirka másfél kilométer, és senki sem tudta megmondani, hogy van-e még valaki bent az erdőben rajta kívül, vagy port ő az utolsó. És nem csak azért nem tudták megmondani, mert ők nem beszéltek magyarul, én meg nagyon törtem a külföldit, hanem azért nem, mert tényleg nem tudták. És ami nagyobb baj, az, hogy ezt még a szervezők sem tudták…

Épp ezért ki lett találva egy rendszerAz utolsó ember valamilyen formában meg lesz jelölve a versenypályán, hogy lent a busznál lássam, ki az utolsó. Nem kell rosszra gondolni: nem lett leöntve senki se neonzöld festékkel, hogy lássam, a neonzöld káromkodó ember után már ne várjak senkit se. De még csak farba se lett rúgva úgy istenigazából, hogy lássam, hogy a sántító ember után már nincs senki. Egész egyszerűen felhívtak a pályáról mobilon, hogy mittudomén, a pirospulcsis-kockásszoknyás-ferdekalapos az utolsó, ha az leért, mehet a menet.

Értette mindenki ezt a rendszert, csak épp a versenyzők nem. Merthogy aki hamar leért, annak bizony sok időt kellett a nagysárgában aszalódni, mire az utolsó ember is kegyes volt lesétálni a többiekhez. Mert meg lett mondva: csak tele busz indulhat el, mert csak három van, és abba bele kell férni mindenkinek. Namegpersze az örök ukász is a szánkba lett rágva: senkit nem hagyunk hátra!!!

Ment is rendben minden, mint ahogy szokott.

Emberek jönnek, én ott állok, mosolygok ahogy a tekintetemen kifér, irányítok mindent és mindenkit, szemmel láthatóan olyan módon, mint aki tudja, hogy mitcsinál. Víderzén, gudbáj, óravoár, mondtam én mindent minden nyelven. Amint lejött a megjelölt uccsó ember, kiadtam az ukászt, hogy indulás, és már ott  se volt senkisenem. Így ment ez jópár napon keresztül, olajozottan, bravúrosan, gondproblémafennakadás nélkül.

De nem is én lennék, ha itt is nem lett volna valami izélkedés. Pedig most igazán nem én tehettem róla… deténylegnem….

Az egyik napon jön a telefon, hogy a kékpólós-fehérnadrágos az utolsó ember, ha az lejött, indíthatom a buszt. A jármű persze már félig telve volt, kora nyári délután lévén aszalódott benne mindenki. Szidtak azok szerintem mindent és mindenkit, hogy miért nem indul már el a menet, de hát a parancs az parancs, nem indulhat el addig a járat, míg rajta nincs mindeni az utolsó emberig.    Állok ott az úton, mint akinek kell, nézem az embereket, jönnek szép sorban. Nagysokára feltűnik a kékpólós is, intek neki, hogy haladjon, rávár mindenki…. odafut, felszáll, intek egy utolsót, éppen pacsiznék le a buszsofőrrel, hogy viszlátholnap, mikor megcsörren a telefon a zsebemben. Felveszem. Spanom hangja a másik oldalon, halálrarémülve ordítja a fülembe, hogy elneindítsdabusztbaz+, ittvanmégegycsapat, elveszettegykisgyerek, megkellkeresni….

Aztajóbüdösrohadtmocskos…… miiiiivaaaaan?!?!?!

Hogyhogyelveszett, hogyhogyvanmégegycsapat, hogyhogykisgyekek, hogymiarákvan?!

A haver két levegővel elhadarta, hogy mikor bement az erdőbe, úgy tudván, hogy már nincs bent  senki, talált egy csapatot még, akik lázasan kerestek egy gyereket, aki elszakadt valamikor a csapattól, és most nincs meg. Úgyhogy most van nagy fejvakarás, pánik, telefonálás, miegymás….

Nahogyazajórohadtmocskosbüdösrohadtmocskos…..

Úgy hiányzott ez nekem, mint a teknősnek a hátraszaltó.

Namostakkor mitcsináljak? Hogyvanez, hogylesztovább? Tanácstalan voltam, mint egy kisközség.

Merugye a néppel el kellett számolnom. Ez a feladat. De ha hiányzik egy, akkor az nem jó. Nagyon nem jó. Modjuk az is igaz, hogy állítólag nem volt nagy médiatámogatottsága ennek a Világbajnokságnak, de azért lássuk be, egy ilyen eset miatt világhírnévre szert tenni, az nem pálya. Ráadásul még csak meg sem köszönnék nekünk.

Közben ment a telefonálás, hogy most akkor mondja már meg valaki, hogy akkor most mi is van? Hogy is történt? Mi is történt?

Spanom mondja, hogy volt egy csapat, ahol csak gyerekek voltak. És mint minden ilyennél, ide is be lett osztva egy felnőtt, aki arra hivatott, hogy vigyázzon rájuk, felügyelje őket. Ez eddig okés. Csakhogy. Ennél a csapatnál a verseny végén, mikor szedték össze a papírosokat, a kísérő egy pillanatra belefeledkezett az irományokba, és mire felpillantott, egy gyermekkel kevesebbet számlált, mint amikor nem felfelé pillantott. Éshogy nagyon egyszerű legyen a történet, a gyermek fiú volt, olasz, és csak annyit tudott magyarul, hogy nemertenimazsar…..

Nabaz+….

Átfutott az agyamon sokminden. Először az, hogy lent a központban várják a gyerekeket, én meg nem tudok elszámolni egyel, mire feljön hozzám az egész kompánia, és egyenként agyonvernek engemet. Persze, mondhatnám, hogy semmi közöm az egészhez, de úgyse hinne nekem senki. Nekem pláne nem. Utána arra gondoltam, hogy darab-darab, hívom a fiamat, és mondom neki, hogy egy kis időre, míg meg nem lesz az elveszett kissrác, ugorjon már be a helyére, és akkor megvan leltárilag a létszám. De hirtelen eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy az olasz szülők is olyan hülyék mint én, úgyhogy ez a terv is ugrott.

Eztán azon kezdtem el agyalni, hogy kit hívjak fel először. A speciális mentőket, hogy jöjjenek valami kutyákkal, de ne német juhásszal, mer az nem lesz jó, hanem inkább valami nápolyi masztiffal vagy bolonyai pincsivel, mert akkor jobban szót értenek majd egymással. Vagy hívjam inkább a feletteseiemet, hogy helószia, elhagytunk egy gyereket, de nincs gáz, van helyette másik…. Közben pörgött az agyam, hogy hova a búbánatoslilahátúretekbe mehetett el a gyerek, hogy hogy lehetett ilyen marharépa, hogy elindul egyedül, mint Ábel a rengetegbe. Lelki szemeim előtt láttam, hogy szegény csórikám sétál, kóvályog az erdőben, míg rá nem sötétedik. Okés, mifelénk nincsen medve-farkas-oroszlán, meg se fagy reggelre, de a gödöllői erdőben azért menni kellett volna neki egy darabig, míg olyan valakivel találkozik, aki olaszul szól hozzá. Feltéve, ha Olaszország irányába megy, mert ha másfelé, akkor aztán még bonyolultabb a szitu.

Közben a mobil gőzerővel üzemelt. Én hívtam a fenti brigádot, hogy van-e már fejlemény, találtak-e már gyereket az erdőben, aztán engem hívtak a központból, hogy mikor kegyeskedek már útnakindítani némi buszt, utána megint hívtam a spanomat, hogy egyre nagyobb a gáz.

Egy fél óra elteltével aztán már nem tudtam letagadni, hogy mi van, jelentettem, hogy mi és hogy van, éshogy ténylegsajnálom, meg minden, de ez van…. szerinted mennyire örültek nekem? Nos, pont annyira. Gratuláltak, hogy milyen nagyonügyesvagyok, hogymég ennyitselehetrámbízni, megyhogy nemhogy olaszba, de a központba se menjek egy ideig…. faxa….

Közben jött az erdőből az infó, hogy onnan is telefonálgattak erre-arra, és kiderült, hogy a kisgyerek nem az erdőn át akart egyenesen taljánhonba menni, hanem elméletileg (elméletileg, baz+) leindult egyedül a buszhoz. Úgyhogy nézzem már meg, hogy van-e rajta valami olasz gyerek, és ha igen, akkor szóljak vissza, mert úgy nem keresik tovább…

Fölpattanok a buszra. Tele emberrel, honfitársam alig. Nyüzsögnek annyi nyelven, amennyiről azt se nem tudtam, hogy létezik ennyiféle. Elkezdtem szelektálni a tekintetemmel, hogy kire illik az a nemtúl konkrét személyleírás, hogy kisolaszgyerek. Saccperkábé nagyonsok, mert a busz fele gyerek volt. Az, hogy olasz-e, vagy sem, az kívülről nem nagyon látszott. Elő a telefont, konkretizáljuk, hogy is néz ki pontosabban, miről is fogom megismerni. Aszongyák nekem, hogy fiú…. okés, számolom is, éppen a fele a tömegnek. Mondom a telóba, hogy ez még karcsú így, szűkítsük be a kört. Szőke…. nabaszki, annyi német van itt, mint brémában a muzsikakor, éspersze majdnem mind szőke. Mondják, hogy kérdezzem meg olaszul…. Olaszul, ember, aztmeghogy? Annyit tudok olaszul, hogy bondzsornó-prégó-bírra-grappa-spagettikarbonára! Ezitt egyikseleszjó, mondjámást! Hallom a vonalból a fejvakarást. Mondom nekik, hogy nézzétek már meg, mi van a lapjára írva név, tán abból könnyebb kideríteni. Szinte láttam, hogy a fejükre csapnak, hogy ollé, egyel bejjebb vannak. Énmeg majdszétdurrantam a büszkeségtől, hogy nekem milyen sok eszem van. Betűznek is valami nevet nekem, de hallom, hogy ők se nagyon értik, így meg persze én se nagyon őket. Mindenesetre mondom a nevet bele a busz légterébe. Biztos nem jól ejthettem ki az olasz keresztnevet, mert senki emberfia nem kapta rá föl a fejét. Szólok ekkor, hogy kérem, kicsit csendesebben, ha lehet. Persze, füle botját nem mozdította senki. Okés, nem beszélnek magyarul, de akkor is…. viszont akkor mi legyen?Én meg nem beszélek minden nyelven…. nosza, megköszörültem a torkom, és amolyan igazi magyarosan elordítottam magam, hogy ajóbüdösrohadt…it! … …. csend lett. Mondom a nevet…. megint csend. Majd ismét zsivaj.

Nnnna, ekkor állt be az agyamnekem….

Elordítom megint magam, de most már érthetőbben, amolyan dzsókerszerű nemzetközi nyelven, hogy kuuuuussssslegyeeeen, hozzá meg előkaptam a bal felső zsebemből a legszebb vasár- és ünnepnapi eszelősen szigorú tekintetemet. Erre mindenki vigyázzba vágja magát ültében. Közben fülemnél a telefon, adjuk-kapjuk az infót, mikor mi kell. Megyek körbe az emberek között, szűröm ki, hogy melyik szőke gyerek beszél olyan nyelven, amit én nem értek. Van három, egymás mellett. Mondom nekik a nevet, néznek egymásra, és nem értik, majd valamit nagyonhadarnak nekem, amit én nem értek. Hogyazajó….. kérdem a telefonban, hogy milyen ruha van a srácon? Mondják, hogy zöld nadrág. Nézem. Nincs zöld egyiken se. Mondom, ez nem jó, sárga az van. Aszongyák, háááát, akor olyan zöldessárgás…. Nabaz+. Fogom a gyereket, mondom neki, tevagyaz?! Ő mondott vissza valamit, de azt megint nem értettem. Namondom, ezzel így elleszünk egy darabig….

A mentő ötlet akkor jött, mikor az érintett kísérő kicsit magához tért a sokkból annyira, hogy eszébe jusson, hogy egy magyar lány is ezzel a csoporttal van, aki történetesen a buszon leledzik. Odaadtam hát a nevezett leányzónak a telefont, és ő megerősítette, hogy az érintett olasz szőke kissrác, zöldessárga nadrágban szintén itt van a buszon, és köszöni szépen, nagyon jól érzi magát, csakmár menne vissza a táborba, mert már nagyon várják a szülei.

…..

…..

Megpróbáltam magam visszafogni, és nem leszedni a keresztvizet a talján nebulóról. Nemtúl őszinte mosollyal megsimogattam a buksiját, mondtam neki olyan nemzetközileg, hogy álleszoké, lementem a buszról, és próbáltam lenyugodni. A sofőrnek mondtam, hogy még meg kell várni a kísérőt, és akkor mehet a menet.

Ott állok, nyugszok megfele, mikor a távolban látom, hogy közeledik az úton az olasz kiscsákó egykori kísérője. Öles léptekkel közeledett, és már százméterről látni lehetett, hogy enyhén szólva sem sztenderd állapotban van a morális egyensúlya.

Mikor odaért hozzám, én meg sem mertem szólalni, jóllehet, pont nekem nem volt semmi félnivalóm tőle. Én se vagyok egy szálfatermetű hungarikum, de emberünk még nálam is mélyebbre nőtt – ugyanakkor olyan tekintet leledzett az arcán, hogy szerintem még a hortobágyi díjnyertes tenyészbika is azt mondta volna neki az kocsmaajtóban, hogy csakönután. Úgyhogy én is csak sietve félreálltam előle, és lányos zavaromban óvatosan mutattam neki, hogy hol van a buszon az ajtó – nem mintha ez nem lett volna elég egyértelmű, de akkor és ott csak erre futotta tőlem.

Emberünk széles mozdulattal lép fel a lépcsőre, sejthető volt, hogy odabent nemigen lesz szőke hajzat a gyermekfejeken, mire beérkeznek a versenyközpontba. Tényleg működhet a telepátia, vagy valami ilyesmi, mert a mindaddig nyüzsgő busz utasai olyan csendben és vigyázzban ültek, hogy azt tanítani lehetett volna.

A második lépcsőfokon az úriember visszafordult.

Villámokat szóró szemével csak annyit kérdezett tőlem: ki tud itt fordítani olaszra?!

….

….

…háááát…

Nem mesélem el, mit kellett fordítani.

De szerintem az is értett akkor magyarul, aki addig még azt se tudta, hogy van olyan, hogy Magyarország.

 

0 Tovább

Ringlispíl

…a körhinta csak egy darabig szórakoztató. Egy idő után viszont már nagyon nem az.

Az alábbi történetről a kilencvenes évek elején elég sokat cikkezett a bulvársajtó. Napokig röhögött rajta a fél ország… és persze az olyan hülyék, mint én, a mai napig sírva meséljük el a sztorit. Épp ezért írom le… hátha valaki nem ismeri, és szeretne egy kicsit jótröhögni.

A történet egy Balaton parti mobil vidámparkban játszódott. A szórakoztatóipar nem túl jeles képviselői szórakoztatták ott a jónépet egész szezonban, majdhogynem éjjel-nappal. Volt ott minden: céllövölde, hullámvasút, dodzsem, ééééés egy bazinagy körhinta.

A személyzet nyár elején még vérbő szemekkel várta az embereket, hiszen ez a munka. Egy nyár alatt kellett megkeresni az egész évre valót. Minél több ember jön, annál vastagabb lesz a buksza őszire, nem nagy matek ez.

Így ment ez az egész szezonban. Ám ahogy közeledett a nyár vége, úgy nőtt egyenes arányosságban a fásultság és az emberek iránti közöny. Hiába, mondhat bárki bármit, az emberekkel való foglalkozás a legfárasztóbb tevékenység.

A sztori idején sem volt ez másként. Egy késő nyári nap estéje, a szokásos metódus. Vidámpark üzemel, vendég alig, személyzet fáradt. Mit tesz ilyenkor a szolgáltató? Bandázik. …és olvas.

Össze is jártak rendesen ilyenkor. A céllövöldés ment a dodzsemeshez, a hullámvasutas a vattacukroshoz, ésígytovább, ésígytovább. Ment mindenki mindenkihez, ki ki vitte magával a hazai olvasnivalóját, és igyekeztek minél előbb egy másik dimenzióba áthelyezni a kollektív tudatalattijukat.

Emellett bevett szokás volt, hogy belekóstoltak egymás szolgáltatásaiba. Csak hogy lássák, milyen is a „pult” másik oldalán az élet. Egyfajta környezettanulmányként, hogy mivel lehetne a kedvesvendég jókedvét fokozni. Na meg persze az sem elhanyagolható szempont, hogy ha már egész nyáron szórakoztattak, akkor egy pár este erejéig szerettek volna ők is szórakozni.

Azon a héten már szinte mindent kipróbáltak egymásnál. Szanaszerteszéjjel lövöldözték a céllövölde összes plüssmaciját, mert a hurkapálcákat nemigen tudták eltalálni, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva a puskák sem voltak olyan nagyon pontosak. Meg persze elég műveltek is voltak már a célzott lövésekhez….

A dodzsemes sem járt sokkal jobban: a hirtelen ötlettől vezérelt mini forma 1 átavanzsálódott egy hard core roncsderbivé, ahol először az volt a cél, hogy ki tud többet frontálisan ütközni. Másodszor meg az, hogy a kocsikból kiesett kollégákat a lehető legkevesebb alkalommal üssék el.

De aznap a vattacukros volt épp soron….

Meglátogatták mindahányan. Vittek magukkal olvasnivalót, majd felváltva beálltak a gép mögé, és mindenki megcsinálta a maga egyedi és világraszóló receptjét. Így lett némi banános-csokis-meggyes vattacukor, vaníilás-meggyes vattacukor, csokis-meggyes vattacukor…. illetve még amit a négy rendelkezésre álló alapanyagból kreálni lehetett. A lényeg, hogy kicsivel többet ettek, mint amennyit szerettek volna, mert ugye mindenki produktumát meg kellett kóstolni, és tudvalévőleg a vattacukor mint olyan, nem csak ragad, hanem baromi édes is… épp ezért fokozottabban ügyeltek a kellő mennyiségű folyadékbevitelre – miáltal az egyéni műveltségi szint bőven meghaladta a szokásos heti átlagot.

…és ekkor jött a végzetes ötlet….

Ki kell próbálni a lánchintát!

Merthogy a körhintás kollégát még nem látogatták meg! Ő valahogy mindeddig kimaradt a szórásból….

Nosza, fel is kerekedtek, és meg sem álltak a ringlispílig. A tulaj mondta nekik, hogy nem biztos, hogy nagyon jó ötlet ennyi vattacukorral (és nem kevés olvasnivalóval) a bendőben körhintára ülni, de a társaság hajthatatlan volt. Mindenképp körhintázni akartak, itt és most, vagy ha lehet, akkor azon nyomban.

A főnök egy darabig győzködte őket, hogy majd másnap, vagy majd egy kicsit később, de aztán ő is belátta, hogy fölösleges itt minden szó, a bagázs hajthatatlan, itt most körhintázásnak kell lenni. Namegpersze a körhintás is csak ember: eszébe jutott, hogy egész nyáron semmi mást nem csinált, csak körhintáztatta az embereket, ő maga meg gyerekkora óta nem ült körhintán, úgyhogy épp itt az ideje, hogy ő is szórakozzon egyet.

Uccu neki, az egész csapat helyet foglalt a lánchintában. A tulaj ismét rádöbbent, hogy ugyanaz a mutatvány most is, mint egész nyáron, hogy ő csak áll, és majd nézi a sok sikongató boldog embert…

„Hátmeganagybüdösló…t!” – gondolta. Tapasztalt vidámparkos lévén pontosan tudta, hogy hogyan kell az ilyen helyzetet megoldani. Gyorsan és jól. Úgyhogy mikor bekapcsolta a körhintát, nem várta meg, míg az begyorsul, hanem fogta magát, és a legközelebbi szabad ülésbe pattant…

Lett is nagy mulatság!

Az egész személyzet ott ült a lánchintában, az meg szállt, pörgött, forgott, a benne ülők legnagyobb örömére. Volt is nagy kurjongatás, éljenzés, főleg a körhintás főnök részéről, aki gyerekkora óta nem érezte magát ilyen jól.

…igen ám…

De a jó dolgoknak is vége van egyszer. Előbb-utóbb a körhintára is ráun az ember, azon egyszerű oknál fogva, hogy elkezd szédülni. Főleg akkor, ha már eleve úgy szállt be a körhintába valaki, hogy szédeleg…. és főleg akkor, ha ez a körhintában helyet foglalók mindegyikére érvényes.

Kis kitérő: voltál már túlolvasott állapotban, ugye? Hápperszehogyvoltál…. Biztos emlékszel, hogy akkor nem csakhogy tudod, hanem konkrétan érzed is, hogy forog a Föld. Namármost, mit érdemes olyankor tenni? Például leülni. Vagy lefeküdni. És kapaszkodni, hogy álljon meg a világ, ami persze nem áll meg egykönnyen…. Úgyhogy szerintem pontosan el tudod képzelni, milyen lehetett hótttakonybeolvasva egy körhintában ülni….

…pedig a valódi probléma még csak ekkor kezdődött…

A társaság megunta a körhintázást. Ki akartak szállni. Ekkor az egyik  legkevésbé kiművelt fickó rájött, hogy itt most a gebasz nagyon nem kicsi: ugyanis nem nagyon túl bonyolult dolog leállítani a lánchintát, elég egy gombot megnyomni hozzá, viszont ameddig a szem ellát, nincs ember, aki ezt megtegye. Hiszen mindenki ott ül fent a lánchintán….

Vágod, mekkora lehetett a kétségbeesés….

Lassan – egyébként tényleg lassan – tudatosult mindenkiben, hogy itt bizony nem lesz egyhamar megállás és kiszállás. Nincs, aki kikapcsolja a masinát.

Elkezdtek hát ordibálni, ahogy a torkukon kifért. Hiszen mindenkinek ott volt a környéken a családja, aludtak a lakókocsikban, mint rendesen. Gondolták, majdcsak fölébred valaki, és megsegíti őket…. perszehogynem. Hiszen minden este ment az olvasás, valamint az éneklésnek nevezett ordibálás, úgyhogy a kiskedvescsaládok ugyanolyan édesdenen aludtak tovább, mint minden egyéb más este, mikor is odakintről ordibálás hallatszik.

Jobb ötletük nem lévén - megugye hamar be is rekedtek - várták a csodát. Hogy legyen egy kis áramszünet, vagy valami hasonló…. ami persze nem lett.

Az első félóra hamar eltelt, mert lefoglalták magukat az ordítással és az agyalással, hogy akkor hogyan is tovább.

Az első óra elteltével már mutatkozni kezdtek volna a tudattisztulás folyamatai, de miután a körhinta csak forgott körbe, ez nem valósult meg teljes egészében.

A második óra elteltével a gyomortartalmak bőven kiürültek. Ott leledzett mindenkié szép, szabályos körben a körhinta hatósugarának a határán.

A harmadik óránál már a csapat fele beájult, és lógó testtel ült a székben. A pár életképes illető pedig egyre homályosabb szemmel figyelte a horizontot, hogy mikor kel föl a nap, illetve azzal együtt valaki a lakóbuszokból…

...

...

….mikor az első családtag felébredt, és kiment a szabadba, épületes látvány fogadta…

Az elébe tárulkozó képpel nem is tudott hirtelen betelni, azt értelmezni meg pláne nem volt képes. Riasztotta is rögvest a többieket, hogy lássák azok is, mi a helyzet.

Nem, nem röhögött egyikőjük sem. De tényleg nem…

Mielőtt leállították volna a hintát, azért készült pár fénykép, és valahonnan előkerült egy VHS kamera is, az utókor számára filmkockákat rögzítve.

….ahogy megállt a lánchinta, mindenki kiszállt belőle. Azaz, csak megpróbáltak kiszállni.

A több órás keringésnek (és az azt megelőző olvasásnak) hála, nemigen tudott senki egy tapodtat sem mozdulni. Ahol kiestek a székekből, ott is maradtak a földön. Kapaszkodott még ott is mindenki, mert hát akkor aztán tényleg mozgott a Föld.

….

….

….

Tanulság?

Az nincs.

…esetleg csak annyi, hogy át kellene írni a szlogent: „Ön dönt. Olvas, vagy körhintázik.”

 

 

0 Tovább

Sport

A következő sorok írásakor megpróbálok komoly lenni. Nemröhög! Mondom: megpróbálok…. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Pedig de.

Szóval: van olyan, hogy sport. Egyeseknek mint fogalom, másoknak mint tevékenység.

…na de mit is jelent a sport?

sport a nagyonokosok szerint aztat jelenti, hogy az ember rekreációs jelleggel csinál bármiféle mozgásformát. Mivel ezt a mondatot én se nagyon értem (kimásoltam a gugliból), így leírom érthetőbben: mozogsz valamit, jólérzed magad, oszt jóccakát.

Ebből jön a versenysport, ami azt jelenti, hogy ugyanazt csinálod, csak másokkal együtt, és megnézitek, ki a nagyobb májer.

Szerintem ez érthető….

…ami viszont nem érthető: hogy a t.kömbe van az, hogy manapság az a legjobb sportoló, aki nem sportol? Vagy az az űbercsászárkirály, aki sportol ugyan, de nagyon nem jól csinálja?

Tudom, annyi eszem se nem van, mint egy marék lepkének, de ténylegnemértem…. lehet, hogy azért sem, mert még életembe se sportoltam semmit se. Versenyezni meg pláne nem versenyeztem….

Tanult barátom (igenbaz+, van barátomnekem, nemisegy) szerint az a gáz, hogy manapság csak az a sport, ahol lehet tévét nézni. Mondom mivaaaan?! Erre csak elmagyarázza: ahol puhosék le tudnak ülni a tévé elé, egy nagyvajling patikukival, meg két rekesz sörrel, az a sport. Mármint nem a nasievés-sörivás, hanem az, amit ezen tevékenység közben a tévében néznek. És az lehet éppen vizilófogócska, vagy éppen zsiráffestés, netán pézsmapocokdobálás, a lényeg, hogy lehessen ülni a fotelben, és ordibálva szurkolni. … és bár a haverom van olyan hülye mint én (ha nem hülyébb), azért lássuk be, van ebben némi logika. Nem is kevés.

Merthogy mi is van mostanság?

Foci foci hátán, a focisták meg annyit tudnak a fociról, mint én a retorikáról. A nép meg ordít a tévé előtt, hogy ilyenbarmok, meg olyanbarmok, de aztán időről időre csak visszatelepednek a fotelba, és lesnek ki a tekintetükből. Ami meg még hab a világossörön, hogy a magát szurkolónak valló egyedek törnek zúznak, mint akinek muszáj.

Innen viszont már csak egy lépés a médiában való megjelenés, ami ha tetszik, ha nem, ilyenkor mindig jön. Márpedig tetszik nekik, másként mi másért csinálnák azt, amit csinálnak.

….naés ittenszakadtel a haveromnál a cérna….

Merthogy őkegyelme, a Jónás, az íjászik. Oszt pont tojnak a fejére, hogy mit és hogyan csinál. Valahol megértem, mert mondjuk én se nem nagyon tudom, hogy mit csinál, csak annyit, hogy lövöldöz valahova valamit, nemritkán célba is talál, meghogy vannak versenyek…. de szerinte ez egy kicsit ennél bonyolultabb. Okés, tudom, persze, bonyolult, meghát ugye én is voltam ezen a Világbajnokságon dolgozódni, de akkor is…. Na mindegy, szóval spanomnekem elég rendesen nyűgös, hogy van annyi eredménye neki, mint ide Tihany, a tévében meg mégse nem mutatja senki, míg más, null eredményeket elérő paprikajancsikat igen.

Itt kezdtem el én ötletelni….

Merthogy ötletügyileg azért én elég rendesen el vagyok ám eresztve. Tudok én annyi észt osztani, hogy ötnek is jut belőle, holott azért legyünk őszinték, nekem se túl sok van.

Mondom is neki, hogy akkor aztat kell csinálni, mint mások. Balhézni, gyújtogatni, sör előtt tévézni, patikukival és sósmogyival, ahogy kell. Ha másnál működik, akkor működni kell itt is. Aszongya erre, hogy az nem jó, mert az íjászoknak nincs szurkolótábora. Merthogy ott nem lehet hangoskodni, kell a koncentráció. Mondom neki, hogy pont két hete láttam valamelyik sportadón a sznúkert. Ott van sport is, versenyző is, szurkolótábor is, és csend is. Meg tévében van. Akkor nem lehetetlen, vazze! Ááááá, legyint spanom, nem jó példa. Annak ott van kultúrája…

Nemondjadmá, kultúra?

Énmondjuk nagyon keveset olvasok, ha igen, akkor is maximum a Popó magazint, de még abban is leírják, hogy ide akkoriban nem a volánbusszal jöttünk kedvezményes havibérlettel, hanem lóháton, és ami talán a leglényegesebb, nyilazva! Akkor hogy a fenében ne lenne itt ennek kultúrája?!

Namindegy, láttam a haveron, hogy jobban össze van törve mint a kínaiváza. De csak meg kell vigasztalni, ötletből meg azért van még nekem! Mondom is neki: te figyejjémá, szerintem akkor is kell szurkolótábor. Mert ha van drukker, akkor van tömeg, és ha van tömeg, akkor odaszagol az újság, meg a rádió, meg a tévé, mer ezeknek ez kell: a tömeg! ….megint csak legyint. Ááááá, ez sem jó. Az íjászat nem látványos sport. …

…. vakarom a fejem, mint akinek muszáj.

Nem láááátvááááányoooooos?

Hülyevagyte, Jónás?! Tudod mia nemlátványos?! A síugrás! Nnnna, kérlekalássan, abban annyi látvány van, mint a szomszédnéni otthonkájában. Fogják magukat, nekirugaszkodnak, oszt kiszállmesszebre…. majd placcs, földetérés, nagytaps, sokmosoly. Debaz+ azt nemondjanekemsenki, hogy a síugrás látványos! Mi a lóbré látvány van benne? … és akkor világosodtam meg (mert én olyat is tudok, igaz, jobbára csak délután): azé nézik, mert sok a ruhán a matrica. Azé van tömeg. És azé van hírverés….

Kérdem is Jónit, hogy nincs-e véletlenül náluk matrica, mittudomén, teszemazt, az oldalfalusi pékség csinálja a nyílvesszőket, vagy valami ilyesmi… Itt azért cseppet összeugrott haverom homloka, pedig amúgy sem túl magas van neki. Kiselőadást kaptam, hogy a nyílnak a vesszejét nem a pékségben sütik, hanem magashőfokon ultrapasztőrizálják mindenféle áááámerikai kencével. Jóvanakkor, akkor úgy készül, nekem mindegy, csakhogy van-e matrica, mert szerintem arra gyűlik a nép, mint legyek a kéthetes trapistára. Persze, van mindenféle felirat, de hát nem olvassa azt a kutya sem…

….nnnna, itt jött a bajomnekem.

Merthogy azt találtam mondani, hogy akkor minden adott, és mégse nézi senki se sosem. Akkor viszont egy baj lehet, hogy olyan hülye mindegyik íjász, hogy még focistának se vennék fel az akadémián.

Ekkor kaptam az elsőt….. tenyérrel.

A másodikat csak kicsit később, mert szaladtam, mint akinek muszáj, mert muszáj volt. Viszont azt már teniszütővel mérte a hátamra, csak hogy érezzem a törődést.

Nincs eredmény, te gané, teeeee…. nincs eredmény?! – ordította magából kikelve, miközben a hajam tépte két kézzel. Én meg nyugodtan tűrtem, merhogy gyárilag nincs rám haj szerelve, ilyen és ehhez hasonló eseteket megelőzendő. Majd miután lenyugodott, Jónás rágyújtott egy cigire, majd egy nótára. Mikor elszívta, elénekelte, akkor kezdett mesélni kicsikét: - Figyejjé, spanom – mondta. Itt van ez a Midesz gyerek. Nakérlekszépen ez úgy elverte a világot, mint Bori ángyom az urát. Csak ebben az évben lett Európabajnok, majd Világbajnok. A csapatával meg vébé ezüstöt szerváltak. … hatásszünet…. gondolom, azt várta, hogy lemegyek hídba, de én nem ismerem ezt a Midesz csávót, így csak sasoltam, mint aki tudja, mi a pálya. Pedig nem. Mondom is neki, jólvan, de egy nyár nem csinál fecskét, attól, hogy van egy űbermencs a bandában, attól még nem tódul oda a nép! …. ismét hatásszünet…. Jóni szemén láttam, hogy megintcsak oldalbavagdosna, de már túl fáradt ehhez. Úgyhogy folytatta. - Akkor mondom lassabban, hogy megértsed te is, te nagyonbarom. Most nyáron, ezen a nyáron, éééérted, nemrégen, több mint negyven érmet hoztak el a Magyarok a Világbajnokságról!!!! Egyéniben!!!! …. huhhh…. majdnem azt mondtam, hogy azt se tudtam, hogy volt világbajnokság, de utána rájöttem, hogy tudtam, mert én is ott voltam.

Namindegy….

Haverom kisírta magát a vállamon, én meg utána letöröltem magamról a taknyát-nyálát.

Okoskodhatokén, mondhatok bármit, úgyis neki lesz igaza. Merthogy a sport az csak akkor sport, ha a tévében van. Megha van körülötte balhé.

Nem fér a fejembe nekem, hogy hogy lehet az akkor, hogy vannak, akik nem tudnak sportolni, eredményük meg annyi, mint égen a tenger, és mégis nyálfojatva nézi őket mindenki. Közben meg van ez a nyilászkodás, ebben van annyi eredmény, hogy még az se tudja összeszámolni, aki megszerezte őket, és mégse látni seholsenem sose. Jóvan, én hülye vagyok gyárilag, lehet, hogy azértnemértem…

…aztán rájöttem, hogy nem is így van ez.

Merthogy amíg lósz.r van, addig bizony lesz veréb is. A verebek meg úgyis a tévét nézik, fenenagy sörhassal ordítanak, hogy hajráegyik, nehagydmagadmásik.

A többiek meg sportolnak.

Megint mások meg versenyeznek, és malterostalicskán tolják hazafele az érmeket.

Így kerek ez a világ….

 

0 Tovább

blogomnekem

blogavatar

Örülök, hogy benéztél... de tényleg. Annak meg pláne nagyon örülök, hogy pont Te néztél be - Te, az olvasó. Mert ne is tagadd, azért vagy itt, hogy olvass. Ha pedig letagadod, hogy olvasni vagy itt, akkor meg most miért is olvasol?! Na ugye... Most itt nekem olyanokat kellene írnom, hogy húúúúúdenagyonmegtisztelő, hogy ide látogattál, meg milyen hihetetlenül jó lesz ez most, meg csupa ilyen szaksallang amit a neten található űberokos manágerek kitalálnak, hogy majd aztán ettől húdeprofin működni fog a blog, és annyian olvassák majd, hogy még a monitor is leolvad. Nadeénilyet még a Drágakedvesédesanyám kedvéért sem vagyok hajlandó írni (pedig Ő közeli rokonom nekem), nemhogy mindenféle klaviatúrahuszár miatt... és legyünk őszinték, még csak hasonló bevezető szöveget sem tudnék megfogalmazni. Szóval: ez a weboldal (vagy blogoldal, tökmindegy minek nevezzük) azért van, hogy legalább ketten jól érezzük magunkat. Te és én... Te azért érzed majd magad jól, mert olvashatsz, én pedig azért, mert írhatok. Mondjuk ez így hülyeség.... hisz ha én nem írnék, akkor ugye mit olvasnál (maximum néznéd a monitoron a nagybazi üres oldalt - mondjuk néha az is jó, azt is kell), ha meg Te nem olvasnál, akkor meg én mi a f@xnak írnék, ha nem olvasod el még Te sem. Szóval, zavaros ez az egész, még én sem értem, pedig én azért érteni szoktam még a brazil sorozatokat is. ... a lényeg: Te itt vagy, olvasol, és itt vagyok én is, aki írok. Aztán majd lesz valahogy. Vagy sehogy sem. De az biztosan.

Utoljára kommentelt bejegyzések